A zsidó hétköznapok

A zsinagóga teret ad a családok számára fontos események, ünnepek méltó megtartásához, hogy a közösség részt vehessen az egyes emberek örömében, bánatában.Ha egy családban fiú születik, és egészséges, akkor a nyolcadik napon felveszik Ábrahám szövetségébe. Ilyenkor egybegyűlik a rokonság és a jó barátok, akik közül kvatert, „keresztapát” választanak. A körülmetélés szertartását egy erre képesített szakember, a móhél végzi. Ilyenkor hirdetik ki az újszülött zsidó nevét is, amelyet általában egy elhalt rokon után kap, s felnőttként ezen a néven szólítják a Tóra elé. Ha lány születik, szerényebb ünnepség keretében fogadják a közösség tagjává. A születést követő szombaton az apát felszólítják a Tóra elé, majd a hetiszakasz felolvasása után ünnepélyesen bejelentik az újszülött fiúhoz hasonlóan kapott héber nevet. Ezután a család általában likőrrel és süteménnyel vendégeli meg a közösség tagjait. Régen a fiúgyerekek még két ünnepélyes szertartáson vehettek részt, a vallásos családok három éves korig nem vágják le a kisfiúk haját, viszont a születésnapjukon kis ünnepség keretében nyírják meg őket. A másik jeles nap a gyerekek életében az ötödik születésnap volt, mert ekkor kezdtek a gyerekek a hagyományos iskolában, a héderben Tórával foglalkozni. Ilyenkor a gyereket egy asztalra állították, ahol bejelentette, hogy mint öt éves, ezentúl az ötös könyvvel, a Tórával kezd el foglalkozni. A családtagok ezután süteménnyel, ajándékkal halmozták el a kisdiákot, akinek ezután a felhőtlen gyerekkorát kemény tanulás váltotta fel. Mindmáig a legfontosabb családi ünnepek körébe tartozik, különösen a fiúk esetében a felnőtté avatás szertartása. Héber neve bár micva – a kötelesség fia – jelzi, hogy az ifjúnak ezúttal már vallási és társadalmi kötelezettségei vannak, teljesíteni kell a parancsolatokat és tilalmakat, és felelni kell a tettekért. A felnőtté válás kora mai szemmel még nagyon is kevés, tizenhárom év, régen a szegény családok eddig voltak kötelesek eltartani gyermeküket, hogy azután - szerény támogatással – elküldjék szakmát tanulni, megállni a saját lábukon. Ma már természetesen a bár micva fiúk még gyereknek számítanak, s a bár micva szertartás egyike a legkedvesebb családi ünnepeknek. Nálunk Magyarországon ezt a család és gyerek számára egyaránt jelentős ünnepet a fiú tizenharmadik születésnapját követő szombaton tartják meg. Nem kevés ideig, több hónapig tart a felkészülés erre a jeles napra, mert ezen a napon a felnőtté váló gyereknek a közösség előtt kell beszámolni tudásáról. Erre az ünnepre ugyanis meg kell tanulni az aktuális tórai heti szakaszhoz tartozó bibliai szöveget, a haftórát. Természetesen nem elegendő a héber szöveg pontos olvasása, hanem a szöveg dallamos olvasásához ismerni kell a hangsúlyjeleket is. A Biblia szövege ugyanis apró jeleket is tartalmaz, minden szó egyet-egyet, amely jelzi, hogy a közösség előtti dallamos felolvasásnál melyik mondatot hogyan kell ejteni. Minél szebben mondja tehát a fiú a számára kijelölt szöveget, annál nagyobb a család, a közösség öröme. A templomi szertartást kiddus, közösségi összejövetel követi, mikor is a család a megfelelő áldások elmondása után vendégül látja a részt vevő rokonokat, barátokat, hittestvéreket. A köszöntők elmondása után előkerülnek az ajándékok, erre az alkalomra ugyanis a rokoni-baráti viszony foka szerint illik könyvet, ajándéktárgyat, netán pénzt adni az ifjú embernek. Régen a lányokat nem köszöntötték felnőtté válásuk alkalmából, ám a huszadik század nagyobb megbecsülést hozott a lányok számára is. Magyarországon a lányoknak közösen tartják ezt a bat micvának nevezett ünnepséget, a zsidó pünkösdnek megfelelő ünnepen. Ilyenkor a Tóra előtt megáldják a kislányokat, kiemelik a zsidó vallásban betöltött majdani fontos szerepüket, majd ez alkalommal is vendéglátás és ajándékozás következik. Amerikában és több más országban a nagyobb egyenjogúság jegyében a lányoknak a fiúkhoz hasonlóan külön bat micvát tartanak, sőt nagyon modern közösségekben még a Tóra áldását is elmondhatják. Ha felnőttek a gyerekek, a család készülhet a legnagyobb örömre, a fiatalok kiházasítására. Régen Magyarországon is így volt, ma már csak nagyon vallásos helyeken a szülők választják ki közvetítő héberül sadhen segítségével a házastársakat. Ha sikerült megegyezni a családoknak, megállapodtak a hozományban és egyéb feltételekben, megtarthatták az eljegyzést. Ez az aktus nem annyira ünnepélyes volt, mint inkább a leendő család anyagi