Hetiszakasz /Ki távo/

Ki távó

„Áldott vagy jöveteledben, és áldott távozásodban” (Mózes V. könyve, 28. fejezet 6. vers). Soros heti szakaszunkból való ez a gyakorta idézett mondat. Halála előtt Mózes egyik beszédében felsorolja mindazokat az áldásokat, amelyekben Isten részesíteni fogja népét, ha törvényeit és tanításait megtartják. S megtaláljuk ebben a beszédben, ugyanebben a heti szakaszban mindazokat az átkokat (pontosabban fenyítéseket) is, amelyekkel sújtani fogja őket Isten, ha eltávolodnak tanításaitól és megszegik parancsolatait.


„Áldott vagy jöveteledben, és áldott távozásodban”. Miért említi a Szentírás előbb a jövetelt, s csak azután a távozást? Hiszen az volna az élet megszokott rendje, hogy az ember előbb elhagyja a házát, otthonából nap mint nap előbb elindul, majd később, dolga végeztével visszatér oda! Mégis, van egy hely, egyetlen egy hely, maga az élet, ahol a jövetel megelőzi a távozást. S ha az ember megállta helyét az életben, ha Istennek és az embereknek tetsző életpályát futott be, akkor bízvást elmondhatjuk róla ezt a fent idézett bibliai verset.
A Talmud elbeszélése szerint Johanán ben Zakáj rabbi (az időszámításunk szerinti 1. század közepén) egyszer tanítványaival a tengerparton sétált. Megláttak egy útjára készülő hajót, amelyet nagy ünneplő tömeg vett körül. Ugyanakkor éppen egy másik hajó érkezett a kikötőbe, messzi tengeri útjáról visszatérve, ám senki sem akarta észrevenni. A mester így szólt:
— Ne azt a hajót ünnepeljétek, amelyik most indul útjára, mert nem tudhatjuk, mi vár reá az óceánon, hanem azt a másik hajót vegyétek körül tisztelettel, amelyik megjárta ezt az utat, amelyik megküzdött már a tenger viharos habjaival, és békében megtért a kikötőbe.
Így vagyunk az emberi élettel is, tehetjük hozzá jogosan. Amikor a gyermek megszületik, mindenki örül, mindenki vidám, mindenki ünnepli az újszülöttet, holott ki tudja, mi vár még reá, miképp fogja megállni helyét az élet küzdelmeiben? Ám ha valaki idős korban, egy sikeres és tisztességes sorspályát megjárva eltávozik közülünk, szomorú gyásszal búcsúzunk tőle. Holott voltaképp tisztelettel kellene adóznunk neki, aki megküzdött megannyi vésszel és viharral az élet óceánján, és békében megtért a kikötőbe…
A mózesi áldások közül a legjelentősebb „a béke szövetsége” (Mózes IV. könyve, 25. fejezet 12. vers), amelyben a jól ismert héber brit és salom szavak szerepelnek. Ám ezen a héten az átkok felolvasása is sorra kerül. A mózesi „átkok” valójában nem is átkok, hanem — a zsidó vallásgyakorlat is így nevezi őket — fenyítések (héberül tokhahot), amelyeket manapság úgy adnak elő a zsinagógában, hogy a Tóra-olvasó hangját lehalkítja, nehogy az „átkok” megfoganjanak. Sőt, ilyenkor a Tórához felhívott személy nevét sem mondják be előre, hanem így szólnak: jaamod, mi sejirce (= „jöjjön fel, aki akar”). S a fenyítések elhangzása után a felhívott számára külön áldást iktattak be, amely szerint „változzanak át ezek az átkok mind áldássá”. Hajdan, a kora ókori zsidóságban, még Mózes rendelkezése értelmében, Izrael országának középső részén, Sikhem város közelében gyűlt egybe évente egyszer a nép, az áldás és az átok meghallgatására. „Amikor elvisz téged az Örökkévaló, a te Istened arra a földre, ahova eljutsz, hogy birtokba vedd, mondd el az áldást a Gerizim hegyén, az átkot pedig az Évál hegyén” (Mózes V. könyve, 11. fejezet 29. vers). A különös szertartáson, amelynek célja, hogy az isteni törvény és szövetség betartására emlékeztesse a népet, minden egyes törzsnek közre kellett működnie. Mózes, figyelmeztetésül még kőtáblákra is íratta az általa elmondott ünnepélyes átok szavait, és meghagyta: „Állítsátok fel ezeket a köveket, amelyeket a mai napon elmondok nektek, az Évál hegyén” (uo., 27. fejezet 4. vers).
A mózesi áldás és átok a későbbi nemzedékekhez is, örök időre szól. Kérjük ezért a Mindenhatót, hogy a mi Vele kötött szövetségünk újra szoros legyen, és mielőbb valósuljon meg életünkben „a béke szövetsége”.

 

 
WEBSHOP
Kabbala