|
 |
  |
|
 |
|
|
Zsidó viccek Oldalunkat folyamatosan bővítjük! A témába vágó könyvek közül ajánljuk: 1.
A
zsidó humor aranykönyve (K.U.K. kiadó) 2. Raj Tanás - Don Péter: Magyar zsidó históriák (Anekdota lexikon) Ára: 800.- Ft 3. Ungár Richárd: Rendszerváltás az állatkertben (humoros történetek) 1500.- 4. Ungár Richárd: A Schwarcz család (zsidó kisregény) 1500.- 5. Ungár Richárd: Dob utcai mesék (humoros történetek) 1500.- 6. Ungár Richárd: Ungár Richárd: Jogból is megárt a sok? (kisregény ügyvédekről) 1500.- 7. Kossoff, David: Kisváros az egész világ (Humoros rabbi-történetek) 1200.- A fenti könyvek megvásárolhatók a Biblical World Gallery könyvesboltban (VII. Wesselényi u. 13. T: 267-8502), vagy megrendelhetők Interneten, a zsido.hu/makkabi/konyvesbolt oldalon. Részlet D. Kossoff: Kisváros az egész világ c. könyvéből A rabbinak fárasztó napja volt, és örült, hogy véget ért. Amint kinyitotta kis házának ajtaját, Sophie jött elő a konyhából. – Kissé nyúzottnak látszol, kedvesem – mondta. – Lesz egy vacsoravendégünk, aki majd felvidít. Berel, a kántor. Mark nagyon örült a régi barátnak. Az öreg Berel emberemlékezet óta járta az országot, tökéletesen ismerte a vallási zenét, és első szóra kész volt előadni az év bármely istentiszteletének valamennyi énekét. Afféle vendégkántorként működött, mert sok zsinagóga túl szegény és túl kicsi volt ahhoz, hogy főállású kántort tartson. Így hát énekelt esküvőkön, körülmetéléskor vagy barmicvón, amikor a fiúkat férfivá avatták. Kövér volt, megette már a kenyere javát, de nagyon népszerű volt. Mark melegen üdvözölte. A vacsora vidáman zajlott, Sophie ugyanúgy élvezte az öreg énekes történeteit, mint mindig. Sokat közülük már hallott korábban is, de Berel értette a dolgát, és nevetése ellenállhatatlan volt. A kántor kövérkés kezével finoman átvette a Sophie cherry brandy-jével telt poharat. – Mostanában gondosabban választom meg a zsinagógákat, esküvőket és szertartásokat – mondta. – Lehetőleg elkerülöm a fogorvosokat és a lókupeceket. Az orvosokat is. A marhakereskedőket szeretem. Meg a mészárosokat. – Miért? – kérdezte Sophie kiváncsian. Berel kuncogott. – Az orvosok, fogorvosok és lókupecek mind a szájat figyelik leginkább. A marhakereskedők és mészárosok a súlyt, a nagyságot nézik. Az én koromban az ember már tisztelettel nézi – és hallgatja – önmagát, nem igaz, Mark? – Sohasem csak a hangodért szerettek – mondta kedvesen Mark. – Akárhogy is, Sophie meg én még nem hullatunk könnyeket érted. Hallottunk történeteket arról, hogy igazán nagy házaknál is énekeltél. Talán nem orvosoknál vagy fogorvosoknál, de nagy fakereskedőkről már hallottunk. Meg egy hajótulajdonosról, egy pénzmágnásról. – Igen, igen – mondta Berel nem minden büszkeség nélkül. – De ilyen társaságban egy hangot sem énekelek míg el nem mondom az én kis történetemet. Felhúzott szemöldökkel nézett Sophie-ra. – Nem hallottad még az én kis történetemet? Istenről és a Teremtés nyolcadik napjáról? Amikor az Úr meghatározta teremtményei életének hosszát? Sophie megigézve rázta a fejét. – Először – kezdte Berel – jött a Kutya és megkérdezte, mi lesz élete célja és meddig fog élni. „Csontokat fogsz rágni”, mondta Isten, „vonítasz a Holdra, a gazdádhoz fogsz tartozni, aki megver, ha nem engedelmeskedsz neki. Harminc éven át.” – „Nem, köszönöm”, mondta a Kutya, „tizenöt év bőven elég lesz.” – „Ahogy akarod”, mondta Isten. „Következzék a Ló, aki nehéz terheket fog vontatni és gyakran verni fogják, ha elfárad. Hetven éven át.” – „Harminc év bőven elég”, mondta a Ló, „akár huszonöt is.” – „Jól van”, mondta Isten. „És most a Kántor. Az én nevemben fog énekelni mindenféle istentiszteleten és szertartáson, végtelen sok ingyen ételt és italt fog kapni és mindig tisztelni fogják. Hetven éven át.” – „Kevés!”, kiáltott a Kántor, „többet akarok! Ez egy csodálatos élet!” – Egy problémája volt a Mindenhatónak – mondta Berel. – Honnan vegyen további éveket? Csak az volt, ami a Kutyától és a Lótól megmaradt. Ezért aztán, Sophie, kedvesem, amint azt mindenkinek el szoktam mondani, nem szabad meglepődnöd, ha egy Kántor, mikor megöregszik, úgy énekel, mint egy kutya, és annyit eszik, mint egy ló. A könyv 50 régi humoros történetet tartalmaz a kelet-európai zsidó kisvárosból. Megvásárolható a Makkabi könyvesboltjában (VII. Wesselényi u. 13.) vagy az Interneten. Száz rabbi bölcsessége - Rabelében, miért van az, hogy mindig a villámlást
látjuk elobb, s csak azután halljuk a mennydörgést? - kérdik a tanítványok. A gozfürdoben látja Kohn, hogy a zuhany alatt Grün
elorehajolva szappanozza a lábát. Odamegy, és nagyot sóz az ülepére. A szappanozó
felegyenesedik, megfordul. Akkor veszi észre, hogy az nem is Grün, hanem a rabbi. Egy emberbaráti társaság meg akarja nyerni céljainak a rabbit. Kérik, hogy segítsen nekik a társadalmi egyenlotlenségek kiigazításában. - Rendben van - egyezik bele a rabbi -, hajlandó vagyok együttmuködni veletek. Majd megosztjuk a munkát: ti rábeszélitek a gazdagokat, hogy adakozzanak, én meg rábeszélem a szegényeket, hogy fogadják el. A bölcs rabbitól megkérdezik a tanítványai: mitol
édes a kávé, a cukortól vagy a kavarástól? Két talmudista vitázik, hogy szabad-e a Talmud
tanulása közben dohányozni? Nem tudnak megegyezni, ezért az egyik elmegy a rabbihoz: - Rabelében, szabad szombaton megölni a tetut? A rabbi fia kikeresztelkedett, valaki szemrehányást
tett neki: Sírva áll egy zsidó no a szentéletu Löw Sámuel
rabbinus elé: Súlyos szárazság következtében nagy ínség fenyeget. A rabbi azonnal böjtöt parancsol. Ugyanakkor a szomszéd falu rabbija nagy lakomát rendez. - Hadd lássak odafent, hogy mi enni is szoktunk - magyarázza a híveinek. - Ha folyton böjtölnénk, még azt hihetnék az égiek, hogy megvagyunk mi eledel nélkül is! A király meglátogat egy börtönt, hosszan elbeszélget egy rabbal. Utána megparancsolja, hogy annak a rabnak csökkentsék a felére a büntetését. Igen ám, de a rab életfogytiglanit kapott, hogyan lehet azt megfelezni? Hívatják a bölcs rabbit, mondja meg, mit tegyenek? - Egyszeru! Egyik nap itt legyen a rab, másik nap otthon, felváltva! - Rabelében, szabad-e levágnunk az olyan tyúkot,
amelyiknek csirkéi vannak? - kérdezi Kohn. - Létezik-e bun nélküli ember? - kérdik tanítványai a rabbit. - Bun nélkül ember nincsen - mondja a bölcs -, mégis különbség van az igaz ember és a gonosz között. Az igaz tudja, hogy amíg él, addig bunözik. A gonosz tudja, hogy amíg bunözik, addig él! Szörnyülködve hallja a rabbi, hogy egy fiatal zsidó éhen halt. - Egy zsidó nem halhat éhen! - kiáltja felindultan. - Miért nem jött el hozzánk, s miért nem kért alamizsnát? - Mert szégyellte, Rabelében. - Na mondtam én, hogy egy zsidó nem hal éhen! - állapítja meg a rabbi. - Ez se az éhségbe halt bele, hanem a büszkeségbe! . A rabbi sehogy sem szíveli a képmutatóan alázatoskodó Gelb Ármint. Azt mondja neki feddoleg: - Na, na, te Gelb, nem vagy te olyan nagy, amilyen kiesinek mutatod magad! Egy szemtelen, követelodzo koldusnak pénzt ad a rabbi. A felesége korholja emiatt: - Hogy lehet egy ilyen alaknak pénzt adni! - Hogy lehetnék én rosszabb az Atyánál, te Sára! - mondja szelíden a rabbi. - Láthatod, milyen alakoknak ad O is pénzt! Jajveszékel a szegény öreg zsidó a rabbi elott: - Elviszik az én egyetlen támaszomat, a fiamat katonának! - Nyugodj meg, és menj szépen haza! - vigasztalja a rabbi -, majd én beszélek az Istennel, hogy parancsolja meg a császárnak: ne vigye el a szegény öreg zsidó egyetlen támaszát katonának! Két hét múlva megint jön az öreg zsidó, és szemrehányóan mondja: - Mégis elvitték az én egyetlen támaszomat katonának! - Hát tehetek én arról ~ fakad ki a rabbi -, hogy az Isten nem tud elég erélyes lenni a császárral?! Egy vallásos irat szerzoje elviszi muvét a tudós rabbihoz, kérve, hogy olvassa el. Egy hét múlva visszamegy és megkérdezi: - Hogy tetszett az írásom, rabbi? - Nagy hasznomra vált, hogy elolvastam, igen fontos dolgot tudtam meg belole. - Igen hízelgo számomra, ha még egy ilyen tudós rabbi is tanult a könyvembol- mondja a boldogságtól olvadozó szerzo. - Mit tanultál az én muvembol? - Eddig ugyanis csak azt tudtam, hogy lehet a rongyból papírt csinálni... De most már azt is tudom. hogy lehet a papírból rongyot csinálni! A kivándorlás gondolatával foglalkozik Kohn. Elmegy a rabbihoz tanácsot kérni. - Elmondom neked az öreg Weisz esetét - szól a bölcs rabbi. - Tüdocsúcshurutja volt, az orvosok a hegyekbe küldték gyógyulni. A csúcshurutbó1kigyógyult, de a hideg levegotol isiászt kapott. Az orvosok meleg klímát ajánlottak. Weisz elment Szicíliába, de az ottani koszttól súlyos májbetegséget szerzett. Annak a kúrálására az orvosok Karlsbadba küldték, de a sok gyógyvizet nem bírta a szíve. Egy másik gyógyhelyre ment tehát. de a szénsavas fürdo után megfázott, ki újult a tüdocsúcshurutja... Kohn elgondolkodott. - Azt akarod mondani. bölcs férfiú, hogy ne vándoroljak ki? - Tégy belátásod szerint, de tudd, hogy valami betegség mindenhol van. Akkor pedig csak jobb a megszokott környezetben. ahol az ember legalább az orvost ismeri . . . Hittanórán a rabbi megkérdezi Samukától, hány óra van? - Háromnegyed tizenegy lesz öt perc múlva. - Szamár vagy, ülj le! Móricka, mondd meg te, mennyi az ido? - Fél tizenegy múlt tíz perccel. - Okos! Tanuljátok meg, sohasem tudhatjuk azt, ami lesz, csak azt, ami már elmúlt! - Rabbi, miért kell a volegénynek a házasságkötés elotti napon böjtölni? - Na ja, a házassághoz gyomor kell! Az ifjú Weisz felkeresi a rabbit: A szentéletu rabbi elszörnyedve látja, hogy Kohn fedetlen fovel lép be a zsinagógába. - Hogy tehetsz ilyet. te Kohn?! Tudod te, milyen iszonyatos bun kalap nélkül jönni a templomba?... Ez ugyanaz, mintha a barátod feleségével szeretkeznél! Kohn kajánul elvigyorodik: - Kipróbáltam, rabbi . . . Nem ugyanaz!!! A bölcs rabbit megkérdezi a tanítványa: - Rabelében, miért van az, hogy ha valaki a szegényhez fordul, az segít, ha tud, de ha a gazdaghoz fordul a bajával, az meg sem látja. Azt mondja a bölcs: - Lépj az ablakhoz, nézz ki. Mit látsz? - Utcát, jövomeno emberekkel, állatokkal, jármuvekkel. - Most lépj a tükörhöz. Mit látsz? - Csak magamat. - Látod, az ablak is üveg, a tükör is üveg, csak a hátán van egy kis ezüstréteg. De az már elég ahhoz, hogy az ember semmi mást ne lásson tole, csak saját magát. Beszédében azzal vigasztalja szegény sorsú híveit a rabbi, hogy akik a földi életükben szukölködnek, azok a másvilágon gazdagok lesznek, aki most gazdag, az viszont koldus lesz odaát. A beszéd után egyik híve odamegy hozzá: - Te gazdag vagy rabbi, én meg szegény, kössünk hát üzletet. Adj nekem ezer aranyat kölcsön, és a másvilágon, ahol gazdag leszek, megadom duplán, ami nagyon jól jön majd neked, mert ott te leszel szegény. - Nem tehetem - mondja a bölcs -, mert amilyen ügyes vagy, képes lennél ezzel a pénzzel itt a földön nagy vagyont szerezni, így a másvilágon mégis szegény lennél, és nem adhatnád vissza nekem a kölcsönt. Péntek este egy átutazó kereskedo letétbe helyez a rabbinál százezer forintot, a hitközség elöljáróinak jelenlétében. Vasárnap jelentkezik a kereskedo a pénzért, de a rabbi kijelenti, hogy o semmirol nem tud. - De rabbi, hiszen a hitközség vezetoi is tanúsíthatják, hogy átvetted tolem a százezret! A rabbi hívatja az elöljárókat, azok sorra megesküsznek, hogy ok semmi pénzátadásról nem tudnak, a kereskedot soha életükben nem látták. A rabbi elküldi oket, majd eloveszi a pénzt és átadja hiánytalanul a tulajdonosának. - De rabbi - ámuldozik a kereskedo -, mire volt jó ez a komédia? - Csak hogy megmutassam: kikkel vagyok én körülvéve ! A jeles, közmegbecsülésnek örvendo rabbinak van egy iszákos, mihaszna testvére. Felkeresi a testvérét, hogy megmagyarázza neki, a család hírnevének is tartozik azzal, hogy felhagyjon az ivással. - Hát mit akarsz - méltatlankodott a testvér -, az én családom sokkal jobb, mint a tiéd ! Nekem van egy testvérem, aki nagy híru rabbi, de neked csak olyan testvéred van, aki iszákos, semmirekello alak ! A hitközségi elnök méltatlankodva mondja a rabbinak: - A te fiad teljesen megbolondult, rabbi! Bement a kocsmába, falatozott a sertéskarmonádliból, csókolgatta a pincérnot... - Nü, éppen hogy nem bolond, akkor lenne az, ha a pincérnobol falatozik és a karmonádlit csókolgatja! Új kántort keres a gyülekezet. Ketten jelentkeznek, de az egyik részeges, a másik meg szoknyapecér. A hitközség elöljárói tanácsot kérnek a rabbitól, hogy melyiket válasszák? - Inkább azt a szoknyabolondot! - De rabbi - ellenkezik az egyik zsidó -, a részegeskedés csak hiba, de amit az a másik csinál, az már bun! . - Gondolj csak bele! - mondja a rabbi -, részegeskedni bármilyen öreg korban is lehet, de a szoknyák után szaladgálást egy bizonyos korban abba kell hagynia az embernek... A hitközség felmond a rabbinak, s az elköltözik. Az elöljáróság tagjai egészen a városon kívülig elkísérik. A határban megáll a rabbi, hogy még utoljára visszatekintsen: - Milyen szép kis város! - mondja sóhajtva. - De rabbi - értetlenkedik a hitközségi elnök -, eddig mindig csak csepülted a várost, hogy milyen csúf, milyen gonosz, most meg hirtelen kezd neked tetszeni?! - Na ja. Most, hogy ti nem vagytok benne... - A nagyvárosok tele vannak istenfélelemmel - mondta egy bölcs falusi rabbi. - Amikor elmennek oda a mi fiaink, mind jámborok és istenfélok. Amikor visszakerülnek onnan, mind eretnekek, az istenfélelmüket ott hagyják a városban! - Rabelében, miért tiltja a Talmud, hogy a frissen nosült zsidó katonának menjen? - kérdi a talmudista. - Szamár! Hát van annak otthon épp elég csatája ! Kohn elpanaszolja a rabbinak, hogy rajtakapta a feleségét a könyvelojével a pamlagon, és most tanácstalan, nem tudja, mit tegyen. - Dobd ki a feleségedet! - Nem tehetem, rabbi, mert nagyon szeretem. - Dobd ki a könyvelot! - Nem tehetem, mert ismeri minden üzleti titkomat. - Egyszeru - mondja erre a bölcs rabbi -, dobd ki a pamlagot! Az ifjú Blau a rabbi tanácsát kéri, hogy megnosüljön-e vagy ne. - Tedd, ahogy akarod - válaszolja a rabbi -, de mind a kettot megbánod! Grün bevallja a rabbinak, hogy nagy butaságot csinált: kölcsönadott valakinek tízezer forintot, de nem csináltak róla papírt. Hogy lehetne ezen utólag segíteni? A bölcs rabbinál kész a megoldás: - Írj neki egy levelet, hogy azonnal küldje meg a húszezer forintodat. Erre o dühösen megírja, hogy csak tízezerrel tartozik, s akkor ott lesz a bizonyíték a kezedben! - Rabelében - kérdezi Kohnné -, van-e biztos szer az ellen, hogy ne legyek terhes? - Van. Egy pohár vizet kell inni. - Elotte vagy utána? - Helyette. Rabbi Löw prédikációjában szidja a szombat megszentségtelenítoit. Keményen kikel azok ellen, akik szombaton is kinyitják a boltjukat. Prédikáció után odamegy hozzá Kohn Móric és azt mondja: - Aranyat érnek a te szavait, rabbi! Hálából adok tíz guldent a hitközségnek! - Ilyen nagy hatással volt rád a beszédem?! - Rám ugyan nem - mondja Kohn -, de remélem, hogy a többiekre igen, és ezentúl nem mernek kinyitni szombaton. Így aztán egyedül csak az én boltom lesz nyitva szombaton, s legalább arra az egy napra megszabadulok a konkurenciától! Egész éjjel nem tudtam aludni a te prédikációd miatt - mondja Kohn a rabbinak. - Olyan mély, megrázó hatással volt rád? - Na nem, hanem elaludtam rajta. És ha én napközben alszom, este már sehogy sem jön rám az álom. Prédikáció közben odaszól a rabbi a samesznak: - A hátsó sorban hangosan horkol egy zsidó, menj oda és ébreszd fel! - Jól adja! - dohog a samesz -, maga altatta el, hát ébressze fel maga! - A mi szentéletu öreg rabbinkat minden este hat angyal emeli be a felesége ágyába - meséli a jámbor Grün. - Utána pedig egy angyal visszaviszi a saját ágyába. - Ha visszavinni elég egy angyal, odavinni miért kell hat?! - Hát akar o menni?! Egy tolvaj elmegy a rabbihoz: - Nincs szerencsém mostanában, rabbi, adj rám egy áldást, hogy jobban menjenek a dolgaim. - Még mit nem! háborodik fel a rabbi - egy ilyen országos tolvajra! - De rabbi, fizetek ötven dollárt. - Csak ne lennék ilyen szegény magam is, meg a hitközség is! - sóhajt a rabbi, majd megadóan felemeli a kezét. - Ha az Isten azzal akar büntetni valakit, hogy meglopják, téged használjon fel eszközéül! Egy púpos panaszkodik a rabbinak: - Rabbi, te minden szombaton azt prédikálod a templomban, hogy minden, amit az Isten alkotott, az tökéletes. Hát nézzél rám! A rabbi alaposan megszemléli, és nem érti: - Miért? Hát nem vagy tökéletesen púpos?! A jámbor Grün Izsó így dicsekszik a szomszéd falubeli zsidóknak: - Ha hiszitek, ha nem, hatalmas ereje van a mi rabbink szavának! A minap észrevette, hogy a vele szemközti házban egy zsidó szalonnát eszik. Iszonyú haragra gerjedt és így kiáltott: duljön rád a ház, te hitvány, törvényszego zsidó! Aztán hirtelen észbe kapott, hátha vannak buntelenek is abban a házban: miattuk megparancsolom, hogy a ház maradjon épségben. Képzeljétek! A rabbink egyetlen szavára a ház épségben maradt! Az újgazdag Kohn panaszolja: - Amióta szagát vették, hogy van egy kis pénzem, annyi a vendég a házamban, hogy alig férek el tolük. Mit tegyek, rabbi? - Adj kölcsön a gazdagnak, a szegénytol viszont tagadd meg a kölcsönt, meglásd, mindketto elkerül majd! Ajánlást kér egy vallásos irat szerzoje a tudós rabbitól muvéhez. A rabbi ír néhány ékes dicsoíto szót a lap tetejére, de a nevét csak a lap legeslegaljára írja. - Mit jelentsen ez, rabbi? - Meg van írva: "Tartsd távol magad a hazugságtól!" - A mi rabbink valóban rászolgált a csodarabbi névre - dicsekszik az egyik jámbor zsidó a másiknak. - Elmondok egy esetet, ezt hallgasd meg! Egyszer a szomszéd faluba utaztunk nyitott parasztszekéren. Hirtelen besötétedett felettünk az ég, mindnyájan megrémültünk, hogy most borig ázunk. De a mi rabbink mormolt egy imát, s halljál csudát, balról esett, jobbról esett, de középen, ahol a szekér ment, ott sütött a nap! - Semmi! Ezt hallgasd meg! Megy a mi rabbink szombaton az utcán, hirtelen megbotlik valamiben, odanéz, hát egy nagy zacskó, tele pénzzel. Rabbink égre fordította a szemét, és jajveszékelni kezdett: te, Isten, te tudod a legjobban, milyen szegény az egész hitközség, benne jómagam is, miért teszed ezt velem?! És az Isten megtette a csodát: balról szombat volt, jobbról szombat volt, csak ahol a rabbi állott, ott volt vasárnap, így aztán felvehette a pénzt a földrol! - Valóságos csodarabbi a miénk! - mondja Kohn. - Ugyan, hiszen nem tud prédikálni - ellenkezik Grün -, nem tanulmányozza a Talmudot, nem tartja be a törvényeket . . . - Hát nem valóságos csoda, hogy mégis rabbi lett belole?! Kohnné bejelenti a rabbinak, hogy válni akar, mert nincs megelégedve a férjével. - Rendben van - bólint rá a rabbi -, de elobb süss egy kalácsot a férjednek, ám a hozzávalókat a szomszédasszonyaidtól kérd kölcsön. Kohnné elmegy Grünnéhez lisztet kérni, elmondja, mire kell. - Még te nem vagy megelégedve az uraddal? Hát mit szólnál, ha olyan kártyás, lump alak volna, mint az én Grünöm?! Weisznétol cukrot kér kölcsön Kohnné a válási kalácshoz. - Lenne csak a te urad a Weisz, ez a goromba, brutális fráter - méltatlankodik a szomszédasszony -, megtanulnád a magadét megbecsülni! Blauné, akitol vajat akarna kölcsönkérni, sírva mondja: - Még kenyérre sem telik, nemhogy vajra! Az én uram minden pénzét a nokre költi. Az asszony hazaszalad, és az ura nyakába ugrik: - Kohn, te vagy a legjobb férj a világon! Ausztria bekebelezése után Hitler hívatja a bécsi forabbit, és megkérdezi tole: - Milyen hadvezérnek tart engem? - Mit mondjak? Egy Napóleon! - áradozik a rabbi. - És milyen szónok vagyok? - Egy Demoszthenész! - És milyen színész? - Erre egyelore nem tudok válaszolni - simogatja szakállát a rabbi. - Mindenesetre szeretném minél elobb több darabban látni önt! Kohn elpanaszolja a rabbinak, hogy döglenek a libái. - Mivel eteted oket? - Szemes kukoricával. - Az a baj. Etesd ezután darával! Kohn egy hét múlva ismét panaszkodik, hogy még mindig döglenek a libái, pedig darával eteti oket. - Mert szamár vagy! . - mondja a rabbi. - zabbal etesd oket! Pár nap múlva Kohn megint siránkozik, hogy hiába eteti zabbal a libáit, mégis pusztulnak. - Ostoba fajankó vagy, miért nem árpával eteted oket?! Másnap megint megy Kohn: - Rabelében, hiába próbálkoztam az árpával, megdöglött az utolsó libám is! - Most már egy libád sincs? - Egyetlen egy se. - Kár. Pedig még annyi jó ötletem lett volna... Kohn és Grün megszegték a vallás törvényeit: szombaton is üzleteltek. A rabbi büntetésül azt szabta ki rájuk, hogy egy marék kukoricát tegyenek a cipojükbe, s egy hétig azon járjanak. Egy hét után találkoznak, Kohn járni alig tud, ezzel szemben Grün kackiásan, legényesen lépked. - Te csaló! - kiabál Kohn -, nem tartottad be a rabbi parancsát, nem tettél kukoricaszemeket a cipodbe ! - Hogyne tettem volna! - védekezik Grün -, csak elobb jó puhára foztem! Az olaszliszkai csodarabbit felkeresi Kohn. Elmondja, hogy vitája van Grünnel, s a rabbit kéri, hogy tegyen igazságot köztük. Elmeséli az esetet. A rabbi szó nélkül végighallgatja, s azt mondja: - Neked van igazad! Kohn boldogan távozik. Ám félóra múlva megjelenik Grün is. Elmondja, hogy vitája támadt Kohnnal, kéri, hogy a rabbi mondja meg, melyiküknek van igaza. Eloadja az esetet. A rabbi türelmesen meghallgatja, s a végén azt mondja: - Neked van igazad! Grün is elégedetten távozik. Ám a bóher, aki mindezeknek fültanúja volt, nem állj a meg szó nélkül: - Rabelében, te Kohnnak is igazat adtál, Grünnek is igazat adtál, pedig két vitatkozó közül csak az egyiknek lehet igaza! A rabbi végigsimogatja hosszú szakállát, s azt mondja: - Tudod mit? Neked is igazad van! A munkácsi rabbi kiáll a háza elé, jobb kezét a szeme elé ernyozve hosszan a távolba réved, csak elnyújtott, éneklo hangon felkiált: - Lemberg!... Ég Lemberg!... Harmadnapja ég Lemberg! Egy idegen, aki éppen akkor érkezett a városba, bosszúsan mondja a rabbi körül összegyult tömegnek: - Ugyan, éppen most jövök onnan, nem is ég Lemberg ! Mire az egyik hitsorsos, elismeroen: - Nu, már az is szép, hogy ellát odáig! Az ifjú Schwarz a rabbihoz fordul: - Valami rizikómentes üzletbe szeretnék fogni. Mit tanácsolsz, rabbi? - Kereskedj liszttel és deszkával - tanácsolja a bölcs -, abban nincs rizikó. Az éloknek mindig szükségük lesz lisztre a kenyérhez, a holtaknak mindig szükségük lesz deszkára a koporsóhoz. Egy év múlva megint megjelenik Schwarz: - Csodbe mentem, rabbi! - mondja sóhajtva. - Olyan szegény városnegyedben nyitottam boltot, ahol az emberek se nem élnek, se nem halnak, épp hogy csak vegetálnak... Egy alamizsnás szegény a rabbihoz szeretne bejutni, de két órát kell várakoznia, mert a kövér uzsorás Kohn van bent. Végre bemehet, a rabbi ad neki valamicske pénzt, s mindjárt el is küldi. Az alamizsnás az utcán utoléri az uzsorást, és irigykedve mondj a: - Velem csak két percig foglalkozott a rabbi, veled bezzeg két óráig! - Na ja, mert ahhoz, hogy rád nézzen és lássa, milyen szegény vagy, elég volt két perc is - mondja aranygyurus kezeit széttárva Kohn. - De amíg én meg tudtam gyozni ot arról, hogy én milyen szegény vagyok, ahhoz bizony kemény két óra kellett ! Egy idegen faluból jött zsidó kér tanácsot a rabbitól. - Miért nem fordulsz a saját rabbidhoz? - Neki már elmondtam az én nagy bajomat, meg is hallgattam a tanácsát. De gondoltam, megkérdezlek téged is. Két ökör csak könnyebben kirántja a kocsit a sárból, mint egy . . . Hittanórán a rabbi elmesél egy történetet a gyermekeknek: - Egy szegény kisfiú arra kérte Jahvét, tegyen csodát, hogy o az ajándékba kapott hegedun játszani tudjon, és a hegedujével eltarthassa az édesanyját. A csoda megtörtént, a szegény fiú a hegedujével biztosította édesanyja megélhetését. Meg tudnátok-e mondani, hogy az Úr miért nem küldött pénzt a fiúnak, hanem inkább keresethez juttatta? - Ugyan, rabbi, hogy kérdezhet ilyet! - szemtelenkedik Móricka. - Az Úr csak nem ad ki pénzt ott, ahol csodát is tehet! Késo éjjel kopognak a rabbi ablakán. - A rabbi aludni tért, ilyenkor már nem lehet zavarni - szól ki a bóher. - Mondják meg neki, hogy de bizony csak keljen fel - erosködik a jövevény -, mert az Úr sógora akar vele beszélni! Dühösen jön elo a rabbi: - Ki merészelte Jahve sógorának nevezni magát? - Én. És joggal - bizonykodik a vendég -, mert az öreg Löw Ábrahámnak két lánya volt, az egyiket én vettem el, a másikat meg az Úr... - Hatalmas Jahve, mi neked száz év? - Egy perc, fiam. - És mi neked egy millió? - Egy fillér, fiam. - Adnál nekem, szegény zsidónak, egy fillért kölcsön? - Várjál, fiam, egy percig. Elmegy az öreg Löwné a rabbihoz: - Meghalt az én jó Pinkászom, el kellene búcsúztatni. - Na te, Ráhel, mondok én az urad felett egy olyan búcsúztatót, hogy zokogni fog az egész gyülekezet, ha nem sajnálsz érte kétezer forintot. - Rabelében, én egy szegény asszony vagyok... - Jól van, lehet ezerért is búcsúztatni, nem fog ugyan zokogni a gyülekezet, de az is nagyon szép beszéd lesz. - De rabbi, én egy nagyon szegény zsidó asszony vagyok... - Ötszázért is van beszéd, de abban már egy-két viccet is mondok! Halálos ágyán végrendelkezik a rabbinak az öreg Kohn: - A ház az én szeretett Móric fiamé legyen... - A Móricé? - csattant fel a felesége - hiszen még meg se nosült... - A boltot az én Sára lányom kapja... - Pont az a világ lustája? - méltatlankodik megint Kohnné - Az autót Ármin fiamra hagyom... - Autót annak a kelekótyának? - morog az öregasszony. Kohn bácsi már megelégeli, és felfortyan: - Te, Rebeka, most ki haldoklik itt, én vagy te? - Miért váltál el a feleségedtol? - kérdi Weisztol a rabbi. - Mert egy fejjel magasabb volt nálam. - Az még nem olyan nagy baj ! - Na, de láttad volna azt a fejet!!! Egy szegény kis zsidó megrakott szénásszekérrel megy az úton. Szembekarikázik vele a gróf csemetéje , aki pökhendin rákiált: - Térj ki az utamból, zsidó! - Térj ki inkább te, úrficska - kérleli a zsidó -, neked biciklivel könnyebb... Az úrfi lerángatja a zsidót a bakról, s alaposan elveri. A zsidó elpanaszolj a az esetet a rabbinak. - Te vagy a hibás - mondja a rabbi -, miért nem tértél ki?! - De rabbi... Hát nem nekem volt igazam? - Tanuld meg, egy kis zsidónak nem elég, ha igaza van, egy kis zsidónak esze is kell hogy legyen! A rabbi észreveszi, hogy alig tízperces beszéde után a hitsorsosok már mind az igazak álmát alusszák. Bosszantja a dolog, egy darabig még beszél a süket falaknak, aztán váratlanul elhallgat. A hirtelen támadt csöndre a hívok felkapják a fejüket, felébrednek. A rabbi ekkor újból megszólal: - Most ne gondoljátok, hogy nem tudnék tovább beszélni, de nem biztosítom nektek ezt a jó kis alvást! A bóher kérleli a csodarabbit, hogy avassa be ot is a csodatevés titkaiba. - Nem tehetem, fiam - mondja a rabbi -, félek, hogy másoknak is elárulnád. A bóher szentül fogadkozik, hogy soha, senkinek. - Akkor meg pláne nem tehetem. Milyen dolog volna az, ha a tanítvány jobb titoktartónak bizonyulna a mesternél?! A 80 esztendos Kohn 18 éves felesége nagy meglepetésre, gyermeket szül. Elmegy az öreg a rabbihoz és megkérdezi: - Hogy lehetséges ez, rabbi? - Hallgass csak ide - mondja némi töprengés után a rabbi -, elmesélek egy példázatot. Sétál a sivatagban egy öregember, egy szál napernyovel a kezében. Hirtelen csak ott terem elotte egy hatalmas oroszlán. Az öreg maga elé kapja a napernyot, mint egy puskát, és azt mondja: Puff! Az oroszlán abban a pillanatban holtan rogyik össze... Hogy lehetséges ez? Hát úgy, hogy az öreg háta mögött jött egy fiatal vadász, egy nagyon jó puskával, és éppen abban a percben lott . . . Egy engedékeny lelkületu rabbinál bevádolnak egy zsidót, mert szombaton dohányzott. - Ugye fiam, nem tudtad, hogy szombat van?! - kínálja fel a kibúvót a rabbi. - De tudtam. - Akkor talán elfelejtetted, hogy a hitünk tiltja a szombati dohányzást?! - Nem felejtettem el. - Akkor talán az orvos írta elo neked a dohányzást?! - Nem rabbi - mondja a megátalkodott -, élvezetbol dohányoztam! - Most láthatod, Uram, milyen buntelenek Izrael fiai! - fordítja ég felé szemeit a rabbi. - Ez az ember sem hajlandó megszegni azt a te szent parancsolatodat, hogy "ne hazudj!". Kohn vásárol egy vadonatúj Maseratit. Álomszép karosszéria, csodálatos extrák és 260-as végsebesség. Ám Kohnné hallani sem akar arról, hogy beüljön az új kocsiba, amíg nincs rajta a brohe, a rabbi áldása. Kohn elmegy az ortodox rabbihoz: - Rabelében, vettem egy Maseratit, kellene rá egy brohe. - Na ja, egy brohe! De mi az a Maserati? Kohn elmegy a reformrabbihoz: - Rabbi, vettem egy Maseratit, kellene rá egy brohe. - Na ja, egy Maserati! De mi az a brohe? A chicagói rabbi szenvedélyes golfjátékos. Egész héten ködös az ido, a rabbi nem hódolhat a szenvedélyének. Végre szombat reggelre kisüt a nap, akkor meg a vallási tilalom miatt nem játszhat. Tilalom ide, tilalom oda, gondolja a rabbi, kiszökik az üres pályára, üt egyet-kettot, ott úgysem látja senki. Valaki mégis látja: apja, az öreg ortodox zsidó az égben. Fut is panaszra Jahvéhoz: - A fiam megszentségteleníti a szombatot. - Na várj, mindjárt megbüntetem érte! - mondja az Úr. A rabbi épp emeli az ütot, megsuhintja vele a labdát, a labda gyönyöru ívben repül a 250 méternyire lévo lyuk közepébe. - Ezt nevezed te büntetésnek? - értetlenkedik az öreg zsidó. - Nem hallod! - nevet az Úr - micsoda ütés, és nem mesélheti el senkinek! Radványi B. Tibor válogatása alapján, Fülöp György illusztrációjával Magyar
zsidó históriák 1- Művészek Elsőként elevenítsük fel Nyáray Antalnak, a régi szép ferencjózsefi békeidők kedves bohém színészének emlékezetes történetét Pollatschek Elemér professzorral, a színházi világ ismert gégespecialistájával. Nyáray sűrűn iddogált, sokat dohányzott is, pedig érzékeny volt a gégéje. Viszont, mint a tenoristák álta1ában, mégis igyekezett jól sáfárkodni a hangjával, és ezért hosszú éveken át minden nap felment Pollatschek doktorhoz egy kis befúvásra, egy kis ecsetelésre, vagy legalábbis egy kis vizsgálatra. Hosszú évek teltek el így, amikor is egy vizit alkalmával a professzor legnagyobb meglepetésére Nyáray a következő kijelentést tette: — Ideje volna már, drága doktor uram, hogy egyszer pénzről is beszéljünk. Pollatscheket szerfelett meglepte ez a váratlan fordulat. Egyenesen zavarba jött. — Ugyan, édes művészem, — hárította el a dolgot —, hova gondol...? Szó sem lehet róla... Csakhogy Nyáray erősködött. — De, de, de... — ismételte ellentmondást nem tűrő hangon. — Okvetlenül. Ragaszkodom hozzá. Az orvos végül is megadta magát: — Hát kérem... ahogy gondolja... és annyit, amennyit éppen óhajt... Az „utolsó bohém” összeráncolta a homlokát: — Hát, adjon, — legyintett hanyagul —, mondjuk, ötven koronát!