és társadalmi helyzetét alapozta meg. Ilyenkor csak a család és a szűkebb baráti kör vesz részt az ünnepségen, amelynek fénypontja a tányértörés. Ekkor ugyanis tányért törnek, hogy ne legyen teljes az öröm, amíg a jeruzsálemi Szentély fel nem épül. A jelenlévő lányok pedig összeszedik a cserepeket, mert az szerencsét hoz, közeli esküvőt. Az esküvő maga talán a legnagyobb örömünnep a vallásos zsidó családok életében. A szülők ezen a napon úgy érzik, a sok éven át tartó, szeretetteljes gondoskodás meghozta gyümölcsét, gyermekük végre biztonságos révbe került, s új családként immár saját gyermekeivel folytatja a nemzedékek láncolatát. Vallásos családoknál ugyanis még ma is meglehetősen ritka a válás, a közös hagyomány, a hasonló gondolkodásmód és persze a több gyerek egybetartja a párokat. A hagyományos zsidó esküvő héberül haszene valóban emlékezetessé válhat még a résztvevők számára is. A menyegző előtti szombaton a zsinagógában felhívják a Tóra elé a vőlegényt, majd cukorkával dobálja meg a közösség, hogy legyen édes az életük. Az esketés szertartása virágokkal díszített menyegzői baldachin, hüpe alatt történik, amelyet akár a zsinagógában, akár a szabadban, még egy hotel parkjában is meg lehet tartani. Menyasszony és vőlegény külön szobában, nők illetve férfiak között készül a nagy pillanatra. Közvetlenül a szertartás előtt az araszobában eltakarják a menyasszony arcát díszes fátyollal, s a rabbi megáldja, legyen hasonló az ősanyákhoz, legyenek sokan az utódai. A menyegzői sátorhoz először a vőlegényt vezetik a szülei, majd a menyasszony érkezik, aki háromszor, egyes helyeken hétszer járja körül vőlegényét. Zsidó esküvőn csak egy jegygyűrű van, ezt húzza fel a férjjelölt partnere ujjára, miközben elmondja az ősi mondást: légy nekem szentelve Mózes és Izrael törvényei szerint. Ezután közös serlegből mindketten bort isznak. A rabbi felolvassa a házasságlevelet, amely már az ókori Izraelben is ugyanebben a formában létezett, majd elmondják a megfelelő áldásokat. Végül poharat törnek, ugyancsak a jeruzsálemi Szentély emlékére, ennek darabjait azonban nem szokás szétkapkodni. A szertartás után sok helyen székre ültetik a menyasszonyt és a vőlegényt, s így magasra emelve viszik körbe, majd megkezdődik a mulatozás, a lakoma és a tánc, külön a férfiak és külön a nők. Régen erre szakosodott mókamesterek szolgáltatták a vigasságot és klezmer zene adta a talp alá valót. Az örömök mellett a bánatban, szomorúságban különösen fontos a közösség összetartó ereje. Ha valaki beteg lett, nem hagyták magára, különösen akkor nem, ha magányos emberről volt szó. A zsinagóga keretén belül létezett a beteglátogató egyesület, amelynek tagjai jó szóval, élelemmel, vigasszal szolgáltak a rászorulóknak. Ha mégis eljön a legrosszabb, s egy családban haláleset történik, a közösség tagjai a gyászoló segítségére sietnek. A vallási törvények szerint a halottat mielőbb, lehetőleg már másnap el kell temetni. Ezért a hozzátartozók a temetkezési egyesülethez, a Chevra Kadisához fordulnak. A halottat megmosdatják, majd hófehér halotti ruhába öltöztetik, a férfiakra imasálukat is ráadják, rojtok nélkül, mert használni többé nem tudják. A temetésen részt vesznek a rokonok barátok, Fedetlen fejjel itt is csak a férjezetlen nők tartózkodhatnak. A szertartás alatt külön padsorban állnak a nők és a férfiak, ortodox temetésen az asszonyok a sírhoz sem mehetnek le. Ilyenkor a rabbi méltatja az elhunyt érdemeit, tanítást ad a közösségnek, majd a kántor zsoltárt énekel. Az egyszerű szegezetlen fakoporsót kocsira teszik, és gyalog mennek a sírhoz. Itt befedik földdel a koporsót, majd elmondják a halotti imát, a kaddist. A zsidó halotti ima minden egyes szava Isten magasztalása, belenyugvást sugall a megmásíthatatlanba, és talán ez az első pillanat, amely a mély gyászba zuhant hozzátartozó fájdalmát könnyebbé teszi. Vallásos családoknál a temetés után a közvetlen hozzátartozó ruháját bevágják, annak emlékére, hogy az ókorban a fájdalom jelképeként megszaggatták ruháikat. Otthon ilyenkor a gyász időszaka következik, letakarják a tükröket, és a közvetlen rokon a szülő, gyerek, testvér házastárs elvesztése után hét napon keresztül minden nap néhány órán keresztül alacsony zsámolyon ül, amit hagyományosan süvének, hétnek neveznek. A közösség tagjai rendszeresen látogatják a gyászoló családot, ilyenkor illik élelmiszert is vinni, mert régen főtt étellel is ellátták a bajbajutottakat. A hét szigorúan vett gyásznapon a sok látogató igyekszik