Purim
(2008. márc. 21/22.)

 Raj Tamás:
Száz jiddis szó - A píremspíl

A római történetíró, Tacitus csodálkozva szól arról, hogy amíg minden nép vidáman, önfeledt mámorban ünnepli az újesztendőt, addig a zsidók összebújnak templomaikban, és bűnbocsánatot kérve imádkoznak az Egek Urához. Tacitusnak természetesen igaza van, s erre mi büszkék is lehetünk, ám ne higgyük, hogy az önfeledt öröm nem talál kifejezésre ünnepeinken. Sőt, alig találunk olyan szenvedélyes, szívből jövő népi mulatságot más vallások körében, mint amilyen nálunk a purim ünnepe. Ilyenkor a vallásos zsidó kötelességének tartja az ivászatot, s a hagyomány szerint addig kell innunk, amíg nem tudunk különbséget tenni e két héber kifejezés között: Baruch Mordecháj ("áldott legyen Mordecháj") és Arur Hámán ("átkozott legyen Hámán"). (A bibliai Eszter könyve két híres főhősét magába foglaló kifejezések héber betűszámösszege azonos!)

Van-e még egy nép, még egy olyan közösség, ahol vallási törvény írná elő a jókedvet, ahol arra kellene bíztatni a híveket, hogy igyanak? Márpedig nálunk ez az előírás. Már ádár hónap (a purim ünnep hónapjának) beköszöntésekor a régi zsidó házakban szép színes táblát akasztottak a lakás falára, amelyre ez volt írva: Misenichnász ádár, márbim beszimchá - Mihelyt beköszönt ádár hónapja, sokasítanunk kell az örömöt! Purimkor pedig egyenesen kötelező innunk, méghozzá annyit, mint említettük, hogy "ne tudjunk különbséget tenni" (héberül: ad deló jadá). Ebből a kifejezésből alakult ki a modern izraeli karnevál tréfás elnevezése: adlojadá...

A purimi karnevál az ünnep másnapján délután kezdődik. Az önfeledt mulatozás mellett olykor még az esti ima elmondásáról is megfeledkeztek. Ezért aztán külön megemlékeznek arról a híres rabbiról, a XVI. században élt krakkói Mose Iszerleszről, aki ilyenkor végigjárta a vallásos zsidó házakat, figyelmeztetve, nehogy megfeledkezzenek kötelességükről. Persze, szükség is volt az intő szóra, hiszen ha valaki nem akart inni, azt kigúnyolták. Aki józan maradt, arról föltételezték: "gánc jór siker, pírem nichter" (biztosan egész évben részeg, azért marad purimkor oly józan...)

Ezt a vidám karnevált, illetve az ott előadásra kerülő népi színdarabot nevezzük jiddis szóval píremspílnek, vagyis purimjátéknak. A karnevál egyik legfontosabb része ugyanis az a színi előadás, amely többnyire a bibliai Eszter könyvét dolgozta föl a hallgatóság számára. A játékhoz hozzátartozott a Hámán-bábú készítése. A gonosz perzsiai miniszter figuráját ünnepélyesen elégették vagy összeverték. A szokás minden bizonnyal Babilóniában alakult ki, s arról utalást találunk a Talmudban is. Mar Nátán ben Jechiél (1035-1110) az általa készített talmudi szótárban (Áruch) említi, hogy Babilóniában és Élámban az ifjak bábút készítettek Hámán alakjára, majd purim ünnepén máglyát raktak, és belehajították azt a tűzbe. "Volt egy gyűrű, - olvassuk egy Kairóban előkerült középkori levélben -, amely belelógott a tűzbe, abba kapaszkodtak és ugráltak a tűzön át egyik oldalról a másikra." Szerencsére, nálunk ennek a szokásnak nyoma sincs, így tűzön való átugrás helyett a gyerekek csak kereplőznek vagy lábukkal dobognak Hámán neve említésekor. (A zajtól olykor alig lehet hallani a tekercsre, megilára írt Eszter könyvének templomi felolvasását.)

