Vallás

Bamidbár

Mózes IV. könyvét kezdjük olvasni ezen a héten. Ezt a Tóra-könyvet a hagyomány vagy a fent említett kezdőszóról, vagy tartalmi elnevezéssel a Népszámlálás könyvének nevezi. Könyvünk ugyanis egy népszámlálással kezdődik: "Vegyétek számba Izrael fiainak egész gyülekezetét" (Mózes IV. könyve, 1. fejezet 2. vers). Ugyanakkor tudjuk, hogy a Szentírás olykor rossz néven veszi, sőt Isten súlyos büntetéssel sújtja a nép számba vételét. Gondoljunk csak arra, hogy amikor Dávid király hajt végre egy ilyen népszámlálást, büntetésül járvány pusztít Izrael-szerte (vö. Sámuel II. könyve, 24. fejezet 9-15. vers.) A vallásos zsidók mindmáig irtóznak attól, hogy megszámolják őket. Ha például arra kíváncsiak, összejött-e már a közös imához előírt tíz férfi, nem az embereket számlálják meg, hanem egy 10 szóból álló, áldást kifejező bibliai verset idéznek, s ha a végére jutnak, együtt van a "minjen", a meghatározott szám...
A népszámlálást azonban a Tóra mindig valamilyen szent céllal fűzi egybe, így korábban a pusztai Szentély számára történő adományozással (fejenként fél sekelt kellett adni), másutt az elsőszülöttek lés a papok (a kohaniták) szerepkörének felváltásával, vagy a törzsek közti területelosztással. A szent célra történő felajánlás, akárcsak a többi, nem kötődik semmilyen önző gazdasági érdekhez (például adóbehajtáshoz), vagy hatalmi törekvéshez, mint Dávid idején. Így a számlálástól való tartózkodás nem holmi babonás félelem megnyilvánulása. Ellenkezőleg, a népszámlálás lelki tartásra való ösztönzés: a nép minden egyes tagja érezze, hogy része a közösségnek, vagy hogy adományával ő is hozzájárul a "gyülekezés sátra" minél szebb, minél értékesebb berendezéséhez. Ezért írta elő a számbavételkor a Tóra: ne legyen különbség ember és ember között. "A gazdag ne adjon többet, a szegény ne adjon kevesebbet" (Mózes II. könyve, 30. fejezet 15. vers). A nép tagjai tehát egyenlő elbírálás alá essenek, egyenlően részesüljenek a szent feladat teljesítésében, mert egyformán szükség van rájuk. Ahogyan - egy talmudi példával élve - a lánc csak akkor marad egyben, ha minden egyes láncszeme egyaránt kötődik a másikhoz. Minden lánc olyan erős, amilyen a leggyengébb láncszeme.
Ezt a lelki értelmezést támasztja alá a bibliai versek eredeti héber szövege. "Vegyétek számba Izrael fiainak egész gyülekezetét" (Szeú et-ros kol-adat bné-Jiszraél), amelyben a héber ige szó szerint így fordítandó: "Emeld fel Izrael fiai egész gyülekezetének fejét". A nép számba vétele ugyanis valóban fölemelheti a kétségek közt vívódó ember fejét, egyfajta öntudatot, biztonságérzetet sugallhat minden egyes tagja számára. A nép tagjai úgy érezhették: ilyen sokan vagyunk, ennyi emberrel tartozom egyazon közösségbe, ennyi testvéremre számíthatok. Ahogyan egy többgyermekes családapa is büszkén gyűjti maga köré kicsinyeit, vagy ahogyan a zsinagógában jóleső érzést kelt, amikor végre megjelenik a közös imához, a "minjenhez" előírt tizedik férfi...
Egyszer egy vidéki zsidó családnál vendégeskedtem. Beszélgetés közben megkérdeztem, hány zsidó él azon a helyen? Mire a nyolcéves kisfiú válaszolt: "Huszonkilencen vagyunk" - mondta, majd hozzátette: "velem együtt". Úgy vélem, mindnyájunknak így kéne gondolkodnunk. Mind tartozunk valahova, a családhoz, a szűkebb közösséghez, egy néphez, egy vallási közösséghez, az emberiség nagy családjához. És jelentős mértékben rajtunk áll, mi lesz azoknak a sorsa, akik mellettünk vannak, akikre egész életünkben számíthatunk.

 

