Hetiszakasz /Mecorá/

„Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: Ez legyen a bélpoklos törvénye, megtisztulása idején. Vezessék el őt a paphoz, és a pap menjen ki vele a táboron kívülre, nézze (vizsgálja) meg őt a pap, hogy meggyógyult-e a bélpoklos a bélpoklosság sebeiből (Mózes III. könyve, 14. fejezet 1-3. vers)”. E szavakkal kezdődik soros heti szakaszunk, amely a Biblia egészségügyi, vagy úgy is mondhatjuk, járványügyi előírásait tartalmazza.

Jól tudjuk, hogy egészen a legújabb korig mekkora pusztításokat jelentettek a különféle járványok, olykor egész generációkat, népeket és törzseket semmisítve meg. A mózesi törvények azonban, a kor lehetőségeihez mérten, kellő mértékben felkészítették a papokat (a kohénokat, vagyis Áron főpap leszármazottait, aki többek között az orvosi feladatokat is ellátták, hogy a nép elkerülhesse a súlyos fertőzések terjedését. A betegeket szigorúan el kellett különíteni (vagyis karantént alkalmaztak), a papnak többszörösen, a törvény által előírt módon meg kellett vizsgálnia a betegeket, sőt a fertőzés által gyanú alá helyezett (penészes?) helyiségeket. Mózes törvénye még arra is ügyelt, hogy az illemhely a táboron kívül legyen, s hogy mindenki rendelkezzék egy olyan kis ásóval, amellyel ürülékét elföldelhesse,
Régóta vitatják a zsidó bibliatudósok, a keresztény teológusok és az orvos-történészek, hogy mi is lehetett pontosan a bibliai bélpoklosság, hogy vajon lepra volt-e az? Valószínűnek látszik ugyanis ez a feltételezés, bár számos más következtetés is napvilágot látott az elmúlt évszázadok során. A bibliai szöveg „tisztátalan” és „tiszta” személyekről beszél, amely kifejezések alatt az elemzők zöme „leprást” (vagy szinonimájaként bélpoklost) és „egészségest” ért. Mások szerint a caráátként leírt kór inkább egy Dél-Oroszországban gondosan megfigyelt betegségnek felel meg, amely egy, a turkesztáni szártok soraiban észlelt bőrbetegség lenne, az előző heti szakaszban említeett Kazenelson pedig gombás fertőzésnek gondolta, ám ezt a föltevést csak kevesen támogatják. Egy régi kiváló orvos-történész ara hívja fel figyelmünket, hogy lehettek az ókorban olyan betegségek, melyek eltűntek, vagy környezeti befolyás következtében egészen más képet mutatnak, és fordítva, előfordulhatnak olyan kórképek a legújabb korban, melyek az ókorban egyszerűen nem léteztek.
Mindenesetre Mózes III. könyve valóságos ókori-klinikai diagnosztikai könyv, amely helyenként egészen pontosan írja le a betegség tüneteit, sőt a „tisztátalan” emberek elkülönítésére is pontos utasításokat ad. Bizonytalan kórisme esetén a papnak jogában állott hét, máskor kétszer hét napra „karanténban” történő megfigyelésre szóló rendelkezést kiadnia: „Vigyék el az ilyen embert Áronhoz, a paphoz, vagy valamelyikhez az ő papfiai közül”, uo. 13. fejezet 2. vers).
Érdekes, hogy a szakemberek napjainkban a leprának két fő formáját különböztetik meg: az egyik az, amely főleg nodularis bőrelváltozásokkal jelentkezik, míg a másik a „tuberkuloid” tepra, amely csillogó, sápadt foltokkal mutatkozik meg. Az orvos-történészek számára nem kis meglepetést okozhat, hogy ez a két fajta lepra elég jól megfelel az ősi mózesi szövegben pontosan jellemzett csomós (héberül szeét), illetve kiütéses (héberül baheret) fajtáknak. A fogalmak bizonytalanságára mutat azonban, hogy ugyanaz a szó – a caráát – volt használatos a ruhákon képződő penészfoltok, valamint a házfalakon kicsapódó gombásodás jelölésére, amelyeket a mózesi törvények, minden bizonnyal a fertőzés és a megbetegedés veszélye miatt tilalmasaknak tart, akárcsak az emberi bélpoklosságot.
A legnagyobb középkori zsidó tudós, Maimonides (1138-1204), aki neves orvos is volt,  Hilkot hacaráát („A bélpoklosság törvényei) című írásában kifejti, hogy több betegséget – teljesen érthetően – pontatlanul, összefoglaló névvel, ma úgy mondanók: „hibásan diagnosztizáltak”, és azokat „közös névvel” illették.
A bélpoklosság, mint a fentiekből is kitűnik, az ókor óta ismert, nagyon súlyos, fertőző betegség, ma már tudjuk, hogy a leprabacilus okozza. Hatalmas járványokat okozott a középkorban is, és rengeteg áldozatot követelt. A civilizáció terjedésével és a betegek elkülönítésével Európából jóformán teljesen kiszorult, s csak szórványos lepragócok maradtak. Dr. Forrai György „Gyógyítások könyve” című bibliai orvostörténeti lexikonjában megállapítja: „Bizonyosra vehető, ─ írja ─, hogy a betegség kifejlődéséért örökletes tényezők is felelősek (talán az öröklődő immunrendszer miatt, mely tud, vagy nem tud védekezni a szervezetbe behatoló leprabacilussal szemben). Ezért különösen meglepő, hogy már az ókori zsidóságban is fölismerték ezt a tényt. A Babilóniai Talmud Jebamot traktátusában ugyanis a következőt olvassuk: ’Férfi ne vegyen el asszonyt epileptikus vagy leprás családból, ha e betegségek a családban háromszor ismétlődtek’.”

 
WEBSHOP
Kabbala