Szukkot
Az ünnep szept. 26-án szerda este köszönt be, és okt. 5-én péntek estig tart.

Raj Tamás:
A sátrak ünnepe

A világon mindenütt megkülönböztetik az úgynevezett állami-nemzeti (történelmi), továbbá a természeti eredetű, valamint a vallási ünnepeket. A zsidóság számára azonban, lényegében véve, minden ünnep egyben történelmi, természeti és vallási jelentőséggel bír. Mindez érvényes a most beköszöntő, harmadik zarándokünnepre, a szukkotra is.

Őseink — az egyiptomi szolgaságból történt szabadulás után, mielőtt az ígéret földjére léptek volna — negyven évig vándoroltak a pusztában, s ez idő alatt ideiglenes hajlékban, sátrakban laktak. Ennek emlékére tartjuk minden ősszel hét napon át a sátrak, vagyis szukkot ünnepét. (Vigyázzunk: egyesek, tévesen sátoros ünnepnek nevezik a szukkotot magyarul, ám ez helytelen, mert a „sátoros” egy kisebb keresztény ünnep neve, amely mellesleg éppen a mienkből lett!) A zsinagógák, s — ahol lehet — otthonaink mellett sátrat építünk: ott eszünk, előtte ott mondjuk a boráldást, a kiddust... Régente ott töltötték, s Izrael országában ma is sokan ott töltik az éjszakát. Ezért a „sátrak” ünnepe a történelmi emlékezésre utal.

Ünnepünket azonban héberül chag haaszif -nak, vagyis a betakarítás ünnepének is mondjuk, mivel ekkor adunk hálát az Örökkévalónak a bőséges termésért, amellyel biztosíthatjuk családunk téli szükségletét. Egyúttal az elkövetkező esztendőre is kérjük a Mindenhatótól a természet áldásait, a Szentföldön elengedhetetlenül fontos téli esőt. Az ókori Izraelben, a jeruzsálemi Szentély fennállása idején ilyenkor volt a szimchat bét hasoévá , a vízmerítés örömünnepe. Pontosan nem tudjuk, hogyan is zajlott le ez a szertartás, csak elképzelhetjük a népünnepély jelentőségét. A Talmudban ugyanis azt olvassuk: „Aki nem látta a vízmerítés örömünnepét Jeruzsálemben, nem látott még életében igazi örömet”…

Az ünnep vallási jelentőségét jelzi a szukkot talmudi elnevezése: chag , ünnep, pontosabban ünnepi áldozat. Hajdan, a jeruzsálemi Szentély fennállása idején ugyanis a szukkot napjain áldozatokat mutattak be a világ akkor ismert minden nemzetéért, hét napon át összesen hetven áldozatot. Legvégül, mint jó házigazda, őseink önmagukért is imádkoztak. Érdekes, hogy ezt a szertartást később a kereszténység is átvette, a húsvéti áldozatbemutatáskor. Csakhogy náluk a pap előbb saját híveiért, a keresztényekért, majd sorra a világ hetven népéért imádkozik. Végül a pap felállt térdeplő helyzetéből, levetette díszes ruhát, majd így szól: „s imádkozzunk az átkozott zsidókért is”… (Ez utóbbi jelzőt a II. Vatikáni zsinat, XXIII. János pápa kérésére törölte.)

Ugyancsak vallási mondanivalót rejt az ősi szukkoti előírás: a sátrat úgy kell megépíteni, hogy a tetejére helyezett nádon keresztül látni lehessen az égboltot, hogy éjszaka átragyogjanak rajta a csillagok. Egész életünk, tanítják a régiek, olyan, mint ez a sátor: ideiglenes hajlék itt, a Földön. Ám mégis van egy, egyetlen biztos pont, a Mindenható Isten, akire mindig számíthatunk.

Amikor a sátorba lépünk, legalább hagyományosan így szólunk:

BARUCH ATÁ ADONÁJ ELOHÉNU MELECH HAOLÁM, ASER KIDSÁNU BÖMICVOTÁV VÖCIVÁNU, LÉSÉV BASZUKÁ

(= Áldott légy, örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki törvényeiddel megszenteltél minket, és előírtad, hogy a sátorvab tartózkodjuzk.)

A sátor mellett a szukkot legfőbb tartozéka az úgynevezett ünnepi csokor, héber nevén az arbáá mínim , a négy termés. Ilyenkor ugyanis négyféle, jellegzetesen izraeli termésből készítünk ünnepi csokrot, amellyel szukkot minden napján (a hetediken hétszer) körbejárjuk a zsinagógát:

l. etrog (régi magyar szóval citrusalma, izraeli déligyümölcs) — kellemes illata és haszna is van: a gyümölcsökért adunk hálát vele az Örökkévalónak az őszi betakarítás alkalmából;

2. luláv (pálmaág) — hasznos növény, hiszen rajta terem a datolya. Illata azonban nincs: a fákért fejezzük vele köszönetünket;

3. hadasz (mirtusz) — az illatos bokorból szedett kis ággal a dísznövényekért adunk hálát (kellemes illatán túl konkrét haszonnal nem szolgál);

4. aravá (fűzfaág) — a szomorúfűznek sem illata, sem azonnal észlelhető haszna nincs. Mégis, a vadon termőkért is köszönettel tartozunk a Mindenhatónak, hiszen a Szentírásban olvassuk: "mind alkossanak egyetlen csokrot".