megvigasztalni a gyászolót, hogy a bánat mélypontjából visszavezessék az életbe. A temetés után a szülők emlékére szokás elmondani minden nap a kaddis imát, amelyet csak tíz férfi társaságában lehet előadni. A szombat És befejeződött az ég és a föld és minden serege, az Örökkévaló befejezte a hetedik napon mindazt amit alkotott, és megszentelte azt, és megpihent minden munkájától, amelyet alkotott. A teremtés történetére emlékeztet a zsidóság legszentebb ünnepe a szombat. A heti egy pihenőnap így került be az emberiség történelmébe, hogy értelmet adjon a munkának, méltó keretet a családi életnek. A háziasszonyok már csütörtökön kitakarítanak és előkészítik az ételeket, hogy péntek estére már csak az utolsó simítások maradjanak. Az ünnep péntek este, naplemente után köszönt be, amelyet a férfiak a templomban köszöntenek, az asszonyok pedig otthon gyújtják meg a kettős ünnepi gyertyát. Mire a ház ura hazaér, terített asztal fogadja, rajta bor, két barchesz, só, tányérok. Az apa megáldja gyerekeit az ősapák és ősanyák jókívánságai szerint, majd ünnepélyesen isznak a borból és esznek a sóba mártott barcheszból is. Ezután következik a heti munkában megfáradt családnak a bőséges vacsora, amelyet az étkezés utáni áldás, héberesen bencsolás kísér. Szombat reggel templomba mennek, ilyenkor asszonyok is részt vesznek a szertartáson, mert a főzésre már nincs gondjuk, az ebéd előre megfőzve várja őket. Az ima után gyakran adódnak ünnepségek, bar micva, vagy elhunyt rokon emlékére rendezett évforduló, jahrzeit, mikor a tagok uzsonnával egybekötött kiddussal látják vendégül a többieket. A hagyományos szombati ebéd általában a hal, hagymás tojás és persze a sólet, amely hosszú főzéssel nyeri el sajátos ízvilágát. Az ünnep a csillagok feljövetelével ér véget, amelyet a szombatbúcsúztató szertartás, a havdala zár le. Ekkor fonott gyertyát gyújtanak, díszes fűszertartót adnak körbe, és jókívánságokat mondanak az elkövetkező hétre. Őszi nagyünnepek Amint a koraősz reggelei csípősebbé válnak, az őszi ünnepek biztos közeledtét jelzik. Már egy hónappal korábban, Elul hónapjában megkezdődik a felkészülés az év legszentebb napjaira. Ilyenkor régen a zsidó házak ablak kora hajnalban zörgött a templomszolga, hogy bűnbánó istentiszteletre, szlichotra hívja a közösséget. A hagyomány szerint ugyanis a zsidó újévkor, Ros Hasana napján a Jóteremtő számba veszi az ember tetteit, és dönt életről, halálról, gazdagságról, szegénységről, ezért a hívő igyekszik megtisztult lélekkel készülni e megmérettetésre. Ros Hasana , magyarul azt jelenti, Év Feje, két napig tart. Ilyenkor édes ételeket is esznek, hogy legyen édes az esztendő, és kerek barcheszt fonnak, hogy kerek legyen az év. Erre az ünnepre még azok is eljönnek a templomba, akik csak ritkán gyakorolják a vallási életet, sok régi jó ismerős üdvözli egymást a zsinagógában, ahol gyönyörű dallamokkal és ősi imákkal könyörögnek aVilág Urához. Másnap és következő nap délelőtt kerül sor az újesztendei istentisztelet legjelentősebb eseményére, a sófár fúvásra. Ezt az ősi hangszert csak az őszi nagyünnepeken használják, Újév minkét délelőttjén felidézik a zsidó történelem során használt sófár hangokat, mert másképp fújták gyász idején, másképp, amikor egymást buzdították és megint más volt a gyülekező hangja. Első nap délután kedves szokás az úgynevezett taslich, melynek során a hívek elsétálnak egy víz, lehetőleg folyó partjára, s zsebükből morzsát szórnak a vízbe, hogy bűneiktől ugyanúgy szabaduljanak meg, ahogy az ár, vagy a halak elragadják a kenyérdarabkát. Ez ünnepen tehát sok imádság, könyörgés száll fel az Ég kapujához, hogy az Élet Könyvébe szerencsével kerüljenek. Ezért illik ilyenkor a következőképpen köszönni egymásnak: Jó esztendőre légy beírva! héberül: Lesana tova tikkotevu! A hagyomány szerint az Élet könyve, amely Újévkor íródik, tíz nappal később, az Engesztelés napján, (héberül Jom Kippur) pecsételődik meg. Ekkor a zsidóság egész napos böjttel és imával kér bocsánatot bűneiért. Nem csak az Örökkévalótól, mert az emberekkel szemben elkövetett vétkekre csak embertársaink adhatnak feloldozást, ezért szokás még az ünnep előtt bocsánatot kérni egymástól. A böjt este kezdődik, és másnap este a csillagok feljöveteléig tart. A családok már késő délután elfogyasztják kiadós vacsorájukat, hogy időben odaérjenek a templomba. Ezt az istentiszteletet a legfontosabb imáról Kol Nidrének nevezik, amelyet magyarra Minden fogadalomnak fordíthatunk. Ez az imádság egy mainzi rabbi történetéhez