Messiás-hitünkről 

„Várják, mint zsidók a Messiást” — a jól ismert magyar szólásmondás is jelzi, mennyire hozzátartozik a hagyományos zsidó eszmevilághoz a messiásvárás gondolata. A zsidó vallás és néphit egyik fontos kulcsszava a héber masíahból ered, ennek görög tükörfordítása a khrüsztosz, magyarosan a krisztus szó.  Ennek eredeti jelentése felkent értelemmel bír: az ókori Izraelben ugyanis a királyt és a főpapot nem koronázták, hanem haját és szakállát illatos olajjal kenték fel. A messiás eredetileg Izrael jogos (törvényesen felkent) királyát jelentette, aki Dávid házából („Jisáj törzsökéből”) származik.

Különös, de a zsidó próféták olykor idegen származású emberben is — ha úgy hozta a sors — meglátták az Örökkévaló felkentjét, abban a korban a zsidó népnek és a környező országoknak a megváltóját. A babilóniai „Nagy vigasztaló” például, mivel a perzsa Küroszban a jogos és igazságos uralkodót fedezi fel, aki majd megszabadítja Izraelt fogságából, ezt az idegen királyt is „Isten pásztorának” és „messiásának” mondja. (Vesd össze: Jesája könyve, 44. fejezet 28. vers és 45. fejezet 1. vers.)

Noha a megváltás-képzet nem szerepel a Szentírás régebbi keletkezésű köteteiben, a személyes messiásba, pontosabban a messiási kor eljövetelébe vetett hit végigvonul szinte az egész Biblián. A legrégebbi és egyúttal a legismertebb messiási kép Jesája (Ézsaiás) prófétától való, aki így jövendöli meg a megváltás és az örök béke nagy korszakát: „Ítélkezni fog (Isten) a népek között, megfenyít sok nemzetet, kardjaikat kapákká, dárdáikat vincellér késekké alakítják, nem emel egyik nemzet a másik ellen kardot, és nem tanulnak többé háborút” (Jesája könyve, 2. fejezet 4. vers).

Ugyancsak Jesája fogalmazta meg először, milyen is legyen Izrael megváltója, s hogy milyen világ vár a föld lakójára: „Egy vessző ered majd Jisáj törzsökéből, egy hajtás virágzik ki gyökereiből. Az Örökkévaló szelleme nyugszik rajta, a bölcsesség és az értelem szelleme, jó tanács és erő szelleme, a megismerés és az istenfélelem szelleme. Döntése istenfélelemmel (valósul meg), nem a látszat szerint ítélkezik, s nem a szóbeszéd vezeti őt. Igazsággal ítél a szegényeknek, becsülettel dönt az ország megalázottainak, Szava erejével sújtja az országot, ajka leheletével öli meg a gonoszt. Igazság lesz deréköve, ágyékát hűség övezi. Együtt lakik a farkas a báránnyal, a párduc a kecskegidával legelészik, borjú, oroszlánkölyök és hízó marha együtt legelnek, és egy kis fiú vezeti őket. A tehén és a medve együtt legelésznek, kölykeik (mellettük) hevernek, az oroszlán pedig, mint az ökör, szalmát eszik. A vipera fészkénél egy kisgyermek játszik, s a baziliszkusz szeme felé egy csecsemő nyújtja kezét. Nem ártanak, és nem rontanak többé az Én szent hegyemen, mert megtelt a Föld az Örökkévaló megismerésével, ahogyan a víz a tengert ellepi. S azon a napon Jisáj gyökere lesz az, amely a népek zászlajául emelkedik, hozzá nemzetek fordulnak, és nyugalma dicsőséges lesz” (ugyanott, 11. fejezet 1–10. vers).

Mintegy száz évvel később, Jeremiás próféta is hasonlóképpen írta le a messiási kor eljövetelét. Szerinte Izrael dicsőségét és nyugalmát hozza a megváltó, akinek neve jelzi majd Isten igazságát: „Bizony, napok múltán eljön az idő, így szól az Örökkévaló, és igaz sarjat támasztok majd Dávidnak, királyként uralkodik majd és boldogul, jogot és igazságot cselekszik majd az országban. Az ő napjaiban segítséget kap Juda, Izrael pedig biztonságban lakik, és ez az ő neve, amellyel szólítják majd: az Örökkévaló a mi igazságunk” (Jeremiás könyve, 23. fejezet 5–6. vers).

Ezékiel próféta, aki fiatalon került a babilóniai fogságba, jövőképében a messiási eszme politikai elképzelésekkel társul, próféciájában a messiás a jövő ideális államának megvalósítója. (Vö. 34. és 37. fejezetek.) A már fogságban született Nagy Vigasztaló viszont úgy véli, a messiás végcélja az egész emberiség üdvözülése, s ebben Izraelnek különös szerepe van: Isten őt rendelte útmutatóul a népek számára.

