Cionida
Cion, nem is gondolsz már fiaidra
Kik tébolyognak messze, porba sárba
S délről-északról békét integetnek,
Szegény rabok, a karjukat kitárva.
Hermon lankáin nem sír úgy a harmat,
Mint aki teérted, a sok árva.
A bánatod, mint bús sakál üvöltöm,
de megváltásod úgy zeng, mint a hárfa.
Bethél rád vágyom, Máchnájim, Peniél,
Istennek trónja, megszentelt határ-fa,
Kapuitok akár a magas égé,
S az Úr világolt az egész határba,
Hozzá a nap, hold, csillag fénye gyenge,
A lelkem az is ide-ideszállna,
hogy szétömöljön az áldott vidéken,
mert az Úr lelke áradott reája.
Királyi város, Isten drága széke,
Hol szolga ül a fényes trónra már ma,
Jaj, csak bolyonghatnék itt egymagamban,
Lábam minden zeget-zugot bejárna,
Hol prófétáknak megjelent az Isten,
Oda röpít vágyam könnyű szárnya,
Bocsánatot kérnék a föld porától,
A port, a földet, a követ megáldva.
Megállanék az ősök sírja mellett,
merengve néznék én előre-hátra,
Hebron sírjánál hullana a könnyem,
Fölém feszülne erdők üde sátra.
A te porod oly édes, mint a myrrha,
a te levegőd mézes, mint az ámbra,
és lelkek lengenek feletted a szélben,
és mézes-édes a folyóid árja.
Itt ténferegnék rongyba, saru nélkül,
sivatag csarnokaidat bejárva,
hol rejtegették a frigyláda kincsét
s az angyaloknak csillant fényes árnya,
kitépem a hajam, e henye díszt is,
ide dobom, e roppant sírra hányva.
Nem kell az étel, az ital a számnak,
Mert oroszlánt mar puszták éhkutyája.
Nem kell a napfény könnyező szememnek,
Mert a sas húsát holló csőre vájja,
Jaj, jaj, elég, fájdalmak kelyhe múlj el,
Keserű mérged újra-újra fájna,
Ahlát látom s a méreg jobban éget,
Ahlibát látom s üröm hull a számra.
Cion, te szépség, kincsek-kincse, ékkő,
Téged szomjúhozunk, te drága-drága.
Ami neked fáj, fáj nekünk ezerrel,
S az örömöd az életünk virága,
rab gyermekeid epedeznek érted,
kapud felé borul le, aki árva.
Nézd, hegyről-völgyre terelik a néped,
De nem feledte aklát kósza nyája,
Reszketve fogjuk köpenyed szegélyét
S vágyunk oda, ahol nyilik a pálma.
Bábel, Egyptom, mily hiú tehozzád,
Eltünt a bálványbirodalmak álma,
A levitáid mindörökre élnek,
de a pogányok szava puszta lárma.
Királyaid és papjaid nyugodtan
Tekintenek a sívó pusztaságba,
A te nagyságodat mihez is mérjem?
A te híred örök sziklákon áll ma.
Isten választott tégedet lakásul,
boldog, ki benned otthonát találja,
boldog, ki vár és egykoron elér majd,
mikor a hajnal lángol, mint a fáklya,
boldog, ki örvend a te hajnalodna,
boldog, ki meglel tégedet, az árva,
és látja a te eltünt ifjúságod
s veled örül, a karjait kitárva.
Kosztolányi Dezső fordítása
Jehuda Halévi (1075?-1141) orvos, filozófus, és a középkor legjelentősebb zsidó költője. Spanyolországban élt, műveit héberül és arabul írta. A legenda szerint 1140-ben indult el Palesztinába, de nem láthatta meg az elpusztult romokat, mert egy beduin megölte. 35 elégiát írt, Síré Cijon néven, ezekböl olvasnak tisa beávkor.