EMOR

EMOR

"Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: Szólj a papokhoz, Áron fiaihoz, és mondd meg nekik: Halott miatt ne váljék tisztátalanná népe között, kivéve, ha vérrokona ő, aki közel áll hozzá, anyja, apja, leánya és fivére miatt, valamint hajadon nővére miatt, aki még nem volt férfival, miattuk tisztátalanná válhat. Ne váljék tisztátalanná, mert főember ő a népe között, hogy magát ne tegye szentségtelenné. Ne készítsenek fejükön kopasz foltot, és ne borotválják le szakálluk szélét, s a testükön ne helyezzenek el bevágást. Szentek legyenek Istenük számára, és meg ne szentségtelenítsék Istenük nevét" (Mózes III. könyve, 21. fejezet 1-6. vers). E szavakkal, ezzel a paranccsal kezdődik soros heti szakaszunk. A Szentély fennállása idején a papoknak (a kohanitáknak, Áron főpap leszármazottainak), aki a Mindenható számára szóló áldozatot és szertartásokat bemutatták, minden tekintetben tökéleteseknek kellett mutatkozniuk. Ezért a testi hibás ember, sőt, aki például dadogott, vagy aki bármi módon kritikát vagy nevetséget kelthetett volna, nem szerepelhetett nyilvánosan, nehogy az Isten iránti tisztelet csorbuljon általa. A pap nem vehetett feleségül elvált asszonyt sem, nehogy a hajdani férj megjegyzést tehessen rá. S ezért nem érhetett idegen halotthoz, a főpap (héber szóval a kohén gadol) szolgálati ideje alatt még rokonai holttestéhez sem.
A jeles középkori spanyolországi zsidó tudós, Ábrahám Ibn Ezra (1093–1167),) bibliamagyarázata szerint ez és a korábbi heti szakasz szoros összefüggésben áll, mert korábban Mózes arra hívta fel a figyelmet, hogy mindenki igyekezzék az isteni szentség eszméjéhez közelíteni, ami után a papokat különös hangsúllyal kell a szentség törvényes gyakorlatára felszólítani. Elvégre ők a nép vezetői, neki példát kell mutatniuk mások számára, ezért aztán szigorúbb elbírálás alá esnek.
Obadja Szforno itáliai orvos és bibliakommentátor (1475-1550) arra hívja fel figyelmünket, hogy a rituális tisztasági törvényeknek a fő céljuk a disztinkcióra, a lelki és fizikai különbségtételre való nevelése a népnek, vagyis a megértés és a nevelés. Ezért szerepel itt ugyanaz a héber ige (ALEF-MEM-RÁS, jelentése: szól, mond) kétféle felszólító alakban:
1. EMOR (= szólj) - LEHAVIN (= hogy megértsék) és
2. VEAMARTÁ (= mondd meg) - LEHOROT (= hogy tanítsd meg őket).
És ezért szerepel itt, a bibliai versben a tiltás mellett egy előírás is ugyanarra a dologra vonatkozólag, hangsúlyozza Obadja Szforno. Fontos tehát, s ez mindmáig szóló tanulsággal bír, hogy az emberek és különösen a nép vezetői tegyenek különbséget a tiszta és a tisztátalan között, hogy példaként mutassák fel a lelki és fizikai tisztaság rangját, és tanítsák meg arra embertársaikat.
Az is jellemző, hogy a Biblia korában volt egy olyan kivételes eset is, amikor (a Talmud szerint) még akár a főpapnak is érintenie kell az idegen halottat. Ez az úgynevezett (egyébként mindmáig érvényes) mét micva, vagyis az ismeretlen és temetetlen halott iránti vallási elkötelezettség. Ha ugyanis az ember - történetesen - egyedül vándorúton halad, vagy bármi más módon rábukkan egy eltemetetlen holttestre, köteles vele szemben megadni az utolsó végtisztességet, tehát illő módon (amennyire lehet, szertartásosan) elföldelnie, és sírhelyét megjelölnie. Ilyen esetben még a főpap is köteles volt eleget tennie ennek a másik vallási előírásnak...

 