Eszter könyvének dramatizált változata mellett a píremspíl feldolgozta olykor József, Dávid és Góliát vagy Izsák megkötözésének történetét is. Nem riadtak azonban vissza akár a szentnek tekinthető témák tréfás megjelenítésétől sem. A hagyományos purimjátéknak állandó szereplői voltak, köztük a lojfer (a kikiáltó), a srajber (író vagy narrátor), s főként az elengedhetetlen bohóc, a paját. A legrégibb ismert purimjáték egy lengyel származású velencei tanító, Gumpert fun Szczebrszyn műve 1545-ből. Nem véletlen, hogy a píremspílből alakult ki röviddel ezután a zsidó drámairodalom, mind a szefárd (keleti), mind az askenázi (nyugati) zsidóság körében. Már szóltunk (a szimche kapcsán) Portaleone tréfás esküvői feldolgozásáról (Velence, 1550), amely a legrégibb ismert héber dráma, míg a szefárd (portugál eredetű) Smuél Usque 1559-ben Amsterdamban mutatta be a maga purimi színjátékát. Magyarországon sem volt ismeretlen a píremspíl. Moritz Gottlieb Saphir, későbbi neves német íróról és újságíróról tudjuk, hogy 1814 körül Óbudán két jiddis nyelvű purimjátékot is készített. Ezeket ott a zsidó színház be is mutatta. Kölcsey Antónia naplójában megható szavakkal ír az 1839-i szatmárcsekei "zsidó farsangról": "A zsidók ma Hámán ünnepét ülték vagy inkább futották meg" - olvassuk. "Minden zsidó nagy vigalomban vala, s jó napot csinált magának. Néhányan pásztoroknak öltözködének, zsíros gubák- s bundákba, és egy lovag zsidót kísérének, ki mindenféle rongyokkal beaggatva vala, örömrivalgásokkal futottak utána a zsidó gyerekek is. E különös menet végigjárá a falut, s minden Ábrahám unokája háza előtt megállott, hol kész lakoma várá őt. Ők mindnyájan boldogok voltak ma. Boldogabbak, mint bármily örömittas úr a velencei vagy a római karneválban." A Himnusz költőjének unokahúga együttérzését sem titkolja el az elnyomott zsidók öröme láttán. Így folytatja: "Sok zsidó inkább vesztené éltét, mintsem nemzetisége bélyegiről lemondjon. És ezt ők oly hazákban teszik, hollétöket is drágán kell fizetniök. Mindég megindulást s mozgalmat érzek keblemben, midőn zsidót szenvedni látok, s örömet akkor, ha boldognak vélem őt lenni..."

Az imént idézett leírásból is láthatjuk, hogy a purimi mulatsághoz - a píremspíl és az ivászat mellett - a lakoma is szervesen hozzátartozott. Már a bibliai Eszter könyve is előírja a szegények megajándékozását és ajándék küldését egymásnak. Ez utóbbi (jiddis szóval slachmónesz) általában sajátos purimi süteményekből (Hámán-táska, kindli, flódni stb.) áll. A slachmóneszt a gyerekek viszik háztól házig, s persze őket mindenütt szintén vendégül látják. Előfordul, hogy az éppen kézhezvett ajándékot menten továbbadják a következő családnak, s így megeshet, hogy valaki végül a saját slachmóneszét kapja vissza...

Odahaza - a sütemények elfogyasztása előtt - többnyire sült kacsát szoktak enni. (Utána jól csúszik a finom kóser bor.) S ezzel kapcsolatos a következő aranyos purimi történet.

A bálbósz családjával éppen a purimi vacsorához készül, amikor betoppan hozzájuk egy szegény bócher. Négyen ülnek az asztalnál: a gazda, a felesége, a fia meg a lánya, előttük pedig négy sült kacsa illatozik a tálon. A bálbósz nem akarja nyíltan elutasítani a bóchert, ezért így szól hozzá purimi hangulatában: Nézd fiam, örülnénk, ha velünk vacsoráznál, de akkor oszd szét magad ezt a négy kacsát igazságosan ötünk között!

Rövid gondolkodás után a bócher így válaszol:

- Legyünk mind hármasban a kacsával! A gazda és a felesége egy kacsával - ez három. A fiú meg a lány egy másik kacsával - ez is három. S hogy én se maradjak egyedül, nekem két kacsa jár...

           Raj Tamás: 100+1 jiddis szó című könyvéből - A könyv megvásárolható itt.

    Purim ünnepe kapcsán