Hetiszakasz /Balak/

„Mily szépek a sátraid Jákob, hajlékaid Izrael” (Mózes IV. könyve, 24. fejezet 5. vers). Jól ismert szavak ezek, amelyek soros heti szakaszunkban olvashatók, hiszen a vallásos zsidó így szól, valahányszor zsinagógába lép. Érdekes azonban, hogy e mondás nem Mózestől, nem is valamelyik zsidó prófétától, hanem egy pogány varázslótól, Bileámtól (vagy ahogy sokan nevezik, Bálámtól) ered.


Különös, ellentmondásos személyiség volt Bileám, akit a moábi király (Bálák) azért hívott el messzi földről, hogy a környéken táborozó Izrael népét elátkozza. Érdemes megemlítenünk, hogy a Bibliából Bálám pontos származási helyét is megtudhatjuk: a Mezopotámiában (a mai Irak területén) levő Petor városából jött (Mózes V. könyve, 23. fejezet 4. vers). A Tóra, a mózesi törvény annyira súlyosnak ítéli ezt az esetet, mivel a moábi király átkozni hívta a prófétát, hogy a moábiak leszármazottai később nem léphettek be az Örökkévaló Szentélyébe.
Bileám, a távolból érkezett látnok a király kérését első ízben elutasítja, mert álmában Isten megtiltja neki, hogy elfogadja azt. Amikor azonban a király újabb, előkelőbb személyeket és — ami számára nem volt közömbös — jóval becsesebb ajándékot küld neki, a varázsló már eleget tesz a meghívásnak, és kedvenc szamarán útnak indul. Útközben azonban az Örökkévaló angyala akadályt képez, a próféta ezt nem veszi észre, a szamár viszont igen, és letér az útról a mező irányába. Bálám ezért ütlegelni kezdi szamarát. Mindez még egyszer ismétlődik, majd végül egy hegyszorosba érnek, ahol már nem lehet megkerülni Isten angyalát. „Mihelyt meglátta a szamár az Örökkévaló angyalát, letérdelt Bileám alatt. Fellobbant ezért Bileám haragja, és botjával ütötte a szamarat. Megnyitotta (ekkor) az Örökkévaló a szamár száját, s így szólt Bileámhoz: Mit tettem veled, hogy háromszor is megvertél? Válaszolt Bileám a szamárnak: Hiszen gúnyt űztél velem, bárcsak kard volna a kezemben, mert akkor megöltelek volna!” (Mózes IV. könyve, 22. fejezet 27-29. vers).
Joggal vethetünk fel a kérdést: Hogyan lehetséges, hogy a szamár emberi nyelven beszél? Holott a szöveg szerint Isten csak száját nyitotta meg, értelmet nem adott neki? A válasz azonban kézenfekvő: az egész elbeszélés voltaképpen egy gunyoros történet, az ókori héber irodalom példázatos műfajában, a masalban (= példabeszéd) elmesélve. Kiderül belőle, milyen kapzsi és mennyire ostoba volt ez a „próféta”, akinél még a szamara is többet látott. Története azonban egyben azt is példázza, hogy az Örökkévaló az idegen varázsló esetében is képes csodát tenni, s hogy tervét rajta keresztül megvalósíthatja: kénytelen a Mindenható akaratát és igazságát közvetíteni.
Bileám (Bálám) végül áldást mond átok helyett. A király előbb az egyik, majd a másik magaslatra viszi, utoljára a Peór hegy csúcsán emelnek oltárt, minden esetben sikertelenül. (Mellesleg, a hegy nevét viselte egy pogány isten, a Báál Peór, amelyből a népszerű Belfegor ördögfigura neve származik.) Itt hangzott el az idegen próféta híres mondata, amelyet azóta is minden vallásos zsidó gyakorta idéz: „Mily szépek a sátraid Jákob, hajlékaid Izrael”. Ám ezen a ponton egy újabb kérdést kell felvetnünk: Mit látott Bileám a hegy tetejéről, hogy végül áldást kellett mondania?
Ha pontosak szeretnénk lenni, így kellene fordítanunk Bileám imént idézett áldását: „Milyen jók lettek a sátraid Jákob”, mivel itt a héber tov (= jó, jónak lenni) múlt idejű többes számú alakja áll. S valóban, a próféta azért döbbent meg, mert látta, hogy a zsidók sátrai a Dávid-csillag alakzatában rendeződtek. Eredetileg ugyanis a zsidók úgy vonultak ki Egyiptomban, s úgy haladtak a sivatagban, ahogyan minden nomád nép (a beduinok mindmáig): elől a fegyveres férfiak, utánuk az asszonyok gyermekeikkel, majd az elesettek, a betegek és az öregek következtek, s ott vitték az elemózsiát és a felszerelést. Csakhogy amalék rablónépe ekkor — aljas módon — hátba támadta őseinket, amiért Mózes bosszút hirdetett: „Emlékezz arra, mit tett veled amalék az úton, amikor kivonultatok Egyiptomból. Hogy hátba támadt az úton, és megverte a sereg utolsó részét, mind az erőtleneket, akik hátul voltak, amikor magad is fáradt és lankadt voltál, és nem félte az Istent” (Mózes V. könyve, 26. fejezet 17-18. vers). Mózes ezután újjászervezte a zsidók hadrendjét: a sófár (a kos szarvából készült ősi kürt) hangjaira indultak útnak és táboroztak le sorban a törzsek. A csillag csúcsaiban helyezkedtek el a fegyveres férfiak, száraiban (törzsenként) a családok, és a belső hatszögben volt a pusztai Szentély, a vezérsátor, a kórház és a raktár. Ez a látvány döbbentette meg az idegen látnokot, ezért is volt kénytelen a Mindenható Isten szavának engedelmeskedni, és megilletődésének e szavakkal hangot adni: „Milyen jók a sátraid Jákob”…

 

 
WEBSHOP
Kabbala