Ros Hasana
Az ünnep 2008. szept. 30-án és okt. 1-én lesz, szept. 29-én hétfő este kezdődik

Raj Tamás:
Zsidó újévek
- Naptárunk történetéről -

Ne csodálkozzunk a címünkben szereplő többes számon: a zsidó hagyomány szerint ugyanis minden esztendőben több újév is található. A Talmudnak az újesztendőről szóló traktátusa (héberül Ros Hasaná) éppenséggel így kezdődik:

“Négy újesztendő van. Niszán (az első tavaszi hónap) elseje a királyok és az ünnepek újéve, elul (az utolsó nyári hónap) elseje a tizedek újéve, tisri (az első őszi hónap) elsején minden világra jött lélek (minden élő) elvonul Előtte, mint a sorozásra váró katonák, s (végül) svát hónap elsején, mások szerint 15-én van a fák újéve.”

Mielőtt a zsidó naptári rendszerről szólnánk, vizsgáljuk meg a mezőgazdasággal kapcsolatos újéveket, amelyek nyilvánvalóan csupán a konkrét tevékenységre vonatkozó jelentőséggel bírnak. A tizedet Mózes törvénye írta elő: a tized jelentette az ókori Izrael teljes adókötelezettségét. (Ez volt a korabeli ÁFA, SZJA, VÁNYA és minden más együtt. Egyesek meg is kérdőjelezik, kérhet-e az állam több adót, mint amennyit a Biblia előír? Mindenesetre, sokan ma is elfogadnák az évi 10 %-ot…)

A Szentírás szavai szerint az Örökkévaló kiemelte Lévi törzsét, hogy ők lássák el Erec Jiszraélban (Izrael országában) a közigazgatási feladatokat: ők voltak a hivatalnokok, a rendőrök, a betegápolók, a tűzoltók, (békeidőben) a katonák, valamint a Szentély kiszolgáló személyzete. Közülük kerültek ki azok, akik a “leviták kórusát” alkották, ők játszottak a különféle hangszereken, amelyek a Szentélyt oly híressé tették. (Nem véletlen, hogy számos zsoltár szerzőjeként a Lévi törzs tagjait nevezi meg a Szentírás.) Mivel azonban a leviták nem kaphattak földet Izraelben (talán éppen azért, hogy hatalmukkal visszaélve, meg ne növeljék azt), ezért aztán ? közszolgálatuk fejében ? Izrael egyéb törzsei a mező termésének egytizedét adták nekik. (Ha meggondoljuk, ez sem volt rossz módszer, hiszen ha a többiek nem lettek volna megelégedve tevékenységükkel, a tized beszolgáltatása minden bizonnyal akadozott volna…)

A Tóra által előírt tizedet (maaszér) sem teljes egészében használhatták fel a leviták: "a tized tizedét" (maaszér min hamaaszér), tehát az egész termés egy százalékát ugyanis a papoknak (kohénok, Áron főpap leszármazottai) kellett továbbítaniuk. A kohénok látták el a Szentély szolgálatát, s ők töltötték be napjaink főhivatalnokainak, orvosainak szerepét is. Az átlagember, persze, mivel az adó nem volt elviselhetetlen, boldogan teljesítette a Tóra törvényét, sőt, számtalan adományt is felajánlott (héberül trumá) a Szentély és tisztségviselői számára…

Minden állami kötelezettségnek határidőt kell és kellett adni, így az ókori Izraelben is. A tizedet a nyár végéig, elul hónap elsejéig kellett benyújtani. Ha valaki ezután jelentkezett vele, azzal már csak a jövő évi adóját fedezhette volna, viszont előre sem lehetett törleszteni a következő évi adót. Így biztosították, hogy a leviták és a kohaniták, (akik – mint említettük – rá is szorultak a tizedre) időben megkapják járandóságukat.