Achare Mot

ACHARÉ MOT

Soros bibliai szakaszunkban a bűnbak szertartását olvashatjuk, amiből a nemzetközileg ismert bűnbak fogalma is ered: "Vessen sorsot Áron a két kecskebakra: az egyik sorsolást az Örökkévaló számára, a másikat Azazél részére. Mutassa be Áron azt a bakot, amelyre az Örökkévaló sorsvetése esett, és készítse el vétekáldozatnak. S az a kecskebak, amelyre Azazél sorsolása esett, álljon elevenen az Örökkévaló elé, hogy engesztelést szerezzenek vele, hogy elküldjék Azazélnek, a pusztába" (Mózes III. könyve, 16. fejezet 8-10. vers). A sorshúzás az egykori pusztai, majd a jeruzsálemi Szentély engesztelőnapi (jom kipuri) szertartásának része volt. (A Szentély pusztulása óta nem gyakoroljuk.) Egy ládába két kis, egyforma táblácskát helyeztek. Az egyikre ezt írták: "az Örökkévalónak", a másikra "Azazélnek", majd miután az egyik bakot előállították, kihúzták a rá vonatkozó táblát. Amelyik Azazélnek jutott, annak fejére ráolvasták a nép feltételezett bűneit. Ez lett a bűnbak, amelyet azután kiűztek a sivatagba, míg a másikat feláldozták.
Ez a különös szertartás az egyéni és a kollektív bűnök jelentőségére, illetve az azok alól nyerhető isteni engesztelésre hívta fel a nép figyelmét. Más kérdés, hogy a világtörténelem során gyakorta, sajnálatos módon épp a zsidóságot állították be (az antiszemita propagandisták) bűnbaknak, amely kultúrából ez az érdekes, a nép (és minden nép) számára engesztelést szerző szertartás származott. Ahogyan Jókai Mór írja Rab Ráby című regényében: "A bűnbak fogalmát a zsidóság találta ki, végül mégis ő lett a világ bűnbakja"...
Az ősi, ma már különösnek tetsző szertartással kapcsolatban azonban joggal vethetünk fel egy nem könnyen megválaszolható kérdést. Ki vagy mi ez a bizonyos Azazél, s egyáltalán mi a bűnbak feláldozásának az értelme? Nahmanides (Mose ben Nahman Gerondi, 1194-1270) és számos modern bibliatudós úgy véli, hogy Azazél valamiféle pusztai démon lehetett, ez azonban a zsidó vallás álláspontja szerint tarthatatlan, mivel a Tóra és Mózes semmiképp nem hozott volna olyan törvényt, amely az efféle képzeteknek teret enged. Mások nyelvi alapon kísérelnek meg magyarázatot adni erre a különös névre. Az azazél szó gyöke ugyanis az ÁJIN-ZÁJIN-LAMED (arámi változata ALEF-ZÁJIN-LAMED), melynek jelentése "elmegy", "elszakad", "elválik". A gyöknek szavunkban történt megkettőzése (szabályszerűen azalzél) pedig ennyit tesz: "véglegesen elválik". Tehát a név valójában utalás volna a bűnöktől történő végleges szakítás szándékára. Mások egyszerűen pusztulásnak fordítják szavunkat, arra hivatkozva, hogy a bűnbakot kiűzték a sivatagba, ezzel voltaképpen visszavadították ősi állapotába. Az ókori görög fordítás, a Septuaginta így ülteti át: hena tó apopompaió (= "az egyik, amelyet el kell bocsátani").
A sokoldalú középkori tudós, Ábrahám Ibn Ezra (1089-1167) magyarázata a leginkább figyelemre méltó. Ő így értelmezi a bűnbak történetét: vehajítá ben slosim vesalos, tavin (= "ha majd 33 éves leszel, megérted"). Ne higgyük azonban, hogy a tudós bibliakommentátor az életkortól tenné függővé a téma jobb megértését. Valójában a filozófiai műveltségű szerző itt egy rejtett utalást tesz (úgynevezett remezt alkalmaz): a fenti magyarázatában a ben szócskát igeként kell értelmeznünk: bán, vagyis "ha majd harminchárom (bibliai verssel) előre tekintsz, megérted". Márpedig a fenti bibliai idézettől számított 33-ik bibliai mondatban a következőket olvashatjuk: "(Az áldozatbemutatás magyarázata), hogy ne mutassák be többé a kecskebakoknak áldozataikat, amelyek után ők paráználkodnak" (uo., 17. fejezet 7. vers).
Tudnunk kell, hogy a héber szeirim (= kecskebakok) szó a Bibliában nem feltétlenül valóságos állatokat, a Közel-Keleten oly gyakori kecskék hímjeit jelenti, hanem a termékenységi kultusz sajátos pogány isteneit is. Ezeken a sajátságos ókori keleti szertartásokon a résztvevők álarcot: kecskére, bikára, tehénre, kosra emlékeztető maskarát öltöttek, és kultikus célú szexuális együttlétekben vettek részt, a kultuszhelyek férfi és női prostituáltjai segítségével. S éppen ez volt az, amit a Tóra (a mózesi törvény) a legszigorúbban tiltani szándékozott. A tiltás azonban önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy elriasszák az embereket az erkölcstelen pogány ceremóniáktól. Ibn Ezra rejtett utalása szerint tehát éppen azért volt szükség a bűnbak szertartására, hogy a pogány áldozati rítustól távol tartsa a zsidó közösség tagjait. A középkor legnagyobb zsidó tudósa, Maimonides erről így vélekedik: "Ezáltal az isteni terv által a bálványkultusz megszűnt, és hitünk alapelve, Isten létezése és egysége szilárdan megerősödött. A megszokott kultikus formát (az állatáldozatok bemutatását) viszont nem távolították el, mert az csak összezavarta volna a nép gondolkodását".

 

Kedosim

KEDOSIM

"Szentek legyetek, mert szent vagyok Én, az Örökkévaló Istenetek" (Mózes III. könyve, 19. fejezet 2. vers). Irreálisnak tetsző parancsolattal kezdődik soros heti szakaszunk, holott - jól tudjuk - a mózesi törvény nem követel tőlünk lehetetlen feladatokat: a Biblia számol az emberi gyengeséggel, és Isten csak olyan parancsolatokat ír elő számunkra, amelyek teljesíthetők az életben.
Voltaképpen mi és ki a szent? Más vallásokban (például a kereszténységben) ez pontosan meghatározható fogalom, de mit jelent a héber Bibliában és a zsidó vallásban? A Bibliában bizonyos helyek és tárgyak szentek, vagyis csak különös tisztelettel megközelíthetőek, de szent emberekről nem beszélhetünk. A későbbi zsidó vallásban sincsenek szentek, a hely (pl. a zsinagóga) vagy a papi ruha (a talár) nem kölcsönöz viselőjének vagy képviselőjének szentséget. Egyedül a hitükért, zsidóságukért életüket feláldozó mártírokat nevezzük utólag szenteknek. Az imában ezért említjük a mártírokat a "szentek" (héberül kedosim) jelzővel. Egyes zsidó családok, a mártírok leszármazottai mindmáig viselnek ilyen héber eredetű családneveket: Bak vagy Back (a ben kedosim = szentek gyermeke) és a Sachs (a zera kedosim = szentek ivadéka) családnevek valójában ilyen eredetű héber mozaikszavak. Nyilvánvaló azonban, hogy a "szentek legyetek" bibliai parancsa nem a mártíromságról szól.
Mit jelent akkor a Tórának ez a tanítása? A zsidó hagyomány általában úgy értelmezi: törekedjünk arra, hogy szentek legyünk. Noha az ember - úgymond - soha el nem érheti ezt a fokozatot, de igyekezzék minél jobban megközelíteni az Isten által elvárt magas színvonalú zsinórmértéket. Ez az értelmezés azonban mégsem szólhat az átlagemberhez, márpedig a Biblia Izrael "egész gyülekezete" számára írta elő a parancsot!
Közkeletű felfogás a szent emberről, hogy alázatos, ájtatos, engedelmes. Ez a kép azonban nem illik bele a zsidó mentalitásba, sem a héber Biblia világába. A zsidóság nagy tanítómestere, Mózes például egyáltalán nem volt ilyen. Tudjuk, neki is voltak hibái, és többször magával Istennel is vitába szállt, sőt olykor (többek között, amikor rácsapott a kősziklára) még Isten parancsát is megtagadta.
Mások szerint a szent ember az isteni parancsok, a törvények és előírások hűséges követője lenne. Csakhogy például a főünnepi imában, amikor a vallásos zsidó bűnvallomást tesz, az ott felsorolt mintegy 40 bűn egyike sem vallási vagy rituális vonatkozású, hanem egytől-egyig erkölcsi és társadalmi jelentőségűek. Tehát a "szentség", a szent életút nem a törvények hűséges teljesítésétől függ, hanem inkább az erkölcsi-társadalmi normák betartásához kötődik.
A Bibliából egyértelműen kitetszik, hogy Istent tulajdonságai alapján ismerheti meg az ember, s ezeket a tulajdonságokat kell mindnyájunknak követnünk. Az isteni nevek (a régiek megszámolták: a héber Bibliában összesen 21 ilyen név található) egytől egyig tulajdonságokat fejeznek ki. Örökkévaló, Szent, Mindenható, Irgalmas, Jóságos, Igazságos, Legfelsőbb stb., ezek Istent jellemző tulajdonságok. Tehát nekünk ezekre kell törekednünk: irgalomra, igazságosságra, jóságra stb., és ezért (is) kell tisztelnünk az életet, ezért (is) kell vigyáznunk a számunkra bízott világra és környezetre, és éppúgy ezért szenteknek is kell lennünk. Isten azonban - természetesen - nem ájtatos, nem alázatos és nem engedelmes! Ezért ezek a tulajdonságok lehetnek emberi értékek ugyan, de ezek egyáltalán nem a szentség előfeltételei. A fenti idézettel kezdődő bibliai fejezetben (Mózes III. könyve, 19. fejezet) nem véletlenül találjuk meg az úgynevezett "szentség törvényeit". Ezek szinte kivétel nélkül erkölcsi-társadalmi tennivalók, köztük a "szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!" tórai aranyszabálya (18. vers). Ezeket kell tehát gyakorolnunk ahhoz, hogy - Isten tulajdonságait követve - valóban "szentek" legyünk.

