Hetiszakasz /Pekudé/

PEKUDÉ

„Az Örökkévaló felhőoszlopa volt a hajlék felett nappal, és tűz volt fölötte éjszaka, Izrael egész háza szeme láttára, minden vándorútjukon” (Mózes II. könyve, 40. fejezet 38. vers). E szavakkal fejeződik be soros heti szakaszunk és egyúttal a Tóra második könyve is. A szidra (a heti szakasz) részletesen szól a pusztai templomépítés munkálatairól, a különféle nemes fémek és értékes textíliák felhasználásáról, a frigyláda és más szent berendezési tárgyak művészi elkészítéséről, valamint az isteni hajlék (a sátorszentély) végleges felállításáról.


Amikor az egyes tárgyak és alkatrészek elkészültek, a művészek (Becalél és Oholiáv), továbbá a közreműködő iparosok elhozták azokat Mózes elé, hogy a vezér jelenlétében és irányításával illesszék össze az egyes darabokat. A zsidó hagyomány úgy tartja, hogy ebből az alkalomból keletkezett a bibliai Zsoltárok könyvében található hálaadó zsoltár, amelynek szerzője — címe szerint — maga Mózes volt.
„Mózesnek, Isten emberének (= prófétájának) imája” — ezt olvassuk a 90. zsoltár elején. A zsidó hagyomány azonban úgy tartja, hogy a Zsoltárok könyvében összesen tíz költemény (a 90. zsoltártól a 99. zsoltárig tartó rész) mind a zsidóság nagy tanítómesterének szerzeménye. Tartalmuk és egyöntetű stílusuk alapján ezt a feltételezést valamennyi zsoltárról bízvást elmondhatjuk. Emeljük ki példaként a 95. zsoltár befejező sorait, amelyekből egyértelműen kitetszik, mennyire kötődik az a negyven éves pusztai vándorláshoz, illetve a hajdani népvezér életéhez. „Negyven év során kiábrándultam abból a nemzedékből, s így szóltam: tévelygő szívű nép, amely nem ismeri fel útjaimat. Haragomban megesküdtem, hogy nem jutnak el nyugalmam helyére” (Zsoltárok könyve, 95. fejezet 10-11. vers). Ebben a zsoltárban tehát Mózes saját sorsának alakulását a nép engedetlenségével hozza összefüggésbe, ő ugyanis éppúgy nem juthatott el az Ígéret földjére, mint az a bizonyos nemzedék, amelyet versében elítél.
A zsidó hagyomány tehát, mint említettük, Mózes imáját (a 90. zsoltárt) a szentélyépítés munkálatainak befejezéséhez köti. Úgy vélik, hogy a zsoltár utolsó sorai éppen az elkészült pusztai Szentély miatti hálaadást és könyörgését fejezik ki a Mindenható felé: „Jelenjék meg szolgáidnak a Te műved, és dicsőséged gyermekeiken. És legyen az Úr, a mi Istenünk szelleme rajtunk, s kezünk munkáját erősítsd meg nekünk, és kezünk munkája szilárdítsa meg azt” (Ugyanott, 90. fejezet 16-17. vers). A népvezér tehát Isten segítségét kéri, hogy a Szentély műve minél tovább megmaradjon, az Örökkévaló és a templom építőinek dicsőségét hirdetve.
Mivel ez a heti szakasz egyúttal a második Tóra-könyv végén található, az írásunk elején idézett zárómondat elhangzása után — akárcsak valamennyi Tóra-könyv befejezésekor — a zsinagógában hagyományosan így szólunk: Hazak, hazak venithazak (= „Erősödj, erősödj, és erősítsük egymást). Ez az ősi jelszó voltaképpen bibliai idézet, amelyet hajdan (időszámításunk előtt 1003-ban) Joáb, Dávid király hadvezére hirdetett meg, mielőtt elfoglalták volna Jeruzsálem városát. A hadvezér ugyanis az ostromot megelőző lelkesítő beszédében „így szólt: Légy erős, és erősítsük egymást, népünkért és Istenünk városaiért, s az Örökkévaló azt teszi majd, ami jó az Ő szemében” (Krónikák I. könyve, 19. fejezet 13. vers).
Ez a bibliai jelszó manapság természetesen nem a harcra, hanem a békés együttélésre és a közösség összetartására figyelmeztet, s éppen ezért hangzik el valamennyi Tóra-kötet befejezésekor, így ezen a héten is, soros szakaszunk legvégén.

 
WEBSHOP
Kabbala