ZSIDO.HU

A sátrak ünnepe valójában Smini Aceretkor fejeződik be, ilyenkor búcsút veszünk az ünnepi csokortól és a szukkától. Ekkora befejeződtek az őszi szüretek, lezárul a nagyünnepi időszak, Hosánó rabbó volt a legutolsó lehetőség, hogy kérjük az ítélet enyhítését,  legyen jobb életünk! Az aceret szó magában foglalja a megállítani jelentést is, hiába teltek el Szukkot napjai, még nincs vége az ünnepeknek!

Raj Tamás főrabbi

A világon mindenütt megkülönböztetik az úgynevezett állami-nemzeti (történelmi), továbbá a természeti eredetű, valamint a vallási ünnepeket. A zsidóság számára azonban, lényegében véve, minden ünnep egyben történelmi, természeti és vallási jelentőséggel bír. Mindez érvényes a most beköszöntő, harmadik zarándokünnepre, a szukkotra is.

Őseink — az egyiptomi szolgaságból történt szabadulás után, mielőtt az ígéret földjére léptek volna — negyven évig vándoroltak a pusztában, s ez idő alatt ideiglenes hajlékban, sátrakban laktak. Ennek emlékére tartjuk minden ősszel hét napon át a sátrak, vagyis szukkot ünnepét. (Vigyázzunk: egyesek, tévesen sátoros ünnepnek nevezik a szukkotot magyarul, ám ez helytelen, mert a „sátoros” egy kisebb keresztény ünnep neve, amely mellesleg éppen a mienkből lett!) A zsinagógák, s — ahol lehet — otthonaink mellett sátrat építünk: ott eszünk, előtte ott mondjuk a boráldást, a kiddust... Régente ott töltötték, s Izrael országában ma is sokan ott töltik az éjszakát. Ezért a „sátrak” ünnepe a történelmi emlékezésre utal.

Közeledik a hetek ünnepe, héber szóval a Savuot, a kinyilatkoztatás napja. Mint minden más ünnepre, erre is elõkészít bennünket a vallásunk

A Savuot naptári idõpontját, a többi ünneptõl eltérõen, nem állapítja meg a Tóra, csak azzal, hogy a Peszach utáni 50. napra kell esnie. Tehát mindig ugyanarra a naptári napra esik az ünnep, de mindig más hétköznapra.

Egyik kevésbé kiemelkedő, ám mégis oly kedves, manapság egyre népszerűbb ünnepünk Tu bisvát, a fák újéve.
Hajdan, az ősi Izraelben, ilyenkor ültették a fákat, mert a törvény előírta, hogy az első három évben nem volt szabad enni a fa gyümölcséből, a negyedik évben pedig fel kellett vinni a termést Jeruzsálembe, hogy - amint azt a Talmud előírta - "elárasszák friss gyümölccsel az ország fővárosát". A fa gazdája csak az ötödik esztendőtől kezdve fogyaszthatta szabadon termését. Éppen ezért alakult ki a szokás, hogy ezen a napon fákat ültessenek az ősi-új földön, mert ennél korábban nem volt szabad ültetni, nehogy idősebbnek számítson a fa.

Purim ünnepére

Valamennyi ünnepünk szorosan összefügg egy-egy bibliai könyv vagy részlet nyilvános felolvasásával. Ros hasaná (újesztendő) alkalmával Ábrahám és Izsák története, jom kipurkor (az engesztelés napján) Áron áldozata és a Jónás könyve, szukotkor (a sátrak ünnepén) Mózes és Salamon szentélyavató beszédei kerülnek a liturgia középpontjába, és így sorolhatnánk ezt tovább. Különösen igaz ez a megállapítás a legvidámabb zsidó ünnep, a purim esetében: Eszter könyvét (a "megilát", vagyis ezt a tekercskönyvet) nemcsak felolvassuk ezen a napon, de az egész ünnep története, előírása csakis itt, ebben a szentírási műben olvasható. Ha Eszter könyve nem maradt volna fenn az utókor számára, zsidó ünnepeink sora is szegényebb volna...