fűződik, akit a fejedelem magas tisztséggel akart megjutalmazni, ám cserébe azt kívánta, keresztelkedjen ki. A rabbi gondolkodási időt kért, majd megtagadta a kérést. A fejedelem szörnyű haragra gerjedt, és levágatta a rabbi mindkét kezét és lábát. Éppen Jom kippur előestéje volt, mikor a haldokló bölcs a templomba vitette magát, és ezzel a szép imával kérte az Örökkévalót, bocsásson meg a gondolkodási idő miatt… Ez az ima mindmáig a kántorművészet remekeit ihlette meg, híres zsidó származású operaénekesek is repertoárjukra tűzik azt. Engesztelés napján ismét nagyon sokan mennek a templomba, van, aki egy évben csak egyetlen egyszer, ezen a napon vesz részt a hitéletben. Egész nap tart az imádság, egészen addig, amíg a böjt végét jelző sófár fel nem hangzik, mert ilyenkor egybemosódik a reggeli, délutáni és esti, és az ilyenkor még többletet jelentő záróima is. A csillagok feljövetelével egy időben megkönnyebbülten fogadják a sófár böjt végét jelző hangját, s rövid búcsúzkodás után mindenki siet haza enni. Ilyenkor könnyű ételeket, kakaós kalácsot, meleg kávét szokás inni, hogy a nehéz ételek meg ne ártsanak. Harmadjára következik a nyolc napig tartó Sátrak Ünnepe, amely a negyvenéves pusztai vándorlás emlékét idézi. Ekkor szokás nyolc napon át sátorban étkezni, régente még a pesti bérházak udvarán is építettek náddal fedett, nagy sátrakat, amelyet gyümölccsel, színes papírokkal díszítettek. Ma már Magyarországon kevés kivétellel csak a templomok mellett építenek sátrat, ahol csupán szimbolikus étkezés folyik. A Sátrak ünnepe héberül Szukkot, eredetileg őszi betakarítási ünnep volt, mikor Izrael népe Jeruzsálembe zarándokolt, hogy friss terményekkel lássa el a város népét, és beszolgáltassa a tizedet a Szentély körül szolgáló papságnak. A Szétszóratás után ez a jelentősége már elhalványodott, viszont mindmáig nagy jelentősége van a nyolcadik napon tartott Tóra örömünnepének, a Szimchat Tórának. Ezen a jeles napon fejeződik be Mózes ötödik könyvének felolvasása, s ezután mindjárt át is hajtják a Tóratekercset, hogy elkezdhessék újra olvasni. Ez a szertartás nagyon szép és látványos, a férfiak kiveszik a Tórákat a Frigyszekrényből és hétszer körbe vonulnak vele a templomon, a gyerekek zászlókkal, virágcsokrokkal menetelnek utánuk, ünnepi dalokat énekelve, hagyományosabb templomokban az asszonyok cukorkát dobálnak a gyerekek közé. A legfontosabb ünnepek közé tartozik még a három zarándokünnep, a fenn ismertetett Sátrak ünnepe, a zsidó húsvét, a Pészach és a pünkösd, héberül Savuot. Az egyiptomi kivonulás, majd a honfoglalás után Mózes és Áron törzse jelentős vallási és társadalmi rangra emelkedett, viszont saját területtel nem rendelkezett. Hogy maradéktalanul elláthassák feladataikat, élelemmel a többi törzs látta el őket. Így kialakult az a szokás, hogy a nagyobb ünnepekre a nép Jeruzsálembe zarándokolt, s mivel ezek az ünnepek valamilyen szinten kötődtek az aratáshoz, betakarításhoz, terménnyel és gyümölccsel is ellátták a város népét. Az első és legjelentősebb ünnep ezek között a Pészach, amely az egyiptomi kivonulás emlékét idézi. Az ünnep eredetéről Mózes második könyvében olvashatunk, Jákob fiai, akik az éhínség elől Egyiptomba menekültek, az új fáraó uralma alatt egyre mélyebb szolgaságba merültek. Hatalmas raktárvárosokat kellett építeniük, még az asszonyok is törekszalmát gyűjtöttek, így nem maradt idejük kenyeret sütni. A legenda szerint így keletkezett a pászka, mert a tésztát nem volt idő megkeleszteni, hanem kovász nélkül gyúrták össze, majd kövekre nyújtották, hogy a nap heve süsse meg. A Biblia elbeszélése szerint Mózes és Áron felhatalmazást kaptak az Örökkévalótól, hogy vezessék ki Izrael népét a szolgaság földjéről vissza Kánaán országába, eredeti hazájukba. A fáraó azonban nem akarta elereszteni szolgáit, csak a tíz csapás veszteségei fordították meg szándékait. Sok csodás esemény után végre megszabadultak Egyiptomból, és negyven év pusztai vándorlás után nagy harcok árán letelepedhettek az Ígéret Földjére. A Pészach tehát azon túl, hogy mezőgazdasági vonatkozása is van - ekkor kezdődik az aratás – a Szabadság és a Kovásztalan Kenyér ünnepe. A családok már hetekkel korábban kezdenek készülni erre az ünnepre, kitakarítják a lakást, a szekrényeket, fiókokat, hogy ne maradjon morzsa sehol. Mert az ünnep nyolc napja alatt tilos kovászos és erjedő ételeket fogyasztani, de még otthon tartani is. A vallásos családokban külön edényben főznek és étkeznek ezeken a napokon, amelyeket