Ros Hasana

Ne csodálkozzunk a címünkben szereplõ többes számon: a zsidó hagyomány szerint ugyanis minden esztendõben több újév is található. A Talmudnak az újesztendõrõl szóló traktátusa (héberül Ros Hasaná) éppenséggel így kezdõdik: Négy újesztendõ van. Niszán (az elsõ tavaszi hónap) elseje a királyok és az ünnepek újéve, elul (az utolsó nyári hónap) elseje a tizedek újéve, tisri (az elsõ õszi hónap) elsején minden világra jött lélek (minden élõ) elvonul Elõtte, mint a sorozásra váró katonák, s (végül) svát hónap elsején, mások szerint 15-én van a fák újéve.”

 

 

Mielõtt a zsidó naptári rendszerrõl szólnánk, vizsgáljuk meg a mezõgazdasággal kapcsolatos újéveket, amelyek nyilvánvalóan csupán a konkrét tevékenységre vonatkozó jelentõséggel bírnak. A tizedet Mózes törvénye írta elõ: a tized jelentette az ókori Izrael teljes adókötelezettségét. (Ez volt a korabeli ÁFA, SZJA, VÁNYA és minden más együtt. Egyesek meg is kérdõjelezik, kérhet-e az állam több adót, mint amennyit a Biblia elõír? Mindenesetre, sokan ma is elfogadnák az évi 10 %-ot…)

A Szentírás szavai szerint az Örökkévaló kiemelte Lévi törzsét, hogy õk lássák el Erec Jiszraélban (Izrael országában) a közigazgatási feladatokat: õk voltak a hivatalnokok, a rendõrök, a betegápolók, a tûzoltók, (békeidõben) a katonák, valamint a Szentély kiszolgáló személyzete. Közülük kerültek ki azok, akik a “leviták kórusát” alkották, õk játszottak a különféle hangszereken, amelyek a Szentélyt oly híressé tették. (Nem véletlen, hogy számos zsoltár szerzõjeként a Lévi törzs tagjait nevezi meg a Szentírás.) Mivel azonban a leviták nem kaphattak földet Izraelben (talán éppen azért, hogy hatalmukkal visszaélve, meg ne növeljék azt), ezért aztán ? közszolgálatuk fejében ? Izrael egyéb törzsei a mezõ termésének egytizedét adták nekik. (Ha meggondoljuk, ez sem volt rossz módszer, hiszen ha a többiek nem lettek volna megelégedve tevékenységükkel, a tized beszolgáltatása minden bizonnyal akadozott volna…)

A Tóra által elõírt tizedet (maaszér) sem teljes egészében használhatták fel a leviták: "a tized tizedét" (maaszér min hamaaszér), tehát az egész termés egy százalékát ugyanis a papoknak (kohénok, Áron fõpap leszármazottai) kellett továbbítaniuk. A kohénok látták el a Szentély szolgálatát, s õk töltötték be napjaink fõhivatalnokainak, orvosainak szerepét is. Az átlagember, persze, mivel az adó nem volt elviselhetetlen, boldogan teljesítette a Tóra törvényét, sõt, számtalan adományt is felajánlott (héberül trumá) a Szentély és tisztségviselõi számára… Minden állami kötelezettségnek határidõt kell és kellett adni, így az ókori Izraelben is. A tizedet a nyár végéig, elul hónap elsejéig kellett benyújtani. Ha valaki ezután jelentkezett vele, azzal már csak a jövõ évi adóját fedezhette volna, viszont elõre sem lehetett törleszteni a következõ évi adót. Így biztosították, hogy a leviták és a kohaniták, (akik – mint említettük – rá is szorultak a tizedre) idõben megkapják járandóságukat.