A kis szoba falán lassan táncolnak a szürke árnyak. A hófehér asztalon a bor vércseppjeire szelíden hull a barcheszmorzsa. A tányérokon az üres halszálkák és a hajdanvolt liba romjai dús vacsoráról árulkodnak. A családfő elégedetten nyújtózkodik támlás székében, a háziasszony lustán babrál fodros főkötőjén, s a gyerekek csillogó szemmel nézik a szombati lángokat. Ezek a fények messzire űzik a hétköznapok sötét gondjait: e pár órára megszűnik a lázas hajsza, a szűkölködés, a megaláztatás. A szegény szatócs most mindenkinél boldogabb. „Béke veletek, szombati angyalok” — csendül fel a hagyományos melódia, ám az ének hangjaiba olykor már fojtott ásítás tolul.

Idén már szeptember24-én, szerda este köszönt be az ünnep, erev Ros Hasana.

Az asztalra a gyertyatartók, a kiddus serleg mellé kis tálban mézet rakunk. A barhesztakaró alá kerek barheszt teszünk, hogy legyen kerek az új esztendő. A barheszt só helyett a mézbe mártjuk, szokás almaszeleteket is mézbe mártva enni. Az ünnepi menüben halkocsonyát készíthetünk pontyból, amelybe halfejet is kell tenni, hogy fejek legyünk, ne lábak.Nem hiányozhat az ünnepi húsleves, a sült vagy párolt húshoz köretként cimeszt adunk, mert a répa fontos kelléke az újévi étkezésnek. Szokás mézes süteményt is sütni, hogy édes legyen az új év. A második napon olyan gyümölcsöt kell az asztalra tenni, amelyet még nem ettünk abban az évben, hogy a sehehjónu ima rá is vonatkozzon. Ez általában gránátalma, mert a hagyomány szerint annyi magja van, ahány micvát kell betartanunk.

Kedves szokás a taslich, amikor is a család Ros Hasana napján kivonul a víz, jelesül a Duna partjára, és a zsebéből morzsákat szór a vízbe. Így szabadulunk meg jelképesen a bűneinktől, ima kíséretében

Idén augusztus 10-én köszöntött be Elul, a bűnbánat hónapja.
Ez az időszak a zsidó újesztendőt megelőző négy hét a számvetésről, hibáink-vétkeink átgondolásáról szól. Felkészülünk a Félelmetes Napokra, mikor is - a hagyomány szerint – feltárulnak a könyvek, amelyek nyilvántartják bűneinket. A jó embereknek nem kell félniük, hiszen ők felmentést kapnak, jó életre, jó párnószera –megélhetésre írják be őket. A rosszak büntetést kapnak, félnivalójuk a „közepeseknek” – a legtöbb embernek van, akik a jó és a rossz között állnak.

Minden nép, minden közösség sajátos módon üli meg ünnepeit, a vallástörvény előírásait színes eseményekkel, filozófiáját tükröző ceremóniákkal díszíti. Ezek a vallási népszokások így a kutató számára a néplélek mélyen rejlő értékeiről árulkodnak.

A ros hasaná (szó szerint az év feje) elnevezés — különös módon — csupán egyszer fordul elő a Bibliában, Ezékiel próféta 40. fejezetének elején, s ott is inkább az ünneppel kezdődő hónapot, tisri havát jelöli. Mózes ugyanis az első tavaszi hónapot, az egyiptomi szabadulás évfordulóját szánta újesztendőnek, ez valósult meg az ókori Izrael állami életében. Törvényei ugyan az őszi évkezdetről is megemlékeznek, ám azt csupán a kürtharsogás (sófárfúvás) napjaként (jom truá) határozzák meg. Úgy tetszik, a zsidóság újéve korábban is ősszel kezdődött, s ezen lényegében Mózes rendelkezése sem tudott változtatni: számunkra most kezdődik az 5772. esztendő.

A dubnói mágidot megkérdezték tanítványai: Hogy lehet az, hogy egész évi sorsunk ezen a napon dől el, netalán egész életünk is, mi mégis eszünk-iszunk, örülünk újév napján. A mágid egy példázatot mesélt el.

Volt egyszer egy király, aki két szolgáját szerette a legjobban az összes többi közül. Egyik nap magához hívta őket, és fontos feladatot bízott rájuk.

- Benneteket választottalak, hogy arany pecsétemet őrizzétek, és leveleimet lepecsételjétek. Kaptok egy szobát a palotában, ahol naphosszat vigyáztok a pecsétre, és elkülditek a leveleket.

Van egy kikötésem, amíg itt vagytok, alkoholt nem ihattok. A szolgák nagyon örültek a megbízásnak, eleinte pontosan teljesítették. Ám nem telt el száz nap, amikor az egyikük előhúzott egy borospalackot.