A múlt századvég nevezetes irodalmi folyóiratának, az A Hétnek szerkesztőségi értekezleteit vagy a Simplon kávéházban, vagy a költő-főszerkesztő Kiss József lakásán tartották. Utóbb, amikor a koros poéta már sokat betegeskedett, gályaméretű ágyában fekve, hasán melegvizes gumitömlővel fogadta otthonában a szerkesztőség tagjait. A tanácskozás azzal kezdődött, hogy a főszerkesztő leszedte a keresztvizet az előző számról. Különösen azokat a cikkeket, verseket, tárcákat szidta, amelyeknek a szerzői nem voltak jelen. Külön kitüntetésszámba ment, ha valakihez egy jó szót szólt. Egy ifjú versíró, akinek próbálkozásai nagy ritkán az Innen-Onnan rovat apróságai között tűntek fel, akkor is apró betűből szedve, hosszú időn át nem tudta elérni, hogy Kiss József megszólításra méltassa. Végül aztán — egy különösen gyenge vers kapcsán — ráterelődött a költő figyelme. — Hány éves maga, fiatal barátom? — kérdezte tőle kegyesen. — Huszonhat — felelte a megtisztelt ifjú. — Istenem! — sóhajtott fel nyoszolyáján az ősz poéta. — Ha én még egyszer huszonhat esztendős lehetnék, azt sem bánnám, ha olyan tehetségtelen volnék, mint maga.
Bródy Sándor híres, kedves és gonoszkodó bemondása Molnár Ferencről szól, akit — bár jó barátai közé tartozott — röviden csak a „Nejman fiúnak” nevezett. — Én gazdagabb vagyok, mint a Nejman fiú, — mondta az akkor már jól kereső Molnárra —, mert ő csak gyűjti a pénzt, de én elköltöm... Pompásan tudott pénzt költeni. Ha ő szórta a pénzt, az úgy festett, mint valami szemkápráztató bűvészmutatvány. Ebből a zsebéből fémpénzecskék csörrentek elő, amabból bankjegyek zizzentek elő, szinte megszervezve, látványosan. Néhány barátja fejcsóválva nézte, ahogy kiszállt a fiákerből, belenyúlt a nadrágzsebébe, kicsörgetett egy marék pénzt, és számolatlanul a kocsis kezébe nyomta. — Sándor bá’, hogy lehetsz ilyen könnyelmű?! — kérdezték szörnyülködve. Magát sem kímélő iróniával vallotta meg: — Ugyan, hagyjátok, fiúkák... Csak kilencvennyolc krajcár volt. A kettőt, ami még járt volna a fuvarért, megkapja majd legközelebb.
Svedlér — a kis szepességi község, Tóth Árpád ifjúkorának kedves üdülőhelye — 1912-ben hetedhét országra szóló lakodalom színhelye volt. A hetedhét országot Schöntag Samu svedléri orvosdoktor Erzsike lánya esküvőjének debreceni vendégei jelentették, akik az alföldi városban diákoskodó Schöntag-fiú (Alfréd) révén néhány év óta a jó levegőjű, olcsó, vakációzásra igencsak alkalmas Svedlérre szoktak. Az ifjú „törzsvendégek” közül Tóth Árpad már szinte „bennszülött” svedlérinek számított: nemcsak a gyenge tüdejét gyógyító tátraalji ózondús levegő és Schöntag Alfréd barátsága vonzotta ide, hanem az évről évre itt nyaraló sudár, barna, csillogó szemű debreceni széplány — a Hajnali szerenád Annuskája is... Schöntag Erzsike lakodalmát zsidó rítus szerint tartották. Az ősi ceremóniához többek között díszes bársonysátor és tíz felnőtt, zsidó vallású férfiú szükséges. Ez utóbbi a fontosabb, mert tíz érett korú férfi nélkül szinte semmiféle zsidó egyházi szertartást nem lehet megtartani. A szép Erzsikét felöltöztették fehér brokát menyasszonyi ruhába, fejére tűzték a földig érő, hímzett fátylat és a mirtusz koszorút, majd üzentek a násznagynak, hogy tessék, jöhet. Jöhet az aráért, és vezetheti a lakodalmi sátor alá. Csakhogy a násznagy ezekben a percekben a legnagyobb bajban leledzett. Most derült ki, hogy a kézfogót komoly veszedelem fenyegeti. A násznép között hiányzott a tizedik férfiú, a rabbi meg ragaszkodott a szent szabályhoz. Nehezen múltak a percek. Izgatott alkudozás kezdődött. A vőlegény is, az örömapa is eredménytelenül kérlelte a rabbit, hogy elégedjék meg kilenc alkalmas férfival. A menyasszony alig bírta könnyeit visszatartani, a vőlegény néhány nem egészen vallásos jellegű káromkodást sziszegett, a vőfélyek és a nyoszolyólányok riadtan sustorogtak. Az egyik koszorúslány, a költő Annuskája, a menyasszonyt vigasztalta. — Megállt csak, mindjárt kitalálok valamit — súgta remegő barátnője fülébe, és átszaladt a másik szobába, ahol udvarlója, Tóth Árpád várakozott. — Pádi, ( hívta félre a fiatalembert —, maga megmentheti Erzsikét. Menjen oda Schöntag doktor bácsihoz, és mondja meg neki, hogy maga beáll a hiányzó tizedik helyett. — Micsoda tizedik helyett? — meregette a szemét a költő. Aztán, amikor megértette, hogy miről van szó, mosolyogva lépett az örömapa elé. — Tessék apróra megmagyarázni, mit hogyan kell csinálnom, nehogy a rabbinus rájöjjön a turpisságra... Nagyon fogok igyekezni... S minthogy abban az időben még nem kértek szigorúan minden esetben pecsétes papírt az emberek felekezeti hovatartozásáról, Tóth Árpád debreceni protestáns érett korú fiatalember sikeresen állott be a svedléri lakodalomban — tíz zsidó híján — dísz-zsidónak.
Az A Hét, amely ha halódva is, de harminc esztendős fennállás után túlélte alapítóját, mindvégig szívéhez nőtt kedvence volt Kiss Józsefnek. Egy népszerű és nagyon elterjedt hetilap tulajdonosa egyszer felkereste a költő szerkesztőt, és ajánlatot tett neki, hogy megveszi tőle a lapját. — Majd csinálunk belőle — adta elő a tervét — olyan lapot, amit mindenki olvas. A színvonalat kicsit leszállítjuk, a szöveget jól megspékeljük képekkel, rejtvényekkel, miegymással. A lap megváltozik, de a főszerkesztő továbbra is ön marad, adok akkora fizetést, hogy meg lesz vele elégedve... Kiss József figyelemmel hallgatta a vállalkozó javaslatát. Sokáig nem mondott semmit, csak csendesen bólogatott. — No, mit szól hozzá? — szegezte neki végül a kérdést. — Szép, szép — felelte a poéta elgondolkozva. — Nagyszerű. Remek. Minden a legnagyobb rendben van. Csak azt az egyet mondja meg nekem, hogy ha maga olyan lapot csinál, amit mindenki olvas, akkor milyen lapot fogok olvasni én...? Kiss József egyébként elsősorban a maga gyönyörűségére szerkesztette lapját. Nem a közönség kedvére, hanem a közönség javára. Talán ez volt a lap jó minőségének, sikerének titka. Ám, igaz, szerdától szombatig, míg egy-egy szám készült, zsörtölődött, elégedetlenkedett is folyton-folyvást. — Ilyen rossz számunk még soha nem volt! — kesergett munkatársainak az utolsó percig. Aztán eljött a szombat este, megérkezett a nyomdából az első példány, és Kiss József barátkozni kezdett a számmal. Növekvő, mohó érdeklődéssel melegedett bele az olvasásba, mintha sosem látta volna. Végül már sugárzott róla az elégedettség: — Na, ez most kivételesen sikerült! — mondta mindig ragyogó szemmel.
A különösen alacsony termetű Kiss Józsefet bemutatták a Magyarországon vendégeskedő, s már akkor igen népszerű német írónak, Thomas Mann-nak, a következő szavakkal: — Er ist der grösster ungarischer Dichter (Ő a legnagyobb magyar költő!) Mire Kiss József azonnal megjegyezte: — Jetzt können Sie sich vorstellen, wie gross die übrigen sind (Most elképzelheti, milyen nagyok lehetnek a többiek...)
Hermann Lipót festőművész, maga is anekdoták és jeles mondások mestere, néhány nekivadult festő mázolmányán felbőszülve, egy ízben megkérdezte Karinthy Frigyestől: — Mondd, Frici, mit szólsz ehhez a nihilista expresszionizmushoz, amit mostanában egyes piktorok művelnek? Karinthy kicsit elgondolkozott. Aztán így válaszolt: — A művészet csődbe jutott, most pedig kiárusítják a műhelyt.
A könnyű csipkelődéseket jól tűrte Karinthy, de írói hírére és népszerűségére rendkívül hiú volt. Röviddel azután, hogy házasságot kötött második feleségével, Böhm Arankával, bevásárolni ment egy üzletbe. Kiválasztotta a portékát, megtudakolta az árát, és odaszólt a kereskedőnek: — Tessék, itt a pénz, az árut küldje, kérem, haza. — Hová haza? — kérdezte a boltos. — A lakásomra. Verpeléti út 2. — No de kihez, kérem? — hangzott ismét a kérdés. Karinthy kénytelen-kelletlen megadta magát: — Mondtam már, hozzám. Karinthy Frigyes író vagyok. A boltos arca felderült. Hátrasietett az irodába a feleségéhez, és lelkendezve cipelte ki a boltba: — Nézd már, fiam, ki van itt? A Böhm Aranka férje...
Hadd essék szó Karinthy Frigyes „szenvedélyeiről” is — jegyezzünk ide egy sakk-történetet. A harminckét figura és a fekete-fehér csatamező millió kombinációja rendkívül izgatta Karinthy képzeletét. Elmélyült és tehetséges sakkozó volt. A harmincas években Pesten járt Aljechin, a sakkvilágbajnok, és az írók, újságírók, művészek felkérésére harmincas szimultán mérkőzést játszott az Otthon Körben. A harminc ellenfél között ott volt Karinthy is. Aljechin nyugodtan járkált fel és alá a teremben. Egyik asztaltól a másikhoz ment, s egyszer, amikor Karinthyiéhoz ért, meghökkenve vizsgálgatta a táblát. Lépett, majd továbbmenőben megkérdezte a szimultán játszma vezetőjét: — Mondja, kérem, ki ez a partnerem? — Ez Karinthy Frigyes, író a legnagyobb magyar humorista. — Úgy?! — bólintott megértően a sakkmatador. — Humorista. Értem. No, nem baj, akkor is megverem. És meg is verte. Annak ellenére, hogy Karinthy, a humorista jogánál fogva, mindjárt a játék elején, a győzelem biztosítására, zsebre vágta Aljechin vezérét.
Goldmark Károly, a világhírű magyar zeneszerző Sába Királynője című operájának első előadására Bécsbe utazott. A vasúti fülkében szép fiatalasszony ült vele szemben. A Mester így mutatkozott be: — Goldmark vagyok, a Sába királynője szerzője. — Ah, ez igazán jó állás lehet — felelte a dáma.
Ezerkilencszáznyolc! A New York kávéház karzatán zsongó hangzavar. Itt székel az Irodalom és az irodalom - nagy i-vel és kis i-vel. Tollforgatók apraja-nagyja issza a kávét és a kapucínert, fogyasztja, amit hitelbe kaphat, és ír vagy irat: felíratja a főpincérrel, Reisz Gyulával tartozását — jobb időkre... A rekkenő augusztusi hőségben Somlyó Zoltánt komoly gond gyötri. Ó, nem pénzgondok bántják, azok olyan megszokottak és állandóak, mint a levegő; a baj sajátosabb. Kartonpapírból szabott ingmelle és gallérja teljesen átizzadt és átázott a tűrhetetlen forróságban. Egy ív nemezpapír tizenkét fillér. Készpénz. Pokoli...! Utolsó aznapi cigarettájára gyújt rá, — tíz darab Princesszászt utal ki hozomra naponta pénztelen íróknak a jó főúr —, amikor hirtelen vállon ragadja valaki. Reisz Gyula áll mögötte, és diszkréten int: — Jöjjön, Somlyó úr, mondok valamit. Életbevágóan fontos. A költő értetlenül bámul. A főpincér félrehívja egy sarokba, s izgatottan fülébe súgta: — Gyorsan menjen hátra a mosdóba, kérjen egy kefét, pucolja le a kabátját, és húzza ki magát. Lent, a balközép kettőnél ül egy nagyváradi szerkesztő, bizonyos Laszky. Munkatársat keres. Magát ajánlottam. — Gyula bácsi...- rebegte Somlyó meghatottan. — Ne, ne hálálkodjék...! Nem a szép szeméért... Nyugodtan ajánlhattam volna Peterdi urat is... De Peterdi úr néha mégis fizet valamit. Somlyó úrtól viszont hónapok óta egy fityinget sem láttam. Szabadulni akarok magától. Menjen, szedje össze magát, és beszéljen ezzel a Laszkyval...! Somlyó bizonyos fenntartásokkal tett eleget a felszólításnak. Keféért nem ment, de a jobb tenyerével végigsimította bozontos üstökét. Nem „pucolkodott”, viszont kihúzta magát, mint egy spanyol grand. Aztán kopottan, de feszülő öntudattal odalépett Laszky Ármin lapszerkesztő asztalához. A kölcsönös bemutatkozás után Laszky tájékozódni kezdett a jelölt képességei felől. — Tud vezércikket írni? — kezdte a kérdezősködést. — Természetesen. — Tárcát, entrefilet-t? (Ez jelentette annak idején a közbeiktatott kisebb glosszát.) — Világos. — Adomát, riportot? — Magától értetődik. — Verset? — Kilométerszámra. Egy a kérdés, uram. Mennyi a gázsi? — A gázsi? — ismételte szemöldökét összevonva Laszky úr, mert a kérdés kissé nyersen hangzott. — A gázsi — folytatta némi meggondolás után — annyi, mint elődjéé, Bíró Lajosé volt. Nyolcvan forint. Somlyónak összeszorult a torka. Az összeg olyan elképesztő főnyereménynek tetszett, hogy a szívverése is elállt. Sápadtan ereszkedett le Laszky mellé, és rázta a fejét. A szerkesztő azonban teljesen félreértette a fejrázást és a munkatársjelölt letörését. — Kérem, hangsúlyoznom kell, — fordult hozzá —, ez csak a kezdő fizetés. Amint látom, hogy megfelelő ember, felemelem a nyolcvanat. És egyáltalán nem zárkózom el attól, hogy bizonyos apró részletekben utóbb levonandó előleget folyósítsak. Most mindjárt. A költő réveteg pillantására világosabban is kimondta, amit gondolt: — Nézze, beszéljünk ápertén! Ilyen gúnyában ön nem jelenhet meg a váradi korzón, nem ülhet be a vármegye közgyűlésére, Tisza Pista mellé... A többi ruhája...? — Nincs más ruhám — mondta hirtelen feltámadó dölyffel Somlyó. — Amit lát rajtam: ez a ruhám, az ingem, a cipőm… Slussz ! Laszky kétségbeesetten bámult Somlyó vásott öltönyére, cafattá ázott ingplasztromára, és hirtelen kifakadt: — De hát semmijük sincs az uraknak itt Pesten…?! Somlyó felkapta a fejét. — Dehogy nincs, — vetette vissza fölényes mosollyal —, már hogyne volna. Van tehetségünk! — és kihúzta a mellét. — Meg sok-sok adósságunk — tette hozzá kissé halkabban.
Herman Lipót a Fészek klubban összekerült egy amerikai újság segédszerkesztőjével, aki lapja számára karikaturistát keresett. A pesti piktorokat az első világháborút követő nehéz esztendőkben (az 1920-as évek elején) igencsak izgatta a „korlátlan lehetőség”, kérdezgettek, érdeklődtek, de nehezen álltak kötélnek. — És mik lennének a kilátásaim, ha kimennék Amerikába? — tapogatózott Herman. — Ha öt éven át napi nyolc-tíz órát szorgalmasan dolgozik — felelte a szerkesztő —, annyi pénzt tehet félre, hogy hazaérkezése után egész nap a kávéházban ülhet, és csak akkor dolgozik, ha kedve van hozzá. — Nézze, uram, — válaszolt a festő —, én most is egész nap a kávéházban ülök, és csak akkor dolgozom, ha kedvem van hozzá. Miért menjek ki Amerikába? Hogy öt évig gürcöljek? És itthon maradt.
Térjünk vissza az 1910-es évek elejére, amikor egy tavaszi délután nagy érdeklődéssel tolongtak a piktorok ( szokásuk szerint — a Japán kávéház egyik asztala körül. Valaki festéket hozott a kávéházba, és Nemes Marcell, a műgyűjtő, nem kisebb mértékben műkereskedő, elkezdett pingálni. Nemes, aki rengeteg pénzt áldozott a festőművészetre, és rengeteg pénzt is keresett vele, egy szép napon rájött, hogy nemcsak adni-venni tudja a festményeket, hanem csinálni is. Ettől kezdve nagy értékű klasszikus és modern vásznain kívül nyersvásznaival, festékeivel, rámáival is dicsekedett. Ha nagyon „fel akart vágni”, ezt mondta: — Ezer ecsetem van. Nos, Nemes Marcellt, a festékkészlet láttára, ott a helyben, a Japánban megszállotta az ihlet, és a művészek — már csak a nagy „gyűjtő” iránti tiszteletből is — tüntetően zsibongtak körülötte. Pólya Tibor hízelgő mosollyal fordult hozzá: — Ha elkészül, adja nekem a képet! Maga bármikor vásárolhat Pólya-képet. De én olyan nehezen jutok hozzá egy valódi Nemeshez... Nemes, akit egyébként saját művei megítélésénél teljesen cserbenhagyott a szakértelme, nem bírt ellenállni Pólya ravasz udvarlásának. — A magáé! — mondta könnyelműen, és valóban: amikor elkészült, átnyújtotta művét a festőnek. A piktorok lelkendezve bámulták a „valódi Nemest”. A vászon kézről kézre járt, és nem győzték dicsérni. — Remek! — Óriási! — Igazi mestermü! Nemest elkábította a dicsáradat. Aztán, amikor kissé magához tért, felébredt benne a műgyűjtő. Vagy a műkereskedő. A valódi Nemes. — Mennyiért adná el nekem ezt a képet? — kérdezte hirtelen Pólyától. — Semennyiért. A világ minden pénzéért sem. — Ne bolondozzon! Maga ingyen jutott hozzá. És én adok érte magának száz koronát. Pólya mély lélegzetet vett. — Az más — mondta elszántan. — Hol az a száz korona? És előkelő gesztussal átengedte a „valódi Nemest” száz koronáért a valódi Nemesnek.
Szomaházy István, a jeles regényíró és újságíró annak idején a pesti kávéházi élet kedvence volt: mindenki csak Szoma bá’-ként szólította és emlegette. A két világháború közötti időszakban sűrűn bejárt a Tőzsdére is. Nem játszott ugyan, nem vett részt a spekulációkban, hanem csupán tanulmányozta a tőzsdejátékot. Olyan kitűnően beletanult kívülről a tőzsdemanipulációkba, hogy néha még a legagyafúrtabb brókerek is hozzá fordultak tanácsért. Az egyik — eszére, pénzére, tekintélyére elviselhetetlenül büszke — tőzsdetanácsos, aki úgy képzelte, hogy az Értéktőzsdének nála nagyobb értéke nincs, Szomaházy profán tekintélyére féltékenyen, ugratni kezdte a hírlapírót. — Na, kedves mester, nekem milyen jó üzletet ajánlana? Szomaházy végignézett a dagadt emberen, és lemondóan felelte. — Önnek, sajnos, nem tudok ajánlani. De magamnak tudnék egy jó üzletet. — Halljuk! — Önt megvenni annyiért, amennyit ér. aztán e1adni annyiért, amennyire tartja magát. Ez volna a nagy üzlet!
Azon a bizonyos 1924 évi második nagy kollektív kiállításon — így emlékezik vissza Herman Lipót — az Ernst Múzeum hét termében 167 festményt és rajzot mutatott be. Számos képének ilyenféle címe volt: Erdő szélén, Erdőben, Erdő belseje, Erdő mélye, Nimfák az erdőben... Pólya Tibor, a mindig vidám ugrató, a kedves „Pollák” — ahogy azok nevezték, akik őt ugratták — meleg barátsággal szorongatta Herman kezét. — No, Lipót, — mondta őszinte elégedettséggel —, igazán szép ez a kiállítás. Most aztán végre elutazhatsz egyszer oda, ahol még nem voltál soha életedben... — Hová, Tibi? — kérdezte gyanútlanul Herman. — Egy igazi erdőbe — felelte Pólya halálos komolyan.
A kecskeméti művésztelepen dolgozó Perlrott-Csaba Vilmos egy nyári estén hirtelen megjelent Budapesten. — Mi történt — kérdezték a törzsasztalnál a barátai. — Miért hagytad ott Kecskemétet? Perlrott kitérő választ adott. Ám az igazságot nem lehet véka alá rejteni. Csakhamar kiderült a gyors távozás oka. Volt Kecskeméten egy jómódú ügyvéd, aki szenvedélyesen gyűjtötte a művésztelep festőinek a munkáit. Minden odagyökeresedett vagy rövidebb-hosszabb ideig Kecskeméten dolgozó piktortól szerzett magának néhány szép kartont vagy vásznat. Ezt az ügyvédet röviddel Perlrott Budapestre érkezése előtt szörnyű csapás érte. Míg külföldön nyaralt, egyik éjjel betörők hatoltak be a házába, és teljesen kifosztották. Elvitték egész gyűjteményét, valamennyi képét, az utolsó darabig. Nem is került vissza egy sem. Illetve: egy visszakerült, mert egy Perlrott-Csaba festményt a betörők letettek az első gázlámpánál. Úgy szól a fáma, hogy Kecskemét egész művész-, műbarát- és műértő társadalma fuldoklott a nevetéstől, amikor a rablásból visszahagyott egyetlenegy kép történetének híre ment. A hazatáviratozott fiskális talán örült egy szál megmaradt festményének, de Perlrott-Csaba Vilmosnak nem volt maradása Kecskeméten. Az első vonattal felmenekült Pestre.
— Nem vagyok sehogy se megelégedve ezzel a gyerekkel! — zsörtölődött Kabos Gyula a feleségével. — Nem tanul, az utolsók között van az osztályban, a végén megbukik… Kabosné védelmébe vette a gyereket. Hogy az év elején két hetet mulasztott, hogy rosszul eszik, vérszegény - ahogy már anyák fiaikat védeni szokták. Férje háta mögött azonban előszedte a gyereket. Szeretettel korholta, kihallgatta, ellenőrizte, készíti-e a feladatait, olyannyira, hogy a Kabos gyerek félévkor már második volt az osztályban. — Második, második... — dohogott újra a művész. — Miért második? Miért nem az első? Ez már igazán nem nagy dolog. Ennyi örömet megszerezhetne az apjának... A fiú összeszedte magát, és év végén boldogan lobogtatta a bizonyítványát: — Apa! Osztályelső lettem! Kabosné diadalmas örömmel állt a gyerek mellett, és megdöbbenve látta, hogy a férje arca elkomorodik. — Mi van veled? — kérdezte az asszony. — Ezzel sem vagy megelégedve? Kabos vakargatta orrát-száját, mint a színpadon, mikor valami nem tetszik neki. Aztán fanyalogva megszólalt: — Szép kis osztály lehet az, fiam, ahol te vagy az első...
1923-ban ünnepelték a miskolci első kőszínház százéves jubileumát. A centenárium alkalmából megjavították, kicsinosították a leégett első színház helyett épült, hatvanhat esztendős új színházépületet, és ha a munka látszatja nem is volt túl sok, annál több lett a költsége. Az építkezés, akkori szokás szerint, hajmeresztő panamák között ment végbe. (Még szerencse, hogy ez ma már nem így szokás...) A városi vezetőség atyafisága, sógorsága, komasága, cimborasága mind benne volt a „pakliban”, tépték-vágták a közkasszát, ahogy csak lehetett. Az átépítés befejezését díszelőadással ünnepelték meg. Az ünnepség kezdete előtt a színház akkori igazgatója: Sebestyén Géza főrendezőjével, Bársony Aladárral még egyszer végigjárta a színházépületet. A földszinti előcsarnokban nagy márványtábla díszlett, ilyenféle felirattal: „Újjáépítette az Úr 1924. esztendejében N. N. főispánsága, X. polgármestersége, Y. kultúrtanácsnoksága idejében Vágó László műépítész…” Az igazgató és a főrendező megállt a márványtábla előtt. Végig olvasták a csillogó aranybetűket, és Bársony Aladár nem állotta meg, hogy meg ne jegyezze: — Azért azt is odaírhatták volna, hogy Sebestyén Géza igazgatása alatt... — Ugyan már! — rázta a fejét Sebestyén. — Az emléktáblára csak azoknak a neve kerül, akik keresnek az üzleten!