 

Smini /Hetiszakasz/

"Ezek azok az állatok, amelyek(nek húsá)t ehetitek mind a földön levő barom közül. Mind, amelynek hasított, kettéhasadt patája van és kérődző a barmok közül, azt ehetitek" (Mózes III. könyve, 11. fejezet 2-3. vers) - olvassuk soros bibliai szakaszunkban.
A zsidó hagyomány a tórai törvények között kétféle rendelkezést különböztet meg: a racionális, ésszel jól felfogható, szociális és erkölcsi, illetve a jobbára irracionális, vallási parancsolatokat. A bibliai héber nyelv a két törvényfajtára két különféle szót használ:
1. mispatim az erkölcsi-társadalmi parancsolatok neve, amelyek józanésszel is egykönnyen felfoghatók, és amelyek minden emberre egyaránt vonatkoznak, míg a
2. hukim az olyan vallási (a Szentély szertartásaira vagy a családi és magánéletre vonatkozó, rituális és más) törvények neve, amelyeket Isten csak a zsidóknak szánt.
Az irracionális törvények közé tartoznak az étkezési törvények és a soros szakaszban (a heti szidrában) tételesen felsorolt tiltott, illetve megengedett állatok, valamint a következő két heti szakasz tisztasági és rituális parancsolatai. Ezek közvetlen okát nem kell feltétlenül megkeresnünk. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne, vagy ne szabadna megkeresni és megtalálni azt az ésszerű gyökeret, amire a hukim, az úgynevezett irracionális isteni törvények épülnek, illetve azt, hogy azok milyen célból jöhettek létre. Ezzel szemben a Tóra racionális, vagyis társadalmi-erkölcsi törvényeinek, amelyek - mint említettük - nemcsak a zsidóságra vonatkoznak, igenis keresnünk kell az okát, és el kell gondolkodnunk felettük.
A heti szakaszunkban olvasható előírások alkalmat kínálnak nekünk, hogy a kóser háztartásnak és ezen belül főként a kóser húsnak a zsidó vallástörvény szerinti három előfeltételéről szóljunk. Ezek a következők:
1. Csak a Tóra által megengedett állatok húsát szabad fogyasztani, ezeket épp a soros szidra sorolja fel részletesen, ilyen a marha, a bárány, a kecske, a szárnyasok húsa. Megtalálhatjuk itt név szerint a tiltott állatokat is, mint a disznót, a lovat, a nyulat stb. A szarvasmarha forgóinát is el kell távolítani (ki kell zsigerelni), Jákob ősapánk bibliai harcára való emlékezésül. Különbséget tesz az Írás a megengedett és a tiltott halak között is. Az édesvízi halakból a harcsán és a kecsegén kívül valamennyi kósernak mondható.
2. A vér élvezetének tilalma. Ez a zsidó parancsolat olyan szigorú, hogy egy cseppnyi vért sem szabad fogyasztani, mert a Biblia szerint a vér a lélek szimbóluma. Ezért az állat vérét elföldeljük, ezt egy külön vallási törvény írja elő. Az ókori Izraelben még az idegeneknek is megtiltották a vér élvezetét, hiszen ez az előírás a világ minden népére vonatkozó, bibliai "Noé fiainak hét törvénye" között is megtalálható. A Talmud korában még jóformán bárki levághatta - a rituális előírások szerint - az állatot, ma már csak az erre hivatott ember teheti azt. A metszőnek arra is ügyelnie kell, hogy az állat ne szenvedjen a vágás közben, ezért igen éles késsel, lehetőleg egyetlen mozdulattal kell végeznie feladatát. A húst fél órán át áztatni és egy órán át sózni kell, majd háromszor leöblíteni, hogy vér ne tapadjon hozzá. A májat főzés előtt alapon sütéssel kell vérteleníteni.
3. A húsos és a tejes ételek különválasztása. A Tórában háromszor fordul elő a törvény: "ne főzd meg a gödölyét anyja tejében". Ez eredetileg valószínűleg egy kegyetlen pogány szokás tilalma volt, a szóbeli zsidó hagyomány azonban ebből azt következtette, hogy minden tejes és húsos (zsíros) ételt külön kell kezelni. A húsos, a tejes és az úgynevezett páros (mindkettőhöz használható) edényeket külön helyen tárolják, külön mosogatják, és más-más abroszt, szalvétát, konyharuhát használnak hozzájuk.
Noha a szakaszunkban előforduló étkezési törvények magyarázatát nem kell megkeresnünk, sokan mégis megkíséreltek ésszerű okokat találni rájuk. A legismertebb hipotézis az úgynevezett éghajlati magyarázat, mely szerint a disznó hósa a meleg éghajlaton nem jól tárolható. Ez azonban korántsem meggyőző, mivel a disznó ott annak idején ritkaságszámba ment, és - mint idézetünkből láttuk - a törvény nem éppen erre lett kiélezve, mint azt sokan vélik. Vannak, akik más higiéniai érvekre hivatkoznak, ám sokkal valószínűbbnek látszik a természet- és állatvédelmi szempont (a ritkább fajok védelme), valamint az életmódbeli, illetve pszichológiai okfejtés. Maimonides, a középkor legnagyobb zsidó tudósa úgy vélte, hogy bizonyos pogány szokások és gyakorlat leküzdésére hozta Isten (alkotta meg Mózes) a legtöbb irracionális törvényt.