az év többi napján egy gondosan elzárt helyen tárolnak. Az ünnep ugyancsak este kezdődik, ekkor reggel lehet utoljára kenyeret enni, ebédre már csak főtt burgonyát, tojást, esetleg libatepertőt szokás ebédelni. A nap legnagyobb része az estére, a Széderre való készülődés jegyében zajlik. A széder szó héberül rendet jelent, mert az esti szertartás eseményei szorosan követik egymást. Az est legfőbb eszköze a szédertál, amely lehet porcelánból, fémből, akár ezüstből is, erre teszik a jelképest ételeket, a szomorúságot jelentő keserűfüvet, nálunk tormát, az ünnepi bárányra emlékeztető sült húsdarabot, a tojást, a retket, a habarcsra utaló alma-diókeveréket, amelyeknek az est folyamán fontos szerepük lesz. A díszesen terített asztalon ezúttal is két gyertyát gyújtunk, csak a barheszt váltja fel a kovásztalan kenyér, a macesz. Az asztalon apró tálkákban sós víz is van, ez emlékeztet a szolgaság idején hullajtott könnyekre. Van még az asztal közepén egy borral töltött serleg is, ez Élijáhu (Illés) prófétáé, aki a hagyomány szerint meglátogatja az ünneplő családokat, és „iszik” is a borból, mert az est végére kevesebb marad belőle. A szédervezető fehér halotti ruhában ül az asztalhoz, mert az ünnepen is emlékezni kell arra, hogy halandók vagyunk. A szertartás a legkisebb gyerek négy kérdésével kezdődik, amelyre a családfő elmondja az úgynevezett haggadát, amely az egyiptomi kivonulás történetét és híres rabbik magyarázatait, továbbá régi énekeket tartalmaz. Az elbeszélést természetesen megszakítja a vacsora, az ilyenkor szokásos maceszgombócos levessel, sült hússal, amely soha sem lehet bárány, s a pászkadarából készült jellegzetes húsvéti tortával. Sok családnál a széder akár éjfélig is eltarthat, mert a nagyszülők, szülők saját életükről is beszélnek, mert ennek az ünnepnek az a lényege, hogy az apák mondják el fiaiknak nemzedékeken keresztül a zsidó nép csodálatos megmenekülését Egyiptomból és a történelem sok más viharából. Ma Magyarországon már sajnos kevés család tud otthon ünnepelni a héber nyelv és a vallási előírások ismerete híján, de sokan elmennek a templomok dísztermében tartott közösségi széderekre, hogy ott a rabbi vezetésével vegyenek részt ezen a fontos ünnepen. A második zarándokünnep a Savuot, amely nevében hordozza a hetes számot, mert hétszer hét nap telt el Pészah óta. (A keresztény Pünkösd szó is ugyanezért a görög ötvenes számból ered.) Ez az ünnep több néven is ismert, úgy mint Tóraadás ünnepe vagy mezőgazdasági jellegére utalva Zsengék ünnepe. Az ókori Izraelben ugyanis ekkor fejeződött be az aratás, ás ekkorra értek be az első gyümölcsök, vetemények, amelyből szintén felvitt a nép Jeruzsálembe. Nagyobb a vallási jelentősége, a Tóraadás, a hagyomány szerint ugyanis ekkor kapta meg a nép Mózes vezetésével a Szináj hegyén a Tízparancsolatot, amely a Tórának az alapja. Ezen az ünnepen virágokkal borítják a templomokat, különösen a frigyszekrény és a tóraolvasó asztal környékét és ezen a napon tartják a lányavatást is. Ilyenkor tejes ételeket szokás enni, mert az a mondás járja, hogy olyan fontos a Tóra a zsidóságnak, mint a gyermekeknek a tej. A harmadik zarándokünnep az előző fejezetben említett Sátrak Ünnepe, amely szintén fontos mezőgazdasági ünnep is volt. Öröm- és gyászünnepek Purim Aki a zsidó vallást tanulmányozza, hamarosan észreveszi, hogy a szertartások és a hagyományok a zsidó történelembe ágyazódnak, az ünnepek is a túlélésről, a csodálatos megmenekülésről szólnak, hogy tanítást és lelkierőt adjanak e sokat szenvedett népnek. Farsang táján – február végén, március elején ünnepeljük Purimot, amelynek héber neve, a sors, magában hordozza a jeles nap lényegét, mikor is a baj elhárult, a bánat örömmé változott, ahogy a bibliai Eszter könyvében olvashatjuk. Ez a történeti könyv, amelyet megiláról, egy fára erősített tekercsről olvasnak a zsinagógában a Perzsa Birodalom, nevezetesen a görög háborúk történetéből jól ismert Xerxész udvarába vezeti az olvasót. A történet két szálon fut, a perzsa királynét engedetlenség miatt kivégzik és helyébe egy zsidó származású szépség, Eszter kerül. Közben Hámán, a gonosz miniszter megrágalmazza a zsidókat a király előtt, s megöletésüket szorgalmazza. Eszter királynő azonban megmenti népét, s a zsidók helyett Hámánt akasztják fel. Ebben a bibliai könyvben jelentkezik először az antiszemitizmus ideológiája, miközben a miniszter a zsidók vagyonára tör, az ország érdekeire hivatkozva rágalmazza őket, felhánytorgatva eltérő szokásaikat, nem