Bárdos Artúr, a neves színpadi szakember törhetetlen színházalapító és szenvedélyes felfedező volt. Kétségtelen, hogy nem egy komoly tehetség az ő felfedezési merészségének köszönhette karrierjét, de az is tény, hogy nemegyszer alaposan melléfogott. Ha pedig melléfogott, azt semmiképpen nem akarta beismerni, mert — mint mondták — olyan beképzelt volt, hogy egyszer azt álmodta: ő a Bárdos...! Nos, Bárdos Artúr felfedezett bizonyos Ábel Frigyes nevű színészt. A derék Ábel később külföldön mint bábművész már vitte valamire, de annak idején Bárdos, felfedezői elfogultságában, egy hatalmas drámai szerepben prezentálta a közönségnek. Az eredmény siralmas volt. A felfedezett egyetlen tapsot sem tudott a közönségből kicsiholni. A nézők belesüppedtek zsöllyéikbe, és bőszen nézték szegény Ábel vergődését. Mindez azonban korántsem győzte meg Bárdost. A szünetben ragyogó arccal járt-kelt az előcsarnokban, várta a gratulációkat, sőt nemcsak várta, hanem egy kicsit sürgette is. — Na, milyen, Gézám? — állította meg Sebestyén Gézát, aki elszontyolodva ténfergett a foyer-ban. — Mit szól ehhez az Ábelhez? — Káin rehabilitálva van! — állapította meg Sebestyén, kezet szorított a megdöbbent Bárdossal, és gyorsan odébbállt.
A Városi Színház igazgatásába bele-beleszólt a kultuszminiszter is. Egy ízben Hóman Bálint ajánlólevelével egy fiatal rendező jelent meg Sebestyén Gézánál, udvariasan bemutatkozott, neve: Németh Antal, és ajánlólevelére támaszkodva vállalkozott arra, hogy megrendezi a Városi Színházban tervbe vett Az ember tragédiája-előadást. Az ajánlat elől nehezen lehetett kitérni, és az ifjú rendező csakhamar munkához látott. A kultuszminiszter magas protekcióját érezvén maga mögött, igényei is egyre magasabbak lettek. Vadonatúj díszleteket óhajtott készíttetni, 287 új jelmezt, 200 statiszta beállítását kérte. — Azt hiszem, valami tévedés lehet a dologban — közölte vele az igazgató. — Ugyanis nekünk megvannak Az ember tragédiája díszletei, megvannak a jelmezek, újat egyáltalán nem szándékozunk készíttetni és szerintem teljesen elegendő 30 statiszta beállítása. Szíveskedjék rendezői tervét eszerint elkészíteni. - Úgy…? — húzta el sértetten a száját a kultuszminiszter protezsáltja. — Ez esetben viszont az a kívánságom, hogy a nevem ne szerepeljen a színlapon. — Rendben van — felelte nyugodtan Sebestyén. — Akkor marad Madách egyedül.
Egy hétköznap délelőtt Rózsahegyi Kálmán nagyon türelmetlenül viselkedett a próbán. — Gyorsan díszítsenek, a mindenit! — hajtotta a díszletezőket. — Ne húzzuk az időt! Az ember délután játszik, este játszik, ideje sincs, hogy éljen... A direktor ott állt a közelben. Hallotta Rózsahegyi kifakadását, és zavarba jött. Mi van ma…? Ünnep…? Nem. És mégis délutáni előadás? — Te, Rózsi, — lépett oda a színészhez —, mit játszol te ma délután? Rózsahegyi megrántotta a vállát: — Alsóst, ferblit, tarokkot, ahogy jön…
A vadásztörténetek általában gyanúsak, de Rózsahegyi régi vadásztársaságának tagjai hitet tesznek rá, hogy amit Kálmán bácsi szokott mesélni, — sőt könyvben is kiadott —, azok valóban megtörténtek. Vagy legalábbis mindegyiknek igaz magja van. Nem úgy, mint a debreceni színészek puskájának, akiket réges-rég egyszer vadászatra hívott meg Kabára az egyik gazdálkodó. A színészek úgy jutottak a vadászmeghíváshoz, hogy Rózsahegyi, aki sihederkora óta puskás ember volt, debreceni színész korában sok kedves vadászcimboraságot kötött. A kabai házigazda is hozzá való barátságból hívta meg pályatársait (Rózsahegyi igaz rémületére! — Nem való színész kezébe puska! ——hajtogatta Rózsahegyi. — Úgy összelövik ezek egymást, hogy hírmondó se marad belőlük. Valamit sürgősen tenni kell, mert baj lesz… Hát azt tették sürgősen, hogy a színészvendégeknek a kölcsönpuskához csupa vaktöltést adtak. Ebből vérfürdő már nem lehet. Pufogtattak is aztán annyit a színpad hősei, hogy zengett belé a kabai határ. És még jobban zengett a pórul járt kocavadászok szitkozódásától, meg a seregestül elmenekült nyulak röhögésétől. Két kedves színészvendégnek mégis kijutott valamelyes vadászdicsőség: Tapolczai Dezsőnek, a bonvivánnak és Stoll Károlynak, a tenoristának. Az történt ugyanis, hogy Rózsahegyivel hármasban ballagtak a tarlón, mikor hirtelen felugrott előttük egy nyúl. Mind a hárman lőttek, Tapolczai jobbról, Stoll balról, Rózsahegyi a középről. A nyúl hármat bukfencezett, és beadta a kulcsot. Minthogy Rózsahegyi szerényen hallgatott, csak Tapolczai és Stoll vitatkoztak azon, hogy melyikük terítette le a zsákmányt. Előbb csak szelíden érveltek, aztán indulatba jöttek, és úgy agyba-főbe sértegették egymást, hogy estére már a segédek tárgyaltak a fegyveres elégtétel feltételeiről. A házigazda kétségbe volt esve: — Látod, Rózsikám, — kesergett Rózsahegyinek —, a vadászatot megúsztuk, mégis összekaszabolják egymást. — Pisztolyt nekik — javasolta Rózsahegyi. — Csak pisztolyt, akkor egyik sem tehet kárt a másikban. A segédek még is állapodtak a pisztolypárbajban, egyszeri golyóváltással. Egyszer is elég kisvindlizni a golyót a csőből. A felek két hatalmas lyukat lőttek a debreceni Nagyerdőbe, s utána összeparoláztak. Azt sose tudták meg, hogy vadászpuskáikat és pisztolyaikat a jó barátok, egyformán gondos előrelátással, mag nélkül töltötték meg.
Tapolczai Dezső nemcsak a színpadon esett „igaz” szerelembe, hanem az életben is. Feleségül vette Vízváry Mariskát, a népszerű színésznőt. Amikor aztán összeköltöztek, Mariska egy táblát helyezett el lakásuk ajtaja fölé, a következő felirattal: Tapolczai Dezsőné, született alsó- és felsővízvári Vízváry Mariska Nagyon bántotta a dolog Tapolczait, de nem szólt egy árva szót sem. Viszont készíttetett ő is egy hasonló táblát, s kiakasztotta a másik fölé. Ezt íratta rá: Alsó- és felsőtapolcai Tapolczai Dezső, született Weisz Mór...
A Szibill keringőért igencsak keservesen megkínlódott Jacobi Viktor. A később világsikert aratott és máig népszerű "Kis Petrovom…" születésekor Molnár Ferenc pogány tréfát űzött a zeneszerzőből. Kései élet írásában a tréfacsináló maga is megbánással emlékezik meg erről a kegyetlen ugratásról. Molnár abban az időben, mikor Jacobi a Szibillt írta, kint lakott a Margitszigeten. Legtöbbször hajnal felé konflison hajtatott ki a szigetre, és útja mindig az előtt a bérház előtt vitt el, amelynek második emeletén Jacobi Viktor lakott. Jacobi ez idő tájt keveset járt be az Otthon Körbe, operettjének hangszerelése lefoglalta minden idejét. Néha a késő éjjeli órákban is dolgozott. Amint Molnár konflisa egy hajnalon ott kocogott Jacobi lakása előtt, az író észrevette, hogy a zeneszerző szobájában világosság van. A nyitott ablakon muzsika szűrődött ki az éjszakába. Megállította a kocsit, és figyelni kezdett. Jacobi fent, a második emeleten, újra, és újra a Szibill keringőjét zongorázta, amit nyilván akkor komponált. Még híre sem volt a csendrendeletnek, Jacobi vég nélkül játszhatta a fülbemászó dallamot. Mire a konflis ismét megindult, a jó fülű Molnár már kívülről tudta Jacobi keringőjét. Azt fütyürészte végig az egész úton, a szigeti szállóig. Jó egy hét múlva Jacobi megjelent az Otthonban. Leült kibicelni a kártyaasztalhoz, Molnár mellé. - Keményen dolgoztam - mondta -, most pihenek egy napot. Molnár látszólag teljesen belemerült a játékba. Néhány perc múlva azonban Jacobi felfigyelt. Molnár egy dallamot zümmögött, s a komponista hátán végigfutott a hideg. Éppen hörpinteni akart a feketéjéből, de a torka összeszorult. Egyre feszültebben leste a szórakottan dudorászó Molnárt, aztán hirtelen elhatározással közelebb rugtatott a székével. Odahajolt a füléhez, és halkan megkérdezte: - Ferikém, ha nem zavarlak... Szeretnék valamit kérdezni... Molnár a kártyáit gusztálta: - Miért zavarnál...? Tessék! - Az előbb valami dalt dúdoltál. Mi volt az? - Dúdoltam...? - tűnődött önfeledten az író - Mit is dúdoltam? No, várj csak… És mintha emlékeiből szedegetné elő, csücsöritett szájjal elzümmögte az éjszakai keringő töredékeit. - Ez az, ugye? - kérdezte Jacobitól, és mikor az rábólintott, könnyedén folytatta: - Párizsban hallottam pár éve... Valami francia operett slágere... Roppant népszerű... - És ki szerezte? - sürgette elfúló hangon a muzsikus. - Audran, Planquette vagy Hervé, nem is tudom már - vonogatta a vállát Molnár. - Csak arra emlékszem, hogy tele volt vele egész Párizs... Jacobi támolyogva kelt fel, és kisietett a kártyaszobából. Mikor visszajött, halálsápadt volt. Odahúzódott Molnár mellé, rekedten suttogta: - Felhívtam telefonon a kiadómat. Meg kell szereznem ennek a dalnak a kottáját. Okvetlenül. Ugyanis ezt a dalt... ezt a dalt... A szeme egész vörös volt. A szája remegett. Molnár Ferencet kínos bűntudat fogta el. Letette a kártyáját, otthagyta a partit, és behúzódott Jacobival egy sarokba. - Lehetséges volna - gyötrődött a muzsikus -, hogy ezt a keringőt, az én keringőmet, már valahol hallottam...? Hogy öntudatlanul megragadt a fülemben, és most azt hiszem, hogy én találtam ki…? Ebbe bele kell bolondulni... - Nem, nem - dadogta Molnár. - Nyugodj meg. Hallgass ide... És elbeszélte töviről hegyire az egész históriát. Jacobi bámult, bámult rá, sebzetten, meggyötörten, és Molnár alig mert a szemébe nézni.
Ez pedig itt eredeti Salamon-rege: A hétmérföld-járó Salamon Béláról szól, aki hosszú évtizedeken át bebarangolta nyaranta az egész országot. Az első turnékon — a kezdet kezdetén — még nem döntötte ki mindenütt a közönség a ház falát. Hajdúszoboszlón például megérkezésekor szomorúan értesült a kis kabarétársulat, hogy még egyetlen jegy sem kelt el. Ez kora délután volt. A nagyszálló tulajdonosa — az ő kerthelyiségében játszottak volna Salamonék — higgadtan vigasztalta a direktort: — Csak ne féljen, öcsémuram... Nálunk az nem úgy van, mint a fővárosban... Itt az emberek nem vesznek előre jegyet, csak aznap, amikor az előadás van... A kabarétársulat és direktora megnyugodott. Ahány ház, annyi szokás. Kimentek az akkoriban megnyílt strandra, úszkáltak egy kicsit, alkonyattájban visszasétáltak a szállodába. A pénztár körül nem láttak senkit. A jegycsomó bontatlan volt. — Hogy lehet ez? — kérdezte Salamon rosszat sejtve. — Csak ne féljen, öcsémuram — mondta a szállodás. — Nálunk az nem úgy van, mint a fővárosban. A boltok még nyitva vannak, az emberek dolgoznak, nem érnek rá jegyekért szaladgálni. No, jó. Pest is más. Hajdúszoboszló is más. Ki kell várni. Átmentek a kávéházba, meguzsonnáztak. Közben az üzletek sorra bezártak, egy kis mozgás mutatkozott az utcán. Salamon odaszaladt a szállodáshoz. — Fogytak már a jegyek? Nem fogytak. Egy darab sem fogyott még. — Talán mégiscsak valami baj van... A szállodást azonban ez sem hozta ki a sodrából. Legyintett: — Csak ne féljen, öcsémuram... Nálunk az nem úgy van, mint a fővárosban. Itt az emberek üzletzárás után hazamennek tisztálkodni. Megmosakodnak, megberetválkoznak, más ruhát, tiszta gallért vesznek fel. Csak azután mennek a jegyekért. Hát ha így van, így van. Hajdúszoboszló különleges város. Salamon diszkréten odaállt a pénztár mellé, és várta, hogy mikor tolonganak már a kitisztálkodott, kiöltözött, frissen beretvált szoboszlóiak. Nyolcat ütött a templomóra, lassan sötétedni kezdett — egy fia szoboszlói nem jött jegyért. Se tisztán, se piszkosan. — Mi lehet ennek az oka? — kérdezte Salamon idegesen a szállodástól. — Csak ne féljen, öcsémuram — felelte ez rendíthetetlenül. Nálunk az nem úgy van, mint a fővárosban. Itt az emberek, mielőtt színházba mennek, előbb odahaza jól bevacsoráznak. Közben csendesen kilenc óra lett. Feljött a hold, kigyulladtak a csillagok. Megkondult az estharang. — Kedves bátyám, — puhatolózott Salamon Béla -, meddig vacsoráznak Szoboszlón...? A szállodás rendíthetetlen nyugalommal magyarázta: — Tudja, öcsémuram, nálunk az nem úgy van, mint a fővárosban... Itt az emberek vacsora után lefekszenek aludni...
Mikszáth Kálmán írói jubileuma alkalmából megszólította valaki Kiss Józsefet, a költőt. — Mester, Mester, nem jól csinálták tavaly a maga jubileumát! Lássa, Mikszáthnak visszavásárolták még az ősi birtokait is... — Az más — válaszolt ingerülten Kiss József. — Az én ősi birtokom a koldusbot volt. Isten ments, hogy valaha is visszavásárolják.
Szirmai Imre, a bonviván, Blaha Lujza partnere a Népszínházban, akit későbbi éveiben az "örökifjú" jelzővel ajándékozott meg a pesti közvélemény, módfelett zsugori ember volt. Egyszer a Fészek vendéglőjében mákos metéltet rendelt. — Én is kérek egy metélt tésztát, — kapcsolódott a rendelésbe az öreg Latabár (Kálmán és Árpád édesapja), — de mák nélkül. Mire Szirmai a pincér után rikkantott: — Kérem a Latabár úr mákját is... Ez a csatakiáltás azóta szállóige lett a pesti művészkörökben.
Becsületes falusi emberek között rengeteg bajjal jár az intrikus szerepeket játszani. Balassa Jenő kezdő korában egy mezővároskában Biberach szerepét játszotta Bánk Bánban. Éjszaka elégedetten botorkált haza, mert igazgatója megdicsérte. Ám lakásadó gazdájának más volt a véleménye. Holmiját a tornácon találta, szobája bezárt ajtaja előtt, ládáján pedig cédulát e zord szöveggel: „Az én házam küszöbét többé át ne merje lépni, mert leütöm a derekát, maga hitvány magyarfaló gazember.”
Rózsahegyi Kálmán kolozsvári kezdő színész korában báró Bánffy Dezső volt a miniszterelnök. A Hadak útja című darabra készültek. Ennek egyik jelenetében elfognak egy legényt, és mielőtt bilincsbe vernék, az ingéből kihúzza piros katonasapkáját, a fejére teszi, s miközben a pandúrok kivezetik, rágyújt a nótára: „Kossuth Lajos azt izente”… Ez volt a második felvonás vége, és ettől a jelenettől Rózsahegyi és a színház is nagy hatást remélt. Igen ám, de egy ilyen színpadi jelenet fölért a legélesebb politikai tüntetéssel. Kossuth Lajos még élt Turinban, és az uralmon lévő szabadelvű párt egyre kínosabb erőfeszítéssel tudta csak fenntartani a nemzet és az uralkodóház közötti egyensúlyt. Kossuth neve vörösposztó volt Bécsben. A színház diplomatái tehát, hogy a helyzetet ki ne élezzék, éjjel-nappal tanácskoztak, és végül is abban állapodtak meg, hogy az elfogott legény — személy szerint a fiatal Rózsahegyi Kálmán — nem a Kossuth-nótát, hanem a kevésbé gyújtóhatású Klapka-indulót fogja énekelni. Egy dologgal persze nem számoltak. A színház és publikum közti viszony ebben az időben talán sehol sem volt olyan meleg, családi, szeretetteljes, mint Kolozsvárott. A nótacsere híre gyorsan kiszivárgott hát, és nagy izgalmakra, sűrű vitákra adott alkalmat. A fiatalabb nemzedék szidta a gyáva igazgatót, az öregek védelmükbe vették. Hiszen az álta1ános következményeken túl helyi jellege is lehetett az ügynek: a nézőtéten, a hármas számú páholyban, minden este ott ült és tapsolt a miniszterelnök édesanyja, a mindenki által tisztelt öreg Bánffyné. Hát csak nem fogják kínos helyzetbe sodorni a lelkes színészbarát matrónát! — Nem énekli... De elénekli... Nagy botrány lesz... Majd meglátjuk... Zúgott, forrongott, izgult a város népe. És amikor a második felvonás végén mégis felhangzott a Kossuth-nóta Rózsahegyi ajkán, olyan lelkes tombolás tört ki, amilyenre soha azelőtt nem volt példa a régi patinás Farkas-utcai színházban. Mindenki felugrott, mindenki kendőt lobogtatott. A leglelkesebb a miniszterelnök anyja, Bánffyné. A színház fegyelmi bírósága azonnali hatállyal felbontotta Rózsahegyi Kálmán szerződését. Később a büntetést egyhavi gázsi megvonására mérsékelték, de ennek a levonására sem került sor. Bánffyné pedig, aki másnap délelőtt magához kérette a vakmerő fiatal színészt, ezt mondta neki: — Rózsahegyi, ha magának ebből a dologból a legcsekélyebb kellemetlensége származnék, akkor én a fiamat, a miniszterelnök urat, úgy megpofozom, hogy arról koldul...
Ha megjött az évad vége, a Nemzeti Színház kapuja megnyílt a tehetséges vidéki színészek előtt. Így vendégszerepelt az ország első színházában, egy nevezetes június 10-én Sebestyén Géza, és 11-én Klenovits György. Sebestyén Gézát az előadáson kedves meglepetés érte: babérkoszorút nyújtottak át neki a színpadon egy levél kíséretében. A levél tartalma ez volt: „Kedves Gézám, szívből kívánom, hogy mai vendégszereplésed a Nemzetihez való szerződtetéseddel végződjék. Szerető barátod, Rózsahegyi Kálmán Ui. A koszorút hagyd a portásnál, mert holnap este a Klenovits Gyuri kapja”.
Az első úgynevezett zsidó törvény után egy Magyar Színházbeli bemutató alkalmával melegen gratulált Csortos Gyulának egy olyan ismerőse, akit ez a törvény közelről érintett. — Maga nekem ne gratuláljon — felelte haragosan Csortos. - Szégyellje magát, hogy olyan színházba jár, ahol nem engedik játszani Törzs Jenőt.
Stern bácsi, Sebestyén Géza édesapja a fiával akart beszélni, aki akkor a Városi Színház igazgatója volt. Bement hát a színházba. Schâffer, a szigorú portás azonban útját állta, és megkérdezte, mit óhajt? — Sebestyén igazgatóval akarok beszélni. — Talán mondaná, hogy az igazgató úrral! — Nézze barátom, én ismertem őt, amikor még sem igazgató, sem úr, de még csak Sebestyén sem volt. Ugyanis én a papája vagyok...
Alpár Gitta, a világhírű díva, az operaszínpadok csillaga, Dubarry szerepéért ezer pengő napi fellépti díjat kért. Végül hatszázban állapodott meg, de biztosítékot kért, hogy fellépti díját pontosan meg is kapja. Sebestyén Géza, az igazgató, igyekezett megpuhítani az aggodalmaskodó primadonnát. - Nézd, édes Gittám, hatszáz pengő gyönyörű fellépti díj, még akkor is, ha esetleg nem kapod meg...
Fekete József szerkesztőt ünnepeltek jubileuma alkalmából, ahol is Feld Mátyás, az ismert színházigazgató a következő beszéddel köszöntötte fel az ünnepeltet: — Én Fekete Józsefnek igen nagy hálával tartozom. Most van húsz éve, hogy apámmal végignéztük egyik darabját. Utána így szóltam apámhoz: — Ilyen rossz darabot én is tudok írni. — Stimmt — felelte az apám. - Egy hét alatt megírtam első darabomat, amely a papa műintézetében nagy sikert aratott. Ha tehát Fekete véletlenül meg nem születik, — vagy ha megszületik, de nem ír darabot —, vagy ha darabot ír, de az nem bukik meg, — vagy megbukik, de én az előadáson nem vagyok jelen: vége a karrieremnek. Ezért hát az Isten sokáig éltesse Fekete Józsefet, az én kegyes jótevőmet.
Kolozsvárott egyszer Salamon Bélát ebédre hívták meg. Leves után kedvenc ételét hozták, a paprikás csirkét, kedve szerint elkészítve. Salamon ki nem fogyott a dicséretből, ami a háziasszonyt örömmel töltötte el. De azért szerényen jegyezte meg. — Oh, maga csak udvariasságból dicsér. — Miért? Szóltam a levesnél?...
Az Abbázia négy fillérrel fölemelte a feketekávé árát, amelyet a bohémvilág úgy védett ki, hogy átpártolt a szemben lévő Kovács kávéházba. Nagy Endre azonban ezzel a megoldással nem volt megelégedve. Mást eszelt ki. Bement az Abbáziába, és a jelentkező pincérnél megrendelte a kávéját. — Kérek egy feketét, vizes pohárban a Kovács kávéházból. Miután a pincér háromszori ismétléstől sem lett okosabb, odaküldte a főpincért. Ám ez sem értette meg, hogy az abbáziai fekete milyen összeköttetésben áll a szomszédos kávéházzal? Végül is hozzálépett a már kissé izgatott kávés, és kijelentette, hogy nem értik a kívánságát. — Pedig már hatodszor ismétlem. Kérek egy feketét vizes pohárban, a Kovács kávéházból. Most már sértődötten felelt Steuer úr, a zsakettet viselő, mindig udvarias tulajdonos, végigsimítva már-már zöld színű parókáját. — Kérem szépen, Nagy úr, ha ön ragaszkodik hozzá, hogy Kovács kávét igyék, miért nem megy át a Kovács-kávéházba? — Ahhoz nem vagyok eléggé jól felöltözve — felelte kaján mosollyal Nagy Endre.
Dietrichstein, a hirdetéseiről ismert ciánozó ötven koronát ígért Karinthy Frigyesnek, ha kieszel számára valami elmés reklámot. Akkor született meg az első sláger: „Shakespeare drámát, Dietrichstein poloskát irt.” Aztán jött a második — mondhatnám — klasszikus reklám: Dietrichstein: „Így irtok én!”... Dietrichstein mindennapi vendége volt a New-York kávéháznak. Egy szép őszi napon szerencséje volt: megszólította Nagy Endre. Érdeklődött, mennyibe kerülne lakásának ciánozása. — Önnek semmibe. Boldogan vállalom ingyen. — Ingyen nem fogadom el — mondta Nagy Endre. — Hát jó, — felelte Dietrichstein (, akkor lenne egy méltányos ajánlatom. Én kiciánozom a lakását, és ellenérték fejében legyünk pertu! A perfid ajánlat még a meglepő fordulatokhoz szokott konferansziét is gondolkodóba ejtette. — Hát ezen még gondolkozom — felelte savanyú mosollyal. Elmúlt egy hét, de Nagy Endre nem nyilatkozott, Dietrichstein végül is nem bírta tovább: — Mit határozott, direktor úr? — Oh, már nem aktuális. Már ciánozott nálam a Kónya. (Ez volt Dietrichstein legismertebb ellenlábasa). A ciánozás nagymestere elsápadt. — Nem értem. Én ingyen akartam megcsinálni, és ön mégis a konkurenciával dolgoztat drága pénzért? — Téved. Pontosan úgy állapodtam meg vele, mint magával. — Hát akkor miért nem velem csináltatta? — Mert Kónyával félévenként egyszer találkozom, magával pedig minden nap…
Egyszer egy híres külföldi énekes elragadtatással hallgatta Ney Dávid csodálatosan zengő hangját, és megkérdezte tőle: — Mondja Mester, honnan veszi ön ezt a mély hangot? Ney erre így válaszol: — Tudja, mit? Nekem nem kell venni, nekem ez van.
Amikor Keglevich gróf volt a Vígszínház elnöke, azt szerette volna, ha a Nemzeti Kaszinó törvényei szerint éltek volna a művészek. Csakhogy ez nem jellemző a heves vérmérsékletű színészekre, akik különösen az izgalmas próbák alatt néha összekapnak, éles szavakat vágnak egymás fejéhez, de a következő percben már el is felejtik a szóvá1tást. Egy ilyen vita után Keglevich egyenesen kötelezte Gyöngyi Izsót, hogy provokáltassa Góth Sándort, egyébként egyik legjobb barátját. A kihívás megtörtént, és másnap a párbaj is Fodor vívótermében. Góth, a tartalékos tüzértiszt óvatosan kezelte kardját, nehogy a legkisebb kárt tegye Gyöngyiben. Kardja azonban félrecsúszott, és Góth rémülten látta, hogy a jó barát arcát elönti a vér! Szörnyen megijedt, rohant a Vígszínházba, és kemény szemrehányással árasztotta el a grófot, aki a párbajkomédiába beugratta. — Ön az oka, ha megöltem a legjobb barátomat!... Abban az időben együtt lakott Hegedűs, Fenyvesi meg Góth. Fenyvesi telefonon felhívta a vívótermet. Kiderült, hogy az orvosok azóta összevarrták a vágást. Komoly veszély nem fenyeget. A sebesültet a lakására szállították. Ha néhány napig az ágyban marad, minden bizonnyal teljesen meggyógyul — hangzott a megnyugtató tájékoztatás. Csak ezután ment fel a három jó barát az Otthon Körbe. Amikor beléptek az első terembe, ismerős hang üti meg a fülüket. — Terckassza-ultimó! Gyöngyi volt az. Bepólyázott fejjel alsózott megszokott partnerei társaságában. — Izsó! Izsókám! — tört ki a boldog Góth. — Mit zavarsz? Te leszel az oka, ha nem csinálom meg az ultimót!
Jób Dániel sok éven át volt a Vígszínház rendezője, majd igazgatója. A páratlan ízlésű, kitűnő rendező minden képességével azon őrködött, hogy az a magas színvonal, amelyet Ditrói Mór teremtett meg, nehezebb viszonyok között se szálljon alább. Senki sem volt neki elég jó, elég természetes. Egy darab előkészületeinél az ügyelőt gyötörte, mert szerinte a csirkecsipogás a színfalak mögött hamisan hangzott. — Nem jó! Hát nem hallja, hogy ez nem csirkehang? Ki csinálja a csirkehangot? Erre az ügyelő fogta az előző napon vásárolt négy csirkét, és bevitte a színpadra. — Ezek csinálják, kérem!
Egyszer a százhúsz kilós Huszár Pufi összekoccant a csont és bőr Kővári Gyulával. Párbajra került sor. Hajnalban kihajtattak hát a Kamara erdőbe — a segédek a kellő távolban felállították az inkább álmos, mint vérengző feleket, pisztolyt nyomtak a kezükbe és szabályosan számolni kezdtek. Mielőtt azonban elhangzott volna a vészjósló három, megszólalt Huszár Pufi: — Így nem játszom, ekkora előnyt nem adhatok neki. Ilyen pocakkal engem a vak is eltalál. Tessék egy krétát szerezni, és a kabátomra egy kört rajzolni, amelynek az átmérője nem lehet nagyobb, mint Kővári szélessége. Ha beletalál a körbe, akkor jó, de ha a körön kívül talál, akkor az egész érvénytelen. Nevetés, a pisztolyok a harmatos fűre pottyanttak, s a két régi barát összeölelkezett.
Egy fiatalember jelentkezett Kálmán Jenőnél, a kitűnő humoristánál. ( Szíves pártfogását szeretném kérni. Egy három felvonásos vígjátékot nyújtottam be a Vígszínházhoz. Komor méltóságos úr a legjobbakat mondta róla, és a végén mégis azzal bocsátotta el, hogy ma egy ismeretlen szerzőt csak hat ökör húzhat be egy színházhoz. A humorista végighallgatta az ifjú szerzőt, megsajnálta őt, és miután semmit sem tud megtagadni, most sem tagadta meg segítségét. ( Rendben van. De ki lesz a másik öt...?
S most hadd emlékeztessünk Keszler Józsi bácsira, a régi ferencjózsefi békeidők nagy tudású, rettegett hatalmú színházi és irodalmi kritikusára. Herczeg Ferenc a Kéz kezet mos című darabjának nyilvános főpróbáján a második felvonás közepén Keszler felállt és kifelé ment a nézőtérről. Faludi Gábor, az igazgató, utána iramodott, és megszólította: - Szerkesztő úr, csak nem megy el? - Mi az, hogy megyek? Én távozom. Ein Antisemit muss bei mir cselekmény haben!
Karinthy Frigyes másodszor is megnősült és miután ebből a házasságából is született gyermeke, egy kissé komplikálódott a családi leltár. Most már háromféle gyerek volt a családban, mert Karinthynak is, meg a feleségének is volt egy-egy gyermeke első házasságából. Egyszer a gyerekek összeverekedtek. Karinthy éppen dolgozott, és az asszonyra bízta a bíráskodást. Így: ( Aranka kérem, a maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket !
Miután Heltai Jenő nem kérhetett szabadalmat szellemes mondásaira, sűrűn érte az a szerencse, hogy ötleteivel a mások neve alatt találkozott. Naftalin című darabjának egyik próbájára magával vitte a Vígszínházba fiatal írótársát, és amikor a színpadon Hegedűs ajkán elhangzott egy elmés és kacagtató vicc, az ifjú titán felsóhajtott: ( De kár, hogy ez a mondás nem nekem jutott eszembe! Heltai megvigasztalta: ( Legyen nyugodt, fiatal barátom, fog ez a mondás még magának is eszébe jutni!
Molnár Ferenc hajdan Karlsbadban, a mai Karlovy-Varyban töltötte szokásos nyári kúráját, amikor egyik este a szálloda előtt megszólította őt egy letört pesti lóversenyjátékos. Bemutatkozott és segélyt kért az írótól, hogy hazautazhasson. Molnár egy koronát csúsztatott az alkalmi koldus kezébe, aki nem éppen elragadtatva hintáztatta kezében a pénzdarabot. — A világhírű Molnár csak egy koronát ad a szegény Weisznek? — kérdezte csalódott hangon. — Maga téved ( felelte a mindig szellemes író. — Ezt a koronát nem a világhírű Molnár adta, hanem a „leégett” Weisz kapta…
Molnár Ferenc New Yorkban egy nagy társaságban találkozott Lengyel Menyhért író feleségével. A hölgy ott játszotta az előkelő dámát, ezért így köszöntötte régi ismerősét, az írót: — Helóu, Molnár! Mire a tréfás kedvű író, sajátos jiddis köszöntéssel, azonnal így válaszolt: — Güt jantef, lédi!