 

Vajakhél

Heti szakasz /Vajakhél/

VAJAKHÉL

"Egybegyűjtötte Mózes Izrael fiainak egész gyülekezetét, és így szólt hozzájuk? Ezek azok a dolgok, amelyeket megparancsolt az Örökkévaló, hogy megtegyétek azokat" (Mózes II. könyve, 35. fejezet 1. vers). E szavakkal kezdődik soros heti szakaszunk, s a Szentírás magyarázói joggal felvetik, miért volt szükség a teljes nép összehívására, mi volt olyan fontos, hogy abból senki sem maradhatott ki? Sőt, még azt is megkérdezhetjük, mi volt olyan sürgős, hogy Mózesnek azonnal egybe kellett gyűjtenie az egész gyülekezetet? A hagyomány szerint ugyanis Mózes tisri hónap 10-én, jom kipur (az engesztelés) napján jött le a Szináj hegyéről az újraírt kőtáblákkal, és másnap, 11-én hívta össze Izrael népét az isteni parancs közzétételére. Ha soros heti szakaszunk tartalmát vizsgáljuk, két kiemelkedő témával találkozunk benne, amelyek indokolhatják a vezetők és a köznép, férfiak és a nők, idősebbek és a fiatalok, egyszóval minden izraelita részvételét.


 


Az egyik ilyen fontos és sürgető téma a pusztai Szentély építése volt. Ebben a munkában és annak előkészítésében mindenkinek egyaránt részt kellett vennie. Az Örökkévaló és parancsa szerint Mózes arra törekedett, hogy a Szentély ügyét a közösség minden egyes tagja a magáénak érezze, hogy a "gyülekezés sátra" és annak berendezése, szent tárgyai szorosan összetartsák az egész népet. Ahogyan azt már korábban is olvastuk: "A gazdag ne adjon többet, és a szegény ne adjon kevesebbet" (Ugyanott, 30. fejezet 15. vers). Az sem véletlen, hogy amikor (soros szakaszunk szerint) Isten név szerint jelöl ki két mestert a sátorszentély berendezési tárgyainak elkészítésére, a legnagyobb és az egyik legkisebb törzsből választja ki őket, hogy mind magukénak érezzék a munkálatokat. Becalél, aki a fémtárgyakat készítette, Juda, míg Oholiáv, a kárpitok és a textilmunkák készítője Dán törzséből való volt. (Becalél nevét mellesleg 1908 óta a világhírű jeruzsálemi képzőművészeti főiskola és múzeum viseli.)
A másik fontos téma, ami a teljes zsidó közösség sürgős egybehívását indokolta, a szombat törvényének részletes ismertetése lehetett. Sokan nem tudják, hogy a legfontosabb zsidó ünnep nem az engesztelőnap, a kétnapos újesztendő vagy a peszah, hanem a hétről hétre ismétlődő sabbat, a heti munkaszüneti nap, amely a zsidóság "találmánya", és általa terjedt el világszerte. (Korábban a rabszolgák szinte folyamatosan dolgoztak, a szabadok pedig akár sohasem. A Tízparancsolat azonban mindenki számára kötelezővé tette a munkát és a szellemi kikapcsolódást, a pihenést. "Hat napon át dolgozz, és végezd el minden munkádat, ám a hetedik nap szombat legyen az Örökkévaló Istened számára. Ne végezz semmiféle munkát, sem te, sem fiad-lányod, sem szolgád-szolgálólányod, sem állataid, sem az idegen, aki kapuid között (tartózkodik)". Fontos volt tehát, hogy a nép minden egyes tagja magáénak érezze a szent szombat törvényeit, és persze sürgető is lehetett annak ismertetése, hiszen az első szombatra akár azonnal fel kellett készülni.
"Ne gyújtsatok tüzet lakóhelyeiteken a szombat napján" - olvassuk elsőként a heti szakasz parancsolatai között. Ezt sokan szó szerint értelmezik: a karaita irányzatú zsidók ezért szombaton a sötét és fűtetlen szobáikban ülnek, holott a szombat az öröm és a jólét (a jól megérdemelt pihenés, óneg sabbat = a szombat gyönyörűsége) kell legyen a Tóra szellemében. Az ortodox zsidók az elektronikus eszközöket sem használják, és másokkal (az úgynevezett sabeszgojjal) végeztetnek el bizonyos munkákat szombaton, ami gyökeresen ellentétes a Tízparancsolat szavával. A közelmúltban az Európai Konzervatív Rabbi-konferencia viszont döntést hozott, hogy a hívek számára megengedhető legyen az elektromos eszközök használata. Ebben az esetben olyan készülékekre gondolnak, mint amilyen a telefon vagy a lakásban a világító- és fűtőtestek. Meg kell azonban jegyezni, hogy a főzés és más hasonló tevékenységek (mosás, borotválkozás stb.) továbbra is tiltottak maradnak. A döntés egy jelentős középkori zsidó tudós, Ábrahám Ibn Ezra bibliamagyarázatára épül, miszerint heti szakaszunkban a tűzgyújtás azért tilalmas, mert az munkavégzéssel párosulhat. Nem is szólva arról, hogy a Szentélyben az örökmécses lángját még szombat napján is meggyújtották...