- Nézd meg, milyen remek ez a bor, milyen csodás illata van.

- Nem ihatunk bort, az tilos.

- Csak kóstoljuk meg, abból nem lesz baj.

Az idén április 28-ánn,csütörtökön lesz a fenti névvel jelzett kisebb zsidó ünnep, az ómerszámlálás 33. napja. Hajdan, az ókori Izraelben az aratás peszah 2. napján kezdődött, és hétszer hét napon át, egészen az ötvenedik napig, savuot (a hetek) ünnepéig tartott. Előbb az árpát, utoljára a búzát aratták le. Az aratás idejét kéve (héber szóval ómer) segítségével jelezték. Minden nap félretettek egy kalászt, s ha letelt a hét, kévébe kötötték. Innen tudták, hány nap, hány hét telt el az aratás kezdete óta. Ezt nevezzük ómerszámlálásnak.

Egyik kevésbé kiemelkedő, ám mégis oly kedves, manapság egyre népszerűbb ünnepünk, héber neve szerint Tu bisvát, svát hónap 15-ike, a fák újéve.

Hajdan, az ősi Izraelben, ilyenkor ültették a fákat, mert a törvény előírta, hogy az első három évben nem volt szabad enni a fa gyümölcséből, a negyedik évben pedig fel kellett vinni a termést Jeruzsálembe, hogy  - amint azt a Talmud előírta - "elárasszák friss gyümölccsel az ország fővárosát". A fa gazdája csak az ötödik esztendőtől kezdve fogyaszthatta szabadon termését.

Az ünnep Izraelben 7 napig, Izraelen kívül 8 napid tart.

A széder-esti elbeszélés, a Haggáda négy fiúról tesz említést. A Tórában ugyanis négyszer fordul elő a jól ismert parancs („meséld el gyermekednek”),  amely az ünnepi vacsora alapját képezi, s mind a négyszer kissé másként. Ebből a Haggáda azt következteti, hogy a Tóra voltaképpen négy fiúról, négyféle embertípusról szól. Gyermekeink ugyanis - akárcsak a felnőttek - mind másként kérdeznek, más-más képességekkel rendelkeznek, más-más hozzáállást tanúsítanak szüleikkel, múltjukkal, hagyományaikkal szemben. Így számukra is más-más módon kell közvetíteni a zsidó történelmet, az egyiptomi szolgaság és szabadulás jelentőségét.

A négy embertípus (a bölcs, a gonosz, a naiv és aki kérdezni sem tud) kiválasztása már önmagában is jól jellemzi a zsidó gondolkodást. Legfőbb értéknek a tudást tartja, a bölcsességet, amelyben a szakmai felkészültség megértő emberszeretettel, segítőkészséggel párosul. Kellő érdeklődés és tudás nélkül vajmi nehéz gyakorolni a zsidó vallást. A bölcs fiú számára - így írja elő a Haggáda - töviről-hegyire el kell magyarázni a széder-este minden előírását.

Egyik legismertebb ünnepünk héber neve magyarul annyit tesz: elkerülés. A tizedik csapás (az elsőszülöttek halála) ugyanis,  amely az elnyomó Egyiptom népét sújtotta,  őseink házait elkerülte. Ennek emlékére tartották régen az ünnepet megelőző napon az elsőszülöttek böjtjét. Később azonban úgy vélték, s ma is ezt gyakoroljuk, a hálaadást nem böjtöléssel kell  kifejeznünk,  hanem  örömteli lakomával. Ez annál inkább indokolt, mert a régi talmudi főiskolákon  ilyenkor, az ünnep előtti reggelen fejezték be a téli szemesztert. Másrészt - s ez itt a lényeg - az "elkerülés" arra is emlékeztet, hogy őseink a peszah ünnepén szabadultak meg az egyiptomi rabságból, vagy ahogyan a Biblia mondja: "a szolgaság házából".

A római történetíró, Tacitus csodálkozva szól

arról, hogy amíg minden nép vidáman, önfeledt

mámorban ünnepli az újesztendőt, addig a zsidók

összebújnak templomaikban, és bűnbocsánatot kérve

imádkoznak  az Egek Urához. Tacitusnak

természetesen igaza van, s erre mi büszkék is

lehetünk, ám ne higgyük, hogy az önfeledt öröm

nem talál kifejezésre ünnepeinken.