Az elnyomatás korában (még a Bach-korszakban) gyakran szenvedett fogházbüntetést Jókai, mert a cenzor egészen ártatlan kis újságcikkeket is annyira kiforgatott, hogy annak íróját rebellisnek kiáltották ki. Ebben az időben történt, hogy egy Gutmann Móric nevű vidéki zsidó éppen Jókai Mór-ra akarta megváltoztatni a nevét. A vidéki ismerősök siettek erről értesíteni Jókait, hogy ne engedje csúffá tenni a nevét. Ne engedje, hogy egy sárbogárdi kocsmáros viselje az ő nevét. Jókai ezt válaszolta a tiltakozóknak: — Sose bánom, ha az én nevemre íratja magát Gutmann Mór, mert azt tudom, hogy amit ő ír, azért engem be nem csuknak. Hanem, hogy őt nem csukják-e be azért, amit én írok, azt ő gondolja meg!
Hauser Miksa hegedűművész gyakran elmesélte barátainak, hogyan ismerkedett meg a pomarei királynővel: — Három napig étlen-szomjan bolyongtam az afrikai sivatagban, amikor vad horda vett körül, amely először látott fehér embert. Megtapogatták ruhámat, arcomat, végül késeiket élesítve arra készültek, hogy lemészároljanak. Halálfélelmemben mentő gondolatom támadt: hegedülni kezdtem. Bachot, majd Beethovent játszottam, aztán pedig Mendelssohn E-moll koncertjét. Hiába, mert arcukon ismét a gasztronómiai gondolatok felsugárzását láttam. Most már csak Spohr XI. koncertje segíthet rajtam, gondoltam, de csalódtam. Az Adagio-nál újra köszörülni kezdték szerszámaikat, és hangos fogcsikorgatással tárgyalták, hogy milyen mártásban fogyasztanak majd el engem, az ízletesnek ígérkező pecsenyét. Már-már búcsút vettem az élettől, de még utoljára rázendítettem a Madár caprice-ra, legkedvesebb szerzeményemre. Alig játszottam néhány taktust, amikor a törzsfő hatalmas hangon elkiáltotta magát: — „Nini, hiszen ez a Hauser Miksa!…” Megmenekültem! Ujjongva táncoltak körül, összevissza csókoltak, mint a világ legnagyobb hegedűművészét ünnepeltek, és úgy vittek a királyné elé, aki éppen egyik rabszolgáját fogyasztotta. Csak nehezen bocsátott el udvarából. Aki nem hitte el ezt a mesét Hausernek, annak engesztelhetetlen ellensége lett.
Pólya Tibort Szolnokon az egyik hivatalban így jegyezték be: „festőművész és földbirtokos”. Festőkollégája, Kövér Gyula ezt észrevette, és persze azonnal szóvá is tette: — Mi az, hogy földbirtokos? Te?! — Igenis, az vagyok. A vasúti pályaőrtől megvettem egy kis földet, mert nagyon szeretem a spárgát, és a saját módszerem szerint akarom termeszteni. Aztán meg imponál is egy kicsit, ha az emberről azt mondják, hogy földbirtokos... — Na, de hát tulajdonképpen mekkora az a földterület? — Körülbelül 30 négyszögöl... Ezért mondta aztán Faragó Géza másnap a művészasztalnál: — Tudjátok, hova ment Pólya? A papírüzletbe. — Na és? — Itatóspapírért. Árvíz van a birtokán.
Donáth Gyula, a szobrász, kétségtelenül a művészasztal legbővebb humorforrása volt. Furcsa, sajátos, németesre emlékeztető rossz magyarsággal és részint zsargonban (jiddisül), komor arccal elmondott történetei, hajmeresztő nagyzolásai még ma is — immár jó évszázad múltán — közszájon forognak. Donáth-tal évődik egy barátja, aki szobrot vett tőle: — Donáth, te nem vagy jó zsidó... — Ugyan miért? — Mert a Tízparancsolatban ez áll: „Ne csinálj magadnak faragott képet!” És te mégis folyton faragott képeket csinálsz. Donáth elgondolkodik: — Igen, én csinálok faragott képet, de nem magamnak őket csinálok — Hát kinek? — Magadnak! — De hiszen éppen azt mondja az Írás, hogy „magadnak” ne csinálj! — Hát jó, akkor nekednek csinálom!
A Ferenc József által Budapestnek ajándékozott tíz szobor közül Donáth a Werbőczy szoborra kapott megbízást. Szép pályaművét, amely Werbőczyt ülve ábrázolta, el is fogadták. Egy napon Wlassich kultuszminiszter magához hívatta a mestert a hivatalába, és így szólt: — Kedves művész úr, Werbőczy szobra nagyon szép, de egy kis baj van. Pázmány szobra ugyanis már elkészült, és ez lesz Werbőczy pandanja. Pázmány álló szobor!... Nagyon kérem, változtassa meg gyönyörű alkotását ülőről állóra. — Aber Excellenz! — tiltakozik Donáth. — Az van egész lehetetlen dolok! Azt a művészerkölcs nem engedi mek. Semmi áron, das ist ganz unmöglich! — De kérjük, sőt én is nagyon kérem, tegye meg! Semmi csorba nem esik művészi önérzetén... Szívesen ráfizetünk ezer forintot. — Nem, Excellenz! Aztat nem lehet. Nem tehetem. Künstlerehre, művésznek becsület, Miniszter úr! — De ha kétezret fizetnénk rá?... Tegye meg ezt a nagy szívességet! — Hát szívességből! No, nem bánok. Megteszem. Er wird stehen. Állni fok. Kézfogás után Donát kissé lekókadtan távozott. Ám hirtelen kinyílt az ajtó, művészünk torzonborz szakálla és ravasz arca újra megjelent. — Excellenz! Ha rá tetszik fizetni négyezret, so wird er fliegen! Repülni fok az a Werbőczy!
Fényes Adolfról azt rebesgették, hogy a modellek réme. Harmadfél órája festette a nőt, és amikor az már nagyon elfáradt, így szólt hozzá: — Most lemehet pihenni. A lány indult, de mivel nagyon bájos mozdulattal lépett, a mester tüstént rajzolni kezdte azt is. Tíz percnyi rajzolás után aztán újra megszólalt Fényes: — No, most már elég volt a pihenésből. Álljon vissza!
Az alábbi történetet Herman Lipót mesélte: Huszonegy éves koromban, miután elvégeztem a festőiskola négyéves tanfolyamát, hazakerültem kedves szülőfalumba, Nagyszentmiklósra. A község egyáltalán nem világvárosi jellegű, sőt egyike a legsivárabb, legunalmasabb fészkeknek a Bánátban. Még az sem tette szórakoztatóbbá, hogy rajtam kívül a „nagyszentmiklósi aranylelet”, Révai Miklós, a nyelvújító és Bartók Béla is ott született. Pályámat a szülői ház szárnya tövében kezdtem... Az első években sikerült néhány figyelemre méltó munkát, arcképet, életképet és tájképet festenem. Nagyanyám nagyon egyszerű, fejkendős, analfabéta öregasszony volt, de okos és elénk szellemű. Egyike első modelljeimnek: csodálkozott is a családi hagyománytól egészen eltérő „mesterségemen”. Meg is kérdezte anyámtól: — Miféle foglalkozás az a festés? Abból meg is lehet élni? — Hogyne — válaszolta anyám. — Volt egy festő, a Munkácsy. Az egy képéért tízezer forintot kapott... — És annyit kaphat majd érte az én unokám is? — Hogyne. — No, fiam, — szólt hozzám nagyanyám —, fesd meg hamar a képet, add el, a tízezer forintból nyiss magadnak egy boltocskát, és többet nem kell festened!...
A Palermo kávéházba járt Lányi Dezső szobrászművész, akit hatalmas termete és nem közönséges testi ereje miatt hogy is hívhattak volna másnak, mint „Pipi”... Pipi virtuóz kártyajátékos volt, és mint említettük, roppant erős. Egyszer Balatonbogláron nyaralt, és átlátogatott barátjához Lellére. Alig esteledett be, amikor máris elköszönt. Marasztalták, hogy még korán van, de ő elbúcsúzott, mondván, hogy gyalog megy és egy sűrű erdőn kell keresztülmennie. — Csak nem félsz, hogy valaki megtámad? — kérdezte a barátja. — Attól nem, — felelte Pipi —, de attól igen, hogy valakit leütök...
Bródy Sándor nemcsak regényeiben volt az „élet királya”, az életben is eljátszotta ezt a szerepet. Szeretett például „arbiter elegantiarum” lenni, és időnként valóságos kis előadásokat tartott a férfidivatról. — Lengyel Menyhértet nem szeretem — mondta egyszer a szivarja mögül, amikor a bakkasztal mellett ült egy magas széken. — És miért nem? — Nem szeretem, mert hosszú magyart hord. Úriember nem hord ilyent. A társaság egyik tagja, aki ott állt közvetlenül az író mellett, rámutatott a nagy széken ülő Bródy Sándor hanyagul lecsüngő nadrágjára, amely alól egy pár fehér textilzsinór lógott ki árulkodóan. — Hát Sándor bácsi mit hord? Bródy lenézett, és szemrebbenés nélkül így szólt: — Nem az én lábam!
Nemes Marcell — nevét említettük már — mindvégig mint gyűjtő és műbarát szerepelt, és bizony váltig tagadta, hogy kereskedő, pedig nem volt ebben semmi szégyellnivaló. Nagyon hasznos ember volt, és valóban csodálatos karriert futott be. Eredetileg egyszerű ember, szénkereskedő volt. Innen indult el, autodidakta módon művelte magát, és lett belőle királyi tanácsos, magyar nemes, a francia Becsületrend lovagja, egy csomó magas hazai és külföldi kitüntetés tulajdonosa, és mint Greco népszerűsítője s egyben gyűjtője, európai hírnevet szerzett magának. Sok nagy értékű ajándékot adott múzeumainknak. Az a híre járta, hogy inkább megőrzi a képeket, vagy elajándékozza, ám nem szívesen adja el. Igen könnyű kézzel bánt a pénzzel — de azért nem fizetett rá. Nagyon fájt neki, hogy báró Hatvany Ferenc, aki maga is festő és bőkezű műgyűjtő volt, nem szerette őt. Egyszer nyíltan megkérdezte Hatvanyt: — Mondja, Ferenc, miért nem szeret maga engem? A festőművész, akinek apja a Hatvany-Deutsch cég tulajdonosa, milliomos cukorgyáros volt, így felelt, Nemes mélabús kérdésére: — Ha az apám azt mondaná: „gyűjti” a cukrot, és nem adja el, őt sem szeretném...
Nemes Marcellt a hiúsága néha nevetséges hencegésekbe sodorta. München mellett, a Starenbergi tó mellett lévő Tutzingban kastélyt vásárolt, majd gyönyörűen berendezte. Ezenkívül vásárolt Velencében, a Canale Grandén egy befejezetlen palotát, és Münchenben, a Siegesthor mellett, egy nagyon szép kétemeletes palotaszerű villát. Erről azt mesélte: olyan hirtelen elhatározással vásárolta meg, hogy amikor a gondnok megmutatta a házat, nagy meglepetésére, az udvaron még egy épületet talált, amely szintén a vételárral járt. A tutzingi kastélyban volt egy házi kápolna is. Midőn egyszer több előkelő látogatóval együtt egy pappá szentelt bajor királyi herceg is megjelent a kastélyban, Nemes nagy leereszkedéssel így szólt a hercegi papnak: — Ezennel kinevezem önt udvari káplánommá!
Szolnokon történt. Pólya Tibor éppen vendégeket várt. Bement a városba, a csemegésboltba, és bepakoltatott mindenféle finom süteményt, gyümölcsöt. Mikor fizetésre került a sor, a gyakran pénzzavarban leledző Pólya a zsebéhez kapott, megtapogatta, és azt mondta: — Ejnye, otthon felejtettem a pénztárcámat! Engedje meg, hogy a 150 koronás számlára átadjam ezt a középnagyságú képet. Hanem mivel ez nagyobb értéket képvisel, tessék visszaadni belőle. A kereskedő erre így felelt: — Ó, művész úr, van nekem visszaadni valóm! — s ezzel kihúzta a fiókot, egy kisebb Pólya-festményt vett elő, és átnyújtotta. Ezt nevezték aztán művészkörökben „Pólya valutának”...
Mester Jenő kitűnően utánozta a festő Perlmutter Izsák sajátos hangját és mozdulatait. Ezzel óriási sikere volt a kávéházi művésztársaságban. Amikor Perlmutter megtudta, hogy Mester állandóan utánozza őt, legelső találkozásuk alkalmával így vonta kérdőre: — Hallom, szobrász úr, maga állandóan engem utánoz. Holott tidnia kell, én festő vagyok. Miért nem utánozza inkább Rodint?
Igazán bölcs ember volt Fényes Adolf. Ő mondta például: — Milyen jó, hogy vannak tapintatlan emberek. Különben nem lehetne bírni a púposokkal!... Valaki panaszkodott neki, hogy félreismerik. Fényes így vigasztalta: — Egy művésznek nem árt egy kis félreismerés... — majd rövid gondolkodás után hozzátette: — Ha túl sok van belőle, természetesen, jobb elkerülni...
Pólya egyszer megmutatta Fényesnek egyik legújabb alkotását, és kérte tekintélyes mesterét, mondana róla őszinte kritikát. Fényes nézte a képet, majd elkezdte: — Hát bizony ez elég gyenge... Nézze, milyen aránytalanul hosszú ez a ház, az emberek valósággal dülöngélnek, a fák nem a földből nőnek ki, az ég olyan, mint a víz, s a víz olyan, mint az ég. Egyszóval ez a kép rossz. Pólya kétségbeesetten fordult Herman Lipóthoz: — Hallottad, miket mondott? Neked még sohasem mondott ilyeneket? — Soha! — válaszolta Herman nyugodtan. — Hogy lehet az? — álmélkodott Pólya. — Mert én sohasem kérdeztem...
Herman Lipót egy időben Nagy Endrééknél lakott, Szép Ernővel együtt, a magyar tenger partján. Nagy Endre még vitorlást is vásárolt egy ottani parasztgazdától, aki első útjukra elkísérte a társaságot. Egyikük sem értett a vitorlázás művészetéhez, a szelíd Balatonon azonban könnyen siklott a vízi alkalmatosság. Ámde komor felhők kezdtek tornyosulni, és a vitorlás nem engedelmeskedett többé Nagy Endrének. Ekkor odaszólt a mellette ülő volt hajótulajdonosnak: — No, most vezessen maga... Az öreg megsodorta bajszát, és csendesen így válaszolt: — Nem értek én ahhoz, kérem alássan, hogyan kell ezzel bánni... Hiszen azért adtam el... De azért nem történt semmi baj, szerencsésen, bár kissé átázva partot értek. A villában Szép Ernő örömmel üdvözölte Hermanékat, mert — mint mondta — már kezdett aggódni értük. Azután őszinte meghatódottsággal elbeszélte, hogy távollétük alatt bekopogtatott a villába egy kéregető öreg színész, akit úgy megsajnált, hogy odaajándékozta neki — Herman cipőjét. — Miért adtad oda egyetlen pár cipőmet? — kérdezte Herman Lipót nem túlságosan szelíden. — Nagyon megsajnáltam szegényt. — Akkor miért nem adtad oda a magadét? — Annyira már nem sajnáltam... Barátai tornacipőt szereztek Herman Lipótnak, és abban utazott föl Pestre.
A proletárdiktatúra alatt Tihanyi Lajos, a nagytehetségű, siketnéma festőművész a Művészeti Direktórium tagja volt. A munkáshatalom bukása után letartóztatták, csakhamar vizsgálóbíró elé került. — Mit csinált maga a diktatúra alatt? — írta fel az első kérdést egy cédulára a bíró. Tihanyi félretolta a cédulát, és a maga sajátos, huhogó, öblögető, nehezen érthető beszédével, élőszóval felelt: — Aaa-gi-táál-taam... A bíró meghökkent. Hogyan agitálhatott ez a süketnéma ember? Mindegy... Ha bevallja... Gyorsan felírta hát a második kérdést: — És ezért fizetést vett fel, ugye? — Maaa-gaaa is feeel-vetteee — nyekeregte a festő. A bíró nem ért rá felírni a szöveget, annyira sürgősnek találta a választ. Belekiáltotta Tihanyi arcába: — De csak kényszerből! — Láát-ni szeee-reeet-nééém ééén aaazt aaa kééét vööörööös-őőrt, aaa-ki maaagááát aaaz ááállaaam-pééénztááárhoooz ciiipeeelteee — préselte ki magából a gúnyos feleletet Tihanyi, és nézte: mozdul-e a ceruza a vizsgálóbíró kezében. Ám az több kérdést sem írásban, sem szóban nem tett fel.
Amikor a náci csapatok megszállták Magyarországot, számos más művésszel együtt Salamon Bélát is elfogták, és elhurcolták a Svábhegyre, a magyar Gestapóhoz. A közkedvelt Béla bácsi egy kapitány elé került, és először is elkezdődött a személyi adatok felvétele. — Neve? — Salamon Béla. — Foglalkozása? — Színész. — Kora? Salamon Béla nagyot sóhajtott. — Hatvan leszek — felelte aztán, és sajátosan kedves félszegséggel, tragikomikus fintorral, jellegzetes hangsúllyal, szelíden hozzátette: — Kapitány úr... Gondolja, hogy leszek...? A kapitány — ember volt. Hazaengedte Béla bácsit.
A vészkorszak idején a Budapest Újlipótváros zsidó lakosságából sokan színleg fölvették a keresztény vallást: hátha így mentesülhetnek a kegyetlen üldöztetés alól. Salamon Béla is szerzett „keresztlevelet”, méghozzá — hogy teljes legyen a kép — több keresztény egyháztól is. Egyszer aztán, egy szép tavaszi vasárnap (1944-ben is voltak ilyen csendesebb napok), amikor éppen harangoztak, egyik szomszédja megkérdezte: — Béla bácsi, nem tudja véletlenül, melyik templomból hallatszik ide a harangszó? — Azt nem tudom, — válaszolta —, de egy biztos, hogy az én templomomban harangoznak... Majd rövid gondolkodás után hozzátette: — Persze, ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, hogy igazából egyes egyedül a Csáky utcai zsinagógában harangoznak nekem...
Ezerkilencszáznegyvennégy végének nehéz napjaiban kitűnő drámai művészünknek, Básti Lajosnak sikerült elmenekülnie a büntetőszolgálatból, baráti kapcsolatai és megfelelő személyi papírok segítségével alkalmazást kapott a Ferencvárosi pályaudvar széncsúszdáján. A színművésznek előzetes megbeszélés szerint Keresztury Dezső biztonságot nyújtó budai lakásán kellett szénrakodó munkássá alakulnia. Az író professzor és felesége egy két színű, folt hátán folt zsákszövetnadrágot, egy pompásan szennyesített, sötét pamutinget, megfelelő zubbonyt, bakancsot készített össze Básti számára. Kereszturyné ollójával jó lépcsősre nyírta a művész fürtjeit, aztán rábeszélték: várjon két-három napig, amíg kiveri a borosta, és csak tökéletes maszkban-jelmezben induljon át a Ferencvárosba. Néhány nap múlva kialakult a maszk. A művész és házigazdái ugyan kifogástalannak tartották, mégis úgy döntöttek: a biztonság kedvéért ki kell próbálni. Keresztury másnap reggelre magához kérette két antifasiszta katona-diákját, hogy azok segítsék át Bástit a már erősen őrzött hidak valamelyikén a pesti oldalra, de estére még meghívta vacsorára Staud Gézát, a jeles dramaturgot és színháztörténészt, Básti régi barátját, — egy kis ellenőrző kísérletre. Keresztury, Kereszturyné és Staud már hármasban az asztalnál ültek, amikor Básti Lajos, élethű szeneslegény-jelmezben és maszkban, belépett a szobába és egy kanna tüzelővel töltötte meg a kályhát. Keresztury egy pillanatra elhallgatott, és a szenesember felé kacsintva, megbökte Staud Géza könyökét. — Te Géza, nekem olyan ismerősnek tetszik ez az ember... - súgta diszkréten. — Mintha már láttam volna valahol... Nézd meg már egy kicsit! Staud is szemügyre vette a szeme sarkából a szénhordót. Aztán vállat vont: — Nem tudom, honnét ismered... Én még sose láttam... — Akkor indulhatsz reggel, Lala — nyugtatta meg Bástit megkönnyebbült nevetéssel Keresztury Dezső. És büszkén mutatta be Staudnak a „sosem látott” szenesembert...
A magyarországi náci uralom idején munkatáborból munkatáborba hurcolták nagyszerű énekművészünket: Székely Mihályt. Hosszú időbe került, míg sikerült „olajra lépnie”, s Kispesten, egy katolikus lelkész barátjánál kapott menedéket. A Kékszakállú herceg, Sarastro, Fülöp király s annyi más remek basszus szerep megtestesítője az idő tájt Szabó Mihály szolnoki menekült figuráját alakította. Tevékenysége abból állt, hogy reggelenként kimérte a misebort a jezsuita páternek, aki eljött érte a plébániára. — Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! — üdvözölte a pátert a jámbor Szabó Mihály. — Mindörökké, ámen! — hangzott szelíden a válasz. Így ment ez heteken át. Székely Mihály beleélte magát alakításába — hiszen az életéért játszott. Azon a januári napon, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Kispestet, már nem volt szüksége az alakoskodásra, mégis: nem akarta kedvét szegni a kedves páternek. Reggel, amikor bekopogott a plébániára, szabályosan kimérte számára a misebort. Ám a páter nem nyúlt a bor után, hanem elmosolyodott. — Ismerem én a művész urat — mondta. — Ha személyesen nem is láttam még a színpadon, de tudom, mindig is tudtam, hogy kicsoda... Székely Mihályt a hála forrósága árasztotta el. Lám, lám... nemcsak a plébános, a régi barát, ez az ismeretlen páter is... Mégis jók az emberek... — Köszönöm, nagyon szépen köszönöm, atyám — ragadta meg a derék férfiú kezét. — Sohasem fogom elfelejteni... — Szót sem érdemel — tiltakozott a páter zavartan. — Tudniillik meg kell mondanom, művész úr, hogy én ugyan pap vagyok, de nem jezsuita. Én vagyok a lajosmizsei főrabbi...
Tabi lászló mesélte, hogy az ukrajnai munkaszolgálat poklából egy vödör mentette meg. Amikor már a végveszélyt érezte, a fronton felkapott egy vödröt, s nekiindult a hátország felé. Feltűnt ugyan többeknek is, de mindenki látta, hogy vödör van a kezében: nyilván vízért megy, és továbbengedték. Alig hagyta el a tűzvonalat, máris igazoltatta egy járőr. — Tisztelettel jelentem, vízért megyek — szólt nyugodtan Tabi. — A századom itt táborozik a fenyvesben. Így haladt aztán tovább faluról-falura. Átkelt a „zordon Kárpátokon” is. Az erdőben, vagy egy-egy tanyán húzódott meg éjszakára, ám egyre közelebb került az otthoni tájhoz. Már Szolnok közelében járt, amikor egy tiszt állította meg: — Maga meg hova igyekszik? — ripakodott rá. — Tisztelettel jelentem, vízért megyek. A katonatiszt azonban válasz helyett, szó nélkül hatalmas pofont kent le Tabinak. A vödör ugyanis lyukas volt...
A háború utáni első békeév késő őszén, a régi Hold utcai kultuszminisztérium művészeti főosztályának titkárnője, Kádár Irma, belépett Kardos László irodalomtörténész, miniszteri tanácsos szobájába, és közölte, hogy Feld Mátyás színigazgató keresi. Feld Mátyás! Kardos László, aki világéletében Debrecenben élt, személyesen ugyan nem ismerte a „békebeli” Pest híres „feldmatyiját”, de sokat hallott a népszerű paródiaíróról, aki az apjától örökölt Városligeti Színkörben hosszú időn át szórakoztatta közönségét a fővárosi színpadok mókás pesti zsargonba átköltött másoderesztéseivel. — Feld Matyi a régi Városlieget immár történeti emléke — gondolta magában kissé meghatottan, és előzékenyen a vendég elé sietett. Az előszobában magas, rozzant öregúr állt, aki a kölcsönös bemutatkozás gyors pillanatai után, ott nyomban, nem várt erővel rohamozta meg Kardost. Olyan hévvel és olyan szóözönnel, hogy a tanácsos, akit akkortájban a legváltozatosabb kérelmek már eléggé megedzettek, szóhoz sem tudott jutni. Feld Matyinak valamilyen külföldi gyógyszerre volt szüksége, természetesen haladéktalanul és megfelelő mennyiségben. - Ha sürgősen meg nem kapom, tanácsos úr, végem van, elpusztulok! — mondta valóban megrendítő őszintén, és Kardos László, bár abban a pillanatban még fogalma sem volt, hogyan fogja a kérést teljesíteni, elhatározta, hogy mindenképpen segít a hetvenedik évét taposó híres mulattatón. — Nyugodjék meg, igazgató úr — csitította a remegő embert —, mindent el fogok követni, és remélem, nem eredménytelenül. Megszerezzük Önnek az orvosságot, a lehető legrövidebb idő alatt. — Tanácsos úr! Tanácsos úr! — hangzott most a felcsukló kiáltás, majd a következő pillanatban Feld Mátyás két karját Kardos nyaka köré csapta, és feltarthatatlan könnyáradattal zokogott a keblén. Ez az a pillanat, amikor egy ügyes titkárnő közbelép. Kádár Irma ügyes titkárnő volt, tudta, mi a regula. Diszkréten odahajolt a Feld Matyi ölelésében ernyedő Kardoshoz, és közölte: — Tanácsos úr, az államtitkár úr sürgősen kéreti. Feld Mátyás hosszú karjai lehanyatlottak. Míg Kardos udvariasan mentegetőzve visszavonult, könnyekkel a szemében, mély hittel kiáltotta utána: — Tudtam én, tanácsos úr... Tudtam, hogy kihez kell fordulnom... — Köszönöm! Aztán, mikor kettesben maradtak a titkárnővel, rendbe tette dúlt vonásait, diszk éten az ajtó mögött eltűnő tanácsos után mutatott, és jellegzetes „feldmatyis” hangsúllyal, elnyújtottan és gyanakodva megkérdezte: — És mondja, fiam, van ennek a firkásznak itt valami szava?
Valamikor a századforduló előtt volt a Zerge utcai reáliskolának egy szabadkézi rajzban kiváló, készséges diákja: Germanus Gyula. A fiatal Germanus, aki azonos nagynevű későbbi nyelvésztudósunkkal, kiválósága gyors és avatott rajztudásában nyilvánult meg, készsége pedig abban, hogy a szabadkézi rajz művelésében gyengébb osztálytársainak gyakran és szívesen segített. Másfél évtizeddel később, 1911-ben tartották első kiállításukat Budapesten a posztimpresszionista, modern piktorok: a Nyolcak. A képzőművészetet kedvelő, még ifjú Germanus Gyula elment a vernisszázsra. A kapuban rég nem látott Zerge utcai osztálytársába, Orbán Dezsőbe ütközött. — Szervusz, Dezső! — köszönt rá nagy örömmel. — Hát téged mi szél hozott erre? Csak nem a kiállításra jöttél? — Pedig bizony, arra jöttem én — felelte Orbán, és szeretettel szorongatta a régi barát kezét. Germanusnak hirtelen eszébe jutott, hogy annak idején, a reálban mindig ő készítette Orbánnak a szabadkézi rajzokat. — Nem is tudtam, Dezső, hogy téged a piktúra érdekel. Az iskolában egy vonást se tudtál rajzolni. — Rajzolni ma sem tudok, — vallotta meg Orbán —, festeni viszont valamelyest megtanultam. Aztán Germanus hitetlenkedő arcát látva, hozzátette: — Ugyanis nem mint néző jöttem ide, hanem mint kiállító. A Nyolcak festőcsoportjának tagja vagyok.
Egy pesti magyar, valamikor a két világháború között, kocsmát nyitott a Montmarte környékén, és rendkívül előnyös megállapodást ajánlott fel Diener-Dénes Rudolfnak, a Párizsban élő kiváló festőnek. — Nézze, Dienerkém, — javasolta —, én pompásan főzök, maga gyönyörűen fest. Én leszek a patron, maga lesz az üzletvezető, ami annyit jelent, hogy a képeivel teleaggatja a falakat, nálam kosztol és verbuválja a közönséget. A koszton kívül adok magának rendes havi fizetést is. A festő ráállt az alkura, kiakasztotta a képeit, szorgalmasan invitálta a magyar kocsmába Párizsban tartózkodó és Párizsba érkező honfitársait, és szabályos leette szerződéses ebédjét és vacsoráját. Fizetését is megkapta néhány hónapon át, de közben a vendéglő meglepő gyorsan fellendült, és a patron úgy látta, hogy az "üzletvezető" toborzó tevékenységére nincs többé szüksége. Miután fele-fele alapon egyezséget kötött a lelkiismeretével, egy szép elsejei napon odaállt a művész elé: — Kedves Dienerkém, hála annak a magasságbeli Jóistennek, megy már az üzlet magától is... Reklámra nincs szükség, szolgálataira nem reflektálok, és ezért a mai naptól kezdve havi fizetésének folyósítását megszüntetem. Az ellen viszont nincs kifogásom, hogy a képei tovább is itt lógjanak a falon, és az ebédjét-vacsoráját továbbra is díjtalanul fogyaszthatja... Diener-Dénes lángvörös lett. Felugrott az asztaltól, leakasztotta a képeit, hóna alá csapta valamennyit, és erélyesen közölte: — Volt szerencsém. Ha nem fizet, végeztünk. Ingyen én nem eszem magánál...
Az 1945-l946-os zavaros, keserves időkben képzőművészek között nagy izgalmat keltett az a több felől érkező hír, hogy a különböző külföldi katonai és polgári szervek tagjai képeket vásárolnak... A képvásárlástól elszoktatott festők körében álomszerű dollárösszegek keringtek, a képárak legendája messze felülmúlta a szerény valóságot. Negyvenhat nyarán egy ifjú festő lelkendezve rohant be a Fészek helyreállított kerthelyiségébe. Kifulladtan ült le az egyik piktorasztalhoz, pontosan Herman Lipót mellé, és boldogan mesélte: Képzeld, Lipi bátyám, valaki felhozott a műterembe egy amerikait. A stafelájon ott állt az új vásznam, ránézett, felkiáltott: „Ez kell nekem!” Már húzta is elő a tárcáját, tele dollárral, és kiszámolt elém... na, mit gondolsz, Lipi bátyám, mennyit számolt ki...? — A tizedét — feleli szelíden Herman Lipót. — Minek a tizedét? — kérdi megütődve a fiatal festő. — Annak a tizedét, amit mondani akartál....
A sommásan formalistának nevezett irányzatokat képviselő Európai Iskola és a sok tekintetben gyakorta mereven, túl kategorikusan értelmezett szocialista realizmus „őrségváltása” idején, 1948-1949 körül a szentendrei művésztelepen is nagy viták folytak a piktorok között. Egy ilyen vitában éppen Czóbel Béláról, a Párizsban is kivételes sikereket aratott, kiváló mesterről esett szó, és Schubert Ernő, az Iparművészeti Főiskola későbbi főigazgatója, aki egyébként az absztrakt művészet tájairól jutott el a szocialista realizmushoz, hevesen, és talán nem is eléggé meggondoltan odavetette: — Ugyan, Czóbel... Mit akartok vele...? Dekadens párizsi... érdektelen... Az ilyen festőkön túllépett az idő! A többiek megpróbálkoztak egy-két ellenvetéssel, aztán sorra elhallgattak. Subi-Schubert Ernő — elvi szilárdságán semmi érvelés nem tudott rést ütni. Diener-Dénes Rudolf, aki abban az időben szintén Szentendrén dolgozott, a befulladt vita után elmélázva sétált Fónyi Gézával a virágba borult utcákon. Egyszer csak megállt, végigpillantott egy napfényben rezgő színpompás tájrészleten, és felsóhajtott: — Látod, Géza, ilyet szeretnék én festeni, ilyen tündöklő, ilyen rezzenő, sugaras szépséget... Fónyi elhúzta a száját: — Nem hallottad, mit mondott Subi...? — jegyezte meg kissé csípősen. Diener-Dénes bólogatott: — Hallottam, hogyne hallottam volna. Azért mégis... Csak úgy vasárnap... — magamnak...