A fák újéve is a mezõgazdasági szolgáltatások miatt került az ókori zsidó újesztendõk sorába. (Manapság svát hónap 15-én tartjuk ezt a kedves, a természet és környezetünk védelmét szolgáló ünnepet, amelyet a dátum alapján Tu bisvát-nak mondunk.) Izraelben ugyanis mindmáig érvényes az a tórai törvény, hogy a fák termését az elsõ három esztendõben nem lehet megenni, a negyedik évi termést ? s ezt már csak a rabbik írták elõ a Talmudban ? fel kellett vinni a fõvárosba, hogy “elárasszák Jeruzsálem utcáit friss gyümölccsel”. Ám ki mondja meg, hány éves is egy fa? Ezért volt szükség a fák újévére! S nehogy a gazda, saját érdekét szem elõtt tartva, korábban ültesse a fát, szokásba jött, hogy éppen ezen a napon, svát 15-én - Izraelben ekkor kezdõdik a tavasz - ültetik országszerte a fiatal csemetéket. (Manapság, az iskolás gyerekek is fát ültetnek ilyenkor Izraelben, míg nálunk, a galutban 15-féle, fán termõ gyümölccsel és kisebb ünnepséggel köszöntjük a fák újévét.)

Ha el is tekintünk a most tárgyalt két mezõgazdasági újévtõl, még mindig marad két zsidó újesztendõ: niszán és tisri, az 1. és a 7. héber hónap (a tavasz és az õsz) elsõ napja. (Vannak olyan bibliakutatók, akik úgy vélik, hajdan, õsi idõkben, mind a kettõ, párhuzamosan érvényben volt (tehát – úgymond – évente két esztendõt számoltak), s ezzel magyarázzák egyes pátriárkák nehezen értelmezhetõ életkorát. Ábrahám és Sára például, a Szentírás alapján, száz, illetve kilencven évesek voltak, amikor gyermekük, Izsák megszületett. Szerintük tehát, valójában ötven, illetve negyvenöt évesek lettek volna…)

Úgy tetszik, az õsi zsidó újesztendõ õsszel, tisri hónapjával kezdõdött: ezt tartja a hagyomány “a világ születésnapjának” is. Mivel azonban az Örökkévaló az elsõ tavaszi hónapban, niszánban vezette ki Izrael népét Egyiptomból, a Biblia úgy rendelkezett, niszán elseje legyen a továbbiakban a hivatalos újév, bár a régi vallási jelentõse megmaradjon. És valóban, az ókori Izraelben az éveket az elsõ tavaszi újholddal kezdték számolni.

A honfoglalás után, egészen a királyság koráig, az egyiptomi csodás szabadulástól (és annak elsõ hónapjától) számolták az éveket is. Még Salamon király Szentély-építésekor is megjegyzi a Biblia, hogy annak felavatása “az egyiptomi kivonulás 470-ik évében történt”. (Mivel tudjuk, hogy az elsõ jeruzsálemi Szentélyt az idõszámításunk elõtti 960-as években avatták fel, így az egyiptomi fogság végét i.e. 1450 körüli idõre tehetjük, amit egyébként a legújabb régészeti leletek is igazolnak.) Mihelyt azonban az izraeli királyság megszilárdult, az éveket a királyok uralkodásához mérten számolták. Ennek a számolási rendszernek a kiindulópontja szintén niszán elseje, a “királyok újéve” lett. (A pontos idõszámítás azért fontos, mert a korabeli okleveleket ez hitelesítette.)

A Talmud elmesél egy érdekes (bár, minden bizonnyal akadémikus jelentõségû) példát a királyok újévének – nem könnyû – kiszámítására. Egyszer egy király az év utolsó napján, ádár hónap 29-én lépett trónra, és másnap, niszán hónap 1-én meghalt. Mennyi ideig uralkodott összesen? Két évig, hiszen ádár 29-én azt írták az oklevelekbe, hogy “uralkodásának elsõ évében”, másnap, niszán elsején viszont ezt: “uralkodásának második évében”. Csakhogy e király uralmának 2 éve összesen egy napig tartott…