A kis szoba falán lassan táncolnak a szürke árnyak. A hófehér asztalon a bor vércseppjeire szelíden hull a barcheszmorzsa. A tányérokon az üres halszálkák és a hajdanvolt liba romjai dús vacsoráról árulkodnak. A családfő elégedetten nyújtózkodik támlás székében, a háziasszony lustán babrál fodros főkötőjén, s a gyerekek csillogó szemmel nézik a szombati lángokat. Ezek a fények messzire űzik a hétköznapok sötét gondjait: e pár órára megszűnik a lázas hajsza, a szűkölködés, a megaláztatás. A szegény szatócs most mindenkinél boldogabb. „Béke veletek, szombati angyalok” — csendül fel a hagyományos melódia, ám az ének hangjaiba olykor már fojtott ásítás tolul.

A trenderli

Hanuka ünnepének legkedveltebb játéka valahol Közép-Európában, az askenázi zsidóság körében alakult ki a középkor végén. Az apró pörgettyűt (jiddis eredetű szóval trenderli, trendelli vagy trendedli, héberül szövivon) eredetileg ólomból öntötték, amely művelet közvetlenül a téli örömünnepet megelőzően eseményszámba ment a zsidó családok körében. Később fából faragták, a cári Orosz-Lengyelország gazdagabb vidékein ezüstből készítették, manapság azonban már mindenféle anyagból való (csont, üveg, porcelán, sőt műanyag) trenderlivel is találkozhatunk.

A jom kipur beköszöntő imája az idén szeptember 25-én este hangzik el.

A jom kipur ünnep héber szavának jelentése engesztelőnap. Alapja a Bibliában található: "A hetedik hónap tizedikén engesztelőnap legyen, szent gyülekezés, sanyargassátok lelketeket" (Mózes .III. könyve, 23. fejezet 27. vers). A Tóra „a szombatok szombatjának” is nevezi (uo., 16. fejezet 31. vers), ezzel fejezve ki különös jelentőségét. Egész napos (25 órás) teljes böjttel, igaz megtéréssel és imával kérünk megbocsátást istentől az elmúlt esztendőben esetleg elkövetett bűneinkért.

A zsidó nép több évszázados történelme során igen sok szenvedésen ment keresztül, megpróbáltatásokon, amelyek nagyritkán szerencsésen végződtek, mint purim ünnepénél, ám legtöbbször gyász és fájdalom kísérte útjukat. Vannak időszakok, amikor a hitükért meggyilkolt mártírokra emlékeznek, például peszah és savuot között, az úgynevezett ómerszámlálás heteiben.

Cion, nem is gondolsz már fiaidra

Kik tébolyognak messze, porba sárba

S délről-északról békét integetnek,

Szegény rabok, a karjukat kitárva.

Hermon lankáin nem sír úgy a harmat,

Mint aki teérted, a sok árva.

A bánatod, mint bús sakál üvöltöm,

de megváltásod úgy zeng, mint a hárfa.

A sátrak ünnepe

A világon mindenütt megkülönböztetik az úgynevezett állami-nemzeti (történelmi), továbbá a természeti eredetû, valamint a vallási ünnepeket. A zsidóság számára azonban, lényegében véve, minden ünnep egyben történelmi, természeti és vallási jelentõséggel bír. Mindez érvényes a most beköszöntõ, harmadik zarándokünnepre, a szukkotra is.

Ha egészen személytelenül akarjuk megfogalmazni a chanukka jelentõségét, mondjunk el csak ennyit: egy kicsiny nép a maga õsi hagyományaiért, a maga hitének és életformájának szabadságáért harcba száll és gyõz a belsõ visszavonás és külsõ elnyomás aránytalan túlereje ellen. Békés földmûvelõk, jámbor papok, akiknek még fegyverük is alig-alig van és sem tudásuk, sem gyakorlatuk a hadvezetéshez, legyõzik a Nagy Sándor katonai iskolájában felnõtt tábornokokat, a hadviselés mûvészeit. Bárhogy magyarázzuk is az eseményeket, bárhogy is igyekszünk azokat a józan ész eszközeivel hozzáférhetõvé tenni, mégis csak azt kell elmondanunk: csoda, a lélek, a hit, a meggyõzõdés erejének csodája volt ez a küzdelem és csodája annak a Láthatatlannak, akinek kormányzó akaratát emberi küzdelmeinken, tépelõdéseinken, fájdalmainkon át csak oly ritkán adatik meg észrevennünk.