Békeffy István, a már jó nevű, de még fiatal színpadi és filmíró, valamikor a harmincas évek közepe táján, pénz nélkül sétált a Belvárosban. Vannak az életben ilyen napok. Amint kissé bánatosan bandukolt a Váci utcán, találkozott az ugyancsak jó nevű, de már nem egészen fiatal próza-, dráma- és hírlapíróval: Lakatos Lászlóval. Barátságosan köszöntötték egymást. — Mi van? — kérdezte Lakatos László. — Semmi nincs — felelte Békeffy. — Főleg pénz nincs. — Az nekem sincs — nyugtatta meg a fiatalabbat az idősebb kolléga. Kis szünet. Aztán Lakatos László gondolt egyet, és karon kapta Békeffyt: — Na, jöjjön! Meg sem állt vele a Marton Sándor színpadi ügynökség Bécsi utcai irodájáig. Lépcsőn fel, ajtón be, egyenesen a főnökhöz, aki készséggel foga a két színpadi szerzőt. — Parancsoljanak helyet foglalni. — Hát kérem, — kezdte meggyőző lendülettel Lakatos —, van nekünk egy kitűnő vígjáték ötletünk. Együtt találtuk ki, együtt is írnánk meg. Gondolom, nem rossz összeállítás: Békeffy-Lakatos... — Nagyon rokonszenves — bólogat Marton Sándor, és szemmel látható érdeklődéssel várja a folytatást. Békeffy, aki eddig a cipője orrát vizsgálta, odasandított Lakatos Lászlóra. Lakatos zavartalanul és teljes biztonsággal pillantott vissza. — Ha a társszerzőnek nincs ellene kifogása, röviden elmondom a darab meséjét. Ámbár, ha akarja, ő is elmondhatja... Békeffy nem akarta, dehogy akarta. Előzékenyen átadta a szót „társszerzőjének”. Lakatos pillanatig sem késlekedett: — Darabunk vígjáték, — kezdte könnyedén —, témája a szerelem, főszereplői a férj, a feleség, a harmadik, a negyedik és az ötödik. A konfliktus abból keletkezik, hogy a férj, illetve a feleség... Békeffy kábultan hallgatta a szóáramlást. Titokban azon tűnődött, hogy vajon Lakatosnak valami korábbi témája ez, esetleg most jutott eszébe az utcán vagy a lépcsőházban, vagy mikor leült a Martonék karosszékébe. Hirtelen úgy érezte , mintha már hallotta volna a történetet. Talán egy ismert darab tartalma, egy korábban megjelent Lakatos novella...? Egy biztos: neki semmi köze a sztorihoz. Marton doktornak mindenesetre tetszett a frissen, szellemesen, pergőn előadott tartalmi kivonat. A happy end után Lakatos könnyed gesztussal Békeffyre mutatott, és kijelentette: — Úgy döntöttünk, hogy nekiülünk, és egy-kettőre meg is csináljuk. Hiszen körvonalaiban, szerkezetében tulajdonképpen készen van. A jövő hónap végére vagy legkésőbb két hónap múlva le is tesszük az asztalra. Békeffy hipnotizáltan bólint ott. Aztán látta, hogy Marton Sándor bekéreti a titkárnőjét, utasítást ad, majd pillanatok múlva odanyújtja a két „társszerzőnek” a szerződési blankettát. Lakatos könnyedén alákanyarította a nevét, és továbbadta a papírt Békeffynek. Közben Marton két csekket irt alá, és a két író elé tette: — Előlegnek ezer-ezer, — mondta mosolyogva —, de remélem, lesz ebből ennek a sokszorosa is. — Remélem — mondta hanyagul Lakatos, zsebre dugta a maga csekkjét, és búcsúzni kezdett. Békeffy nem is tudta, hogy került el a Zserbó elé a Vörösmarty térre. A cukrászdánál Lakatos kezet fogott vele, és indult befelé. — Mikor találkozunk? — kérdezte Békeffy „társszerzőjétől”, természetesnek tartván, hogy most már tényleg neki kell fogni a darabnak. Lakatos azonban széttárta két karját, egyiket függőlegesen, másikat vízszintesen, mint mikor az óra hármat mutat. És ebben az értetlen, csodálkozó pózban, de egyébként a legtermészetesebb hangon adta vissza a kérdést: — Minek? — Irogatok...de nem írok! — ez volt a szavajárása Lakatos Lászlónak, aki kiterjedt publicisztikai tevékenysége mellett briliáns elbeszélésekkel, regényekkel, színdarabokkal szerepelt az újságokban, a könyvpiacon, a színpadon, rengeteget angolból, németből, franciából — s azok közé a tollforgatók közé tartozott, akik hihetetlen munkatempójuk és elképesztő munkabírásuk mellett titokban mindig készültek a Nagy Életműre. A hazai fasizmus emigrációba kényszerítette Lakatos Lászlót, és a Franciaországot elözönlő német csapatok elől menekülve, 1944-ben, Nizzában halt meg. A háború küszöbén a párizsi Café de la Paix-ben találkozott vele utoljára régi barátja, Stób Zoltán, pesti színházi újságíró. — Most nincs politikai, nincs tárca, nincs fordítás, nincs kasszadarab, nincs társszerző, nincs négerkedés — áradozott Lakatos. — Nyugodt vagyok, nem sietek, van egy kis pénzem, s egy Lakatos László nevű törekvő fiatal író mecénása vagyok. Azt hiszem, az illető tehetséges ember, élete fő művére készül, s ha békén hagyják, meg is fogja írni... Itt tartott, amikor odalépett hozzájuk az egyik, ugyancsak Párizsban élő magyar színpadi kiadó. Köszönt, s leült Lakatos mellé. — Lacikám! — tette a vállára a kezét. — Darab kellene, de sürgősen. Valami jó erős, csípős vígjáték... Van? — Attól függ — húzta el a száját Lakatos László. A színházi ügynök minden további kérdezés nélkül leszámolta az előleget, s mielőtt távozott, csak azt kérdezte: — Mikor? — Jövő héten — felelte az író, aztán hosszan elmerengett. — Íme, — fordult bánatosan Stóbhoz —, mindig közbejön valami. Soha nem lehet írni...
Radnai György, szokása szerint, a színházba bejövet betért a színészbüfébe, hogy öltözködés előtt lehörpintsen egy csésze kávét. Ahogy éppen kávéját kavargatta, megütötte a fülét az operaházi szenvedélyes fővadász, Székely Mihály köré csoportosult énekes-puskások beszélgetése. Az egyik éppen azt mesélte, hogy a prózai színész fővadász, Rózsahegyi Kálmán legutóbb elképesztő mennyiségű nyulat és egyéb vadat ejtett el. — Ki mondta? — kérdezte ingerülten Székely Mihály. — Ő maga, Kálmán bácsi — hangzott a válasz. A nagy basszista felcsattant. — Ugyan, a vén dicsekvő, összevissza hazudik, mint minden vadász. Radnai, aki fokozódó figyelemmel hallgatta a beszélgetést, most szelíden odaszólt Székelynek: — Mihály, ha nem tévedek, te is vadász vagy... Kis csönd. Székely mérlegelt, aztán kivágta: — Hát aztán! Azt hiszed, én nem lódítottam soha...?
Weiner Leó, a Zeneakadémia tanára, a kitűnő komponista, a húszas évek végén egy közismerten gyenge tehetségű növendéknek feltűnően jó jegyet adott. Az elismert képességű, s így bizonyos bennfentességre is számot tartó tanítványok morogtak. Egy alkalmas pillanatban meg is kérdezték Weinertől, miért ez az enyhe elbírálás, ez a túlzott elnézés. A professzor csitítva emelte fel kezét, és szelíden érvelt: — Nézzék, kérem, meg kell érteniük, hogy miért nem adtam az illetőnek rossz jegyet. Olyan elkeserítően tehetségtelen szegény... Még rossz jeggyel is búsítsam...?
Vendrei Ferenc, a „tata”, a régi Vígszínház kedvelt, hófehér üstökű apaszínésze, hajlott korában felkereste dr. Germán Tibor orr -, fül-, gégegyógyász professzort, Bajor Gizi férjét. — Tibor fiam, — panaszkodott az öregúr —, az utóbbi időben gyakran zúg a jobb fülem. Meg hasogat. Nem is hallok jól vele. Germán professzor megvizsgálta a „tatát”, aztán megkérdezte: — Hány éves vagy, Feri bátyám? — Nyolcvan. — Nézd, Feri bátyám, — nyugtatta meg betegét a professzor —, semmi komoly bajod nincsen. Egy kis fülzúgás, hasogatás, hallási nehézség - ez már a korral jár. — Ugyan, ugyan, hogy mondhatsz ilyet! — rázta fehér üstökét Vendrei. — A bal fülem nem zúg, nem fáj, nem süket, pedig — ha nem tévedek — az is pontosan nyolcvan esztendős...
Salamon Béla — ezt most már nem lehet többé jóvátenni — keveset játszott filmen. Ezért lepődött meg a rendező, Keleti Márton, amikor 1951-ben, a Civil a pályán című film felvételei közben Béla bácsi, aki ezúttal szerepet kapott a produkcióban, elkeseredetten panaszkodni kezdett: — Nem bírom tovább... Egyik filmből ki, a másikba be! Őrjítő strapa. — Hogyhogy, Béla bácsi? — kérdezte Keleti Márton, és azon törte a fejét, hogy mikor is „stra — pálták” legutóbb filmezéssel Salamon Bélát. — Hogyhogy, hogyhogy? — adta vissza a szót méltatlankodva Salamon. - Ahogy mondom. A Havi 200 fixből ki, a Civil a pályán-ba be! Alig tud az ember közte tizenöt évet pihenni... Mivelhogy a Havi 200 fixet, amiben Salamon előzőleg játszott, a harmincas évek derekán forgatták.
Amikor Bán Frigyes harmadik Kossuth-díját kapta, a gratulánsok között jelentkezett Salamon Béla is. — Fricikém, — írta a rendezőnek —, mit képzelsz te, nekem semmi egyéb dolgom sincsen, minthogy folyton neked gratuláljak...? Bán Frigyes a jövőt illetően megnyugtatta Salamont: — Béla bácsi, — válaszolta levélben —, ne csinálj magadnak gondot. Az idei Kossuth-díjam most már jövő évre is érvényes, sőt meggyőződésem szerint, végig a következőkre, holtomiglan. Szeretettel: Frici. Egy év múlva, újabb Kossuth-díj osztás után, Salamon Béla gondterhelt arccal járkált a városban. Szomorúan mesélte: — Találkoztam Bán Fricivel. Nagyon le van törve. Kezdenek neki nem adni Kossuth-díjat.
Hatvany Lajos a felszabadulás után hosszú ideig alig publikált valamit. Szaporodó anyagi gondjai rákényszerítették, hogy megmaradt irodalmi kincsei közül Ady Endre hozzá intézett leveleit eladja a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárának. Merő anyagi kategóriában számolva: Hatvany Lajos nem olcsón jutott ezekhez a levelekhez. Irodalomtörténeti tény, hogy Ady költői kibontakozását, érdeklődését nemcsak szóval, tettel, tollal támogatta, hanem jelentős pénzösszeggel is segítette. Ez az előzménye annak a tragikus megjegyzésnek, amit Hatvany Lajos egy ifjú barátja 1948 körül jegyzett fel az idős író, irodalomtörténész és hajdani mecénás asztalánál. A fiatal író ebédre volt hivatalos Hatvany Lajoshoz. Mikor a háziasszony, Somogyi Lolli, behozta a párolgó levesestálat, a vendéglátó markáns arcán furcsa fintor villant meg. — Most azt fogom mondani, — idézte önmagát —, amit mostanában mondani szoktam, ha Lolli kitálalja a levesünket. Ady törleszt.
Szép Ernő a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején még ellátogatott néha a romjaiból újjáépített Fészek Klub kerthelyiségébe. A költő nem sokkal volt még túl a hatvanon, de fekete pápaszemével, hajlott tartásával, riadtságával megtört aggastyán látszatát keltette. Az üldöztetés, az éhezés, a pince rendkívül megviselte érzékeny alkatát, felemésztette alkotó erejét. Közvetlenül a felszabadulás után apróhirdetést tett fel az újságokban, a következő szöveggel: — Szép Ernő költő értesíti barátait és ismerőseit, hogy él... Később azonban, a polgári társadalom ”maradványainak” és értékeinek felszámolása idején egyre komorabb lett. A végzetes változást maga is érezte. Ha leült a farácsos boxok egyikében, valamelyik asztalnál, s az ismerős társaságban új, ismeretlen arcot talált, rezignált öniróniával így mutatkozott be: — Szép Ernő voltam...
A régi és az új irodalom képviselőinek furcsa összezördülése zajlott le a század elején, egy köznap délelőtt, a hajdan híres képes hetilap, a Vasárnapi Újság szerkesztőségében. Az ifjú Nagy Endre, író, publicista, a későbbi nevezetes konferanszié, a kor élő újságja, Ady Endre baráti címzésével: „a magyar parlament” — nagyon pénztelen helyzetében előlegért baktatott fel a Vasárnapi Újsághoz. Az akció nem maradt eredménytelen. Nagy Endre érvei — fiatal házas volt, a felesége kisbabát várt — megindították a szigorú kiadóhivatali igazgató Gárdos úr szívét, és két perc alatt kiállította, aláírta a jelentős summáról: száz koronáról szóló utalványt. A harmadik percben azonban egy alacsony, nyírott fehér szakállú öreguracska lépett a szobába. Nagy Endre rögtön megismerte: a kérlelhetetlen kritikus, az irodalmi etika szigorú őre: Gyulai Pál volt, a Vasárnapi Újság kiadójának, a Franklin Társulat igazgatóságának tagja. „Harcos Gyulai Pál”, ahogy Ady nem sokkal később búcsúztató versében nevezte, inkább csak tiszteletbeli igazgatónak számított, de ha már belátogatott a Vasárnapi Újsághoz, megkérdezte, miért kapja fiatal írótársa a szép összegről szóló utalványt. — Előlegbe — mondta Gárdos, ám a „vitéz kis úr, Gyulai Pál úr” paprikapiros lett a hirtelen indulattól. — Előleg? — kiáltotta felháborodottan, és igazgatói hatalmánál fogva azonmód letiltotta a kiutalást. — Nincs előleg! Tessék dolgozni! — mutatott Nagy Endrére, akinek ebben a pillanatban minden vér az agyába szaladt. A gyors öröm és a hirtelen csapás váltakozása olyan viharos volt, hogy a fiatal író — mai szóval élve: „kiborult”. — Oktondi vénember, — ordított rá kétségbeesetten Gyulai Pálra —, mit üti bele az orrát a más dolgába! Tönkreteszi az életemet. Szégyellje magát! Koppanás hallatszott. Gyulai Pál kiejtette szájából a csibukot. Utána percnyi csend. Aztán az öregúr lehajolt a pipájáért, felvette, körülményesen megtörölte, és csendesen odaszólt Gárdos igazgatónak: — Utalja mégiscsak ki azt a száz koronát, Gárdos... Néhány nap múlva pedig, amikor Nagy Endre kézirattal jelent meg a Vasárnapi Újságnál, Gárdos igazgató félrehívta. — Tudja, mit mondott magáról az igazgató úr? — súgta a fülébe. — Azt mondta, hogy régen találkozott ilyen nyílt modorú, rokonszenves fiatalemberrel, mint maga...
Szakasits Árpád, köztársasági elnöksége alatt, 1948-ban, fogadást adott az elnöki palotában a magyar írók tiszteletére. Négyszáz író nyüzsgött a vörös bársony szőnyeggel borított, hatalmas teremben, volt bőven hideg falat, édesség, kávé, ital, és a politikai vezetők jó ideig fesztelenül eldiskuráltak irodalmunk képviselőivel. Egyes asztaloknál élénk eszmecsere alakult ki, Karinthy Ferenc olyan heves vitába keveredett Zelk Zoltánnal, hogy egy hirtelen gesztussal leütötte az asztalról vörösboros poharát. A bor kiloccsant, pillanatok a1att hatalmas, sötét folt jelent meg a bársonyszőnyegen, s ez egyszerre megbénította Karinthy vitatkozó kedvét. Nem tudta többé levenni szemét a szép szőnyeget elcsúfító foltról, és szíven ütötte Zelk kritikája: — Nem vagy szobatiszta, Cini. A kellemetlen rész másnap következett. Reggel megszólalt Karinthyék telefonja, és az elnöki palota gondnoki hivatala jelentkezett. — Karinthy Ferenc elvtárs? — Igen kérem. Tessék? Mivel lehetek szolgálatukra? — Karinthy elvtárs, Ön tegnap fogadáson volt az elnöki palotában, és eltört két metszett kristály borospoharat. Karinthy elvörösödött. — Egyet törtem el. Egy poharat. Nagyon restellem. — Bocsánat, — szólt határozottan a gondnoki hang —, kettőt. Két kristálypoharat méltóztatott eltörni. — Kérem, — válaszolta a delikvens —, semmi okom nem volna rá, hogy tagadjam, de tény: egy poharat ütöttem le, véletlenül a könyökömmel. Azaz egy tört el. Lekötelezne, ha elhinné. Ám a gondnok szilárd férfiú volt. — Az elnöki palotában csupa abszolút megbízható felszolgáló dolgozik. Nekem két pohár törését jelentették. Így bármennyire szívesen hinnék is Karinthy elvtársnak, kénytelen vagyok a nekem hivatalosan bejelentett két eltört kristálypohár árának szíves megtérítését kérni. Ez már több volt a soknál. Karinthy lenyelte mérgét, és le akarta zárni a szóváltást: — Rendben van, kérem. Mennyi a két kristálypohár ára? — Összesen tíz forint. Az író meghökkent: — Ilyen olcsó? — Üveghét van! — felelte a komor hang a drót túloldalán, és Karinthy koponyájában ekkor esett le a húszfilléres. — Zoltán, — bömbölte, Zelk hangját végre felismerve —, Zoltán, ezt megkeserülöd!
Új film pergett a Hunnia-filmgyár házi vetítőjében a negyvenes évek vége felé. A szűk körű próbavetítésen a film alkotóin kívül jelen voltak az államosított filmgyártás és a népművelés legfelsőbb vezetői is. Mikor világos lett a vetítőben, Révai József népművelési miniszter odament Bán Frigyeshez, a film rendezőjéhez, és bizonyos részeket élesen kifogásolt. Bán hümmögött egy darabig, aztán őszintén elismerte, hogy a miniszter kifogását jogosnak tartja, és maga sem ért egyet a szóban forgó részletekkel. Sajnos, a filmipar egyik jelenlevő vezetőjének erőltetésére, utasítására kellett ezt a pár száz métert így csinálnia. — Ilyesmire ne hivatkozzék nekem, Bán elvtárs — felelte ingerülten Révai. Ha valamivel nem ért egyet, ne csinálja. És ha erőltetik, vitatkozzék. Igen, vitatkozzék, vitatkozzék, még velem is vitatkozzék. Amolyan kis hangos mosoly szakadt ki a rendezőből. — Mit nevet? — húzta össze szemét a miniszter. — Csak azon mosolygok, Révai elvtárs, — hangzott a válasz —, hogy mi van akkor, ha én önnel vitatkozom... Révai széttárta karjait: — Semmi. Maga vitatkozik... és én meggyőzöm.
Kiss József zsebkendője: Koszorús költőnkről, Kiss Józsefről van szó, akinek a verseit derűre-borúra „lopták”. Vagyis lenyomtatták az irodalmi kalózok, akár megengedte, akár nem. Végre megsokallta. — Ejnye, hát miért nem lopnak inkább a cipésztől cipőt, a szabótól nadrágot. Hát csak az író és a költő műve olyan, mint a Csáky szalmája? Ezentúl a legelsőt bepörlöm. A legelső pedig a Telefon Hírmondó volt. Hírneves költőnk ugyanis egy új balladáját olvasta föl a Petőfi Társaságban. Valaki „legyorsírta” és a Telefon Hírmondó még aznap kedveskedett hallgatóinak a balladával. Persze, abban a jó hiszemben, hogy lenyomtatni ugyan nem szabad a verset, de csak úgy elmondani igenis szabad. Hiszen a törvény ezt világosan nem tiltja. Pör lett a dologból. A jogászok szinte bugyborékoltak örömükben és a zavaros szerzőjogi törvényben. Fogyott a papiros és a stempli. Az első bíróságot az győzte meg, aki azt mondta, hogy a törvény nem tiltja a „elmondást”, csak a sokszorosítást. A költő tehát itt elvesztette a pört. Csakhogy föllebbezett. A felső bíróságnál is vakargatták a bírák a fülük tövét. Akkor, amikor a törvény készült, híre sem volt még a Telefon Hírmondónak. Világos, hogy a törvényhozó nem gondolt erre az esetre. A jogászok már olyan vékonyra húzták-sodorgatták a kérdést, mint a legfinomabb selyemcérna. A költő végre megsokallta a sok jogi művészetet, és felfortyant a felsőbb bíróság elnöke előtt: — Már kérem alássan, nem vagyok jogász, de azt tudom, hogy ezt nem szabad. Igaz, hogy nem lopták el a versemet; igaz, hogy nem nyomtatták le: de azért még sem szabad. Mit szólna például az elnök úr, ha tiszta zsebkendő van a zsebében, és az utcán menve egy úr kivenné a zsebkendőt a zsebéből, belefújná az orrát és megint visszatenné. Hiszen ez sem lopás. De hát szabad ezt tenni?! A jogtudósok mosolyogtak, és a per sorsa eldőlt. A költő megtalálta a maga igazságát. Azt azonban már megint a jogászok találják ki, hogy e nélkül az ötlet nélkül megkerült volna-e az igazság?
Törzs Jenő egy nyári operettre szerződést kötött Sebestyén Gézával, a Budai Színkör igazgatójával. Amikor a fellépti díjra került a sor, Törzs Jenő így fejezte be a tárgyalást: — A fellépti díj összegét teljesen rád bízom... Mire Sebestyén hirtelen közbevágott: — Annyit nem adok!
A beteg Boross Géza helyett egy-két előadáson egy fiatal színész játszott. Egy héttel utóbb a fiatalember arra kérte Sebestyén Dezsőt, a Vidám Színpad vezetőjét, hogy aznap este ismét eljátszhassa Boross szerepét, mert a nézőtéren rokonai lesznek. — Sajnos nem tehetem, — válaszolta Sebestyén —, mert ma este az én rokonaim is itt lesznek...
Rott Sándor, az egykor igen népszerű „kis Rott” színművész emlékirataiban olvassuk a következő történetet: A kommün alatt elveszítettük pénzünket, színházunkat. Lementünk családommal Siófokra, ahol egy nyaralónk volt. Harmadnap beállított hozzánk három ember. Egy katonazubbonyos, egy parasztruhás és egy munkáskülsejű férfi. A katonazubbonyos, hosszan elnyújtva az o-betűt, megkérdezte: — Maga a Róth elvtárs? — Rott vagyok — válaszoltam. — És az elvtársé a villa? — Igen. — Akkor elrekviráljuk — hangzott az ítélet. — De kérem, én magam is munkás vagyok, kultúrmunkás. — Nagyon sajnáljuk — mondta a parasztruhás. A munkáskülsejű hozzátette: — Akkor is elrekviráljuk. — Hát nem tudják, hogy én ki vagyok? — Nem. — Én vagyok Rott Sándor, a „kis Rott”. A munkás ettől zavarba jött, és azt mondta: — Ja, maga a kis Róth, na akkor nem bántjuk. Isten vele. Így maradhattunk még a kommün alatt is a villánkban.
A kis Rott édesapja szegény ember volt, mégis ha volt egy kis pénze, azt régiségekre költötte. Ez volt az egyetlen szenvedélye. Egyszer egy régimódi, ócska órával tért haza beszerző körútjáról. A kis Sándor (annak idején Sándinak szólították) érdeklődéssel nézegette a régi zsebóra egyébként nem működő, enyhén rozsdás szerkezetét: — Édesapám, miért költötte erre a vacakra a pénzét? — Vedd tudomásul, Sándi, — szólalt meg a nagy „gyűjtő” —, ez az óra egy nagy ritkaság. Ez volt a nagy középkori zsidó filozófus, Maimonides zsebórája. — Maimonides órája, — csodálkozott a fiú —, hiszen Maimonides korában még nem is volt óra... — Éppen azért olyan értékes ez az óra — vágta vissza szakértő módon az édesapa.
2. Tudósok
Az 1920-as években a fehérterrorista bajtársi egyesületek a szemeszter kezdetén fajvédő tüntetéseket rendeztek az egyetemeken. Kitűnő alkalom volt ez arra, hogy húsz-harminc fokosos, ólmos botos „ébredő” megmutassa bátorságát egy-két magányos diákkal vagy diáklánnyal szemben. És az sem volt mellékes, hogy a zavargások ideje alatt — ami a Horthy-hatóságok barátságos elnézésével sokszor hetekig eltartott — az egyetemi tevékenységet fütykössel folytató fajvédők mentesültek az óralátogatás, a tanulás terhes kötelességétől. Ilyen huligán csoport rontott be egyik őszi délelőtt Fejér Lipót professzor, már akkor világhírű matematikus órájára a pesti egyetemen. Vezérük felrántotta az ajtót, megforgatta a fokosát, és beordított a terembe: — Van itt zsidó? Fejér professzor éppen egy képletet vezetett le a táblán. Az üvöltésre megfordult, előrelépett a katedra széléig. Végignézett az ajtón betóduló huligán-bandán, és nyugodt hangon közölte: — Jelen!
Ballagi Mór a híres szórakozott professzorok közé tartozott. Több efféle történetet mesélnek róla. Az egyik így hangzik: Egyszer Török Pál református püspök ebédet adott, amelyre Ballagi is hivatalos volt. A vendéglátó háznál alig lehetett szavát venni. Mélyen elgondolkozva meredt maga elé. Már asztalhoz ültek, és javában kanalazták a levest, amikor felrezzent gondolataiból, és megszólalt: — Szíves elnézésükért esedezem, uraim, de a feleségem beteg, és az új szakácsnénk nem jól főz, azért ilyen gyalázatosan rossz a leves...
Vámbery Ármin egyszer a becsi orientalista kongresszuson együtt volt Goldziher Ignáccal. Egy alkalommal landaueren (négyüléses zárt hintón) mentek valahová, s mikor kiszálltak a hintóból, Goldziher a pénztárcája után nyúlt, de Vámbery leintette: — Hagyja csak, öcsém! Majd kifizetem én. A landauernek mind a négy ülését meg kellett fizetni ötven krajcárjával, ha csak ketten ültek is benne. Vámbery ezt nem tudta, és csak egy forintot adott a kocsisnak. Ez megvetően mondta: — Glaubn's, Sie san in Asien? (Azt hiszi, hogy Ázsiában van?) Vámbéry meglepődve ragadta meg Goldziher karját, és azt mondta: — Rám ismert ! És örömében még egy forintot nyomott a markába a kocsisnak.
Egyszer társaságban Vámbéry azzal dicsekedett, hogy a világon nem volt még ember, akiről az újságok annyit írtak volna, mint őróla. Beöthy Zsolt erre kaján mosollyal azt mondta: — Nono, Vámbéry bácsi, hát I. Napóleon? Vámbéry egy pillanatra magába szállt, és némi engedménnyel így felelt: — Hát igen, lehet, hogy I. Napóleonról többet írtak, mint énrólam; de más aztán nincs! — Hát Bismarck? — kérdezte megint Beöthy. ( Nem, nem, nem! — tiltakozott Vámbéry. — Bismarckról csak nem írtak annyit, mint énrólam!
Vámbéry fia, Rusztem — a későbbi neves bűntető jogász és szociológus — az úgynevezett Mintagimnáziumba járt. Tanárai nemigen voltak vele megelégedve, mert eszes fiú volt ugyan, de nem elég szorgalmas. Az egyik tanár a szemére is vetette. Nagy ámulatára a következő választ kapta: — Szívesen tanulnék én szorgalmasabban, de a papa nem engedi. Azt mondja, hogy a tanulás rontja az észt.
Nyelvészeink máig is mesélik, hogy Vámbéry Ármin nem szerette, nem is szokta megtartani az óráit. Munkácsi Bernát, a későbbi jeles nyelvész, a vogul és votják népek nyelvének és naprajzának tudósa, egyetemi hallgató korában, 1880 táján fölvette Vámbéry Ármin meghirdetett kollégiumát. Meg akart tanulni törökül. Beviszi Vámbéryhez az indexét aláírás végett. Vámbéry rátámad: — Minek akar maga megtanulni törökül? Török nyelvtudás nélkül is igen becsületes, hasznos ember lehet valaki! Munkácsi Bernát azonban ragaszkodott ahhoz, hogy megtanuljon törökül. Ekkor Vámbéry odaadta neki Bálint Gábor török nyelvtanát. — Tanulja meg ennek az első felét: akkor majd jelentkezzék megint. Munkácsi Bernát néhány hét múlva jelentkezett: a török nyelvtan első felét már megtanulta. — Tanulja meg a könyv második felét is — utasította Vámbéry. Két hét múlva jelentette a szorgalmas ifjú: — Megtanultam már a könyv második felét is. Mire Vámbéry: — No, hát most már éppen annyit tud, mint én. Fölösleges további órákat adnom. És nem is adott.
Amikor Trefort Ágoston l872 őszén vallás- és közoktatásügyi miniszter lett, a kolozsvári egyetemet már készen örökölte. Igaz volt-e vagy sem, de a kolozsvári tanárok abban a meggyőződésben éltek, hogy a miniszter ezt az egyetemet nem kedveli, és fejlődését semmiképpen sem akarja előmozdítani. Finály Henrik professzor azt mondogatta, hogy a miniszter úgy van a kolozsvári egyetemmel, mint az asszony a leány korában született gyerekével. Megölni nem meri, de táplálni sem szívesen táplálja, mert jobb szeretné, ha nem élne. Midőn ez a fülébe jutott Trefortnak, azt mondta: — Finály csak tanítson, és ne csináljon rossz vicceket!
Beöthy Zsoltnak volt egy társasága, amely minden csütörtökön együtt vacsorázott az „István főherceg” szállóban. Beöthy meghívására odajött egyszer Goldziher Ignác is, és egész este jóformán folyton csak ő beszélt, úgyhogy más alig jutott szóhoz. Aztán többet nem mutatta magát. A baráti társaság egyik tagja megkérdezte tőle, miért nem jön a csütörtöki társaságba. — Nem mehetek, — felelte (, mert ott borzasztó sokat kell beszélnem, s az engem nagyon idegesít.
Az Akadémiában Fraknói Vilmos püspök volt Gyulai Pál szomszédja. A püspök még a költőnél is alacsonyabb volt, mindkettőjüket együtt ugratták emiatt. ( Érdekes, hogy két kicsi ember egymás mellé került... ( De az én lábam földre ér, amikor ülünk ( jegyezte meg diadalmasan Gyulai (, Fraknóié azonban nem.
Egy akadémiai ülésen egészen váratlanul megjelent József és László főherceg, nevelőjük kíséretében. A fiatal nádori unokák kuriózumkedvelésből látni akartak egy eleven tudós gyülekezetet. Nevelőjük ( püspök lévén ( Haynald Lajos kalocsai bíboros érsekhez, az Akadémia tiszteletbeli tagjához vezette őket. Haynald a vendégeket átkísérte az úgynevezett „képes terembe”, ahol Fraknói Vilmossal, az Akadémia főtitkárával találkoztak. Összeismertetvén őket, Haynald e szavakkal próbálta enyhíteni Fraknói tudós méltóságának és testi alkatának méretbeli különbségét: ( A főtitkár úr nem olyan kicsi ám, amilyennek látszik, csak nem szabad őt collstokkal mérni!