Az ókori izraeli királyság megszûntével a “királyok újéve” erõsen veszített jelentõségébõl. (Ebben talán az is közrejátszott, hogy a gyûlölt Róma is az elsõ tavaszi naptól számolta esztendeit.) Így aztán az éveket már ismét az õszi nagyünnepek kezdetétõl, tisri 1-tõl számították. És mivel a Szentírás niszánról szó szerint csupán azt írja elõ: “ez legyen számotokra a hónapok elseje”, ezért a héber hónapokat mindmáig úgy sorolják föl, hogy mindig az elsõ tavaszi hónappal kezdik: niszán, ijár, sziván, tamuz, áv, elul, tisri, hesván, kiszlév, tévét, svát és ádár. Mivel a természetes holdhónap 29 és fél napos, ezért a páratlan héber hónapok általában 30, a párosak 29 naposak. (Szökõévben, 19 éveként hétszer, még egy hónapot iktatunk a naptárba, ádár séni = "második ádár" névvel.) Kivételt csak hesván és kiszlév esetében teszünk, amelyek 29 és 30 naposak egyaránt lehetnek: ezért nevezzük hesván hónapot márhesván-nak (= “hesván úr”-nak), hiszen tõle függ hány napos is a zsinagógai esztendõ. (A héber év, ennek megfelelõen, 354, 355, 356, illetve 384, 385, vagy 386 napos lehet.)

A fent említett két õszi hónap napjainak változó száma kizárja, hogy egyes ünnepek bizonyos napokra essenek. Jom kipur, az “engesztelés napjának” teljes böjtje például nem lehet vasárnap vagy pénteken, hiszen akkor nem tudnánk megtartani a mellette levõ szombatot. Nem tehetjük – úgymond – keddi napra sem az ünnepet, mert a kedd (a bibliai teremtés "harmadik napja" hagyományosan "jó nap" (jom kí tov), s mi nem befolyásolhatjuk a Mindenhatót, amikor sorsunkról dönt…

A hagyomány szerint a három zarándokünnepet (peszah, savuot és a "félelmetes napok" után beköszöntõ szukkot, a sátrak ünnepe) is mindig úgy emlegetjük, hogy a niszántól induló fenti sorrendnek megfeleljen. Ezért nevezzük manapság ezt a már-már feledésbe merülõ újesztendõt “a hónapok és az ünnepek újévének”.

A rövidesen beköszöntõ zsinagógai újévrõl (tisri 1-rõl) azt hangoztatja a Talmud, hogy ilyenkor “minden világra jött lélek elvonul Isten elõtt”. S ez a gondolat, a számonkérés, a megtérés és a bûnbocsánat, a “félelmetes napok” központi gondolata lett. A szövegben található, nehezen érthetõ hasonlatról (kivné meron) már megírtuk e lap hasábjain, hogy azt egyesek a pásztor botja alatt elvonuló juhnyájjal (ez a költõi kép visszaköszön az egyik legszebb ünnepi imában is), mások a Meron-hegy szûk hágóival azonosítják. Ahogyan ott, Észak-Izraelben, a Cfát városa fölötti hágókon a vándor csak egyedül tud áthaladni, úgy Isten ítélõszéke elõtt is egyedül vagyunk. Ám minden bizonnyal egy harmadik, talmudi véleménynek van igaza, amely szerint "Dávid házának katonáihoz" hasonlít ilyenkor a halandó ember, aki meghatározott sorsát, "beosztását" szeretné megtudni a világ Urától az elkövetkezõ esztendõre.

Dávid alkalmazott elõször Izraelben hivatásos hadsereget, köztük zsoldos katonákat is. Izrael második királya szerelte föl a hadsereget "modern" eszközökkel: lovakkal, harci szekerekkel és (úgynevezett "pikkelyes") páncél öltözettel. Õ vezette be ezért a pajzsot is, amelyre ? hogy a páncélba bújtatott fegyveresek egymást fölismerjék ? ismertetõjelet kellett rajzolni. Ezért a zsidó hagyomány neki tulajdonítja, hogy a katonák pajzsára egy sajátos, mindmáig a zsidó népet szimbolizáló jelképet vésetett, a hatágú Dávid-csillagot. (Ezt nevezzük héberül magén Dávid-nak, Dávid pajzsának.)

Amikor most, a négy zsidó újév közül a legjelentõsebbre, a zsinagógai újesztendõre, ros hasaná-ra készülünk, ne érezzük magunkat olyan egyedül, mint aki "a Meron-hegy szûk hágóin" jár, s ne tekintsük magunkat megszeppent "juhnyájnak" sem, hanem inkább, mint "Dávid házának katonái", büszkén vállaljuk jelképeinket és hagyományainkat, magunkénak érezve és továbbadva történelmünket és kulturális értékeinket.

 
WEBSHOP
Kabbala