Bár az emberek is így tennének — tanítja a Talmud. Az egyiknek tudása van és segíteni is képes, a másik segít, holott nincs tudása, a harmadik tudással bír, de azt nem adja át társainak, s végül van olyan, akinek nincs tudása és segíteni sem tud. Mégis, alkossanak egyazon csokrot...

Az ókor végén, a Talmud korában élt egy híres rabbi, aki asz ünnepi csokorból mindig, szándékosan kifelejtette a szomorúfűz ágát. Úgy vélte, nincs rá szükség, miért adjunk hát érte hálát a Mindenhatónak?

Egyszer aztán, hosszú vándorútján, eltévedt a sivatagban. Kétségbeesetten bolyongott a végeláthatatlan, kietlen pusztában, ivóvize már elfogyott, ereje elhagyta, már-már a szomjhalál környékezte, amikor a messzi távolban, a dombtetőn meglátott egy zöldellő fűzfacserjét. Ez a növény mindig vízmosás mellett terem — gondolta magában. Összeszedte utolsó erejét, és elvánszorgott a fűzfáig, ahol valóban egy apró forrás tört elő a kövek közül. Ettől kezdve a rabbi mindig megbecsülte a „haszontalan” fűzfavesszőt, hiszen az mentette meg az életét. A történet és főként az a vallási gyakorlat, hogy a vadon termőkért is hálát adunk, jól jelzi, hogy őseink, ha nem is tudták, de megérezték a környezetvédelem jelentőségét, ami napjainkban egyre fontosabb lesz mindannyiunk számára.

Mint minden zsidó vallási alkalomnak, a sátrak ünnepének is sajátos, jellemző, olykor művészi kivitelű tárgyai vannak. A szukkot esetében ezek meglehetősen változatosak:

•  A sátordíszeket régente mind a családok körében, mind a zsinagógáknál, a zsidó vallási, oktatási és szociális intézményeknél ünnep után félretették, s így évről-évre felhasználták. Mivel azonban ezek többnyire színes papírból, kartonból, csonthéjas gyümölcsből készültek, csak a legritkább esetben őrződtek meg az utókor vagy a gyűjtők számára. A belső-ázsiai (üzbég, türkmén, perzsa) zsidók körében sajátos (gyakorta zsidó jelképeket tartalmazó) szőnyegekkel „bélelték” ki az ünnepi sátrat. Nálunk a zsinagógai kárpitokat helyezték el a sátor falán.

•  Az ünnepi csokor fonatja a datolyapálma (a luláv) leveleiből készül, s helyenként azt is megőrzik évről-évre, így a szebb példányok bekerülhetnek a zsidó múzeumokba, vagy egyes judaika magángyűjteményekbe.

•  A méztartó is az ünnep tartozéka, hiszen a zsidó újesztendő (ros hasaná) első napjától a szukkot ünnep végéig az ünnepi kalácsot (a barcheszt) só helyett mézbe mártjuk, majd így szólunk: saná tová untuká — legyen jó és édes esztendő. Maga a méztartó üvegből, porcelánból (magyar vidéken cserépből) készül, zsidó jellegét eldönteni azonban elég nehéz, mert csak a legritkábban írták rá héberül: dvás , vagyis méz.

•  A legfontosabb és a gyűjtők számára kétségtelenül legértékesebb szukkoti kellék a gyakran ezüstből készített etrog-tartó. A többnyire fekvő, ritkábban álló, ovális dobozba kócot szokás helyezni, s abba ültetik az értékes izraeli gyümölcsöt, nehogy a bibéje vagy a héja megsérüljön, s így vallásilag alkalmatlanná váljon. A doboz egy bonbonierhez hasonlít, éppen ezért — ha nincs rajta zsidó jelkép vagy felirat — nehéz eldönteni, valóban etrog-tartót látunk-e. Általában az lehet perdöntő, hogy a cukordoboz felső része kisebb, mint az alsó, nehogy a bonbonok kihulljanak belőle. Etrog-tartó tetején, díszítésként gyümölcs- vagy virágmintát szokás elhelyezni, esetleg szecessziós levelek-ágak futják körül a dobozt. Kókuszból is készítettek etrog-tartót, ezüst lábazattal és díszítményekkel.

Az ünnep hetedik napja, noha csupán félünnepnek számít, különös jelentőséggel bír. Ez a hosáná rabbá — a „nagy segítsd meg ” napja. Ilyenkor — mint már említettük — hétszer járják körül az ünnepi csokorral a zsinagógát, s éneklik a hosáná (Segíts meg) refrénnel visszhangzó dalokat. (Ez utóbbi, bibliai kifejezésből ered a magyar hozsánna szó.) A reggeli imákban ezen a napon visszaköszönnek a nagyünnepi liturgia egyes részletei, s az istentisztelet végén külön imát mondunk, amelyben egyrészt a téli esőért fohászkodunk, másrészt bűneinktől igyekszünk megszabadulni. A néphit ugyanis úgy tartja, hogy hosaná rabbá napján, mint egy fellebbviteli bíróságon, még módunk van Istentől kérni a reánk szabott ítélet jóra fordítását. Bízzunk benne, hogy az idén, az elmúlt év annyi megpróbáltatása után életre, békességre és sikerekre ítél bennünket.