Hetiszakasz /Vajikrá/

Vajikrá el Mose vajdabér éláv (= Szólította /Isten/ Mózest, és ezt mondta) — e szavakkal kezdődik soros heti szakaszunk és a Mózes harmadik könyvének eleje (Mózes III. könyve, 1. fejezet 1. vers). A Tóra eredeti, pergamenre írt kéziratában azonban az első szó végén az alef betű különleges, egészen kis betűvel van írva. (Az ilyet a hagyomány így jelöli: alef zeirá = apró alef.) A különleges írásjel megértéséhez tudnunk kell, hogy ennek a meglehetősen gyakori bibliai igének a gyöke KOF-RÉS-ALEF, amelyek jelentése: hívni, szólítani, olvasni, elnevezni. Míg ha hiányzik az alef, a szó így olvasható: VAJIKER, és ennek a gyöke KOF-RÉS-HÉ, jlentése: történni, véletlenül odakerülni. Ebből a gyökből származik a véletlent jelentő modern héber szó, a MIKRE is.


A zsidó hagyomány úgy tartja, Mózes nem akarta azzal kezdeni a Tóra középső és talán legfontosabb könyvét, hogy Isten őt szólította meg, hanem merő szerénységből elhagyta az alef betűt, és így fogalmazott: „úgy adódott, hogy Isten ezt mondta neki”. A Mindenható azonban — így tartja a hagyomány — ragaszkodott hozzá, hogy a megszólítás valóban Mózeshez szóljon, ezért aztán az első próféta egy pici betűvel jegyezte le az őt felmagasztaló betűjelet.
Mózes harmadik könyve a Tóra középső helyét foglalja el, s noha benne kevés történelmi részt találunk (ezért sokan kevésbé olvasmányosnak tartják), jelentősége valójában a többi könyv fölé emelkedik, hiszen itt találjuk meg a Szentéllyel, az áldozati kultusszal, a fizikai és lelki tisztasággal kapcsolatos törvényeket. És itt találhatók a legfontosabb társadalmi-erkölcsi előírások is, köztük a héber Biblia híres aranyszabálya is: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” (Ugyanott, 19. fejezet 18. vers).
Mózes hosszú időn át, az égő csipkebokor jelenetétől számítva a pusztai vándorlás kezdeti korszakáig, mindaddig, amíg a pusztai Szentély, a „gyülekezés sátra” meg nem épült, mindig a szabadban hallotta Isten szavát. Először a templom megépülése után szólította őt Isten zárt térben, ezért az isteni szónak — természetesen — egészen más akusztikája volt. A hagyomány szerint ezért a hang egy rég hallott, ám soha el nem felejtett szóra emlékeztette őt: mintha édesanyjának hangja lett volna, aki pedig akkor már régen nem volt az élők sorában. Ennek a talán meglepő feltételezésnek az alapját a Mózes III. könyvében szereplő első héber szavak kezdőbetűi „igazolják”. Az ilyen bizonyítási módszert a Talmud és a kabbala — latin eredetű szóval — notarikonnak (jegyzői, tehát nótáriusi írásmódnak) nevezi. (Az ilyen jelenséget mai elnevezéssel mozaikszónak mondjuk.)
Lássuk a szent szöveget, magyar átírásban, a kezdőbetűk kinagyításával:
Vajikrá El Mose Vajdabér

„Szólította (Isten) Mózest, és ezt mondta” ,

vagyis, a kiemelt betűket összeolvasva:
V’EMV, ami héberül egyértelműen így olvasható össze: V’IMÓ — (= „és az édesanyja”)
Ezért véli úgy a zsidó hagyomány, hogy Mózes, amikor először lépett be a pusztai szentélybe, a „gyülekezés sátrába”, édesanyjának hangjára emlékezett…

 
WEBSHOP
Kabbala