Közeledik
a hetek ünnepe, héber szóval a Savuot, a kinyilatkoztatás napja. Mint minden más ünnepre,
erre is előkészít bennünket a vallásunk
A
Savuot naptári időpontját, a többi ünneptől eltérően, nem állapítja
meg a Tóra, csak azzal, hogy a Peszach utáni 50. napra kell esnie. Tehát
mindig ugyanarra a naptári napra esik az ünnep, de mindig más hétköznapra.
A
keresztény egyházakban a Savuotnak megfelelő Pünkösd (az ötvenedik nap Húsvét után) az évnek mindig másik
naptári napjára, de állandóan vasárnapra esik.
Mai
zsidóságunkban az ünnepre a két nap minden imája, szertartása és
hangulata, valamint az a szokás emlékeztet, hogy templomainkat növényekkel
díszítjük fel. Ma egyetlen emlék, élmény tölti meg a kétnapos
ünnepet, az az emlék, hogy a mi őseink, a zsidók álltak a Hegy tövében,
hogy átvegyék a két kőtáblát, hogy aztán az azon lefektetett tanítást
terjesszék a Földön. Savuot az az ünnepünk tehát, amelyben kifejezésre
jut, hogy az isteni tan hordozói mi lettünk és mi vagyunk.
Az
ünnep első éjszakáját virrasztással töltik, aminek külön előírt
rituáléja van:
Szentírás magyarázó előadásokat tartanak és irodalmi szemelvényeket
olvasnak fel.
A Savuot délelőtti
istentisztelet központja a
Tíz Ige.
A második
nap prófétai olvasmánya - “fügefa nem virágzik, szőlőtő termést nem hoz, kipusztult a
virág a mezőről, a nyáj az akolból: de én ujjongok, Istenemben bízom,
a segítség urában” - a minden csapáson
túl élő és fennmaradó zsidó reménykedésnek, istenhitnek apotheózisa
ez és valóban méltó az ünnep jelentőségéhez.
(Hahn
István: Zsidó ünnepek és népszokások c. könyve nyomán)