tolerálva másságukat. Ám ebben a történetben elbukott a gonosz szándék, s a bánat örömre fordult. Ezért mind a mai napig vidámsággal tartják meg ezt az ünnepet. A zsinagógában felolvassák Eszter könyvét, s a gonosz Hámán nevét hallva hangosan kereplőznek. Szokás jelmezes összejöveteleket tartani, ahol akár elő is adják ezt a történetet. Jó ismerősök süteménycsomaggal, slachmonessszel ajándékozzák meg egymást, és több jámbor hívő fogyaszt addig alkoholt, amíg a bibliai történet szereplőit fel nem cseréli, csakhogy teljesítse a vidámsággal ünneplés vallási parancsát. Hanukka Másik bibliai történethez kapcsolódó ünnep a karácsony tájára eső hanukka. Története Nagy Sándor makedón uralkodó utódaihoz kapcsolódik, akik a hellenisztikus kultuszt akarták a zsidó népre ráerőltetni. Antiochosz Epiphanesz odáig ment el, hogy a jeruzsálemi Szentélyben áldozatot mutattak be Zeusznak. A nép a makkabeusok vezetésével fellázadt és gerillaháborúval elűzte a kegyetlen megszállókat. A Szentélyt megtisztították és az istentiszteletek rendjét visszaállították. Ám a menóra meggyújtásához csak egy napi tiszta olaj maradt, amelynek edényén sértetlen maradt a főpap pecsétje. Még nyolc nap kellett volna, hogy új olajat készítsenek. Csoda történt, az egy napra elegendő olaj hét napig égett. Ennek emlékére a zsidó otthonokban még ma is meggyújtják a nyolc plusz egy ágú menorát, a hanukkiát. Ezeket a gyertyatartókat régen olajjal működtették, ma színes gyertyákat gyújtanak, minden nap eggyel többet. a gyerekek egy jellegzetes, héber betűs pörgettyűvel, a trendedlivel játszanak, amely betűk egyrészt egy mondat rövidítését foglalják magukba, másrészt a játék szabályait is jelzik. Ilyenkor szokás olajban sült ételeket, fánkot, reszelt krumpliból készült latkeszt enni. Bár Hanukka nem munkaszüneti nap, a családok esténként a gyertyagyújtással kezdődően hosszan ünnepelnek, s az egymás megajándékozásának szokása is egyre jobban elterjedt. Böjt és gyásznapok A zsidó nép sok évszázados történelme során igen sok szenvedésen ment keresztül, megpróbáltatásokon, amelyek nagyritkán szerencsésen végződtek, mint a Purim ünnepénél megírt történet, de legtöbbször gyász és fájdalom kísérte útjukat. Ennek ellenére még Purim előtt is szokás tartani egy böjtnapot Eszter királyné emlékére, aki élete kockáztatásával mentette meg népét a biztos pusztulástól. Vannak időszakok, amikor a hitükért meggyilkolt mártírokra emlékeznek, például peszach és savuot között, ilyenkor nem szokás borotválkozni, esküvőket, nagyobb vigasságokat tartani. Hasonlóképpen gyászhetek vannak nyáron a Szentély pusztulásának évfordulója előtti három héten, amely a zsidó Áv hónap kilencedikére esik, ilyenkor részleges böjt is van, ezen a kilenc napon szombat kivételével nem szokás húst enni, és ugyancsak esküvőt, ünnepséget tartani. Áv hó kilencedike, héberül tisabeav böjtnap, úgy mint Jom Kippur napján ekkor sem esznek előző napnyugtától másnap a csillagok feljöveteléig. A böjt előestéjén a férfiak nem vesznek bőrcipőt, hanem vászonpapucsban ülnek alacsony padokon, a gyászra emlékezve mondják el a bibliai Jeremiás Siralmai könyvet, amely műfaja szerint thrénosz, gyászének. Újkeletű ünnepek Izrael megalakulása (1948) után több új emléknap született, amelyek ugyan nem munkaszüneti napok, mégis a világ zsidósága megemlékszik róluk. Egy héttel Pészah után emlékeznek meg Izraelben és világszerte a holokauszt áldozatairól, ez a Jom Hasoa. Jeruzsálemben jelentős emlékmúzeum, a Jad vasem foglalkozik a fasizmus áldozataival, megörökíti a mártírok nevét, dokumentumokat gyűjtenek a népirtásban elveszett családokról, kiállításon láthatók a halál árnyékában élő kicsinyek rajzai, s egy sötét szobában, ahol apró fények világítanak, egész nap olvassák a meggyilkolt gyerekek nevét. A holokauszt emléknapjának előestéjén ebben a múzeumban idézik fel a szörnyűségeket, hogy szomorú tanulságot nyújtsanak a világ népeinek, és ne feledjék el azokat, akik egy őrült eszme miatt vesztették életüket. Másnap délelőtt országszerte megszólalnak a szirénák, s ekkor egy percre megáll az élet. Az utcán sétáló emberek vigyázzba merevednek, gyárakban, üzemekben megáll a munka, a boltokban abbamarad a kiszolgálás. Izraelben a rádióban – televízióban emlékműsorokat játszanak, hogy a következő nemzedék is megismerje nagyszülei tragikus korszakát. A következő héten ünneplik a Függetlenség napját, a Jom haacmautot, az önálló zsidó állam kikiáltásának emléknapját. A második Szentély lerombolása óta él a vágy a