 

Chajé Szárá

A hagyomány szerint Sára Izsák feláldozása miatt vesztette életét. Amikor Ábrahám elindult fiával és a legényekkel, hogy áldozatot mutassanak be – nem mondta el, mire készül. Ekkor a sátán megjelent Sárának. Megkérdezte, hol a bárány, az égőáldozat? Az anya ekkor szembesült a ténnyel, nem vittek magukkal semmilyen állatot. A Midrás szerint Sára szíve megszakadt ekkor, mások úgy magyarázzák, hogy Sára várta haza férjét, s amikor meglátta mindkettőjüket, örömébe halt bele.

Bővebben...

 

Hetiszakasz /Kórah/

>Heti szakaszunk azon hat közé tartozik, amely személynevet tartalmaz, arra utalva, hogy különleges szereplővel van dolgunk, kinek egyénisége nagy vitákat szított bölcseink között.

 

A levita Kórah, Jichár fia, Kehat unokája fellázadt kétszázötven előkelő vezetővel, Rúben törzsének előkelőivel, Dátánnal, Abirámmal Mózes és Áron ellen, felrótta, milyen alapon állnak a nép fölé, mikor egész Izrael szent, és az Örökkévaló közöttük lakozik

Bővebben...

 

Ijjár a ragyogó hónap

>Niszántól, az egyiptomi kivonulás havától számított második hónap, bibliai elnevezése ziv – ragyogás, mert ebben az időszakban még kellemes a meleg Izrael országában, kizöldült a természet, dús a vegetáció. Erre utal az arámi fordításban, a Targumban szereplő név – Nican – rügy, bimbó -, ahogy az Énekek Énekében is találjuk: Nicanim niru baarcenu ét hazamir higia - Virágok (bimbók) látszanak a földön, az ének ideje eljött. Nem véletlenül szerepel ebben a kontextusban a rügy – bimbó szó, amely a kibontakozó szerelemre utal.

Bővebben...

 

Hetiszakasz /Ki Tiszá/

Az Örökkévaló megparancsolta, Mózes vegyen fél-fél sékelt Izrael minden fiától, hogy megszámlálja őket, mindenkitől ugyanannyit vegyen, aki betöltötte huszadik évét, gazdag és szegény egyformán fizessen, engesztelésül.

A pénzgyűjtés első célja a népszámlálás, hiszen magát a számlálást rossz ómennek tartották, így mind a mai napig még a minján tagjait is zsoltárvers szavaival olvassák meg.

Bővebben...

 

Hetiszakasz /Tecave/

Hetiszakaszunk Purim ünnepe előtt, Záchor szombatjára esik.

Mit üzen a mai világnak a Záchor? „Emlékezz, mit tett veled Amalek!” Amalek és utódai, Ézsau leszármazottai jelképezik a zsidóság iránt érzett kérlelhetetlen, irracionális gyűlöletet, az antiszemitizmust. Az Egyiptomból kivonult, megfáradt zsidó népet elsőként Amalek támadta meg. Nem remélt anyagi hasznot, nem területet akart, egyetlen célja volt, Izrael elpusztítása. Ahogy későbbi ivadéka, Hámán, Purim ünnepének negatív főszereplője, Hitlerhez hasonlóan, nem akart mást, mint az általa gyűlölt népet kiirtani a világ színéről.

Amalek, Hámán utódai nem fogytak el mind a mai napig, gyűlöletbeszéddel, nyílt antiszemitizmussal vagy éppen anticionista köntösbe bújva mérgezik a lelkeket. Hatásukra sokan idegenszívű, nemzetközi összeesküvőt, ellenséget látnak a szomszédban, kollegában, míg mások a középkori vérvádakat és kútmérgezéseket is alulmúló rémségeket találnak ki és terjesztenek.

Emlékezzünk Amalekre, és arra, Hámánt hogyan is sikerült legyőzni. A zsidóság teljes összefogásával. Akkor – egy nép, egy lélek - minden egyes ember összefogott, közösen böjtöltek, imádkoztak és cselekedtek a szörnyű rendelet megsemmisítéséért, a mai világban ez elképzelhető???