A próféták egyaránt úgy vélik, hogy a népeknek tanulniuk kell a zsidóktól, mert nekik nagyobb tapasztalatuk van az egyistenhitben: „Íme népek tanújává tettem őt, fejedelemmé, nemzetek irányadójává. Bizony, egy olyan nép (is), amelyet nem ismersz, szólítani fog, és egy olyan nemzet, amely téged nem ismer, hozzád fog sietni, az Örökkévaló, a te Istened kedvéért, Izrael Szentjéhez, aki megtisztelt téged” (Jesája könyve, 55. fejezet 4–5. vers). ”És az idők végén, szilárdan fog állni az Örökkévaló házának hegye, a többi hegy élén, felülemelkedik a dombokon, és özönleni fognak hozzá mind a népek. Számos nép megy majd oda, és azt mondják: Jöjjetek, menjük fel az Örökkévaló hegyére, Jákob Istenének Szentélyébe, tanítson minket útjaira, hogy ösvényein járjunk, mert Cionból ered a Tan, s az Örökkévaló szava Jeruzsálemből” (ugyanott, 2. fejezet 2–3. vers).

Az utolsó próféta, Maleákhi (Malakiás), utolsó látomásában is a messiás eljövetelét hirdeti. Szerinte — s ezt a zsidó néphagyomány is így véli — Élijáhu (Illés) próféta lesz a messiási kor hírnöke. „Bizony, én elküldöm nektek Élijáhu prófétát, mielőtt eljön az Örökkévaló nagy és félelmetes napja. S visszatéríti az apák szívét fiaikhoz, s a gyermekek szívét szüleikhez, nehogy el kelljen jönnöm, hogy végleg elpusztítsam a Földet” (Maleákhi könyve, 3. fejezet 23–24. vers):

Ez a próféták könyvei végén álló mondat — a messiási reménységen túl is — joggal okozhat számunkra fejtörést. Érdemes elgondolkodnunk azon, miért tekinti a próféta olyan nagy gondnak a nemzedékek meg nem értését, hogy emiatt akár elpusztulhat az egész emberiség, sőt, az egész bioszféra? És miért említi a próféta előbb az apák szívének odafordulását gyermekeik felé, s nem — mint várható lenne — fordítva? Az első kérdésre szinte magától adódik a válasz: a fiatalok mindig újat szeretnének, olyan meglepőt és „forradalmit”, ami az előző nemzedéket zavarba hozza. Vigyáznunk kell, s különösen manapság, amikor oly könnyen elpusztíthatja az ember a saját világát, hogy a természetes nemzedéki harc ne egymás ellen történjen, hanem a haladás és egymás érdekében alakítsa át világunkat.

S ha jól meggondoljuk, a másik kérdésben is világossá válik a próféta szavának igazsága: addig nem várhatunk megértést, együttérzést gyermekeinktől, amíg mi magunk nem próbáljuk megérteni az ő szívüket, gondjaikat és problémáikat. Az első lépést a szülőnek kell megtennie, hogy azután a gyermekek szíve is felénk forduljon…

A próféták tanításai és a kétségbeesett nép elvárásai alakították ki a Megváltó fogalmát, amely a messiás eljöveteléhez kötődik. A messiási elvárásokat ugyanis elsősorban a zsidó próféták jövendölései határozzák meg mindmáig. Az átlag zsidó ezért a messiási kort „az idők végén” úgy képzeli, mint az örök béke korszakát, amelyben a világ és az ember megváltásán (megjavulásán) túl a saját népi reményei is megvalósulnak. A zsidóság számára tehát elsősorban a messiási kor és nem a Messiás személye iránti vágy a döntő jelentőségű. Ez a vágyakozás azt is jelenti, hogy hitünk szerint a világnak és az emberi életnek célja, értelme van, s hogy a Mindenható ad célt és értelmet az embernek és az egész világnak. Az embernek küzdenie kell egész életében, hogy a világ jobb legyen, hogy Isten célja, a megváltás mielőbb megvalósuljon. „Az élet küzdelem, s az élet célja e küzdés maga” — olvashatjuk Az ember tragédiájában. A zsidó vallás szerint azonban a küzdés még nem cél, csupán eszköze a megváltás, a messiási kor eljövetelének.