zsidó népben, hogy visszaszerezze elpusztított országát, szabadon gyakorolhassa vallását. Izrael földje azonban mindig nagyhatalmi érdekek martaléka lett, a török szultántól végül az angol gyarmatbirodalom részévé vált. Az angolok gyarmati politikája ugyancsak hozzájárult a holokauszt áldozatainak magas számához, mert nem engedték be náci vérengzés elől menekülő európai zsidókat. Izrael országában azonban mindvégig éltek zsidók, akik vállalták a nélkülözést, az arab törzsek támadásait, a kemény munkát, a heroikus hazaszeretet. Ezek az emberek megfelelő katonai felszerelés és erő híján gerillaharcokkal szálltak szembe a brit túlerővel, hogy annyi szenvedés után vége visszakapják ősi országukat. A holokauszt tengernyi szenvedése és véráldozata végre felébresztette a világ lelkiismeretét, hogy a zsidóság végre kapja vissza eredeti országát, és tagozódjon be a világ országai közé. Így l948 tavaszán sok újabb erőfeszítés árán végre Ben Gurion Izrael országának miniszterelnöke végre kihirdethette a zsidó állam létrejöttét, amelyet az ENSZ is nagy nehezen elfogadott. A kihirdetés emlékére lett Jom Acmaut, a függetlenség napja. Ekkor a Herzl hegyen rendezik az ünnepséget, Izrael tizenkét törzsének száma szerint tizenkét lángot gyújtanak, mindegyiket az ország híres emberei közül egy-egy. Az esti ünnepség fénypontja a tüzijáték s jom acmaut napján a gyerekek csipogó műanyagkalapáccsal ütögetik egymást, a felnőttek pedig a szabadban, mindenekelőtt a tengerparton barbecut sütnek és családi rendezvényeket tartanak. A zsidó otthon és család Ha valaki hagyománytisztelő zsidó családhoz megy látogatóba, már az ajtónál észrevehet egy apró jelet, a jobb oldali ajtófélfán szemmagasságban található egy kis tok, a mezuza. Ez készülhet fémből, fából vagy műanyagból, a lényeg az, hogy a benne található tekercs pergamenből készüljön és kézzel írott legyen. Ez az írás a Tóra egyik legfontosabb részletét, a Halljad Izraelt tartalmazza. Ez a monotheizmust hirdető mondat: Halljad Izrael, az Örökkévaló a te Istened, s az Örökkévaló egy, a zsidó vallás legfontosabb gondolata, benne van minden szertartás imarendjében, este elalvás előtt is ezt mondják, sőt vallásos embereknek haláluk előtt is ez az utolsó szavuk. A mezuza szokása az egyiptomi kivonulás emlékével kapcsolatos, amikor a tizedik csapás, az elsőszülöttek halála sújtotta Egyiptom országát, az Örökkévaló megparancsolta Izrael népének, hogy családonként vágjanak egy bárányt és a vérével kenjék be az ajtófélfát, hogy a halál angyala elkerülje őket. Erre emlékeztet a mezuza, amelyet vallásos emberek két ujjukkal érintenek jártukban-keltükben. Ezt a jelképet nemcsak a bejárati ajtóra szegezik, hanem minden olyan helyiség ajtajára, ahol esznek vagy alszanak. Ha valaki új lakásba költözik, kis ünnepség keretében rakják fel az ajtókra a mezuzákat, a megfelelő áldások elmondása után. Aki vallásos családhoz megy látogatóba, néhány dologra figyelni kell. Először is nem szabad élelmiszert vinni ajándékba, maximum gyümölcsöt, mert az orthodoxok csak rituális felügyelet mellett készült tejterméket és húsárut fogyasztanak. Mivel a zsidó vallás szabályai szerint elkülönítve kell kezelni a tej és húskészítményeket, vigyázni kell, hogy csak a háziasszony utasításai szerint lehet hozzányúlni az edényekhez. A zsidó otthon máskülönben csak néhány vallási tárgy meglétében tér el a többitől. Ilyenek például a szombat kellékei. Péntek este az asszonyok gyertyát gyújtanak, páros gyertyatartóban, amely általában ezüst, de lehet sárgaréz, alpakka, vagy bármilyen más fém, esetleg kerámia is. A férfiak serlegbe öntik a bort, erre mondják el az áldást. Ez a serleg általában míves, készülhet ezüstből, alpakkából, porcelánból vagy metszett üvegből. Gyakran ráírják a boráldást is, amely magyarul így hangzik: Áldott az Örökkévaló, a Világ Királya, aki megteremtette a szőlőtőke gyümölcsét. A péntekesti szertartáshoz szorosan kapcsolódik a két fonott kalács, a barchesz áldása is. Az ünnepi asztalon díszes takaróval fedik be a kalácsokat, mert előbb mondják a borra az áldást, és a kenyér ne „szégyenkezzen” emiatt. Ezek a takarók selyemből vagy bársonyból készülnek, általában gazdagon hímzettek, kalács, virág vagy szőlőmotívumok díszítik. Mielőtt a házigazda felvágná a barcheszt, hogy kis darabokat adjon a család többi tagjának, egy speciális kézmosóval öblíti le a kezét. Ez egy kétfülű edény, amelyet váltott kézzel használnak. Ez a módosabb házaknál ezüstből készül, de lehet bármilyen más anyagból