A zsinagógai újesztendő
kapcsán a zsidó újév különféle hagyományos neveiről, s azok közül az egyikről
tüzetesebben szeretnék most szólni kedves olvasóimnak.
Az újév legismertebb héber neve ros hasaná voltaképpen,
szó szerint "az év fejét" jelenti. Csakhogy a héber nyelvben a fej —
nyilván nem véletlenül — "kezdet" jelentéssel is bír. Ahogyan azt a
Szentírás első szavából (Brésit = kezdetben, amelynek gyöke ros =
fej) is tudhatjuk. "Mindig te légy a fej, és soha nem a farok" — tanítja a
Biblia. Ami persze, nem azt teszi, hogy a visszás tettekben kellene kiválni.
"Inkább légy az elsők között utolsó, mintsem az utolsók között az
első" — fűzi hozzá a Talmud.
Ünnepünk ugyancsak közismert neve a jom hadin,
vagyis "az ítélet napja". Hitünk szerint ugyanis ekkor, az ünneppel
kezdődő tíz bűnbánó napon minden lélek számot ad tetteiről Isten színe előtt, s
Ő ennek alapján jelöli ki sorsunkat az elkövetkező esztendőre: ki életre, ki
halálra, ki örömre, ki bánatra, ki boldogságra, ki szenvedésre ítéltetik. A zsidó
vallás azonban hozzáfűzi: "az igaz megtérés, az imádság és a jócselekedet
elhárítja a rossz végzetet".
A hagyomány a zsidó újesztendőt kesze névvel
is illeti, amely héber szó gyülekezést jelent. Ilyenkor ugyanis a nép a
zsinagógában találkozik, a rokonok és a barátok együtt lakomáznak, főképp édes
ételeket, hogy az elkövetkező esztendő édes legyen. Ezért mártjuk (étkezés
előtt) mézbe a kalácsot, s közben így szólunk: saná tová umtuká — jó
és édes év köszöntsön mindannyiunkra. S éppen ezért, vallásosabb körben, az
újév és az engesztelőnap közti időszakot, a megtérés tíz napját így is
emlegetik: bén kesze leaszor (= a gyülekezés és a tizedik között).
Csak kevesen tudják, hogy nem a jom kipur (az
engesztelés napja) az úgynevezett "hosszúnap", hanem a ros hasaná.
(Legfeljebb az engesztelőnap böjtjét érezhetik egyesek hosszúnak…) A zsidó
újévet ugyanis arámi nyelven, különösen a Talmudban jomá diarichtá (=
hosszú nap), vagy egyszerűen jomá (= a nap) névvel említik. Ennek az oka
abból fakad, hogy a zsidó újesztendő ünnepének két napja (tisri hónap
elseje és másodika) voltaképpen egyetlen hosszú napnak tekinthető. Ezt bizonyítja az
a közismert tény is, hogy ennek az ünnepnek a második napját Izrael országában is
megtartják. S éppen ezért mind a második napi sófárfúvásnál, mind a kiddusnál
egy új gyümölcsöt helyezünk magunk elé, nehogy hiábavaló áldást mondjunk az
ünnepnap beköszöntését üdvözlő sehechejánu imával…
Kevéssé ismert az is, hogy a zsinagógai
újesztendő még a héber jom harat olám (= a világ születésnapja) nevet is
viseli a hagyományban. Ez abból a kissé tréfás elképzelésből táplálkozik, hogy
ha ezzel a nappal kezdődik az újév, akkor nyilván a teremtés (az egész világ
időszámítása) is hajdan ezen a napon zajlott le…
S végül, de nem utolsósorban ünnepünket jom
truiá-nak, a riadó napjának nevezi a zsidó hagyomány. Sőt, Mózes törvénye, a
Tóra is így említi azt. Ros hasaná napjának ugyanis talán legjellemzőbb tartozéka
az ősi zsidó hangszer, a sófár megszólaltatása. Ez a hangszer még a nomád
pásztorkodás korából ered: egyszerű kosszarv, amelyet megtisztítanak, hegyét
levágják, és máris fújható. Rendkívül sok bibliai történet fűződik hozzá: a
hagyomány szerint az első sófár annak a kosnak a szarvából készült, amelyet
Ábrahám ősapánk áldozott fel fia, Izsák helyett. Őseink (köztük Ábrahám, az
“első héber”) főként pásztorok voltak. A végeláthatatlan mezőkön és a
sivatagban ezzel a hangszerrel gyűjtötték össze nyájaikat, hívták egybe rokonaikat.
A sófár hangjai szinte végigkísérték a zsidó
nép egész történetét. Ez a hangszer szólalt meg akkor, amikor kivonultunk
Egyiptomból, a "szolgaság házából", ez kísérte a Szináj hegyénél az
Örökkévaló által adott Tízparancsolat szavait. A sófár hangjára omlottak össze
Jerikó falai, mielőtt Izrael fiai elfoglalták volna, és hitünk szerint ez a hang
jelzi majd a megváltás kezdetét.
Ma már csak a zsinagógában, újesztendő és az
azt megelőző hónap (elul) reggelein fújják meg a sófárt. Az ókorban az
engesztelés napján is felhangzott a sófár, de csak minden 49. esztendőben: ez jelezte
az 50. év kezdetét, a jóbélt (innen származik, görög közvetítéssel, jubileum
szavunk), amikor a földek visszakerültek eredeti tulajdonosuk birtokába. Egyes
közösségekben böjtnapokon, továbbá temetés alkalmával és (régente) a
közösségi átok kimondására is használták.