A kohénok és a főpap ruháját bemutató hetiszakasz és Purim ünnepe közt összefüggések vannak – világítanak rá bölcseink.

Miért tartott éppen 180 napig a lakoma, amely a király gazdagságát volt hivatott bemutatni?

A hagyomány szerint 5400 drágaságot raboltak el a Szentélyből, edényeket és egyéb szent tárgyakat, Ahasvéros a lakoma minden napján harminc-harminc darabot hozott elő. Ruházata a főpapi öltözet volt, ebben szeretett volna pöffeszkedni Hámán, majd ebben vonult fel Mordekháj Susán városában.

Hasonló a hetiszakaszban és Eszter Könyvében az is, hogy az előbbiben nem szerepel Mózes, az utóbbiban pedig az Örökkévaló neve, csak utalásokat találhatunk a hagyomány szerint.

A papi ruházat alján arany csengettyűk voltak, ezek jelezték Áron közeledtét, hogy ne érje bántódás a Szentélyben. A Midrás elbeszéli, Eszter királyné élete kockáztatásával járult Ahasvéros elé, aki már harminc napja nem kereste, a király éppen ezt a köpenyt viselte. Eszter belépett, a csengők megszólaltak, Ahasvéros jó kedvre derült, ezért kegyesen fogadta feleségét, így menekülhetett meg a zsidó nép reménysége.

Hetiszakaszunk utolsó fejezete a füstölőszer elégetésére szolgáló arannyal bevont sittimfa oltár készítéséről szól. A kommentárok mind szóvá teszik, miért szakadt el a többi áldozati eszköztől, miért került a hetiszakasz végére. A magyarázat szerint az Örökkévaló számára a legkedvesebb az illatszer füstölőáldozat, mert ez nem Izrael bűneiért van, nem engesztelés, ez öröm a szívnek.

A misztikus magyarázók szerint itt is összekapcsolódik a Tórai szöveg az ünneppel. Ádár havának jellemző érzékszerve a szaglás, ez az egyetlen érzék, amely kimaradt az első ember, Ádám édenkerti bűnbeeséséből, hiszen meglátta a gyümölcsöt, hallgatott a csábító szóra, leszakította, megízlelte, de nem szagolta meg. Ezért jelentősek az illatszerek, nem véletlenül mondunk áldást az illatokra (beszamim) szombat kimenetelekor. Aligha véletlen, Purim hőseinek, Mordekhájnak és Eszternek (Hadasza) a neve is illatszert jelent, mirrha és mirtusz, egyes misztikusok Purimkor mirtuszágat tesznek az ünnepi asztalra, ennek emlékére.

Ezért, amikor Mordekháj imádkozott, olyan volt, mintha illatáldozatot mutatott volna be, mint Áron, amikor a füstölő áldozattal megállította Kórach lázadása után a csapást, ezúttal az ő neve volt az illatszer.

 

Hetiszakasz /Terumá/

Egy hajón kereskedők utaztak, dugig megrakott árukészletükkel. Dicsérték egymásnak a sok szép portékát, amit szállítanak, milyen jó üzletet fognak nyélbe ütni. Egyikük csendben üldögélt. Kérdezték, mit visz, mutassa meg ő is nekik. Az ember titokzatosan válaszolt: az én árum el van rejtve, majd ha megérkezünk, az idegen országba, meglátjátok. A többieket nem elégítette ki ez a válasz, kinevették, egy szavát sem hitték el többé.

Amikor a hajó révbe ért, rosszakaratú vámszedők jöttek, elkobozták a hajó egész rakományát.

A kereskedők ott álltak étel, ruha nélkül, míg lenézett társuk a tanház felé vette az útját.

Bővebben...

 

Hetiszakasz /Mispatim/

Két szamárhajcsár ment az úton, történetesen gyűlölték egymást. Egyszer csak az egyik csacsija összerogyott a teher alatt. A Tóra tanítása szerint: „ha látod gyűlölőd szamarát összeroskadni terhe alatt, eszedbe ne jusson, hogy ne segíts neki, segítened kell, vele együtt.”

Így a másik hajcsár, félretéve korábbi indulatait odasietett, és gyorsan szedegette a bajbajutott állat csomagjait. Társa elgondolkozott, talán félreismerte őt, egyáltalán nem olyan rossz ember, mint gondolta. Ezután nagy egyetértésben igyekeztek a fogadóba.

Bővebben...

 

Hetiszakasz /Jitro/

 

Hat hetiszakasz visel személyneveket: Noé, Chajé Szárá, Jitro, Bálák, Pinchasz és Korach. Bölcseink sokat vitatták, miért is kapta a legfontosabb eseményt, a Szináj hegyi kinyilatkoztatást tartalmazó rész éppen Mózes apósáról nevét.

Jitro a hagyomány szerint ismert minden istenséget és szolgálta is azokat, tudománya révén a fáraó egyik tanácsadója volt. Amikor látta, hogy nem az igaz úton jár, elszökött a palotából és Midján papja lett. Befogadta a szintén Egyiptomból menekülő Mózest, feleségül adta hozzá lányát, Ciporát, aki két fiút szült. Mózes apósa nyáját legeltette, majd a csipkebokor látomás után visszament Egyiptomba.

Bővebben...

 

Hetiszakasz /Besalach/

Mikor végre elengedte a fáraó Izrael népét, kerülő úton, a Nádas tenger felé terelte őket, nehogy megfutamodjanak a filiszteusok országában és visszameneküljenek Egyiptomba.