is. A vallásos zsidók nemcsak a szombat bejövetelét köszöntik, de el is búcsúztatják a távozó ünnepet. Ezt a szombatbúcsúztató szertartást havdalának, elválasztásnak nevezik, amikor a szent elválik a profántól, az ünnep a hétköznaptól. Ennek az eszközei is díszíthetik az otthonokat, mert a fonott gyertyát díszes tartóba helyezhetik, és jellegzetes tárgy még az általában torony alakú fűszertartó is, amely általában ezüstből készült, de előfordul sárgarézből, alpakkából, vagy régi – ötven, száz éves izraeli ajándéktárgyként olajfából is. Jellegzetes családi kegytárgy, minden hagyományt követő otthonban előfordul a hanukkai gyertyatartó, amelynek nyolc plussz egy ága van. Ez a tárgy – szemben a jelképként létező menorával – használati értékkel is rendelkezik, mert Hanukkakor, a makkabeus ünnepen gyertyát gyújtanak benne. Mert – ahogy hanukka ünnepénél megírtuk, a zsidó szabadságharc idején Juda Makkabinak és a lázadó csapatoknak sikerült felszabadítani a Szentélyt és megtisztítani a pogány áldozatok eszközeitől. Ám a szent olajból, amelyet a menora világításához használtak, s amelynek tisztaságát a főpap pecsétje biztosította, csak egy napra való mennyiség maradt. Ám csoda történt, s az egy napi olaj nyolc napig, az új olaj elkészítéséig világított. Ennek emlékére a hanukkiát télen, december hónapban a holdév szerint változó időpontban nyolc napon át meggyújtják. Az első nap egy gyertyát, plussz az úgynevezett szolgagyertyát (samesz) gyújtják meg, majd minden nap eggyel többet. Régen gyertya helyett olajjal gyújtották a menora lángjait, amely szokást manapság Izraelben vagy az USA igen vallásos részein újra meghonosították. Itt nem karos gyertyatartók vannak, hanem falra is akasztható, háttámlás hanukkiák, amelyeket általában kőtáblát tartóoroszlánok díszítenek. Hanukka ünnepi kelléktárához tartozik a régen ónból, később fából de még ezüstből is készített trenderli. Ez egy négy oldalú pörgettyű, amelyen héber betűk vannak, játék céljából. A gyerekek régen komoly dió, mandula, mogyoróhalmokért pörgették ezt a szegényeknek készült apró játékot, amely a családszeretet fényével aranyozta be a gyerekek életét. A zsidó otthonok másik fontos kelléke a szédertál, ez a pészachkor használt jellegzetes eszköz. A legszebb régi darabokat fémből, olykor ezüstből - emeletesnek készítették, felülre kis mélyedésekbe rakták a szimbolikus ételeket, a retket, tojást, csirke szárnyat, tormát, alulra pedig a három réteg maceszt - pászkát. Később gyakori volt a fajansz vagy porcelán szédertál, amelyek közül Magyarországon a legértékesebbeket Herenden készítették. Nagyon népszerűek voltak még a karlsbadi szédertálak, amelyek zöld és arany árnyalatokban kerültek a piacra. Kóser konyha Az igazán vallásos zsidók, a mai Magyarországon már csak kevesen, Izraelben és Amerikában annál többen tartanak kóser háztartást. Mint már említettük, vallásos ember csak rituálisan vágott állat (baromfi, marha, juh, kecske) húsát eheti meg, húskészítményt és tejterméket is csak olyat fogyaszt, amely rituális felügyelet mellett készül, és rabbi pecsétje garantálja, hogy az étel valóban megfelelő. A Bibliában Mózes törvényeiben olvashatjuk, mely állatok fogyaszthatók, melyek nem, a baromfi mellett a kérődző páros ujjú patás állatok, amelyeket szakember, a sajhet, régiesen sakter vág le. Szétmarcangolt, elhullott vagy lőtt állatot tilos fogyasztani, még akkor sem, ha az a megengedettek közé tartozik. Ugyancsak a mózesi törvények közé tartozik a következő parancs: ne főzd a gödölyét az anyja tejébe! Ennek a jelentőségét fejezi ki a tejes és húsos ételek szétválasztása. A zsidó vallás lényegéhez tartozik a „törvény kerítése” , ami azt jelenti, hogy még szigorúbban kell értelmezni a törvényeket, tehát a tej és hús fogyasztását a törvény az anya tejére vonatkoztatja, a törvény kerítése pedig a hús és a tej együttes fogyasztását általában tiltja, hogy semmiképpen se legyen lehetőség a hibát elkövetni. Az orthodox vallás tehát előírja a tejes és húsos ételek különválasztását, ami abból áll, hogy egy konyhában mindenből kétfélének kell lenni. Kétféle főzőedények, evőeszközök, tányérok, mosogató, előkészítő asztal szükségesek az ételek szétválasztásához, amit még kiegészítenek az úgynevezett páros edények, amelyek a semleges zöldségeket, italokat foglalják magukba. Ezen felül, mint már említettük, vannak pészachi edények is, szintén húsos és tejes változatban, amit év közben a kamra legfelső polcán vagy más elzárt helyen tartanak.

 
WEBSHOP
Kabbala