Ros Hasana
Az ünnep 2008. szept. 30-án és okt. 1-én lesz, szept. 29-én hétfő este kezdődik

Raj Tamás főrabbi
Jom truá — A riadó napja

A  zsinagógai újesztendő kapcsán a zsidó újév különféle hagyományos neveiről, s azok közül az egyikről tüzetesebben szeretnék most szólni kedves olvasóimnak.

Az újév legismertebb héber neve ros hasaná voltaképpen, szó szerint "az év fejét" jelenti. Csakhogy a héber nyelvben a fej — nyilván nem véletlenül — "kezdet" jelentéssel is bír. Ahogyan azt a Szentírás első szavából (Brésit = kezdetben, amelynek gyöke ros = fej) is tudhatjuk. "Mindig te légy a fej, és soha nem a farok" — tanítja a Biblia. Ami persze, nem azt teszi, hogy a visszás tettekben kellene kiválni. "Inkább légy az elsők között utolsó, mintsem az utolsók között az első" — fűzi hozzá a Talmud.

Ünnepünk ugyancsak közismert neve a jom hadin, vagyis "az ítélet napja". Hitünk szerint ugyanis ekkor, az ünneppel kezdődő tíz bűnbánó napon minden lélek számot ad tetteiről Isten színe előtt, s Ő ennek alapján jelöli ki sorsunkat az elkövetkező esztendőre: ki életre, ki halálra, ki örömre, ki bánatra, ki boldogságra, ki szenvedésre ítéltetik. A zsidó vallás azonban hozzáfűzi: "az igaz megtérés, az imádság és a jócselekedet elhárítja a rossz végzetet".

A hagyomány a zsidó újesztendőt kesze névvel is illeti, amely héber szó gyülekezést jelent. Ilyenkor ugyanis a nép a zsinagógában találkozik, a rokonok és a barátok együtt lakomáznak, főképp édes ételeket, hogy az elkövetkező esztendő édes legyen. Ezért mártjuk (étkezés előtt) mézbe a kalácsot, s közben így szólunk: saná tová umtuká — jó és édes év köszöntsön mindannyiunkra. S éppen ezért, vallásosabb körben, az újév és az engesztelőnap közti időszakot, a megtérés tíz napját így is emlegetik: bén kesze leaszor (= a gyülekezés és a tizedik között).

Csak kevesen tudják, hogy nem a jom kipur (az engesztelés napja) az úgynevezett "hosszúnap", hanem a ros hasaná. (Legfeljebb az engesztelőnap böjtjét érezhetik egyesek hosszúnak…) A zsidó újévet ugyanis arámi nyelven, különösen a Talmudban jomá diarichtá (= hosszú nap), vagy egyszerűen jomá (= a nap) névvel említik. Ennek az oka abból fakad, hogy a zsidó újesztendő ünnepének két napja (tisri hónap elseje és másodika) voltaképpen egyetlen hosszú napnak tekinthető. Ezt bizonyítja az a közismert tény is, hogy ennek az ünnepnek a második napját Izrael országában is megtartják. S éppen ezért mind a második napi sófárfúvásnál, mind a kiddusnál egy új gyümölcsöt helyezünk magunk elé, nehogy hiábavaló áldást mondjunk az ünnepnap beköszöntését üdvözlő sehechejánu imával…

Kevéssé ismert az is, hogy a zsinagógai újesztendő még a héber jom harat olám (= a világ születésnapja) nevet is viseli a hagyományban. Ez abból a kissé tréfás elképzelésből táplálkozik, hogy ha ezzel a nappal kezdődik az újév, akkor nyilván a teremtés (az egész világ időszámítása) is hajdan ezen a napon zajlott le…

S végül, de nem utolsósorban ünnepünket jom truiá-nak, a riadó napjának nevezi a zsidó hagyomány. Sőt, Mózes törvénye, a Tóra is így említi azt. Ros hasaná napjának ugyanis talán legjellemzőbb tartozéka az ősi zsidó hangszer, a sófár megszólaltatása. Ez a hangszer még a nomád pásztorkodás korából ered: egyszerű kosszarv, amelyet megtisztítanak, hegyét levágják, és máris fújható. Rendkívül sok bibliai történet fűződik hozzá: a hagyomány szerint az első sófár annak a kosnak a szarvából készült, amelyet Ábrahám ősapánk áldozott fel fia, Izsák helyett. Őseink (köztük Ábrahám, az “első héber”) főként pásztorok voltak. A végeláthatatlan mezőkön és a sivatagban ezzel a hangszerrel gyűjtötték össze nyájaikat, hívták egybe rokonaikat.

A sófár hangjai szinte végigkísérték a zsidó nép egész történetét. Ez a hangszer szólalt meg akkor, amikor kivonultunk Egyiptomból, a "szolgaság házából", ez kísérte a Szináj hegyénél az Örökkévaló által adott Tízparancsolat szavait. A sófár hangjára omlottak össze Jerikó falai, mielőtt Izrael fiai elfoglalták volna, és hitünk szerint ez a hang jelzi majd a megváltás kezdetét.

Ma már csak a zsinagógában, újesztendő és az azt megelőző hónap (elul) reggelein fújják meg a sófárt. Az ókorban az engesztelés napján is felhangzott a sófár, de csak minden 49. esztendőben: ez jelezte az 50. év kezdetét, a jóbélt (innen származik, görög közvetítéssel, jubileum szavunk), amikor a földek visszakerültek eredeti tulajdonosuk birtokába. Egyes közösségekben böjtnapokon, továbbá temetés alkalmával és (régente) a közösségi átok kimondására is használták.