A sófár neve minden bizonnyal széphangút jelent,
mert ez a szó az arámi sapír (= szép) rokona. A jeruzsálemi Szentélyben a sófár
nyílását arannyal vonták be, míg a harsonák (chacocrot) szája csupán ezüsttel
volt kiverve. A Szentély pusztulása óta tilos arannyal díszíteni a sófárt. Ott
számos hangszer működött, köztük az ókor egyik csodája, a víziorgona is, de
mindezt eltiltották a rabbik, a pusztulás emlékére (hagyományos kifejezéssel:
zécher lechurbán).
Egyesek szerint a sófár régente több dallamot is
megszólaltatott, csak ezek később feledésbe merültek. Az általunk használt három
hangot előírásosan úgy variálják, hogy az újévi Tóra-olvasás után összesen 30
sófárhang hangzik el. Szombaton elmarad a fúvás, nehogy valaki magával vigye a
zsinagógába a sófárt, a szállítási tilalom ellenére. Ez is azt mutatja, hogy
hajdan minden háznál, minden családnál külön ilyen hangszer állt rendelkezésre a
lakásban.
A sófár nem kísérőhangszer, sőt, a zsinagógai
dallamok jó része mintha a sófár ihletésére született volna. Ez a hangszer erősen
befolyásolta — többek között — az újévi liturgiát: a ros hasaná délelőtti
istentisztelet (muszáf) hármas tagolása egyértelműen a sófár ma ismert három
hangjára épül. E három sófárhang mindegyikének saját neve és fontos, önálló
jelentése van.
S éppen ezért, joggal felmerül a kérdés, miért
csupán az egyik sófárhangról, a riadót jelentő truáról nevezték el a régiek az
újesztendő ünnepét, miért nem a többi, bizonyos mértékig ismertebb hangról?
Mielőtt azonban erre a kérdésre válaszolnánk, ismerjük meg alaposabban a három
sófárhangot.
1. TKIÁ (= fúvás) — egyetlen éles, egyenes
kürtszó a sófár első hangja. Hajdan ez szólalt meg mindig, valahányszor egybe
kellett hívni a népet. A pusztai vándorlás idején őseink ennek hangjára táboroztak
le, vagy indultak tovább. Később ez jelezte az ünnepek (köztük a szombat) kezdetét
és végét. Jeruzsálemben nemrég egy olyan feliratos kőre bukkantak, amelyre ez volt
írva: itt szólaltassa meg a kohén (a pap) a sófárt, hirdetve az ünnep
beköszöntését és távozását. Manapság így jelzi az engesztelés napján a böjt
végét egyetlen, hosszú sófárhang.
2. SVARIM (jelentése: törések) — három
elcsukló, sóhajtáshoz hasonló kürtszó. Hajdan akkor szólalt meg ez a hang, ha
valaki meghalt, figyelmeztetve a rokonokat, szomszédokat és jó ismerősöket: jöjjenek
segíteni a gyászházba. A Talmudban olvasunk egy történetet arról, hogy az egyik
rabbi éppen Jemenben jár, s egy kovácsműhelyben tartózkodik akkor, amikor megszólal
a sófár svarim-hangja. A kovács azonban tovább folytatja munkáját. A rabbi szóvá
teszi: miért nem megy segíteni a gyászolóknak? A kovács ekkor azt válaszolja:
nálunk működik egy olyan szent egylet (Chevra Kadisa), amely a temetéssel és a
gyászolók vigasztalásával foglalkozik. Mellesleg, ez az első írásos említése
ennek a ma már mindenütt működő hitközségi intézménynek.
3. TRUÁ (jelentése: riadó) — hét apró,
szaggatott hang. Az ókori Izraelben ez a kürtszó bíztatta a népet háború idején,
vagy ha valamilyen próbatétel érte őket. S bizony, szinte minden nemzedék életében
akadt olyan megpróbáltatás, amikor erre a sófárhangra nagy szükség volt. Az
Örökkévaló mindig megsegített minket a bajból, de nekünk is meg kell hallanunk, meg
kell értenünk a sófár bíztató hangját.
Nem véletlen tehát, hogy éppen erről a harmadik
sófárhangról nevezi Mózes törvénye a zsinagógai újesztendőt jom truának, a
riadó, vagy pontosabban a bíztató sófárhang napjának. Fontos ugyanis (ezen az
ünnepen és mindig, minden alkalommal), hogy egybehívjuk a közösséget, hogy
találkozzunk, fontos, hogy emlékezzünk, hogy a zsidó múlt emlékeit és
tapasztalatait soha ne feledjük, ám a mégis az a legfontosabb, hogy lelkesítsük
egymást, hogy hitünket és reményeinket soha el ne veszítsük.
Természetesen az sem véletlen hogy a három hang
közül épp a harmadikat emeli ki az (a 89. zsoltárból vett) imádság is, amelyet ros
hasaná, újév napján, közvetlenül a sófárfúvás után, hagyományosan szép
dallammal mindmáig énekelünk:
ÁSRÉ HAÁM JODÉ TRUÁ, HASÉM, BEÓR PANECHÁ JEHALÉCHUN —
“Boldog a nép, amely érti a sófár bíztató hangját: Örökkévaló, a Te
fényedben járnak ők”.