A fák újéve is a mezőgazdasági szolgáltatások miatt került az ókori zsidó újesztendők sorába. (Manapság svát hónap 15-én tartjuk ezt a kedves, a természet és környezetünk védelmét szolgáló ünnepet, amelyet a dátum alapján Tu bisvát-nak mondunk.) Izraelben ugyanis mindmáig érvényes az a tórai törvény, hogy a fák termését az első három esztendőben nem lehet megenni, a negyedik évi termést ? s ezt már csak a rabbik írták elő a Talmudban ? fel kellett vinni a fővárosba, hogy “elárasszák Jeruzsálem utcáit friss gyümölccsel”. Ám ki mondja meg, hány éves is egy fa? Ezért volt szükség a fák újévére! S nehogy a gazda, saját érdekét szem előtt tartva, korábban ültesse a fát, szokásba jött, hogy éppen ezen a napon, svát 15-én ? Izraelben ekkor kezdődik a tavasz ? ültetik országszerte a fiatal csemetéket. (Manapság, az iskolás gyerekek is fát ültetnek ilyenkor Izraelben, míg nálunk, a galutban 15-féle, fán termő gyümölccsel és kisebb ünnepséggel köszöntjük a fák újévét.)

Ha el is tekintünk a most tárgyalt két mezőgazdasági újévtől, még mindig marad két zsidó újesztendő: niszán és tisri, az 1. és a 7. héber hónap (a tavasz és az ősz) első napja. (Vannak olyan bibliakutatók, akik úgy vélik, hajdan, ősi időkben, mind a kettő, párhuzamosan érvényben volt (tehát – úgymond – évente két esztendőt számoltak), s ezzel magyarázzák egyes pátriárkák nehezen értelmezhető életkorát. Ábrahám és Sára például, a Szentírás alapján, száz, illetve kilencven évesek voltak, amikor gyermekük, Izsák megszületett. Szerintük tehát, valójában ötven, illetve negyvenöt évesek lettek volna…)

Úgy tetszik, az ősi zsidó újesztendő ősszel, tisri hónapjával kezdődött: ezt tartja a hagyomány “a világ születésnapjának” is. Mivel azonban az Örökkévaló az első tavaszi hónapban, niszánban vezette ki Izrael népét Egyiptomból, a Biblia úgy rendelkezett, niszán elseje legyen a továbbiakban a hivatalos újév, bár a régi vallási jelentőse megmaradjon. És valóban, az ókori Izraelben az éveket az első tavaszi újholddal kezdték számolni.

A honfoglalás után, egészen a királyság koráig, az egyiptomi csodás szabadulástól (és annak első hónapjától) számolták az éveket is. Még Salamon király Szentély-építésekor is megjegyzi a Biblia, hogy annak felavatása “az egyiptomi kivonulás 470-ik évében történt”. (Mivel tudjuk, hogy az első jeruzsálemi Szentélyt az időszámításunk előtti 960-as években avatták fel, így az egyiptomi fogság végét i.e. 1450 körüli időre tehetjük, amit egyébként a legújabb régészeti leletek is igazolnak.) Mihelyt azonban az izraeli királyság megszilárdult, az éveket a királyok uralkodásához mérten számolták. Ennek a számolási rendszernek a kiindulópontja szintén niszán elseje, a “királyok újéve” lett. (A pontos időszámítás azért fontos, mert a korabeli okleveleket ez hitelesítette.)

A Talmud elmesél egy érdekes (bár, minden bizonnyal akadémikus jelentőségű) példát a királyok újévének – nem könnyű – kiszámítására. Egyszer egy király az év utolsó napján, ádár hónap 29-én lépett trónra, és másnap, niszán hónap 1-én meghalt. Mennyi ideig uralkodott összesen? Két évig, hiszen ádár 29-én azt írták az oklevelekbe, hogy “uralkodásának első évében”, másnap, niszán elsején viszont ezt: “uralkodásának második évében”. Csakhogy e király uralmának 2 éve összesen egy napig tartott…