Acsády Ignác, a jeles történetíró pályája kezdetén nagynevű historikus elődeinek — Horvát Istvánnak, Salamon Ferencnek és másoknak — példáját követve szépirodalommal is foglalkozott. Színdarabot és regényeket irt, melyeknek központi tárgya: a pénz útja és szerepe a századvég társadalmában. A Fridényi bankja című első regénye előbb folytatásokban jelent meg a Pesti Napló tárcarovatában, majd pedig könyv alakban. A kétkötetes regény első felének folytatásos közlésekor történt az alábbi eset: A fővárosi lapok szerkesztőségeinek közismert alakja volt akkoriban egy faluról Pestre szakadt öreglegény: egy semmihez sem értő, de mindenáron könnyű hivatal után vágyakozó szegény ördög. Megirigyelte egykori kenyeres pajtásának, az egyik lapszerkesztőségi szolgájának "úri hivatalát", és házalni kezdett a tekintetes szerkesztő uraknál, hogy hasonló álláshoz jusson. Jókai lapjának, a Honnak redakciójában balsorsa a tréfakedvelő Frecskay János dolgozószobájába vezette. — Nem tudna a tekintetes úr valami nekem való hivatalt? — kérdezte alázatosan. — De bizony — mondja Frecskay. — Éppen most alakult a Fridényi Bankja. Ösmeri Acsády urat? — Hogyne ösmerném. A Pesti Naplónál. — Hát az alapított most egy új bankot. — Lehetetlen!
Egyszer Kolozsvárott a tanárvizsgáló bizottság ülésén Lánczy Gyula szólásra emelkedett. Beszélt, beszélt, hosszasan és unalmasan. A bizottság tagjai már megsokallták, és fészkelődni kezdtek. Lánczy észrevette, és így szólt: — Méltóztassanak még egy kis ideig türelemmel lenni. Még nem tudom, hova fogok konkludálni, de remélem, hogy a beszédem folyamán rájövök.
Lánczy Gyula nagyon kényelmes ember is volt. Dékán korában szerette halogatni az ügyeket. Egy szigorlati napon mint dékán megnyitotta a vizsgáztatást, de mindjárt mentegetődzött is, hogy nem lehet az egész idő alatt jelen, mert nagyon sok a dolga, folyton zaklatják az ügyfelek. Azzal ki is ment a dékáni szobába. Egy kis idő múlva a vizsgáztató professzor is átment a teremből a dékáni szobába, hogy elszívjon egy cigarettát. Szép csendben cigarettáznak, amikor bejön a fogalmazó: — Kérem alássan, itt van megint az a hallgató, aki már háromszor itt járt az indexével, hogy méltóztassék láttamozni. Lánczy indignálódva felelte: — De kérem, most nem érek rá, hiszen szigorlat van!
Mahler Ede, a budapesti egyetem híres egyiptológusa elé azzal állított be egyszer egy külföldi kollégája, hogy az ő legújabb megállapításai szerint az egyiptomiak ismerték a telefont. Miből gondolja ezt? — nézett rá meglepődve Mahler. — Abból, hogy az ásatások alkalmával drótot is találtam a földön. — Igen? Nos, én fölfedeztem, hogy az egyiptomiak már a drótnélküli távírót is ismerték. — Ugyan mit talált a földben? — ugrott a külföldi kolléga. Mire Mahler mosolyogva közölte: — Semmit.
A pesti egyetemen 1909-től 1934-ig az analitikai kémia professzora, a korszerű gyógyszerészképzés egyik megteremtője hazánkban — Winkler Lajos volt. Pályája kezdetén, huszonhét-huszonnyolc éves korában Than Károly asszisztense volt. Éjszakázó, mulatós fiatalember. Mikor megy aludni a tisztességes ember? „Than papa” egyszer azzal bízta meg, hogy a másnapra kitűzött szigorlatokon helyettesítse őt. Átadta neki a négy szigorlatozó diák iratait, és közölte, hogy a szigorlat idejét reggel nyolc órára tűzte ki. — Nem tetszik tévedni, méltóságos uram? — kiáltott fel meglepődve az akkor még inkább bohém, mint tudós Winkler. — Miben tévednék? — csodálkozott Than professzor. — Hát a szigorlat idejében! Reggel nyolc órakor?... Hiszen akkor már minden tisztességes ember alszik! —
Arról magyarázott Winkler professzor, hogy a kukoricából hogyan lehet alkoholt készíteni. Az egyik diák váratlanul ezzel a kérdéssel fordult hozzá: — Honnan van az, tanár úr, hogy a disznó, amelyik annyi kukoricát eszik, sohasem rúg be? A professzor habozás nélkül válaszolt: — Az onnan van, mert a disznó épp úgy nem tanulja a kémiát, mint maga. Az ő gyomrában ezért nem tud a kukorica szesszé átalakulni.
Kármán Mór pedagógus nagyon szerény ember volt és amikor Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című festményén Krisztusban sokan ráismertek, így tiltakozott: — Krisztus már régen példaképül szolgál nekem, de hogy valaha én szolgáljak mintául Krisztusnak, azt sose hittem volna.
Báron Jónás sebészprofesszor egyik betegénél, akivel nagyon nehezen lehetett zöldágra vergődni, maga tette fel a felvételhez szükséges kérdéseket. Amidőn odaértek, hogy mi a foglalkozása, a beteg így válaszolt: — Szegény ember vagyok! — Jó-jó, én is szegény ember vagyok, — feleli Báron —, de miből él? — A gyermekeimből! — Jól van, akkor majd beírjuk, hogy emberevő.
Vidéki beteg karbunkulusa miatt fordult a mindig tréfás és szellemes Báron tanárhoz, aki természetesen rögtön műtétet ajánlott. — De kérem, tanár úr, — mondja a félénk páciens —, én nagyon félek az operációtól, nem lehetne erre a kelésre valamit rátenni? — Dehogy nem — szól Báron. — Rá lehet arra tenni sok mindent, még a Pesti Hírlapot is. — Persze, persze, — mondja a beteg —, de én olyasmit gondoltam, amitől a kelés meggyógyul. — Úgy? Hát akkor tegyünk rá kést!
Báron tanár osztályára egyik páciense vetette fel magát, de a beteg az ápolási díjnak fél hónapra előre kötelező lefizetése alól való fölmentését, illetőleg utólag való megfizetésének engedélyét kérte, és azt hozta fel mentségéül, hogy ő szegény ember. Báron így magyarázta meg kérése helytelen voltát: — Éppen azért kell előre fizetnie, mert szegény. Hiszen ha köztudomású, hogy dúsgazdag ember, akkor bizonyára hiteleznék Önnek azt a 37 koronát és 50 fillért.
Vidéki úriasszony beállít kisfiával Báron doktorhoz. — Tessék helyet foglalni, nagyságos asszonyom. Miben lehetek szolgálatára? — A kis fiamat jöttem megvizsgáltatni. Nyúlszájú szegényke. Tessék megmondani, mit lehetne vele csinálni? A professzor megvizsgálja, aztán röviden kijelenti, hogy ezen bizony csak műtéttel lehet segíteni. Ha úgy tetszik, az operációt már másnap el is lehet végezni. — Hogyan? — kiált fel az aggódó mama — Ilyen hamar? Hiszen még alig tetszett megvizsgá1ni, és én úgy hallottam, hogy az ilyen bajnál a sebésznek idő kell, amíg a műtéti tervet kigondolja. — Az én terven már régen készen áll — felel mosolyogva a tanár. — És mi volna az, ha szabad kérdeznem? — Négy szóból áll az egész, kedves nagyságos asszonyom: én operálok, ön fizet !
Báron professzor ambulanciájára lerongyolódott beteg állított be. — Szépen kérem, én szegény ördög vagyok, gyógyítsanak meg ingyen. — Szívesen, — válaszolt a professzor —, hiszen ebben az időben azért vagyunk itt hogy az ilyen szegény ördögöket ingyen gyógyítsuk. Amikor a beteg levette nadrágját, Báron látta, hogy még alsónadrágja sincs. Így szól hozzá tréfásan: — Na, nem nagyon lehet maga olyan szegény ördög, hiszen már az is kész vagyon, amit egy évben gatyában megspórol.
Egy jómódú vidéki zsidó kereste fel Báron sebésztanárt magánrendelőjében. A tanár műtétet ajánlott, és közölte a műtét árát is. A beteg sokallta a műteti díjat, és ezért úgy okoskodott, hogy a tanár úgy sem emlékszik rá, és majd pár nap múlva befekszik osztályára, közös betegnek, s ingyen megoperáltatja magát. Báron azonban a vizitnél azonnal megismerte a páciensét, de ezt nem mutatta, hanem megvizsgálta, majd odahivatta legfiatalabb asszisztensét, és így szólt hozzá: — Nézze kérem, ezt a beteget maga fogja megoperálni. Ön még úgysem csinált ilyen műtétet. De vigyázzon, nehogy úgy járjon, mint a múltkor, és megint mellévágjon! Mondanom sem kell, hogy a beteg azonnal átment a különszobába, és könyörgött a professzornak, hogy saját kezűleg operálja meg, és szó nélkül előre lefizette a műtéti díjat.
Valamikor ingyenes ambulanciák működtek a fővárosban, s ezek nem is voltak olyan zsúfoltak. A közönséget a vezető tanár vagy főorvos nagy híre vonzotta oda, és persze mindenki személyesen vele szerette volna kezeltetni magát. Nehéz volt aztán az ilyen beteggel elfogadtatni a gyakornokokat kezelőorvos gyanánt. Egy-egy kisebb ügyetlenséget helyén való volt az illető kórházi osztály, vagy ambulancia presztízse érdekében tanári, főorvosi tekintéllyel is fedezni. Az egyik fogász gyakornok Rothmann Ármin osztályán, a gróf Apponyi poliklinikán egyetlen rántással gyönyörűen letörte a beteg fájó, nagy őrlőfogának a koronáját. Persze a gyökerek bent maradtak, méghozzá jó mélyen, úgyhogy látszott, igencsak nehéz lesz kibányászni őket. Rothmann, bizonyos szemrehányássa1 a hangjában, így dicsérte meg az illető kartársat: — Jól van, kérem, doktor úr. A fogkoronát gyönyörűen le tetszett venni. A gyökeret már a tanársegéd úr is ki fogja tudni venni.
Grósz Albert professzor a hallgatóságnak öreg parasztembert demonstrál, akinek a látásromlását a túlzott nikotin-élvezet okozta. A professzor erősen a lelkére beszél az öregnek, hogy hagyja abba a pipázást, mert különben megvakul teljesen. A paraszt végighallgatja a szép szavakat, aztán megcsóválja a fejét, és megszólal: — Professzor úr, kérem, a dohányzást nem hagyom abba. 80 éves vagyok és eleget láttam a világból, de úgy érzem, eleget még nem pipáztam.
Báron tanár kórházában, amikor egyik betegét ágyában vizsgálta, a párnák közül bolha ugrott a keze fejére. A tanár így aposztrofálta a bolhát: — Bolha, ha beteg vagy, mit ugrálsz, ha pedig egészséges vagy, mit keresel itt a kórházban?
Korunk legnagyobb fizikusainak sorában feltűnően sok magyar származású tudóst találunk. Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő s még néhány, magyar földről tengerentúlra vándorolt atomfizikus nevét világszerte ismerik, — Mivel magyarázható vajon, — kérdezték egyszer Szilárd Leótól -, hogy a XX. század legkiválóbb fizikatudósai között a magyarok arányszáma a legmagasabb? Szilárd Leó eltűnődött. — Tulajdonképpen mi nem is vagyunk magyarok, — mondta aztán —, mi egy idegen galaktikáról, a KIBERNETIKA bolygóról származtunk ide a Földre. A KIBERNETIKA bolygón megbízóinktól azt az utasítást kaptuk, hogy maradjunk illegalitásban, s adjuk ki magunk magyaroknak, azokból úgyis elég található a földkerekén mindenütt... — Csak az a bökkenő, — tette hozzá kis szünet után kesernyés mosollyal —, hogy megbízatásunk hosszú ideje tart már, s lassanként magunk is elhisszük, hogy magyarok vagyunk...
Az országgyűlés 1964 februári ülésén az Országházba kézbesítették Germanus Gyula professzornak, országgyülési képviselőnek azt a táviratot, amelyben a Teológiai Főiskola nagysejkje Kairóból meghívja a tudós orientalistát, hogy vegyen részt az ezeréves el-Azhar mecsetben a világ mohamedánjainak március elején kezdődő konferenciáján. A Kairói Tudományos Akadémia, amelynek Germanus professzor — a tiszteletbeli sejk és hadzsi — nagyra becsült tagja, az ugyanabban az időben rendezendő arab nyelvészeti értekezletre invitálta meg. A professzor örömmel mutatta a meghívókat néhány képviselőtársának: — Elfogadtam mindkét meghívást, és körülbelül egy hónapot töltök Egyiptomban. Több előadást tartok az ottani egyetem arab karán... Mihályfi Ernőnek, a Magyar Nemzet főszerkesztőjének úgy rémlett, hogy Germanus Gyula egyiptomi útja valahogy összeesik a mohamedán esztendő 9. hónapjában levő hosszú Ramadán-böjttel. — És nem zavar téged a harminc napig tartó böjtölés? - kérdezte Germanustól. — Vagy mire odaérsz, már vége a Ramadán-hónapnak? — Akár vége, akár nincs, nekem nem kell böjtölnöm — magyarázta szakszerűen a tudós orientalista. — A mohamedán jog szerint ugyanis a világ két részre oszlik: az egyik részben az iszlám törvényei uralkodnak, a másik részben nem. Annak a mohamedánnak, aki a világ pogány részén lakik, háborút kell folytatnia a hitetlenek ellen, és adót kell szednie tőlük. Én itt, a budapesti gyaurok között hadviselő félként élek, és hogy legyen erőm a harchoz, felmentésem van minden böjt alól. Azonfelül, ha nem is bőségesen, de adóztok is nekem: rendes havi fizetést kapok...
Tizenhat alapvizsgát abszolvált egy nehéz napon Fejér Lipót. Tizenhatszor felelt a hallgatókkal — vagy a hallgatók helyett, és nagyon belefáradt. Kimerülten ült az íróasztalánál, egyszer csak, mint akinek valami kellemes derűs dolog jutott eszébe, felvillanyozódva kapta fel a fejét. - Te, Gyurka, — közölte büszkeségtő1 sugárzó arccal a szobájában ülő professzortársával, Alexits Györggyel —, azért én nem csekély vizsgaeredménnyel dicsekedhetem. Alexits meglepődve pillantott rá: — Vizsgaeredménnyel? — Azzal bizony. Legalább ezerszer lealapvizsgáztattam már magam — és mindig kitűnőre feleltem.
Az 1941-ben szerencsétlen körülmények között elhunyt kiváló magyar matematikus: Szidon Simon szomorú életű és különös természetű ember volt. Szomorú volt az élete, hiszen képességének megfelelő foglalkozáshoz, munkához sohasem jutott, matematikai tudását legmagasabb gyakorlati szinten egy biztosítási vállalatnál hasznosította — ott sem sokáig. Ötven felé járt, amikor egy építkezés mellett elhaladva fejére esett egy létra, s végzetes sérüléseibe belehalt. Nyilván hányatott és vakvágányra jutott életpályája is hozzájárult, hogy Szidon Simon világtól elvonult, zárkózott emberkerülővé komorodjék. Szerény otthonából ritkán mozdult ki, és legjobban szeretett egyedül ülni asztalánál, magányosan dolgozni és gondolkozni. A harmincas évek vége felé jeles ifjú kollégái: Erdős Pál és Turán Pál — utóbb mindketten a matematikai tudományok nemzetközi nagyságai lettek — elhatározták, hogy felkeresik Szidon Simont egy kis tudományos eszmecserére. El is mentek a lakására, és becsengettek az ajtaján. Kisvártatva kinyílt az előszobaajtó ablaka, feltűnt benne ütött-kopott otthonkában Szidon Simon, és kelletlen arccal kérdezte: — Tessék? — Egy kis beszélgetésre jöttünk — kezdte Erdős Pál, és Turán folytatta: — Ha nem zavarnánk... De nem jutottak tovább. Szidon erélyesen intett: — Ez az időpont nem alkalmas. Azt javaslom, jöjjenek máskor... Majd, hogy félreértés ne essék, hozzátette: — És inkább jöjjenek... máshoz!
Szidon Simonról esett szó Fejér Lipót egyik későbbi, göttingeni látogatásán, amikor a magyar tudós a harmincas években utoljára találkozott Edmund Landau professzorral. Landau sorra vett valamennyi jeles magyar matematikust, és melegen érdeklődött irántuk. ( És mondja, mi van Szidonnal? ( kérdezte végül Fejér Lipóttól. ( A nemzetközi szakirodalomban állandóan találkozom a közleményeivel, de személyes sorsáról jóformán semmit sem tudok. Mikor nevezik ki már egyetemi tanárnak? ( Nem nevezik ki. ( És miért nem nevezik ki? ( Ennek három oka is van ( vallotta meg őszintén Fejér Lipót. ( Először is: nálunk kevés az egyetem, nincs katedra. Másodszor: Szidon zsidó. Igaz, én is zsidó vagyok, maga is az, de a harmadik ok még nyomósabb: bolond... Landau elmélázott: ( Na és? ( rázta meg aztán elégedetlenül a fejét. ( Mit gondol? Ebben éppúgy megegyezünk: én is bolond vagyok, maga is bolond, ettől még nyugodtan lehetne neki is katedrája...
1954 májusában, Jules Henry Poincaré, nagy francia matematikatudós, a Francia Akadémia tagja születésének centenáris ünnepségeire Párizsba utazott Riesz Frigyes és Alexits György, mindkettő akadémikus, és jeles magyar matematikus professzor. Akkoriban még nem volt közvetlen légi összeköttetésünk a francia fővárossal ( a prágai gép Brüsszelig vitt, ott át kellett szállni a Párizsba induló járatra. S mert ugyanerről a gépről ugyancsak Brüsszelben kellett átszállni Amszterdam felé is, a két magyar akadémikus a prágai reptéren összekerült a magyar labdarugó-válogatottal; a csapat tagjai az angol-magyar nemzetközi torna előtt barátságos, előkészületi mérkőzésre Hollandiába repültek. Alexits professzor ismerte a válogatott csapat néhány tagját, s különösen szívélyes viszonyban volt Barcs Sándorral, aki mint a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke, elkísérte a futballistákat Amszterdamba. A kiváló matematikus örömmel üdvözölte Barcsot, majd a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatóját, és leparolázott az ismerős játékosokkal, aztán visszatért Riesz Frigyeshez, aki érdeklődni kezdett az előtte ismeretlen, ifjú útitársak felől. Alexits részletesen beszámolt Riesznek a körülrajongott hazai lábművészekről, és azt sem hallgatta el, hogy a futballcsillagok egyike-másika nem csekély öntudattal hordozza országos ( sőt világhírét. Riesz Frigyes szótlanul hallgatta a magyarázatot, és nagyokat pöfékelt kis kurta pipájából. Túlságos lelkesedést nem árult el a labdarúgás művészete és sztárjai iránt. Mégis, amikor a prágai várakozás vége felé egy padon üldögélt, s egyszerre csak mellételepedett Puskás Öcsi és Lóránt Gyula, megszólította a két, magyarul társalgó fiatalembert. — Az urak, mint hallom, magyarok? — kezdte a beszélgetést. — Igen — felelte készségesen Puskás. — És hová utaznak? — kérdezte teljes tájékozatlanságot mímelve a tudós matematikus. — Amszterdamba, — hangzott a csapatkapitány válasza —, barátságos mértkőzést játszunk a hollandokkal. — Ahá! — bólogatott Riesz, majd gyorsan feladta a harmadik kérdést is: — És miben mérkőznek velük az urak? Puskás kissé meghökkent. Már minthogy ők miben mérkőznek? Keményen megnyomta a szót: — Futballban, uram. Labdarúgásban. Ezek a fiúk a magyar labdarúgó-válogatott tagjai. Ez itt mellettem sporttársam, Lóránt Gyula, a kitűnő középhátvéd, huszonnégyszeres válogatott. Talán hallott vagy olvasott már róla. Kis szünetet tartott, azután a bemutatkozás normál hangjánál lényegesen emeltebb tónusban hozzátette: — Én pedig a Puskás vagyok. Riesz professzor elmélázva szívta a pipáját. Az utolsó mondatnál azonban kivette a foga közül, s szelíden érdeklődve megkérdezte „A Puskástól”: — És ön szintén futballozik?
1912-ben Germanus Gyula a Keleti Kereskedelmi Akadémia tanára volt. Egyik növendéke: Latinovits Tibor, jómódú, bácskai gavallérgyerek, akit szülei a szép reményekkel kecsegtető konzuli pálya reményében adtak a Keleti Akadémiára, a szép reményekkel homlokegyenest ellentétben — bukásra állott török nyelvből. Latinovits minden tőle telhetőt elkövetett a katasztrófa megelőzésére. A vizsga előtt néhány nappal megjelent Germanus professzornál, és egy finom velinpapíros borítékot nyújtott át. A professzor felbontotta a borítékot, és Lukács László miniszterelnök, a hírhedt panamista levelét találta benne, aki mint a reményekkel teljes Latinovits-ifjú atyafia: elnézésre, kíméletre kérte benne Germanus Gyulát, mert — mint írta — pártfogoltjának élet-halál kérdése, hogy a vizsgája sikerüljön. Germanust módfelett felháborította a miniszterelnök illetéktelen beavatkozása. Mérgesen ráförmedt a diákra: — Sajnálom, kérem. Nálam vagy tud a hallgató, vagy nem. Ha nem tud, protezsálhatja énfelőlem akár a miniszterelnök úr őnagyméltósága is, én megbuktatom. Latinovits elsápadt. — Professzor úr, — rebegte kétségbeesetten —, ugyanis én halálosan szerelmes vagyok. És az édesapám addig nem egyezik bele, hogy elvegyem a szívem választottját, míg le nem vizsgázom... Hát ezért... ezért élet és halál kérdése számomra... Erre az érvre Germanus Gyula szilárdsága kissé megrendült. Az elvi alapokról viszont semmiképpen nem akart letérni. — Nézze, fiatalember, — mondta rövid gondolkozás után —, adok magának egy sanszot. Itt van ez a török tankönyv. Kijelölök ebből néhány szöveget. Tanulja meg ezeknek a fordítását, és tanulja meg a nyelvtani részét. Aztán jöjjön el a vizsgára majd meglátjuk. Az ifjú Latinovits hálálkodva távozott, és néhány nap múlva sugárzó arccal jelent meg a vizsgán. Germanus odanyújtotta neki a kijelölt szöveget, és a jelölt csak úgy fújta a fordítást és a szintaxist. A kevéske kis anyagot a nemes ügy érdekében valóban gondosan bevágta. Olyan jól felelt, hogy a vizsgabizottság egyik tagja kíváncsi lett a kiváló készültségű diák további produkcióira. — Én még arra kérném a hallgató urat, K javasolta Germanus professzornak —, hogy mivel a latin betűs török szöveget ilyen hibátlanul lefordította, most írja fel ugyanezt diktálás után török betűkkel a táblára. Latinovits ezúttal falfehér lett. Rámeredt Germanusra, és észre sem véve annak biztató, bátorító kacsintását, kibotorkált a táblához. Remegő kézzel nyúlt a kréta után, és ahogy Germanus az első mondatot feldiktálta, már ki is esett a kréta az ujjai közül. — Írja, írja, írja — nógatta Germanus, de Latinovits Tibor összeomlott: — Professzor úr, — nyögte elcsukló hangon —, professzor úr, én egy betűt sem tudok törökül leírni. — Akkor ön megbukott — csattant fel dühösen Germanus, aztán elkeseredetten nézte, amint a diák kitámolygott a teremből. Vizsga után Latinovits a folyosón várta kétségbeesett arccal a professzort. ( Miért tetszett megbuktatni? ( kérdezte tragikus hangon. ( Most mi lesz velem? ( Fiatalember, ( válaszolt Germanus Gyula keményen (, maga megérdemli a sorsát. A vizsgabizottságban rajtam kívül senki egy szót sem tudott törökül. Kacsingattam magának, megpróbáltam jelet adni, hogy írjon, firkáljon akármilyen krikszkrakszot, mindegy... De maga teljesen elvesztette a fejét. Ezért buktattam meg. Mert ha valaki ilyen nagy szamár, akkor, véleményem szerint, ne nősüljön!
A vasárnap esti TV-krónikáknak kezdetben Várkonyi Zoltán volt a rendezője és vezető riportere. Egy ízben két egyiptomi festőt mutattak be, és a festőkkel való beszélgetésre a tudós orientalistát, Germanus Gyula professzort kérték fel. Germanus néhány szavas magyar köszöntő után arabra fordította a szót, és nyilván igen érdekes, izgalmas csevegésbe kezdett a két egyiptomi vendéggel. Egy-két hazai mondatocska elhangzott még, majd vendéglátó és vendégei végleg elmerültek az arab társalgásban. Várkonyi két kézzel integetett a kamera mögül, de a professzor rá sem hederített. Végre a műsor szerkesztője, Bánki László kétségbeesett lépésre szánta el magát. Besétált a képmezőbe, odajátszotta magát Germanus professzor mellé, és ügyesen a fülébe súgta: — Professzor úr, kérem, magyarul is, magyarul is... Germanus azonban türelmetlenül fordult Bánkihoz: — Hagyjanak előbb, hogy kibeszéljem magam — mondta méltatlankodva.
3. Politikusok
Wahrmann Mór, volt lipótvárosi képvelőt — öregebb korában — szegényebb atyafiai állandóan zaklatták a kéréseikkel. Az egyiknek protekció, a másiknak pénz, a harmadiknak egyéb támogatás kellett. Sokat töprengett az öreg, mi módon szabadulhatna meg tőlük? Mentő ötlete támadt. Levelet írt valamennyi rokonának, hogy mivel már ő elöregedett, legyenek olyan jók és küldjék meg neki az arcképüket — emlékbe. A szegény rokonok nagyra vették a gazdag rokon megtisztelő sorait s természetesen nyakra-főre küldték be a fényképeiket. Amikor már valamennyi együtt volt, Wahrmann kifüggesztette őket az előszobájában, aztán behívta a komornyikot, és így szólt hozzá: — Nézze meg, János, ezeket a fényképeket, de jól! Ha a tulajdonosaik közül bármelyik jelentkezne ezután, az Úristennek be ne eressze őket! Ettől fogva megszabadult a rokonoktól.
Wahrmann Móric nagybirtokos is volt Szabolcs megyében. Természetesen sűrű összeköttetésben állott az odavaló zsidó kereskedőkkel is. Ebből az összeköttetésből kifolyólag némelyik tartozott is neki. Az egyik hitsorsos különösen hosszú idő óta volt adósa, úgyhogy Wahrmann végül is türelmét vesztette s csak ennyit táviratozott neki: „Kohn J. Kisvárda. Nü? Wahrmann Mór.” Még aznap délután megjött a távirati válasz: „Kampec. Kohn Jakab.”
Wahrmann Mór egy ízben az utcán sétált egy szabolcsi zsidó gazdálkodóval. Szembe jött velük Brettschneiderné, egy akkor közismert szemrevaló zsidóasszony. Amikor észrevette a menyecskét, az öreg Wahrmann odaszólt a szabolcsi zsidónak: ( Krausz, nézze meg ezt a asszonyt! Ez a legcsinosabb zsidó nő Pesten! Amikor elhaladt mellettük Brettschneiderné, a vidéki hitsorsos köpött egyet. ( Miért köpött maga, Krausz? ( kérdezte Wahrmann. ( Képviselő úr, ( gesztikulált a zsidó (, eszembe jutott a feleségem otthon.
Sturm Albert, a Budapesti Tudósító című kőnyomatos újság kistermetű tulajdonosa igen szeretett kártyán kalábriászt játszani. Hárman verték egyszer a blattot a Szabadelvű-körben: két jól ismert országgyűlési képviselő, valamint Sturm. Az egyik képviselő, mint fölvevő ( rettentő nehéz játék után ( megnyerte a partit. A játszma végén odaszólt Sturmnak: ( No, Sturm úr, ugye, ezt jól megjátszottam? Sturm, aki észrevette, hogy a képviselő játék közben bele-belesandított az ő kártyájába is, ennyit felelt: ( Khérem alássan, nem annyira jól, mint amilyen nagy... khörültekintéssel.
Szellemes ember volt az öreg Mayer-Krausz Ábrahám. Amikor a fia, Lajos, képviselőjelöltnek lépett föl a Lipótvárosban, az öreg egy társaság közepén így aposztrofálta: - Fiamat, a Lajost, semmi szín alatt sem fogja megválasztani a Lipótváros. Két nagy hibája van. Először: nem tud beszélni. Másodszor: nem tud hallgatni. Egy ízben azt a kérdést intézte valaki az öreghez, hogy őneki, az eszes embernek, hogy lehetnek olyan gyenge gyermekei, mint a Lajos, meg a másik fia, az Izidor? Az öreg Mayer-Krausz csak annyit felelt: — Nem a fejemből ugrottak ki!
Báró Eötvös Józsefnek, a nagyszerű művelődéspolitikusnak és költőnek, a kimagasló államférfiúnak már fiatalon elhagyta családját, mert a vagyonnál magasabbra értékelte az erkölcsi tisztességet. Ugyanakkor jó kapcsolatban állt egy neves bankárral is. Szinte valahányszor Bécsben járt, Wodianer Móric bárónál szállt meg. Wodianernek 15-20 millió forint vagyona volt abban az időben. Olyan forintjai, amelyeket tisztességgel maga szerzett. A nagy magyar költő-politikus azért becsülte őt, mert gazdag ember még csak akadt Eötvös itthoni társaságában is, de olyan milliomost, aki maga szerezte pénzét, idehaza nem ismert. A meggazdagodásról beszélgetett egyszer a bécsi házigazda vendégével, s Eötvös mohón, hirtelen megkérdezte: — Hogy lehet így és ilyen gyorsan meggazdagodni? A bankár nevetett: — Semmi nem egyszerűbb ennél, kegyelmes uram. Ha egy fiatal ember elhatározza, hogy meggazdagszik, s azután egész életén át más célt nem ismer, csak azt, hogy meggazdagodjék, ennek áldozza éjjelét és nappalát, ezért fut, ezért fárad, ezért dolgozik, s ezt még szerelmében sem téveszti szem elől: okvetlenül meggazdagszik. Eötvös hosszan fontolgatta Wodianer válaszát. — Igaza van, — felelte végül —, de hol marad így a becsület? A milliomos bankár, a pénzes bécsi hatalmasság a magyar úr vállára tette kezét, s csak ennyit mondott: — Akinek már van néhány milliója, kegyelmes uram, az az ember könnyen szerzi hozzá a becsületet is. És a nagy vagyonnak éppen ez a legnagyobb átka...
A magyar parlamenti élet humor-krónikájában külön fejezet illetné meg Wahrmann Mórt, az emancipáció törvénybe iktatása után az első zsidó képviselőt, a Pesti Izraelita Hitközség volt elnökét. Wahrmann Mór kiváló pénzügyi tudása révén általában igen nagy meg becsülésnek örvendett. Éles esze, véleményéhez erősen ragaszkodó, vitázó készsége méltán sorakoztatta őt a nagy parlamenti férfiak közé. Egyik képviselőtársa egyszer, egy éles vita után így szólt hozzá: — Te, Móricz, veled én többé ebben az életben nem szállok vitába! Móricz, te okosabb vagy az Úristennél is, mert ő csak mindentudó, de te Wahrmann Móricz, te mindent jobban tudsz!
