Hetiszakasz /Váéra/

Az Örökkévaló, aki eddig Él Saddáj néven jelent meg az ősapáknak, felfedte Mózesnak és Áronnak a Tetragrammaton vagy Havaja- ként ismert nevét, amely kimondhatatlan, mert a létige különböző idejének összevonásából származik.  A hagyomány szerint a nevek különféle tulajdonságokat jelölnek, itt ez a név az ítélet Isteneként Egyiptom megbüntetését hirdette.
Mózes három csodajelet kapott az Örökkévalótól, azzal győzze meg a népet és a fáraót: dobja le a földre a botját, az kígyóvá alakul, majd amikor a farkánál fogva felemeli, újra bottá válik, rejtse kezét ruhája alá, majd előhúzva leprás, visszatéve újra tiszta. Harmadik csodatétel, a folyam vizét öntse a szárazra, vér lesz belőle.


A Midrás elbeszéli, a nép nem elégedett meg a mutatványokkal, nagyobb megerősítésre volt szüksége. Volt egy jelszó, amelyet az ősapák is tudtak: pakod pakadti – „megemlékezem” –ez az utalás a megváltásra, amit már csak egy idős asszony, Szira bat Aser tudott. Amikor elmondták neki, hogy jött egy ember, aki meg akarja menteni a népet, kíváncsian várta az üdvözítő szavakat. Amint meghallotta a titkos igét, örömmel jelentette, ő a szabadító. 
Felmerül a kérdés, miért volt szükség a fáraóval történő csatározásra, a tíz csapásra, az egy évig húzódó nyomorúságra, mikor az Örökkévaló egyetlen mozdulattal kihozhatta volna Izraelt Egyiptomból. A válasz, a hit elmélyítése, hiszen a robotban elgyötört, megtört lelkű nép nem tudott hinni a szabadulásban, nem merte volna magára vállalni a kivonulással járó nehézségeket. Bölcseink megkérdezték, miért csak Mózes és Áron ment tárgyalni, miért nem mentek többen? A legenda szerint a Vének tanácsa lelkesen támogatta Mózest, el is határozták, hogy vele mennek a palotába, mind a hetvenen.  Megindult a népes csapat, ám amikor a kapuhoz értek, szembejöttek a fáraó párducai és tigrisei, akik Mózes botjának hatására szelíddé váltak, kezét nyaldosták. Ám a többieknek inába szállt a bátorság, nem hittek abban, hogy élve jutnak az uralkodó elé, ezért gyorsan szétszéledtek.
Az udvarba érve Mózes és Áron újra kérték, engedje el a zsidó népet, ám a fáraó jelet kért.
Mózes eldobta a botját, amely kígyóvá változott. Az egyiptomi udvar meg sem rezdült ettől a csodától, a hagyomány szerint még a gyerekek is meg tudták tenni. Hívatta is az uralkodó a varázslóit, akik sorra átváltoztatták botjaikat. Ám ekkor csoda történt a csodában, Mózes kígyója elnyelte a többi kígyót, s amikor visszaváltoztatták bottá, egyáltalán nem lett vastagabb. Ez volt az intő jel a fáraónak, amitől meg is rettent egy kicsit, mi lesz, ha őket is így elnyelik?
Bölcseink vitatták, miért ilyen egyszerű jelet adott az Örökkévaló Mózes kezébe, hogy megnyerje Egyiptom urát, olyan varázslatot, amelyre bárki képes volt a birodalomban. A válasz, legyen a fáraónak ideje dönteni szabad akarata szerint. Az Írás szerint az Isten megkeményítette a fáraó szívét, ám a hagyomány szerint csak annyira, hogy a választás a kezében maradjon. Ahogy az ember ereje szerint terheli a tevét, fiatalabb, gyengébb állatra kevesebb, a teljesen kifejlett, megtermettre pedig több csomagot rak, úgy az Örökkévaló is lelki ereje szerint teszi próbára az embereket. A fáraót elragadta kapzsisága, uralkodói gőgje, ezért sodorta katasztrófába magát és a rábízott népet. Így kerülhetett sor a tíz csapásra, amelyben Isten ítéletet hozott népe leigázói ellen és csodajelekkel, bizonyítékokkal nyilvánította ki szeretetét Izrael iránt.
A tíz csapás felosztása többféleképpen történik, az egyik legismertebb a széder estén is használt rövidítés, amely Rabbi Jehudához köthető: DeCaKh, ADaS BeAHaV. Ez a hármas felosztás nem pusztán azért keletkezett, hogy jegyezzenek meg tíz betűt, ennél sokkal többre képes az emberi elme, hanem a három betűcsoport háromféle hitetlenhez szól. Az első, vér, békák, férgek – az ateistákhoz, az Isten létét teljes egészében tagadók felé szólt, a második betűsor: vadállatok, dögvész,  fekélyek,  azoknak lett, akik azt állították, Isten megteremtette a világot, majd magára hagyta, az utolsó négy csapás pedig: jégeső, sáska, sötétség, az elsőszülöttek halála azoknak szólt, akik hittek ugyan a teremtésben, de a természet törvényeit istenfeletti örök igazságnak gondolták.
Az első csapás, a víz vérré válása igen nagy jelentőségű volt. Igaz, az egyiptomi varázslók repertoárjába is beletartozott ez a művelet, ám a Nílus szent folyam volt, a termékenység kulcsa, ezért a fáraó szertartásai közé tartozott nap mint nap reggelenként megáldani.
Ilyen alkalommal, egy korai órában kérte Mózes népe szabadulását, az elutasításra pedig valóban vérré változtatta a vizet. Nem csak a Nílus hullámai hömpölyögtek vörösen, hanem a pohár víz is ihatatlanná vált az egyiptomiak számára. Ez volt az első lecke, hogy a csapás a zsidók fogságban tartása miatt érte az országot, hiszen ugyanaz a vödör víz, amely a zsidók házában víz volt, az egyiptomiak kezében vérré változott.
A békainvázió sem okozott mély megrendülést, hiszen az egyiptomi varázslók is megoldották ezt a feladatot, ők csak a férgeknél ijedtek meg, látták, Isten ujja ez.
A Midrás aggadában olvashatjuk, az egyik csapás kifejezetten az egyiptomiak örömére volt, ez a sáska, a történet szerint az egyiptomiak zsákszámra gyűjtötték be a mezőről a számukra finom csemegét.  Ezért gyorsan meg is fordította az Örökkévaló a szelet, belefújva a rovarokat a tengerbe.
Hét csapás zajlott le ebben a hetiszakaszban, a fáraó azonban még mindig nem értette meg a baljós jeleket, vonakodott elengedni a népet.

 

 
WEBSHOP
Kabbala