A sófár neve minden bizonnyal széphangút jelent, mert ez a szó az arámi sapír (= szép) rokona. A jeruzsálemi Szentélyben a sófár nyílását arannyal vonták be, míg a harsonák (chacocrot) szája csupán ezüsttel volt kiverve. A Szentély pusztulása óta tilos arannyal díszíteni a sófárt. Ott számos hangszer működött, köztük az ókor egyik csodája, a víziorgona is, de mindezt eltiltották a rabbik, a pusztulás emlékére (hagyományos kifejezéssel: zécher lechurbán).

Egyesek szerint a sófár régente több dallamot is megszólaltatott, csak ezek később feledésbe merültek. Az általunk használt három hangot előírásosan úgy variálják, hogy az újévi Tóra-olvasás után összesen 30 sófárhang hangzik el. Szombaton elmarad a fúvás, nehogy valaki magával vigye a zsinagógába a sófárt, a szállítási tilalom ellenére. Ez is azt mutatja, hogy hajdan minden háznál, minden családnál külön ilyen hangszer állt rendelkezésre a lakásban.

A sófár nem kísérőhangszer, sőt, a zsinagógai dallamok jó része mintha a sófár ihletésére született volna. Ez a hangszer erősen befolyásolta — többek között — az újévi liturgiát: a ros hasaná délelőtti istentisztelet (muszáf) hármas tagolása egyértelműen a sófár ma ismert három hangjára épül. E három sófárhang mindegyikének saját neve és fontos, önálló jelentése van.

S éppen ezért, joggal felmerül a kérdés, miért csupán az egyik sófárhangról, a riadót jelentő truáról nevezték el a régiek az újesztendő ünnepét, miért nem a többi, bizonyos mértékig ismertebb hangról? Mielőtt azonban erre a kérdésre válaszolnánk, ismerjük meg alaposabban a három sófárhangot.

1. TKIÁ (= fúvás) — egyetlen éles, egyenes kürtszó a sófár első hangja. Hajdan ez szólalt meg mindig, valahányszor egybe kellett hívni a népet. A pusztai vándorlás idején őseink ennek hangjára táboroztak le, vagy indultak tovább. Később ez jelezte az ünnepek (köztük a szombat) kezdetét és végét. Jeruzsálemben nemrég egy olyan feliratos kőre bukkantak, amelyre ez volt írva: itt szólaltassa meg a kohén (a pap) a sófárt, hirdetve az ünnep beköszöntését és távozását. Manapság így jelzi az engesztelés napján a böjt végét egyetlen, hosszú sófárhang.

2. SVARIM (jelentése: törések) — három elcsukló, sóhajtáshoz hasonló kürtszó. Hajdan akkor szólalt meg ez a hang, ha valaki meghalt, figyelmeztetve a rokonokat, szomszédokat és jó ismerősöket: jöjjenek segíteni a gyászházba. A Talmudban olvasunk egy történetet arról, hogy az egyik rabbi éppen Jemenben jár, s egy kovácsműhelyben tartózkodik akkor, amikor megszólal a sófár svarim-hangja. A kovács azonban tovább folytatja munkáját. A rabbi szóvá teszi: miért nem megy segíteni a gyászolóknak? A kovács ekkor azt válaszolja: nálunk működik egy olyan szent egylet (Chevra Kadisa), amely a temetéssel és a gyászolók vigasztalásával foglalkozik. Mellesleg, ez az első írásos említése ennek a ma már mindenütt működő hitközségi intézménynek.

3. TRUÁ (jelentése: riadó) — hét apró, szaggatott hang. Az ókori Izraelben ez a kürtszó bíztatta a népet háború idején, vagy ha valamilyen próbatétel érte őket. S bizony, szinte minden nemzedék életében akadt olyan megpróbáltatás, amikor erre a sófárhangra nagy szükség volt. Az Örökkévaló mindig megsegített minket a bajból, de nekünk is meg kell hallanunk, meg kell értenünk a sófár bíztató hangját.

Nem véletlen tehát, hogy éppen erről a harmadik sófárhangról nevezi Mózes törvénye a zsinagógai újesztendőt jom truának, a riadó, vagy pontosabban a bíztató sófárhang napjának. Fontos ugyanis (ezen az ünnepen és mindig, minden alkalommal), hogy egybehívjuk a közösséget, hogy találkozzunk, fontos, hogy emlékezzünk, hogy a zsidó múlt emlékeit és tapasztalatait soha ne feledjük, ám a mégis az a legfontosabb, hogy lelkesítsük egymást, hogy hitünket és reményeinket soha el ne veszítsük.

Természetesen az sem véletlen hogy a három hang közül épp a harmadikat emeli ki az (a 89. zsoltárból vett) imádság is, amelyet ros hasaná, újév napján, közvetlenül a sófárfúvás után, hagyományosan szép dallammal mindmáig énekelünk:

ÁSRÉ HAÁM JODÉ TRUÁ, HASÉM, BEÓR PANECHÁ JEHALÉCHUN — “Boldog a nép, amely érti a sófár bíztató hangját: Örökkévaló, a Te fényedben járnak ők”..