Humoros, erősen viccelődő beszédmodora és hasonlatai pedig megkülönböztetett pozíciót teremtettek neki a parlamentben és a közéletben. Nemcsak Tisza Kálmánnak, a generálisnak és Széll Kálmánnak volt ő bizalmasa, hanem Haynald Lajos, a kalocsai érsek és a klérus, valamint az arisztokrácia, nemkülönben az ellenzék kimagasló egyéniségei, mint Ugron Gábor és a többiek, valósággal dédelgetették, és politikai vacsorát vagy vendéglátást nélküle el sem tudtak képzelni.! Wahrmann is gyakran látta vendégül az ország vezető egyéniségeit, sőt, egy királyi udvartartásból szerzett magának szakácsművészt, de ezek az ebédek és vacsorák aztán valósággal események lettek, és az akkori költészet ódákat zengett róluk. Előkelő nemesi családok, mint az Okolicsányi- vagy a Bethlen-család tagjai vendégeskedtek nála. Noha Wahrmann magyar születésű volt, beszéde — de különösen kiejtése is — sajátszerűen hangzott, ám ez nem vált hátrányára, sőt ez adta meg neki az erősebb egyéni karaktert. Nagy eseményeknél, parlamenti viharoknál, akárhányszor megtörtént, hogy Wahrmann egy jól alkalmazott anekdotával lecsillapította a háborgó indulatokat és így természetesen igyekeztek a képviselők köréje csoportosulni. Egy ilyen alkalommal történt, hogy Wahrmann, amikor megpillantotta Ugron Gábort a folyosón, odaszólt neki: — Ogron, gyere ide! Ugron engedett a hívásnak, de mert ő sem vetette meg a tréfát, és mert nem lett volna az a nagy székely, aki volt, ha ezt ki nem használná, így szólt Wahrmannhoz: — Móric bácsi, miért mondod nekem mindig Ogron, amikor olyan szépen ki tudod mondani, hogy Ukulicsányi?!
A magyar históriából tudjuk, hogy a Deák-párt bukása után Apponyi Albert a Sennyei-féle konzervatív pártalakuláshoz csatlakozott. Sennyei Pál visszavonulása után, a fúzió miatt a kormányzópártból kilépett politikusokból szervezkedő új ellenzéki párt vezére lett, amely előbb az „Egyesült párt”, később a „Mérsékelt Ellenzéki”, gúnyosan „Habarékpárt” nevet vette fel. Akkoriban a sajtóban, politikai gyűléseken ez volt a téma és egy politikai vacsorán az egyik képviselő Tisza Kálmánt, magát a „generálist” akarta megszólaltatni, mert bár Apponyit minden oldalról erősen kritizálták és támadták, ez a zászlóbontás igen nagy politikai eseményszámba ment. Ámde a generális helyett az utolsó pillanatban Falk Miksa emelkedett szólásra. Falk Miksának kolosszális tekintélye volt, mert ő oktatta magyar nyelvre Erzsébet királynét, de máskülönben is mint éles tollú publicistát igen megbecsülték Falkot, már azért is, mert mint Deák-párti programmal megválasztott képviselő csatlakozott a szabadelvű párthoz, ahol szikrázó elmésséggel és erős politikai logikájával nagyon feltűnt. Falk tósztjában elmondta, hogy ő maga is sokat tépelődött azon, hogy amikor egy hatalmas, 67-es kiegyezést követő és egy ezen pártot erősen támadó, kossuthi eszméket érvényesíteni akaró, 48-as párt van, mi szükség van egy új pártra, és ezt ő csak egy hasonlattal tudja megmagyarázni a következőképpen: — Tisztelt barátaim! Vidéken voltam egy földbirtokos barátomnál vendégként, amikor vacsora után a gyönyörű holdvilágos éjjelen afféle emésztési sétát tettem vele a kastély körül. Egyszerre csak különös hang üti meg fülemet, hosszúra nyújtott egymásután következő egyforma hang, mint a magyar pásztorok tülkölése. Megkérdeztem vendéglátó gazdámtól ennek a jelentőségét, amire ő felvilágosít, hogy ez a falusi éjjeli őr — a bakter — jelzése és aszerint, hogy 10, 11, 12 óra van, ő ugyanannyi elnyújtott hangot hallat. Én csodálkozásomnak adok kifejezést, hogy ez merőben felesleges, mert ha ébren van, akinek ez a tülkölés szól, megnézheti az órát, ha pedig alszik, úgysem hallja. Amire így intéz el engem barátom: — Úgy látszik, ti pestiek nagyon okosoknak tartjátok magatokat. Mert hiszen megállapításod tényleg logikus lenne, ha csak két kategória volna: az ébren lévők és az alvók. De hát mi van a harmadik kategóriával, amelyik szundikál? Ennek szól a tülkölés. — Így van ez a politikában is,— folytatta Falk —, a 48-as és a 67-es pártokhoz Apponyi egy harmadik pártot kreált, a mérsékelt ellenzékit, a habarékpártot. Ez lesz a szundikálók pártja. A tósztot óriási tapsorkán követte, és a „generális” maga is szívből kacagott és tapsolt Falknak.
Tudvalevő, hogy Vázsonyi Vilmos ügyvédként notórius bűnösök képviseletét sohasem vállalta. Egy ízben azonban barátai unszolására mégis kénytelen volt fogadni egy hadicsalót, aki jogi képviseletére kérte fel őt. Ettől azonban a védői tisztségért olyan hatalmas összeget kért, hogy a kliens megütődve kérdezte: — Miért kér, képviselő úr, tőlem ilyen nagy honoráriumot?” Mire Vázsonyi sztoikus nyugalommal a következőt válaszolta: — Tudja, uram, a jogi képviseletért tényleg csak a negyedrész járna nekem, a másik háromnegyedet azonban azért az undorért kell fizetnie, amit ezen ügy iránt érzek. Ilyen „barátságos” megállapítás után a kliens, Vázsonyi legnagyobb megelégedésére, elpárolgott...
Vázsonyi Vilmos korának egyik legnagyobb szónoka volt. Párthívei, követői rajongtak érte. Erős dialektikája, borotvaéles logikája és elokvenciája félelmetessé tették őt ellenfelei előtt. Akik persze gyűlölték is, mert szatirikus, gúnyos, kíméletlen harcmodora leteperte az ellenfelet. Mégis volt egy korszak, amikor az egész városházi közgyűlés úgyszólván behódolt neki, és mondhatni, az egész főváros leste megnyilatkozásait, mert akkoriban az egész városi politikát kizárólag ő uralta, és a hatalom az ő kezében volt. Hódító útjára egyik fővárosi kerületből a másikba vonult, nagy népgyűléseket tartva ott, ahová nem kisebb ellenzéki politikusok, mint Eötvös Károly, Bessenyei Ferenc, Olay Lajos voltak kísérői. Midőn a Vigadó nagytermében Eötvös Károly elnöklete alatt tartott nagy lipótvárosi gyűlésen rettenetesen támadta Tisza Istvánt és magyarázta, miért nem csatlakozhat a 48-as párthoz, olyan frenetikus hatást ért el, hogy a Vigadó nagyterme ilyen tapsot és tetszésnyilvánítást alig hallott. Nagy diadalmenetben kísérte Vázsonyit a több ezer főnyi tömeg, és este fényes vacsorával ünnepelték a sikert. Akkor történt, hogy az egyik szónok kifogásolta, hogy Vázsonyi a Lipótváros fellegvárában, bár igen erősen támadta a bankokráciát, mégsem mondta el azt, amit ebben a vonatkozásban a József- és Ferencvárosban kifejtett. Vázsonyi gyanúsításnak vette ezt a kritikát, mert burkoltan az volt benne, mintha ő a kapitalisták fellegvárát, a Lipótvárost kímélte volna. Éppen azért kissé ingerülten válaszolt, mert híveitől feltétlen engedelmességet várt és bizony velük szemben is néha kíméletlen tudott lenni. — Úgy látom, — mondta Vázsonyi, nagyot szippantva szivarjából —, a tisztelt hittestvérem nem jár nagyünnepeken templomba, és nem forgatja az ünnepi zsidó imakönyvet, mert akkor tudhatná, hogy egy bizonyos imánál csillag alatt meg van jelölve: „A bűnbánó igéket egyes hitközségekben nem mondják.”
Nem rejtette véka alá azt sem, hogy érdes tréfálkozásával egyszer csúnyán felsült. Ismert figurája volt a régi Pestnek Tiller Mór dúsgazdag egyenruhaszabó és a San Marino köztársaság magyarországi konzulja. Az egzotikus és törpe országocskák konzuli tisztségét ugyanis jó pénzen meg lehetett vásárolni, ezzel némi rang, cím, címer- és aranyhímes, kardos, kalpagos diplomatafrakk járt. Tiller Mór rátarti ember volt. Addig szabta-szabogatta hercegek, grófok, bárók huszár-, ulánus- és dragonyos uniformisait, míg maga is már-már arisztokratának képzelte magát. A jól megtermett, nagyszakállú férfiú peckesen járt az utcán, s megnövekedett öntudatát a San Marino-i konzulátuson felül még az is emelte, hogy állítólag feltűnően hasonlított az előkelő úrlovas mágnásra, gróf Batthyány Elemérre. Barcsay Domokosnak begyében volt az úrhatnám zsidó szabómester. Egy fényes tavaszi délután, amikor éppen kilépett a kaszinó kapuján, Tiller ott sétált előtte a Kossuth Lajos utcán. Barcsay hirtelen gondolt egyet, utána sietett, és kedélyesen hátba vágta a mit sem sejtő egyenruhaszabót. Tiller hápogva fordult meg, Barcsay pedig sajnálkozó arccal kért bocsánatot: — Oppardon! Hát nem azt hittem, hogy gróf Batthyány Elemér...? Ezt a hasonlóságot! Ezer bocsánat... Tiller konzul úr nem tudta pontosan, dühöngjön vagy büszke legyen. Aztán a büszkeség mellett döntött. — Á, szót sem érdemel, kérem — mosolyodott el Tiller kényszeredetten. — Megesik az ilyesmi. A tréfa olyan remekül sikerült, hogy Barcsay most már egyenesen lesett Tillerre. Sőt: néhány barátját is beavatta a mókába. Ott lapultak a kaszinó bejáratánál, amikor Tiller, szokása szerint üzletzárás után a Kossuth Lajos utcai korzón végiglengette csodálatos szakállát. — Most! — súgta Barcsay a többieknek, és Tiller után iramodott. A szabó háta nagyot puffant, és az áldozat felháborodva kiáltott fel: — No de, uram! — Jaj, de kellemetlen! — sopánkodott Barcsay. — Ez már aztán igazán kínos. Uraságod hátulról teljesen olyan, mint Batthyány Elemér... Bocsásson meg, kérem. Tiller komolyan mérges volt. De nem volt mit tennie, lenyelte a mérgét, annál is inkább, mert Barcsay ki nem fogyott a bocsánatkérésből. A szabó kénytelen-kelletlen megbocsátott, és ment tovább. Kétszer összetévesztett, morfondírozott magában, harmadjára biztosan vigyázni fog... „A fejedelem” (tréfásan így nevezték Barcsayt) vigyázott is. Néhány nap múlva azonban úgy vágta hátba a korzón Tillert, hogy annak a lélegzete elállott. — Elsüllyedek! — csapta össze aztán a kezét. — Ez kétségbeejtő! Mint két tojás. Ünnepélyesen kijelentem, hogy többet nem fordul elő. Sajnos, Batthyány Elemérrel ilyen hátba vágós viszonyban vagyunk... Hanem most már Tiller is vigyázott. Ha jött az üzletből, nagy kerülőt tett, a keresztutcákból kilesett a Kossuth Lajos utca felé. És észrevette, hogy Barcsay Domokos nap mint nap szorgalmasan vár rá. Négy napig gondosan kikerülte a „fejedelmet”, az ötödiken most már ő leste meg, amikor Barcsay a várakozást elunva, lassan megindult a Kossuth Lajos utcán lefelé. Tiller tisztes távolból, óvatosan követte, lekísérte az Erzsébet hídig, onnan a Duna-partra, és megvárta, amíg csatlakozik két elegáns fiatal hölgyhöz. Akkor utána iramodott, elérte, és irtózatosat durrantott a hátába. Barcsay dühödten fordult hátra. A szeme vérben forgott. — Oppardon, uram, — hajolt meg sajnálkozva Tiller Mór császári és királyi udvari egyenruhaszabó és San Marino konzulja —, millió bocsánat! Azt hittem, hogy gróf Batthyány Elemér vagyok!
1867 utáni új magyar Képviselőház első zsidó hitű tagja Wahrmann Mór volt (a legtöbben csak Móricznak szólították), akiról már elmondtuk, hogy igen éles eszű, heves vitatkozó, véleményéhez konokul ragaszkodó ember volt. Egyik képviselőtársa valamilyen vita után így szólt hozzá: — Te, Móricz, veled én többé ebben az életben nem szállok vitába. Móricz, te okosabb vagy még az Úristennél is, mert ő csak mindentudó, de te, Wahrmann Móricz, te mindent jobban tudsz!
Farkas Imre miniszteri tanácsos, költő, operett szerző, regényíró és publicista miniszteri segédtitkár korában már nagy népszerűségnek örvendett. Nem annyira a munkahelyén, a honvédelmi minisztériumban, mint inkább azon kívül. És nem mint hivatalnok, hanem mint poéta, jó cimbora. Ha a városházán szolgál, nem biztos, hogy olyan kedves embere lett volna Bárczy István polgármesternek, mint így — baráti alapon. Még a békeévekben történt, hogy Bárczy találkozott egyszer Hazai Samu honvédelmi miniszterrel. Azt mondta neki: — Kedves barátom, felhasználom az alkalmat, hogy egy szívességre kérjelek. — Parancsolj. — Van nálatok a minisztériumban egy fiatal titkár. Szeretném, ha két hétre átengednéd. Hazai kelletlenül rázta a fejét: — Sajnos, nem lehet. Sorozás lesz, újonc számbavétel, minden emberre szükségem van. Fájdalom, hogy meg kell tagadnom a kérésedet... Tulajdonképpen mire kellett volna ez a titkár? — Nézd, kérlek, — mondta lemondó gesztussal a polgármester —, bevallom neked: magánügy. Párizsba utazom egy csomó unalmas demokrata törzsfőnökkel, és szerettem volna, ha az illető fiatalember velem jön... A miniszter kissé megbánta, hogy ennyire kurtán utasította el a polgármester kérését. — No, és ki ez a titkár? — kérdezte meg utólag, már csak udvariasságból is. — Farkas Imre — felelte Bárczy. A honvédelmi miniszter arca a név hallatára felderült. — Hja, az más! — szólt vidáman. — Azt viheted. Sőt; tudod mit? — Vidd el örökre!...
Szilágyi Dezső igazságügy miniszter korában valami fontos kommünikét diktált egyszer Sturm Albertnek, a félhivatalos Budapesti Tudósító akkori szerkesztőjének. Diktálás közben a nagy államférfi valami találó fordulaton törte a fejét, amire Sturm Albert megmondta neki, mi a legmegfelelőbb kifejezés. Amikor aztán a kommüniké átment a minisztertanácson, és Szilágyi Dezső — kiadatás végett — visszaadta Sturmnak, mégpedig abban a fogalmazásban, melyet az újságíró javasolt. Sturm meg nem állhatta, hogy oda ne szóljon: — Ugye, mégis jó, kegyelmes uram, ha hatalmas államférfi oldalán ott van a kis újságíró? Jó ilyenkor az újságíró eszére támaszkodni! Szilágyi ráförmedt: — Hallja, Sturm, igazán meglátszik magán, hogy zsidó! — Miért, kegyelmes uram? — Azért, mert szemtelen! No, Sturm sem maradt adós a válasszal: — Csakhogy Excellenciádon is meglátszik ám, hogy kálvinista! — Ugyan miért? — Azért, mert hálátlan!
Sturm Albert kora délelőtt betévedt a tisztelt Ház büféjébe, ahol súgva mondta neki a kiszolgáló kisasszony: — Szerkesztő úr, tudja-e, mi az újság? Sturm hegyezni kezdte a fülét. Elvégre sohasem tudhatja az ember, honnan kapja a szenzációt. — No, micsoda? — kérdezte hirtelen. — Képzelje, szerkesztő úr, Tisza István egy pohárka konyakot ivott meg az előbb! — No és? Én is ittam, kettőt is! — Igen ám, de Tisza csak akkor szokott inni, ha beszélni akar!
1866-ban Bécsbe utazott Deák Ferenc, és mint szerény ember, sem különvonatot, sem szalonkocsit nem vett igénybe, hanem másodosztályú fülkében ült. Rajta kívül még egy úr ült a fülkében, aki mindig udvariasan tüzet adott neki, majd sietett bemutatkozni: — Rosenzweig Manó vagyok. Deák azt hitte, hogy útitársa megismerte, tehát csak annyit mondott... — Örvendek. — A Friedmann és Weisz cégnek utazom textilben... elsőrangú cég — folytatta a közlékeny utas. Deák bólintott, és hallgatott, de az útitárs tovább ostromolta: — Bécsbe tetszik utazni? — Bécsbe. — Milyen cég, ha szabad tudnom? — Kaiser és König. — És milyen brancsban (üzletágban), ha nem vagyok indiszkrét? — Kiegyezésben... — Hm... értem. Holmi kényszeregyezség — jegyezte meg Rosenzweig. Majd rövid gondolkodás után hozzátette: — Mindjárt gondoltam, hogy nem valami kóser firma.
Kodály Zoltán felesége, a híres Emma asszony (Sándor-Schlesinger Emma) meglehetősen ridegen viszonyult az 1950-es évek kommunista vezetőihez, holott időről-időre kapcsolatot kellett tartania velük. Egyszer, lábtörése után a Kútvölgyi úti — mondhatni állami — kórházban felkereste két ÁVO-s tiszt, akik közölték vele, hogy „maga Rákosi elvtárs személyesen” fog „spontán” látogatást tenni a betegágyánál egy órán belül. Óriási riadalom keletkezett a kórházban, a biztonságiak megszállták a folyosókat, s valóban alig telt le a megadott idő, szélesre tárult az ajtó, s egy malomkő nagyságú virágcsokor mögött felbukkant a jól ismert kopasz fej. A főorvos és a biztonsági tiszt hajbókolva követték. — Jónapot-jónapot, Kodályné asszony — szólalt meg mosolyogva Rákosi Mátyás. — Jónapot, Rákosi — felelte hűvösen Emma asszony. Kínos csend. „Rákosi elvtárs” a torkát köszörülte. Az ápolónő egy vázába tuszkolta a túlméretezett csokrot, majd zavartan kiosont. A főorvos idegesen követte, csak a biztonsági tiszt maradt Rákosival. — Hogy van, hogy van, Kodályné asszony? — kísérelte meg újra a társalgást „Rákosi elvtárs”. — Köszönöm, Rákosi — viszonozta a beteg hölgy. Újabb kínos csend, torokköszörülés. Néhány percnyi hallgatás után ismét Rákosi törte meg a csendet. — Hát akkor, viszontlátásra, Kodályné asszony. — Viszontlátásra, Rákosi. A „nagy vezér” sarkon fordult és távozott. A biztonsági tiszt visszalopózott, és megjegyezte, hogy Emma asszony nem éppen a helyzethez méltóan viselkedett, mert nem volt elég kedves „Rákosi elvtárshoz”. — Hogy én nem voltam elég kedves? — pattant fel Emma asszony, s beteg lábához mérten meglehetősen gyorsan felkapta mankóját. Kisietett a folyosóra, s a lépcsőfordulóból még utána kiáltott a „kedves vendégnek”: — Rákosi, Rákosi! Jöjjön el máskor is...
4. Társasági élet
A leghíresebb sadhen (zsidó házasságközvetítő) az öreg Weinstein bácsi volt Budapesten. Főhadiszállását a Pannónia kávéházban tartotta (a mai Rákóczi út elején), ott keresték őt fel aztán a különböző ungvári, munkácsi, beregszászi, nagyváradi hölgyek és a különböző testalkatú kandidátusok. Weinstein egy csinos és vagyonos leányt ajánlott az egyik izraelitának. Csinos és vagyonos volt a leány, csakhogy törött lábú s emiatt sánta. A fiatal kandidátusnak természetesen kifogásai voltak: — Weinstein úr! Miért ajánl maga nekem egy sánta leányt? Elvehetek én egy ép leányt is! — Nincs igaza, Klein úr! — magyarázta a sadhen. — Nézze, maga megházasodik, elvesz egy hibátlan leányt, mikor elmegy a nászútra, a fiatal menyecske be akar szállni a kupéba vagy az ojtomobillba, megcsúszik, eltöri a lábát. Akkor ki kell vinni Herzl báróhoz, a szanatóriumba. Mennyi költség, mennyi fáradság, mennyi baj! Lássa, itt már egy kész dolga van magának!
Századunk elején több jómódú zsidó család szerzett magának nemességet, sőt egyesek báróságot is. Ennek elsősorban anyagi feltételei voltak. A nemesi oklevél átadása után a császár-király fogadta az előkelő rend új tagját. Az öreg zimonyi Schwartz Ármin is, mihelyt a nemességet megkapta, természetesen kihallgatásra jelentkezett Ferenc József őfelségénél. Amikor már megköszönte volna a király kegyességét, őfelsége legnagyobb csodálkozására nem mutatott hajlandóságot a távozásra, úgy, hogy Ferenc József meg is kérdezte: — Schwartz úr, van még talán valami előterjesztése? — Igenis, Felséges uram — kapott a kegyes biztatáson Schwartz Ármin. — Az a kis gyenge szokásom van, hogy a „Kaufmann”-ban minden délután jó barátommal, a Krausszal szoktam tartlizni. Felséged is beláthatja, hogy mostani minőségemben... mint nemes ember... nem ülhetek le kártyázni a Krausszal. Kérem tehát Felségedet, tegye meg nekem azt a szívességet, hogy nemesítse meg a Krauszt is!...
Az 1920-30 közötti évtized változatos eseményei kemény próbára tették az első világháború és az annak nyomában járó gyászos események során legyengült pénzintézetek vezetőit. Ezt a próbát kitűnően állotta ki Weisz Fülöp, a Pesti magyar kereskedelmi bank vezérigazgatója, majd elnöke, aki bankjának régi pozícióját rövid pár év alatt helyreállította és annak a külföldön is újból nagy tekintélyt szerzett. Weisz Fülöp nem volt szónokló bankár. A bankvezéri szobában érezte jól magát, ahol rövidre fogott rendelkezésekkel, odavetett bíráló megjegyzésekkel, a tényállást élesen megvilágító kritikával irányította bankja sorsát. Röviden nyilatkozott akkor is, ha a közhitel kérdéseiben kérdezték meg. Egy ízben felmerült az a kérdés, mit kell tenni egy kisebb bankkal, amely immobilizálódott, és már nem tudja teljesíteni fizetési kötelezettségeit. Voltak, akik azt tanácsolták, hogy a bankot sorsára kell hagyni, fel kell számoltatni. Mások azt kívánták, hogy a hitelélet tényezői — állam, jegybank, magánintézetek — fogjanak össze és a magyar közhitel érdekében együttes áldozatkészséggel tegyék ismét életképessé a megakadt bankot. Amikor aztán Weisz Fülöp nyilatkozatára került a sor, véleményét ebben a kis versecskében foglalta össze: „Ha egy bank meg akar halni, nem szabad abban zavarni.”
Bródy Zsigmond, a régi Neues Pester Journal főszerkesztője Falk Miksával, Erzsébet királyasszony egykori magyar tanítómesterével, a nagynevű publicistával, a Pester Lloyd szerkesztőjével beszélgetett lapjáról, a Neues Pester Journal-ról. — Mindennel meg volnék elégedve, — mondta Bródy —, csak azt ne hallanám, hogy olvasóközönségem a lap Neues Pester Journal nevét mindig így ejti ki: Neues Pester Zsornál! — Hja, barátom, — felelte Falk Miksa —, az a publikum, amely helyesen ejti ki a lapod nevét, azaz Zsurnált mond, az bizony a Pester Lloyd-ot olvassa!
A felvidéki zsidóság körében — vagy száz éve — minden diskurzusnak a veleje, a csúcspontja a Rothschild-ház tekintélye és vagyona volt. Legendák keringtek Rothschild jótékonyságáról, uralkodóházaknál való befolyásáról, mérhetetlen kincseiről, gyűjteményeiről, képtáráról és megszámlálhatatlan millióiról. Ez volt a vágyak vágya, és mindig oda lyukadt ki a kívánság: „Bár az enyém volna a Rothschild vagyona!” Mindenekfölött a Rothschild-vagyon után áhítoztak, ezt jócskán előnyben részesítették a Morgan-vagyon és az indiai nábobok vagy az olajmágnások gazdagsága előtt, mert beléjük idegződött a Rothschild-vagyon meseszerű nagysága, és ezzel bizonyos néprétegeknél számszerűen már nem lehetett versenyezni. Az 1900-as, jó, békebeli időben Nagy-Magyarország egyik falujának, Buzita nagyközségnek a kaszinójában, miközben épp széles mederben folyt a vitatkozás — amelyben a falu bírája, jegyzője, boltosa, kocsmárosa, de az Abaúj—Tolna vármegyei útbiztos is élénken részt vett —, megszólalt a takarékosságáról híres falu népének közszeretetben álló kocsmárosa, Friedmann Izidor, és nagy figyelem közepette adta elő a következő szentenciát: — Én pedig azt mondom: ha a Rothschild vagyona az enyém lenne, gazdagabb lennék mint Rothschild. — Hát az meg hogy lehet? — kérdezte a falu jegyzője. — Hát úgy, — válaszolt a kérdezett —, hogy a Rothschild-vagyon mellett az én jól menő kocsmámat sem adnám fel!
Veigelsberg Leó a Pester Lloyd néhai szerkesztője, a Wurm-udvarban levő Braun-féle kóser vendéglőben ebédelt délután két óra tájt egy börziáner (tőzsdés) barátjával, aki azután ugyancsak a Zugligetbe készült, mint ő maga is. A börziáner friss Pester Lloyd-ot tett ki maga elé az asztalra, hogy majd elolvassa odahaza. Megebédeltek. Ebéd után a börziáner magához intette Braun vendéglőst, és azt mondta neki: — Braun úr! Amit ettem, a libamáj elsőosztályú volt. Mondja, nem adhatna egy egész nyers libamájat, hogy kivigyem a villámba? — Kérem, szolgálhatok vele — felelte a vendéglős. Azzal kiment, és behozott tálban egy egész nyers libamájat. A börziáner fogta a friss Pester Lloyd-ot, és belepakolta a libamájat. Veigelsberg megütődve nézett rá. — Maga ugyan sokra becsüli a lapunkat, ha ilyet pakol bele! — Hallgasson, szerkesztő úr! — intette le a börziáner. — Ilyen jó cikk még sohase volt a lapjában!
A múlt század végén és a századforduló idején negyven évig volt a német nyelven olvasó gazdag fővárosi polgárság napi-lapjának, a Pester Lloydnak a főszerkesztője Falk Miksa. Cikkeinek ezreivel támogatta a hatvanhetes politikát — ha nem is éppen illendő, hogy a kiegyezés korának e nevezetes sajtó-korifeusáról csak egy ilyen adomaszerű, pajzán kis anekdotát jegyezzünk ide... Századunk első éveiben Falk Miksa már életének nyolcadik évtizedét taposta. Aligha hallotta a Habsburg-monarchia eresztékeinek ropogását — dús élettapasztalata néha rögeszmés apróságokban nyilatkozott meg. — Nem szeretem a cáfolatokat — mondogatta. — Ezért nem közöltem lapomban soha eljegyzési híreket. Az eljegyzés nem végleges dolog. Ha ma megcáfolok egy „füstbe ment” eljegyzést, holnap a leghitelesebb forrásból származó politikai híreimet is fenntartással fogadhatják. És ennek az elvemnek szigorú betartásával nem egyszer már jó szolgálatot is tettem embertársaimnak... — Jó szolgálatot...? — kérdezték hívei. — Bizony, nagyon jó szolgálatot. Feljött hozzám egyszer egy fiatalember, és az édesapjával való barátságomra hivatkozva kért, hogy közöljem le a Lloydban eljegyzése hírét. Nyájas hangon, de határozottan megtagadtam a kérését. — Édes öcsém, én elvből nem adok le eljegyzési hírt. Magával sem tehetek kivételt. Tapasztalatom, hogy minden parti visszamehet. Az ifjú vőlegény magabiztosan mosolygott: — Főszerkesztő úr nem ismeri a menyasszonyomat... — Őt, sajnos, nem ismerem, de ismerem az életet. Sok esetet láttam én, amikor később rájöttek valamire... — Az én menyasszonyom makulátlan! Igazi angyal! — Távol álljon tőlem, hogy megbántsam, de hallottunk már bukott angyalokról. Persze ezt csak úgy általánosságban, elvi alapon mondom. A fiatalember lángvörös lett, és sértődötten távozott. Nem mondom, hogy valami kellemesen éreztem magam... — És a jó szolgálat? — csodálkoztak a történet hallgatói. — Miben állott a jó szolgálat? — Várjuk ki a végét! — emelte fel ujját az öregúr. — Egy hónap múlva az utcán véletlenül belebotlottam a vőlegénybe. Megszólítottam: — Gratulálhatok, kedves öcsém? A fiú szemére húzta a kalapját. Láttam, hogy zavarban van. — Nem lesz esküvő, főszerkesztő úr... — Nocsak! — És tulajdonképpen a főszerkesztő úrnak köszönhetem, hogy a parti visszament. Ugyanis, amikor lejöttem a főszerkesztő úrtól, tűnődni kezdtem azon, hogy Falk Miksa nem beszél bukott angyalokról csak úgy a levegőbe... Ha ő ilyesmit mond, akkor biztos van abban valami... — És volt? — De még mennyire! Az angyalka rengeteget bukott. Szerencsémre, a főszerkesztő úr még idejében figyelmeztetett. Nagyon köszönöm! Így valamennyien jól jártunk. A vőlegény egy sokat bukott angyaltól, a Lloyd egy hitelrontó cáfolattól szabadult meg, én pedig megerősödtem az én hitemben: eljegyzési hírt nem szabad közölni.
Lánczy Leó, a dúsgazdag bankár, egyszer szilveszter napjának reggelén a behavazott Nagykörúton sétált, s a zöldséges kirakatában felfedezett egy csodálatosan szép görögdinnyét. — Mibe kerül ez a dinnye? — kérdezte a bankár. A boltos hatalmas összeget mondott. Ám mégsem kellett csodálkozni, hiszen az volt maga a csoda, hogy ez a dinnye a tél közepéig így elállott. A bankár sajnálta a pénzt, otthagyta a dinnyét és bement az irodájába. Irodája előtt már várta őt Kiss József, a költő. Azért jött, hogy a bank esetleges maradék jövedelméből egy kis támogatásért könyörögjön hetilapja, az A Hét számára. Délben Lánczy Leó hazafelé sétálva arra gondolt, mégiscsak megveszi a dinnyét, hadd kedveskedjék vele a családjának és a vendégeinek újesztendő napján. A boltos azonban sajnálkozva fogadta: — Uram, a dinnye elkelt. Lánczyt nagyon bántotta a dolog. — Mégis, ha szabad kérdeznem, ki vette meg? Ki nem sajnált ennyi pénzt egy dinnyére kiadni? — Ó, egy közismert ember vette azt meg — büszkélkedett a zöldséges. — Kiss József járt itt, aki elmesélte, hogy váratlanul egy kis jövedelemre sikerült szert tennie...
