Hetiszakasz /Matot/

Matot

„Sok jószága volt Ruben és Gád fiainak, és meglátták Jézer és Gileád országát, hogy a hely a jószág legelésére való. Eljöttek hát Ruben és Gád fiai, és szóltak Mózesnek, Elázár főpapnak és a gyülekezet vezetőinek” (Mózes IV. könyve, 32. fejezet 1-2. vers). A honfoglalást megelőző időről, a negyven éves pusztai vándorlás utolsó szakaszáról szól soros heti szakaszunk.

 

A nép a Jordán túloldalán, a mai Jordánia területének északi felén tartózkodott ekkor, és a tervezettel szemben új történelmi helyzet állt elő. Az ezen a vidéken élt két király, Szihon és Óg rátámadt Izrael népére. Mózes sikeresen legyőzte őket, így a terület voltaképpen birtokukba került. Itt annak idején híres legelők terültek el. Ezért néhány törzs úgy gondolta, nem kell nekik folytatniuk a harcot a honfoglalásért, hanem inkább helyben telepednének le. „Ha kegyet találtunk a szemedben, jusson ez az ország birtokul szolgáidnak, ne vezess át minket a Jordánon” (ugyanott, 5. vers).
Mózes jogosan utasítja el a kérést: „A testvéreitek induljanak háborúba, ti pedig itt maradnátok? Miért lágyítanátok el Izrael fiainak szívét, hogy ne vonuljanak át abba az országba, amelyet nekik adott az Örökkévaló?” (ugyanott, 6-7. vers). A népvezér emlékezteti őket a kémek históriájára, amikor a hírszerzők szavai lankasztották el a nép erejét a honfoglalástól, amiért aztán negyven évet át, egy nemzedéknyi időt kellett várniuk a sivatagban.
Végül Mózes és a törzsek vezetői megtalálják a megfelelő politikai megoldást. „Odaléptek hozzá, és így szóltak: Bekerített aklokat építünk majd itt nyájaink és városokat gyermekeink számára, mi pedig fegyveresen, elsőkként vonulunk Izrael fiai előtt, amíg el nem juttattuk őket lakóhelyükre. Addig maradjanak gyermekeink a megerősített városokban az ország lakosai miatt. Nem térünk vissza otthonainkba, amíg birtokba nem vették Izrael fiai a maguk területét, mert mi nem kapunk birtokot a Jordánon túl, mert örökséget szereztünk a Jordánon innen, keletre” (ugyanott, 16-19. vers).
Az újonnan elfoglalt terület északi szomszédságában, a mai Golán fennsík vidékén Menáse törzsének egy része telepedett le. Így történt, hogy Izrael országának része lett a Jordánon túli terület, a korabeli Moáb országától északra elterülő vidék. A letelepült izraeli törzsek a legelőnek alkalmas országot, és különösen Básán síkságát messze földön híres nyájakkal és gulyákkal népesítették be. Búcsúénekében Mózes már Izrael országának gazdagságát épp e terület bőségével ecseteli: „Tehenek vaját, juhok tejét bárányok kövérjével, básáni kosokat és bakkecskéket a búza java kövérjével, szőlő vérét, bort ittál” (Mózes V. könyve, 32. fejezet 14. vers). A vidék kövér tehenei később még szállóigévé is lettek: a próféta ezért gúnyosan „Básán teheneihez” hasonlította a gazdag, elhízott és elkényelmesedett asszonyokat.
A letelepedett zsidók Gileád vidékén a balzsamot, ezt az értékes fűszert honosították meg, amelyet elsősorban Egyiptomba exportáltak. A balzsamot használták ugyanis ott a holttestek mumifikálására. Emellett fűszerként, illatosításra és gyógyításra is alkalmasnak vélték. A próféta ezért kérdezi meg: „Van-e még balzsam Gileádban? Nincs-e ott orvos? Miért nem gyógyul meg az én népem leánya?” (Jeremiás könyve, 8. fejezet 22. vers). A Jordánon túli terület egy részét azonban már Salamon király halála után a szomszédos törzsek meghódították, később, az asszír megszállás idején pedig az izraeli törzseket idegenbe hurcolták.
Számunkra azonban tanulságul szolgálhat Mózesnek és Izrael törzseinek politikai bölcsessége, ahogyan a válsághelyzetet megoldották, és a nép testvéri összetartását elősegítették.

 

 
WEBSHOP
Kabbala