Cionida

Cion, nem is gondolsz már fiaidra

Kik tébolyognak messze, porba sárba

S délről-északról békét integetnek,

Szegény rabok, a karjukat kitárva.

Hermon lankáin nem sír úgy a harmat,

Mint aki teérted, a sok árva.

A bánatod, mint bús sakál üvöltöm,

de megváltásod úgy zeng, mint a hárfa.

 

Bethél rád vágyom, Máchnájim, Peniél,

Istennek trónja, megszentelt határ-fa,

Kapuitok akár a magas égé,

S az Úr világolt az egész határba,

Hozzá a nap, hold, csillag fénye gyenge,

A lelkem az is ide-ideszállna,

hogy szétömöljön az áldott vidéken,

mert az Úr lelke áradott reája.

 

Királyi város, Isten drága széke,

Hol szolga ül a fényes trónra már ma,

Jaj, csak bolyonghatnék itt egymagamban,

Lábam minden zeget-zugot bejárna,

Hol prófétáknak megjelent az Isten,

Oda röpít vágyam könnyű szárnya,

Bocsánatot kérnék a föld porától,

A port, a földet, a követ megáldva.

 

Megállanék az ősök sírja mellett,

merengve néznék én előre-hátra,

Hebron sírjánál hullana a könnyem,

Fölém feszülne erdők üde sátra.

A te porod oly édes, mint a myrrha,

a te levegőd mézes, mint az ámbra,

és lelkek lengenek feletted a szélben,

és mézes-édes a folyóid árja.

 

Itt ténferegnék rongyba, saru nélkül,

sivatag csarnokaidat bejárva,

hol rejtegették a frigyláda kincsét

s az angyaloknak csillant fényes árnya,

kitépem a hajam, e henye díszt is,

ide dobom, e roppant sírra hányva.

Nem kell az étel, az ital a számnak,

Mert oroszlánt mar puszták éhkutyája.

 

Nem kell a napfény könnyező szememnek,

Mert a sas húsát holló csőre vájja,

Jaj, jaj, elég, fájdalmak kelyhe múlj el,

Keserű mérged újra-újra fájna,

Ahlát látom s a méreg jobban éget,

Ahlibát látom s üröm hull a számra.

Cion, te szépség, kincsek-kincse, ékkő,

Téged szomjúhozunk, te drága-drága.

 

Ami neked fáj, fáj nekünk ezerrel,

S az örömöd az életünk virága,

rab gyermekeid epedeznek érted,

kapud felé borul le, aki árva.

Nézd, hegyről-völgyre terelik a néped,

De nem feledte aklát kósza nyája,

Reszketve fogjuk köpenyed szegélyét

S vágyunk oda, ahol nyilik a pálma.

 

Bábel, Egyptom, mily hiú tehozzád,

Eltünt a bálványbirodalmak álma,

A levitáid mindörökre élnek,

de a pogányok szava puszta lárma.

Királyaid és papjaid nyugodtan

Tekintenek a sívó pusztaságba,

A te nagyságodat mihez is mérjem?

A te híred örök sziklákon áll ma.

 

Isten választott tégedet lakásul,

boldog, ki benned otthonát találja,

boldog, ki vár és egykoron elér majd,

mikor a hajnal lángol, mint a fáklya,

boldog, ki örvend a te hajnalodna,

boldog, ki meglel tégedet, az árva,

és látja a te eltünt ifjúságod

s veled örül, a karjait kitárva.

 

Kosztolányi Dezső fordítása

 

Jehuda Halévi (1075?-1141) orvos, filozófus, és a középkor legjelentősebb zsidó költője. Spanyolországban élt, műveit héberül és arabul írta. A legenda szerint 1140-ben indult el Palesztinába, de nem láthatta meg az elpusztult romokat, mert egy beduin megölte. 35 elégiát írt, Síré Cijon néven, ezekböl olvasnak tisa beávkor.

 

 
WEBSHOP
Kabbala