Mózes József csontjait is magával vitte, mert Izrael népe megesküdött, magukkal viszik atyáik országába. A Midrás szerint nehéz volt megtalálni, mert az egyiptomiak tudták, a zsidó nép csak József csontjaival együtt tud megszabadulni a rabszolgaság alól, ezért fogták a koporsót, nehezéket tettek bele és bedobták a Nílusba. Mózes csak úgy lelt rá, hogy az isteni nevet bedobta a folyóba, és az elvezetett a maradványokhoz.

Bővebben...

 

Hetiszakasz /Bo/

 

Hetiszakaszunk betűinek számértéke három, ami arra figyelmeztet, még három csapás maradt a tízből: a sáska, a sötétség és az elsőszülöttek halála. Az előző hetiszakasznál említettük, többféle elosztásban szerepel a tíz büntetés, legismertebb a széderestén használatos hármas rövidítés, ám a prágai Lőw rabbi kétszer ötre bontotta. Véleménye szerint az első öt csapás alatt az Örökkévaló még nem keményítette meg a fáraó lelkét elégé, ezért ezek a bajok az alsó világból fakadtak, míg a következő öt már kétszeresen erős, és a felső világból érkezik.

Bővebben...

 

Hetiszakasz /Váéra/

Az Örökkévaló, aki eddig Él Saddáj néven jelent meg az ősapáknak, felfedte Mózesnak és Áronnak a Tetragrammaton vagy Havaja- ként ismert nevét, amely kimondhatatlan, mert a létige különböző idejének összevonásából származik.  A hagyomány szerint a nevek különféle tulajdonságokat jelölnek, itt ez a név az ítélet Isteneként Egyiptom megbüntetését hirdette.
Mózes három csodajelet kapott az Örökkévalótól, azzal győzze meg a népet és a fáraót: dobja le a földre a botját, az kígyóvá alakul, majd amikor a farkánál fogva felemeli, újra bottá válik, rejtse kezét ruhája alá, majd előhúzva leprás, visszatéve újra tiszta. Harmadik csodatétel, a folyam vizét öntse a szárazra, vér lesz belőle.

Bővebben...

 

Hetiszakasz /Semot/

A Tóra második könyvének címe, Nevek, nem árul el sokat kiemelkedő jelentőségéről. A hagyomány szerint nem is fejeződött be a teremtés az első könyvvel, hiszen a világ megalkotásának célja a zsidó nép születése, a Tóra átadása volt. Ezért nevezik az első könyvet Széfer Jecirának – az alkotás könyvének, ami nem tévesztendő össze a híres kabbalista művel, míg a másodikat Széfer Geulának, a megváltás könyvének. Rámbán pedig Atyák könyvének, a folytatást pedig a Fiak könyvének, ugyanis az atyák cselekedete meghatározó az utódok számára. Ahogy Ábrahám lement Egyiptomba, úgy utódai is levándoroltak az éhínség idején, ahogy feleségét Sárát elragadták a fáraó emberei, úgy a törzsek is fogságba estek, ahogy keserves csapások érték a fáraót Sára elrablása miatt, úgy tíz csapás sújtotta Egyiptomot, ahogy ajándékkal bocsátották útra az ősatyát, Izrael népe sem üres kézzel távozott.

Bővebben...

 

Hetiszakasz/Vajchi/

A Tóra első könyvének utolsó hetiszakaszához érkeztünk, Vájchi és élt (Jákob Egyiptomban tizenhét évig, összesen száznegyvenhét évet élt). Két hetiszakasz kezdődik az él, élet szóval, ez és a Chaje Szárá, amelyek mindkét esetben a halálra utalnak.

A Vajchi szó számértéke 34, ami Jákob életének 34 évig tartó boldog korszakára utal, tizenhét év József születése után, és tizenhét év Egyiptomban, az első időben Jákob tartotta el fiát bőségben, utolsó éveiben József tartotta el apját királyi jólétben.

Bővebben...

 

Hetiszakasz /Vajigas/

Mózes első könyvének négy utolsó hetiszakasza összefüggő történetben beszéli el József életútját, benne az egyiptomi szolgaság előzményeit. Az előző hetiszakasz során József próbára tette testvéreit, kémeknek nevezte őket, elérte, hogy magukkal hozták öccsét, Benjámint, akinek zsákjába becsempészte serlegét, így lopással vádolva magánál akarta tartani apja reménységét, fényt derítve a testvérek reakciójára.

Bővebben...

 

Hetiszakasz/Vájésev/

„És letelepedett Jákob atyja lakhelyén, Kánaán földjén”. Bölcseink kérdezik, miért csupán atyját említi az Írás? A válasz: egyedül Izsák volt az, akinek nem kellett távoli országba menni. A Midrás szerint Jákob reménykedett, miután Lábánt, Számáelt, az angyalt, akivel küzdött, majd Ézsaut, vagyis minden ellenfelét kibékítette, végre megnyugodhat, vehet földeket, építhet várost magának, ám az élet nem így alakult.

Bővebben...

 

Hetiszakasz/Vajislach/

Vajislach
„És küldött Jákob  követeket maga előtt Ézsauhoz, a testvéréhez, Széir országába, Edom földjére” Jákob több mint két évtizedes távollét után az Örökkévaló bátorításával indult haza, Kánaán irányába, két feleséggel, két ágyassal, tizenegy fiával, hatalmas nyájaival.
Követeket küldött kikémlelni Ézsau érzéseit, a malachim – küldöttek, Rási szerint igazi angyalok voltak, mert egy élő ember sem merészkedett oda, úgy rettegtek tőle.

Bővebben...

 

Adar hónap