Az ókori izraeli királyság megszűntével a “királyok újéve” erősen veszített jelentőségéből. (Ebben talán az is közrejátszott, hogy a gyűlölt Róma is az első tavaszi naptól számolta esztendeit.) Így aztán az éveket már ismét az őszi nagyünnepek kezdetétől, tisri 1-től számították. És mivel a Szentírás niszánról szó szerint csupán azt írja elő: “ez legyen számotokra a hónapok elseje”, ezért a héber hónapokat mindmáig úgy sorolják föl, hogy mindig az első tavaszi hónappal kezdik: niszán, ijár, sziván, tamuz, áv, elul, tisri, hesván, kiszlév, tévét, svát és ádár. Mivel a természetes holdhónap 29 és fél napos, ezért a páratlan héber hónapok általában 30, a párosak 29 naposak. (Szökőévben, 19 éveként hétszer, még egy hónapot iktatunk a naptárba, ádár séni = "második ádár" névvel.) Kivételt csak hesván és kiszlév esetében teszünk, amelyek 29 és 30 naposak egyaránt lehetnek: ezért nevezzük hesván hónapot márhesván-nak (= “hesván úr”-nak), hiszen tőle függ hány napos is a zsinagógai esztendő. (A héber év, ennek megfelelően, 354, 355, 356, illetve 384, 385, vagy 386 napos lehet.)

A fent említett két őszi hónap napjainak változó száma kizárja, hogy egyes ünnepek bizonyos napokra essenek. Jom kipur, az “engesztelés napjának” teljes böjtje például nem lehet vasárnap vagy pénteken, hiszen akkor nem tudnánk megtartani a mellette levő szombatot. Nem tehetjük – úgymond – keddi napra sem az ünnepet, mert a kedd (a bibliai teremtés "harmadik napja") hagyományosan "jó nap" (jom kí tov), s mi nem befolyásolhatjuk a Mindenhatót, amikor sorsunkról dönt…

A hagyomány szerint a három zarándokünnepet (peszah, savuot és a "félelmetes napok" után beköszöntő szukkot, a sátrak ünnepe) is mindig úgy emlegetjük, hogy a niszántól induló fenti sorrendnek megfeleljen. Ezért nevezzük manapság ezt a már-már feledésbe merülő újesztendőt “a hónapok és az ünnepek újévének”.

A rövidesen beköszöntő zsinagógai újévről (tisri 1-ről) azt hangoztatja a Talmud, hogy ilyenkor “minden világra jött lélek elvonul Isten előtt”. S ez a gondolat, a számonkérés, a megtérés és a bűnbocsánat, a “félelmetes napok” központi gondolata lett. A szövegben található, nehezen érthető hasonlatról (kivné meron) már megírtuk e lap hasábjain, hogy azt egyesek a pásztor botja alatt elvonuló juhnyájjal (ez a költői kép visszaköszön az egyik legszebb ünnepi imában is), mások a Meron-hegy szűk hágóival azonosítják. Ahogyan ott, Észak-Izraelben, a Cfát városa fölötti hágókon a vándor csak egyedül tud áthaladni, úgy Isten ítélőszéke előtt is egyedül vagyunk. Ám minden bizonnyal egy harmadik, talmudi véleménynek van igaza, amely szerint "Dávid házának katonáihoz" hasonlít ilyenkor a halandó ember, aki meghatározott sorsát, "beosztását" szeretné megtudni a világ Urától az elkövetkező esztendőre.

Dávid alkalmazott először Izraelben hivatásos hadsereget, köztük zsoldos katonákat is. Izrael második királya szerelte föl a hadsereget "modern" eszközökkel: lovakkal, harci szekerekkel és (úgynevezett "pikkelyes") páncél öltözettel. Ő vezette be ezért a pajzsot is, amelyre ? hogy a páncélba bújtatott fegyveresek egymást fölismerjék ? ismertetőjelet kellett rajzolni. Ezért a zsidó hagyomány neki tulajdonítja, hogy a katonák pajzsára egy sajátos, mindmáig a zsidó népet szimbolizáló jelképet vésetett, a hatágú Dávid-csillagot. (Ezt nevezzük héberül magén Dávid-nak, Dávid pajzsának.)

Amikor most, a négy zsidó újév közül a legjelentősebbre, a zsinagógai újesztendőre, ros hasaná-ra készülünk, ne érezzük magunkat olyan egyedül, mint aki "a Meron-hegy szűk hágóin" jár, s ne tekintsük magunkat megszeppent "juhnyájnak" sem, hanem inkább, mint "Dávid házának katonái", büszkén vállaljuk jelképeinket és hagyományainkat, magunkénak érezve és továbbadva történelmünket és kulturális értékeinket.