Keszler József, a kiváló irodalmi kritikus, akiről már korábban említést tettünk, összebotlott a kávéházban Lövenstein Arnolddal, a Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság igazgatójával. Az igazgató, hivatalból és magánszenvedélyből művészet-barát, kihúzta rendkívüli méretű szivartárcáját, felkattintotta, és megkínálta Keszlert egy szivarral. De milyen szivarral? Gyönyörű, óriási, valódi Havanna szivarral, amelynek hossza meghaladta a húsz centimétert, két vége hegyes csúcsban végződött, vörösesszőke volt, mint egy Tizian madonna hajtincse, és domború derekát széles piros papírszalag ölelte át. Keszler mély megilletődéssel gyújtott rá a Havannára, amelynek ára 1910 körül három aranykorona volt. Egy közepes jövedelmű ember egy napi fizetése. — Na, mit szól hozzá, szerkesztő úr? — kérdezte Lövenstein. — Amit az egyszeri falusi zsidó a plébánosnak — felelte bodor füstfellegeket eregetve Keszler. — Nem értem... — Mindjárt megérti. Egy szegény falusi zsidó levelet irt az Úristennek, amelyben sürgős segítséget és némi készpénz-támogatást kért. A levelet rákötötte egy szép piros léggömbre, és a mennybe röpítette. A kis léggömb azonban nem jutott fel a mennybe, mert útközben kipukkant, és maradványai a levéllel együtt leestek a plébános udvarába. A plébános elolvasta a furcsa levelet, és a jámbor kérés annyira meghatotta, hogy elment a szegény zsidóhoz. — Testvérem, — szólt hozzá, mert igen liberális plébános volt —, az Úristen elolvasta a te leveledet, és általam küld számodra harminc forintot... A szegény ember boldogan vette át a pénzt. Áldást mondott a küldőre és a közvetítőre, de amikor a plébános elégedetten távozott, Isten megajándékozottja keserű mosolyra fakadt. — Képzelem, — csóválta a fejét gyanakodva —, mennyit küldhetett nekem az Úristen, ha a plébános abból harminc forintot adott... — Látja, — fejezte be tanmeséjét Keszler —, én is így kiáltok fel: mennyit hozhat magának a Pallas, ha maga engem ilyen szivarral kínál meg...!
A már korábban említett „kis Rott” szokta mesélni, hogy egyszer, egy vendégszereplése alkalmából felkereste az egyik vidéki város kóser vendéglőjét. Nagyon éhes volt, előadás után, még a vonat indulása előtt szeretett volna valamit vacsorázni. — Egy ksi pörköltet kérek — szólt oda a vendéglősnének. — Sajnos, — válaszolta amaz —, momentán nincs pörköltünk. — Semmi baj, — folytatta a kis Rott —, akkor kérek egy kis marhahúst levesben. — Az sincs. — No, nem számít, készítsen akkor három tojásból rántottát. A kocsmárosné sajnálkozva felelte: — A tojás elfogyott. — Hát ha nincs más, — egyezett bele az éhes színész —, adjon nekem egy kis szalámit. Csakhogy a vendéglátó asszonyság hidegvérrel közölte: — Szalámit nem tudok adni. Mit volt mit tenni, a kis Rott dühösen, köszönés nélkül távozott. Már elég messze járt, amikor látja, hogy a vendéglősné lélekszakadva rohan utána és lihegve mondja: — Elfelejtettem megmondani, hogy sajt sincsen...
Egy gazdag, már régen keresztény hitre tért zsidó bankárral esett meg a következő tanulságos történet. A bankár egyetlen, gyönyörű leánya az egyetemen megismerkedett egy nagyon kedves és tehetséges zsidó fiúval, s ahogy az már lenni szokott, a fiatalok egymásba szerettek. A fiúnak nem sok esélye lehetett erre a „partira”, mivel a templom (úgy is mondhatjuk, a zsinagóga) egere hozzá képest milliomosnak számított. Hosszas vívódás után a fiatalember mégis rászánta magát a nehéz „küldetésre”, felkereste szíve hölgyének édesapját, és udvariasan megkérte a leány kezét. A kikeresztelkedett zsidó bankár dühösen förmedt rá a nem kívánatos kérőre: — Hogy merészeli megkérni a leányom kezét? Mindenekelőtt tudhatta volna, hogy semmiképp nem adhatom magának egyetlen utódomat! A fiatalember tétován tovább várakozott, köhécselt-krákogott, mintha azt remélte volna, hogy a gazdag ember majd csak meggondolja magát, s hogy fontosabbnak érzi a lánya boldogságát. A bankár úgy érezte, némi magyarázattal tartozik a kikosarazott kérőnek, ezért azután így folytatta: — Nézze, fiatalember, ne tápláljon hiú reményeket. Egyáltalán nem adhatom magának a lányom kezét, mert egyrészt maga zsidó, mi pedig — mint tudja — keresztények vagyunk. Másrészt maga ugyebár szegény, mi pedig gazdagok vagyunk, és ugye azt jól tudja, hogy nálunk zsidóknál mégis csak a pénz a legfontosabb...
5. Vallási élet
Rabbiválasztás volt Vásárosnaményban. Csak Klein Jakab ágált a jelölt ellen, akit aztán persze meg is választottak. Klein Jakab ellenzéki voksát leszámítva — egyhangúlag. Néhány nap múltán Klein Jakab átment a szomszéd községbe. Amint megérkezett, nyomban megrohanták az odavaló hitsorsosok, hogy mondja meg, milyen ember az új rabbi? Klein Jakab így felelt: — Az? Az van egy Petőfi! Egy Mózes! Egy Isten! — Maga beszél így? — csodálkoznak a hitsorsosok. — Hiszen maga lármázott ellene legjobban! — Nohát igen! — adja meg a felvilágosítást Klein Jakab. — Az van egy Petőfi, mert Petőfi sem ismerte a Talmudot. Az van egy Mózes, mert Mózes nem tudta magyarul. Az van egy Isten, mert az Isten nem volt ember. Ez a rabbi sem ember...
Valamikor 1946-ban izraelita vallásos félórát tartottak a rádióban. - „És minden fiaid: vöchol baunójich, az Úr tanítványai lesznek, ez áll Ésaiás próféta 4. fejezetének 13. versében” — idézte a Bibliát a vallásos félórát tartó rabbi, és beszédében kifejtette az ótestamentumi textushoz fűzött gondolatokat. Amikor a vallásos félóra befejeződött, az ellenőrző fülkében ülő műsorfelügyelő, a sok mindent tudó Gyöngyi László átkapcsolt a stúdióba: — Tisztelendő főrabbi úr, tessék várni egy pillanatra. Odasietett a stúdióból kilépő lelkészhez, és szerényen megjegyezte: — Elnézést kérek, a bibliai idézetbe apró kis hiba csúszott. Ugyanis a héber szöveg eredeti olvasata nem: vöchol baunójich, hanem vöchol bonájich... A lelkész meghökkenve bámult Gyöngyire. Csakugyan igaz, ő nem az eredeti ejtés, hanem a hagyomány szerint idézett. — Köszönöm, hogy figyelmeztetett — nyújtotta a kezét. — Csak azt mondja meg nekem, ön honnan tudja ezt ilyen pontosan? — Honnan tudom? — méltatlankodott Gyöngyi. — Hogyhogy honnan tudom? Én vagyok a műsorfelügyelő!
Egy Pápa környéki faluban élő kis öreg, kiváló talmudtudós az akkori szokás szerint üzletének vitelét és az azzal járó gondokat szorgalmas feleségére bízta, ő maga pedig reggeltől estig a talmud-fóliánsok fölé görnyedve töltötte életét. Igazi idealista volt. Egy ízben dr. Breuer Salamonhoz, a híres pápai főrabbihoz öt órát gyalogolt, csak a körülményes utazási lehetőség miatt, azért, hogy egy nehéz Maimonides-tételt vele megvitathasson. „Rebbe, ich bin stecken geblieben bei einem harben Rámbán, bitte ihre gütige Hilfe". (Rabbi, egy nehéz tételnél megakadtam, kérem a segítségét!) Órákat töltött a főrabbinál tudományos vitatkozással, és csak azután kereste fel a városban élő nővérét. (Ilyesmire, persze, ma aligha akadna példa.) Az anyagiakkal keveset törődött. Egy ízben azonban sóhajtozva fel és alá járt szobájában. Jóságos felesége megkérdezte: — Mi baj, Reb Majse? Akkor a jámbor zsidó asszonyok még a titulust is megadták a tudós férjnek. — Kedvesem, holnap bérfizetésünk van, és még nincs együtt a szükséges összeg. — Hol van a Mindenhatóban való rendületlen bizalmad, Reb Majse? — Ez a bizalmam még ma is csorbítatlan az Örökkévaló iránt, csak az a baj, hogy a háziúrnak nincs bizalma hozzám...
Egy vidékről Pápára származott hitsorsos azzal dicsekedett, hogy ő milyen vallásos hitközségből való. — Nálunk az emberek jom kipurkor, hogy jobban sanyargassák magukat, borsót tesznek a papucsukba, és azon állva imádkoznak egész nap. — Ez semmi, — válaszolt Reb Kive, helybeli hitközségi elöljáró —, nálunk Pápán az emberek a templomban még egy közönséges szombaton is tűkön állnak...
Egy ízben Reb Kive kissé megrövidítette szépséges szakállát, ami bizony nem jól illett hatalmas termetéhez. Barátainak kérdésére, hogy miért változtatta meg eddigi szakállviseletét, így válaszolt: - Egy széferben (vallásos könyvben) olvastam, ha valakinek három ökölnyinél hosszabb szakálla van, az sajte, azaz balga ember. Erre megmértem szakállamat és láttam, hogy az bizony hosszabb a megadott mértéknél. Azonnal levágtam a felesleget. Amikor utána a tükörbe néztem, megijedtem. Ekkor döbbentem rá, hogy rosszul mértem. Nem felülről lefelé, hanem alulról felfelé. Így lett ilyen rövid a szakállam. Ezért aztán a könyvhöz egy glosszát írtam, a következő szöveggel: „én is tanúskodhatom a tétel igaza mellett, mert amíg megvolt a három ökölnél hosszabb szakállam, olyan balga voltam, hogy annak feleslegét rosszul vágtam le.”
Vas vármegye öreg főorvosának ügyvéd fia az egyházpolitikai törvények idején, amelyek a felekezetnélküliséget is törvénybe iktatták, az első és egyedüli volt akkor, aki kilépett a zsidó hitfelekezetből és felekezetnélküli lett — írja emlékirataiban Korein Dezső, egykori szombathelyi hitközségi elnök. Az utcán találkozott a neológ szentegylet (Chevra Kadisa) egyik elöljárójával, aki szemrehányóan a következőt mondta neki: — Hallom, tisztelt ügyvéd úr, felekezetnélküli lett, de nálunk eltemetkezni az majd tetszeni fog Önnek? Das wird Ihnen schmecken?! A törvény szerint ugyanis a felekezetnélkülieket volt vallásuk temetőjében kellett elhantolni.
Az 1879-i nagy szegedi árvíz idején Löw Immánuel főrabbi fiatal ember volt, maga is részt vett a mentési munkálatokban. A nagy víz lezajlása után felkereste a szeged-rókusi plébánost: — Tisztelendő kolléga úr, — szólt hozzá —, baj van. — Mi baj van, édes fiam? — kérdi az idős pap. — Hát az a baj, hogy eltemettünk egy szerencsétlen embert, aki megfulladt az árban, azután kiderült, hogy nem volt zsidó. — És mit szólt hozzá? — kérdi bölcs nyugalommal a plébános. — Már kicsoda? — csodálkozik Löw Immánuel. — Természetesen, a halott. — Hát ő bizony már nem szólt semmit. — Akkor pedig, — folytatja az öreg pap —, édes fiam, te is hallgass!
Korein Dezső emlékeiből idézünk: Fűtőanyagot a szomszéd kiskereskedőtől vásároltam. A szenet több kis tételben vettem, hogy ezzel támogassam L. bácsit. Ő azonban mindinkább kihasználta jóindulatomat, és a kiskereskedői árnál is jóval magasabban számította a szenet. Egyszer meguntam a borsos árat, és áthívattam magamhoz. — Mondja L. úr, miért számítja maga 80 krajcárral drágábban a szén mázsáját, mint más? — Hát, tisztelt elnök úr, nem mondom, számíthatnám olcsóbban is. — Akkor miért nem számítja olcsóbban? — Mert akkor kevesebbet keresnék rajta. Ez legalább őszinte válasz volt.
Ismét egy történet Korein Dezső emlékeiből: Egy alkalommal a főpolgármester egy a közgyűlés elé került kényesebb természetű ügyet igen diplomatikusan oldott meg. A szünet alatt azzal a kérdéssel fordultak hozzám bizottsági tagtársaim, magyarázzam meg, mi is a „baldóver”, mert valaki azt mondta a főpolgármesternek: — Te bebizonyítottad, hogy nagy baldóver vagy! — Mielőtt megmondanám —, feleltem —, mi is voltaképpen a baldóver, kis epizódot elevenítek fel néhai Wahrmann Mór országgyűlési képviselővel kapcsolatban. Együtt utazott egyszer két mágnással, akik ugyanezzel a kérdéssel fordultak Wahrmannhoz: Magyarázza meg nekik, mi a baldóver? Mire Wahrmann a következő választ adta útitársainak: — Azt, hogy mi a baldóver, nehezen tudom körülírni, csupán annyi bizonyos, hogy önök közül, uraim, egyik sem baldóver. A baldóver ugyanis körülbelül annyi, mint megfelelő ember a megfelelő helyen.
Korein Dezső írja ezt is emlékiratai között: Valamikor a század elején Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter és báró Szterényi József, akkori államtitkár fogadták a szombattartó kereskedők és iparosok deputációját a Parlamentben. E küldöttség tagjai voltak a nagyváradi, kolozsvári, pozsonyi, budapesti és kisvárdai hitközségi elnökök, valamint Hartstein Lajos központi irodai tanácsos. A miniszter is, az államtitkár is igen előzékenyen és megértően fogadta a deputációt, Szterényi pedig már ott meghívta a küldöttség vezetőjét a legközelebbi szaktanácskozására. Itt egy érdekes epizódot elevenítek fel. Beszédemben az államtitkár előtt nyomatékosan kijelentettem, hogy inkább koldusbotot veszünk a kezünkbe, mintsem vallásunk alaptételét, a szombat szentségét megszegjük. Ez a kijelentés az államtitkárt annyira meghatotta, hogy arca krétafehérre változott, ami a küldöttség tagjainak is feltűnt. Talán a kitért zsidó lelkiismeret-furdalása idézte ezt elő. Utána az államtitkárt megkérdezte Ullmann Sándor a küldöttség egyik tagja (báró Ullmann Adolf rokona), hogy tisztelegjünk-e a miniszternél is. — Természetesen — válaszolta Szterényi. Arra kértem Ullmannt, hogy a miniszterhez ő intézze a beszédet, amit udvariasan visszahárított reám. — Akkor kérek öt perc gondolkodási időt, — mondtam —, mert az imént az újpesti főrabbi fiához szóltam, most pedig Kossuth Lajos fiához kell lendületes beszédet intéznem, ami fölött kissé gondolkodnom kell... A miniszterhez intézett beszédemben Kossuth Lajosnak Irataim az emigrációból című művéből idéztem egy részt, ami a miniszternek annyira megtetszett, hogy ezért külön megrázta a kezemet és köszönetet mondott: — Amíg én leszek miniszter, nem engedem a törvényt az Önök hátrányára szigorítani. Így is történt. Volt azonban ennek az ügynek komoly folytatása is, amikor a minisztériumban megtartott szaktanácskozáson a Szombattartó Kereskedők és Iparosok képviseletében meghívást kaptam. Amikor már a második előterjesztést megtettem a szombattartók érdekében, a következő érdekes párbeszéd hangzott el az elnöklő államtitkár és a szombattartók képviselője között: — Nem értem a szombattartók tisztelt képviselőjét, — mondta Szterényi —, aki immár a második javaslatával áll elénk, de főleg nem értem, miért hiányzanak itt a keresztény egyházak képviselői, hiszen a vasárnapi teljes munkaszünet ügyét tárgyaljuk. Nem látom itt a hercegprímást és a református püspököket, csupán a szombattartó kereskedők szószólója ül a bizottságban. — Éppen azért, — válaszoltam —, mert most a vasárnapi munkaszünet törvényjavaslatát tárgyalják, tehát a szombattartók érdekeit kell megvédeni, nem pedig megfordítva. A keresztény felekezetek érdekei nincsenek veszélyeztetve, felesleges lenne a képviseletük. Erre, a tanácskozáson résztvevő és mellettem ülő báró Ullmann Adolf, az Országos Iparegyesület akkori elnöke és Hegedűs Lóránt, a GYOSZ elnöke melegen megszorította e kezemet.
Korein Dezső gyakran mesélte a következő történetet egy purimi szivar karrierjéről: A háború első évében csillogó díszuniformisban, szolgálati övvel állított be hozzám egy huszárkapitány és amikor megkérdeztem, hogy honnan ilyen parádésan, letett íróasztalomra egy selyempapírba csomagolt, címeres szalaggal díszített hatalmas havannát, amelyet régi jó barátjának hozott ajándékba. Nem állhattam ellen a kedves figyelemnek, de kijelentettem, hogy én ilyen drága szivarra nem gyújtok, hanem egy arra nálam sokkal érdemesebb úriembernek fogom átengedni a kitűnő specialitást. Kapóra jött a közeledő purimra a fejedelmi ajándék, amelyet elvittem Pápára megboldogult apósomhoz, a nagytekintélyű pápai rasekólhoz (hitközségi elnökhöz) és felkínáltam neki ezt a kitűnő „schlachmóneszt” (purimi ajándékot). Az öregúr fejét csóválta, és kedves udvariassággal visszaadta a szivaromat azzal, hogy bocsássak meg, de ő már csak hűségesen kitart a szép pápai tubák mellett. Ismertem apósomnak kis és nagy dolgokban egyaránt kijegecesedett szigorú álláspontját és megmásíthatatlan akaratát, rezignációval csomagoltam vissza a szivart a bőröndömbe, és visszahoztam Pestre. A háború utáni évben itt jártak az amerikai Joint küldöttei, akiknek tiszteletére bankettet rendeztünk, amelyen a mi rajongásig szeretett Beich Koppel főrabbink is megjelent. Na, gondoltam, itt van az én havannám leendő tulajdonosa, és tiszteletteljesen adtam át a magammal hozott dohányrudat szeretett főpásztorunknak. A főrabbi szelíd mosollyal nézegette a hatalmas szivart, és engedelmet kért, hogy hazavihesse. Nekem persze az ellen semmi kifogásom sem volt, sőt örültem, hogy a nyomasztó tehertől végre megszabadulhattam. Évek múltak és jött a soproni népszavazás, amelyre a kormány a megboldogult Mezey Ferencet és engem küldött ki. Két ízben is leutaztam Sopronba, ahol egyetlen zsidó szavazat sem veszett el a magyarság számára. Visszatérve Sopronból, tisztelegtem főpapunknál, aki közismert finom politikai érzékével a legapróbb részletekig érdeklődött a soproni dolgok iránt. Beszámolóm után felemelkedett a helyéről és a szivarszekrényhez ment, ahonnan sugárzó arccal a következő szavak kíséretében emelte ki az én havannámat: — Kedves barátom! Ezt a szivart évekkel ezelőtt egy igen jó embertől kaptam, de nem tudok visszaemlékezni, hogy kitől és eltettem azzal, hogy majdan annak a hittestvéremnek adom át, aki felekezeti életünkben valami nagy és fontos közszolgálatot teljesít. Ez pedig ön, kedves barátom! Fogadja el jó lélekkel, és gyújtson rá. Mélységes tisztelettel, köszönettel és egy elnyomott mosollyal vettem át a kitüntető ajándékot. Ott azonban nyomban nem gyújtottam rá, hanem a következő purimkor, az én purimi szivarom karrierjének elbeszélése után, a családi estélyünkön füstöltem el a hét évi viszontagságos körutazás után hozzám visszakerült fejedelmi specialitást.
Még egy utolsó példa Korein Dezső emlékeiből: Hegedűs Lóránt jobboldali gazdaságpolitikussal, a GYOSZ egykori elnökével, volt pénzügyminiszterrel és akadémikussal kapcsolatban kedves epizódot elevenítek fel, amely a húszas évek egyik böjti prédikációja alkalmával játszódott le a Szilágyi téri református templomban. Hegedűs Lóránt ugyanis meghívott böjti prédikációjára. A zsúfolásig megtelt templom ájtatos közönsége feszült figyelemmel hallgatta a laikus prédikátor mózesi és evangéliumi igékre mesterien felépített szentbeszédét. Figyelmeztette a közönségét a keresztény felebaráti szeretetre. — Óva intelek benneteket az antiszemitizmustól, kedves keresztény testvéreim, — mondta emelt hangon —, mert jó keresztény nem lehet antiszemita. A mélységes meggyőződésbő1 fakadó szózat nagy hatást váltott ki az ájtatoskodókból. Istentisztelet után én is melegen üdvözöltem a prédikátort, és megköszöntem a lelki élvezetet. Mire Hegedűs a következő kérdéssel fordult hozzám: — Hogy tetszett neked a zsidó prédikációm?! — Gyönyörű volt — válaszoltam természetesen. Mire ő hozzáfűzte: — Látod, én jobb zsidó vagyok nálad, mert te csak születésednél fogva vagy zsidó, én pedig meggyőződésből...
— Miért éppen hozzám jött? Ebben az ügyben elmehetett volna a Dohány utcai zsinagóga főrabbijához, Hevesi Simonhoz is. Mire Hatvany azonnal visszavágott: — Hevesihez? Azt már mégse! Nekem ő nem egy rabbi!...
Hevesi Simon egyébként kiváló szónok és tudós hírében állt. S valóban az is volt. Tiszteletreméltó egyéniségével, elegáns beszédmódjával és magas intelligenciájával még az Egyesült Államokban tett látogatásakor is komoly elismerést szerzett. S éppen retorikai nagysága miatt emlegették őt országszerte. Egyszer egy gazdag vidéki zsidó kereskedő, aki mindenáron magához kívánta volna invitálni pesti barátját, azt találta mondani neki: — Gyere le hozzánk egy szombaton, mert a mi rabbink nagyszerű beszédeket tart. A barát végül engedett a hívásnak, ám azon a szombaton a helyi rabbi történetesen igen gyenge prédikációt mondott. A vendéglátó már előre félt, mit fog ehhez szólni vendége, ám amikor kiléptek a zsinagógából, a pesti zsidó így szólt: — Te, ez a rabbi jobb, mint Hevesi... — Hogy érted ezt? — kérdezte megütközve a helybeli. — Tudod, a pesti Rabbiképző diákjai hosszú ideig dolgoznak egy-egy beszéden. Megírják, megvitatják egymással és a tanáraikkal, szóról-szóra megtanulják az egészet, majd elmondják. A már végzett diákok egy hétig készülnek a prédikációra, megtanulják és előadják. A gyakorlott zsidó papok csak néhány szót írnak le emlékeztetőül, és úgy mondják el élő szóban, amit akarnak. A legjobbak már le sem írnak semmit, csak emlékezetből beszélnek. Hevesi... akkor gondolja el, miről is fog beszélni, amikor megy föl a szószék lépcsőin... De ez a rabbi, ez jobb, mint Hevesi... ez még akkor sem tudta, miről beszéljen, amikor már a beszéd közben tartott...
Századunk elején egy általunk most megnevezni nem kívánt vidéki rabbit megkeresett a város leggazdagabb embere, s felkérte őt egyik rokonát temesse el. — Mennyivel tartozom Önnek a búcsúztató beszédért? — kérdezte a gazdag ember. — Általában öt koronát szoktam kapni — válaszolta a rabbi, némi szabadkozás után. — Nem lehetne annál kevesebb? — bocsátkozott alkuba a gazdag. — Nézze, — jegyezte meg a humoráról közismert rabbi —, ha csak az imákat mondom el, elfogadok két koronát is. De tudja, mit? Ha tovább alkuszik, egy koronáért még néhány jó zsidó viccet is el fogok mondani a ravatal fölött...
Amikor Kiss Arnold veszprémi rabbit (történetesen a 1900-ban) megválasztották budai főrabbinak, pályázatot írtak ki a rabbiállásra a veszprémi hitközségben. Két pályázó jelentkezett: Heves Kornél szolnoki és Hoffer Ármin szentesi főrabbi. Heves (akárcsak korábban Kiss Arnold) kitűnő szónok és költő is volt, míg Hoffert inkább a talmudi irodalom ismerőjeként, a vallásos hagyományokra építő rabbiként emlegették. Már-már Heves nyerte el az állást, amikor a másik párt (Hoffer hívei) korteshadjáratának szervezője egy nagyszerű szlógent talált ki, s ez el is döntötte a kérdést. Így hangzott ez a jelszó: — Volt már elég szolnok, legyen végre szentes!...
Hoffer Ármin később a budapesti Rabbiképző Intézet Talmud professzora lett. Óráin nem sok hallgató vett részt. Mindig azt mondogatta: — Ameddig hárman vesznek részt az előadásaimon, addig én mindig megtartom azokat. Egyszer azután csak két hallgató jött el. A professzor nem jött zavarba, hanem így szólt: — Megmondtam Önöknek, hogy az órámat csak akkor tartom meg, ha legalább hárman vagyunk. Itt vannak maguk ketten, itt vagyok én — tehát megtartom az órát! Egy idő múlva már csak egyetlen rabbijelölt, a későbbi újpesti főrabbi, Friedmann Dénes jött el Hoffer előadására. A professzor most is feltalálta magát: — Kedves Dénes, megmondtam magának, hogy csakis akkor vagyok hajlandó előadást tartani, ha legalább hárman vagyunk. Nos, itt van maga, itt vagyok én, s az Úristen — mint tudjuk — mindenütt jelen van. Egyszóval, megtartom az órát! Így ment ez hosszú időn át. Egyedül a már említett lelkes diák vett részt Hoffer professzor előadásain. Egyszer azután valamiért Friedmann elkésett. Már útközben nagyon aggódott, hogy a professzor bizonyára nem várta meg. Amikor azonban belépett a terembe, a katedrán, a megszokott pózban ott találta Hoffer Ármint, aki szemrehányóan szólt hozzá: — Dénes, Dénes, hogy szabad így elkésni? Nem látja, hogy már egy fél órája tanítok?! Miképp oldotta fel szigorú fogadalmát a Talmud professzora, máig sem lehet tudni...
Adler Vilmos 40 esztendőn át, egészen a vészkorszakig, Hatvanban volt rabbi. Ez a kisváros annak idején sem számított túl jelentős állomásnak egy rabbi számára. Meg is kérdezték az édesapját, aki igencsak befolyásos ember volt zsidó körökben: — Hogyan lehet az, hogy a fiának nem tud egy jobb rabbiállást szerezni? — Vilmos kiváló szónok, — magyarázta az édesapa —, jó szakember is, de sajnos, egy jobb hitközségben nem alkalmazzák. S ennek bizony egyetlen oka van: vallási törvényeink szerint ugyanis szombaton nem lehet utazni. — Hogy érti ezt? — Ha valamelyik hitközségbe meghívják a fiamat próba-szónoklatra, ő péntek este nagyszerű beszédet mond, szombat délelőtt az írásmagyarázata is nagy tetszést arat, s ha délben el lehetne utazni, bizonyára nagy többséggel meg is választanák. Csakhogy nem lehet, s ő ott marad a községben. Így elmegy a délutáni összejövetelre, a salesüdeszre, ahol a rabbi kötetlenebb módon szokott tanítást adni. S bizony ő ilyenkor olyan szellemes élceket, olyan vaskos vicceket enged meg magának, hogy még a modernebb szellemű hívek is gondolkodóba esnek fölötte...
És végül álljon itt egy különös zsidó történet, amelyet Scheiber Sándor is elmesélt: Egy idősebb hittestvér felkereste a rabbiját, s arra kérte, segítsen neki a legjobb barátja temetésében. — Természetesen, hiszen mindig kötelességem is segíteni a végtisztesség szomorú óráján. — Csakhogy az én kedves, legjobb barátom egy Rottweiler kutya volt — vallotta be kissé nehezen a hittestvér. — Hogy képzeli ezt? — fakadt ki felháborodottan a rabbi — Csak nem gondolja, hogy én egy kutya temetésén fogok beszédet mondani? Egyébként is, a vallásunk szigorúan tiltja ezt! — De rabbi úr, — fogta könyörgőre a zsidó —, ez a kutya tényleg a legjobb barátom volt. Tíz esztendőn át ott volt mindig mellettem. Mégsem kapartathatom el, imádság és méltató szavak nélkül. Egyébként is, nagyon hálás lennék: becsületesen megfizetem Önnek, sőt... — Szó sem lehet róla, mit szólnának hozzá a kollégáim? És a vallási törvényeink — mint említettem — a legszigorúbban tiltják az ilyesmit. — Kedves rabbi úr, — folytatta kérlelhetetlenül az idős zsidó —, én hajlandó vagyok önnek százezer forintot fizetni, ha... — Vegye tudomásul, hogy szó sem lehet róla. Csak olyan hittestvért szabad eltemetni, akinek becsületes héber neve van... Azután egy kis gondolkodás után ismét megszólalt a rabbi: — Várjon csak, mit is mondott? Hogy is hívták a barátját? Róth Weiler...
Richtmann Mózes, a szarkasztikus humoráról ismert tudós (a „nagykörúti Szókratész”, ahogyan tisztelői nevezték), a Rabbiképző Talmud-professzora volt az ötvenes években. Ebben a minőségében vett részt az egyik rabbiülésen, ahol elmondta kritikus észrevételeit a szervezet működéséről. Többen — hátuk mögött érezve a hivatalos támogatást — szavaiba kiáltottak: — Könnyű kritizálni! Mire a professzor azonnal visszavágott: — Lehet, hogy könnyű kritizálni, de tapsolni (különösen manapság) sokkal könnyebb...
Egy másik ülésen az egyik kolléga így támadta meg a nagy felkészültségű Richtmannt Mózest: — Mire olyan büszke, kedves Professzor úr, hiszen Önnek is csak olyan rabbioklevele van, mint nekünk! Az idős professzor csendesen, elgondolkodva így válaszolt: — Igaz, igaz: a dollár is pénz, meg a forint is pénz...
Richtmann professzor — tanári munkája mellett — hosszú időn át gyakorta írt cikkeket az ellenzéki zsidó sajtóba. Így (különösen az első világháború éveiben, amikor ezt senki más nem akarta vállalni) sokáig maga szerkesztette a Magyarországi Cionista Szövetség színvonalas lapját, a Zsidó Szemlét. Gyakran írt cikkeket álnéven is. Egyszer — szórakozásból — két különféle álnéven vitát folytatott saját magával, hogy ezzel is növelje a lap példányszámát. Végül egy másik újságban „leleplezte”, hogy a két, immár híressé lett vitapartner egy és ugyanazon személy... Egyik politikai cikkét unokaöccse, Schnur Imre nevén közölte le. Az írás nagy érdeklődést keltett, maga gróf Bethlen István is jelentkezett a szerkesztőségben, hogy feltétlenül meg kíván ismerkedni a szerzővel. A találkozóra (az unokaöcs nevében) egyedül Richtmann Mózes ment el. A gróf (az idő tájt történetesen Magyarország miniszterelnöke) kissé neheztelve rá is kérdezett: &nb | |