A zsidó Biblián alapuló vallásokban az életnek és különösen az emberi életnek éppen ezért értéke van, ellentétben a keleti vallásokkal. A keleti vallások (a hinduizmus és a buddhizmus) úgy szembesülnek az élet problémáival, hogy beletörődnek, vagy megpróbálják magukat kivonni alóluk, míg a zsidóság azt tanítja, hogy küzdeni kell a jóért, szembeszegülni a rosszal, megváltoztatni, megjavítani mindazt, ami az isteni igazságnak és jóságnak nem felel meg. A bibliai gondolkodásban az élet Isten ajándéka, az ember pedig a teremtés koronája, ezért megőrzése és megmentése fontos feladatunk. „Nincs olyan ember, — tanítja a Talmud —, akinek ne lenne legalább egyetlen órája”, tehát a legrosszabb ember is legalább egy órányi hasznos cselekedetre képes, ezért élete már nem haszontalan.

Figyeljük meg a lényegi különbséget Buddha és a bibliai Mózes történetében, a világhoz való viszonyulásában! A fiatal Buddha királyfiként él, ám egyszer csak körültekint a való életben, találkozik egy vak emberrel, egy nyomorult leprással és egy halottas menettel. Úgy látja, nem lehet segíteni rajtuk, visszavonul, és a nirvánát, a megsemmisülést, a belső megtisztulást hirdeti. Az ifjú Mózes is királyi környezetben nevelkedik, ám kíváncsi lesz arra, hogyan élnek a testvérei. Meglátja, amint a felügyelő indokolatlanul veri a rabszolgát. Nem vonul vissza, hanem meg akarja változtatni a világot: felháborodva megüti a tiszttartót, és elhatározza, hogy kiszabadítja népét a szolgaságból.

Az aktív, minden egyes hívő közreműködésére számító zsidó messiáshitre jellemző az a történet, amely az általunk már említett modern vallásfilozófus, Martin Buber életpályáját is meghatározta. Saját elbeszélése szerint gyermekkorában nagyapjánál, a lembergi tudós Slomó Bubernél vendégeskedett. Az egyik könyvben az ifjú Martin egy történetre bukkant. A messiás — így fejeződött be a mese — Róma kapuiban, koldusgúnyába öltözve ül, és vár.

— Kire vár a messiás, hogy eljöjjön végre? — kérdezte értetlenül a fiú. Mire a nagyapa a gyerekre mutatott:

— Rád! A messiás mindnyájunkra vár, és egyre vár…

A messiáshit a zsidóság életében különösen a római elnyomás és az idegen származású, a rómaiakat kiszolgáló Heródes uralkodása idején vált hangsúlyossá, és egészült ki nemzeti reményekkel. Egyre inkább emlegették az Szentírás szavaiban megfogalmazott, várva várt szabadítót és megváltót, a mesíah Adonájt, „az Örökkévaló felkentjét”. A jeruzsálemi Szentély pusztulásától (időszámításunk szerint 70) kezdve a zsidó közgondolkodás általános eszméje lett, hogy a Templom csak akkor épül majd fel, ha eljön a messiás. Ugyancsak ehhez a korhoz köti a hagyomány a világszerte szétszóródott zsidó diaszpóra (héber szóval a galut) egybegyűjtését. Jóllehet, ez utóbbi gondolat már Mózes búcsúbeszéde előtt is szerepel a Szentírásban: „Ha el lennétek taszítva akár az égbolt szélére, onnan is egybegyűjt téged az Örökkévaló, Istened, és onnan is elhoz téged. És elvezet téged az Örökkévaló Istened abba az országba, amelyet őseid örököltek, hogy birtokba vedd azt, jót tesz veled, és jobban megsokasít téged, mint őseidet. Ám körülmetéli az Örökkévaló Istened a te szívedet és utódod szívét, hogy szeresd az Örökkévaló Istenedet, teljes szívedből és teljes lelkedből, azért hogy élj” (Mózes V. könyve, 30. fejezet 4-6. vers). A próféták szerint az Örökkévaló ígéretet tett népének: „Visszatérek Cionba, és ismét Jeruzsálemben fogok lakozni” (Zehárja könyve, 8. fejezet 3. vers).

A régi prófétai jóslatok, elsősorban Jesája (Ézsaiás) jövendölései a mindennapok részévé lettek. Az esszéusok azért vonultak ki a Holt-tenger közelében levő pusztába, hogy ott megvalósítsák saját társadalmukat, s hogy ott várják a messiás mielőbbi eljövetelét, mert azt olvasták a Bibliában (Jesája 40. fejezetében): „egy szó kiált, a pusztában egyengessétek az Örökkévaló útját”. (Mellesleg, ezt fordította félre később Hieronymus a latin Vulgata készítésekor, s lett belőle „pusztába kiáltó szó”.) S ez magyarázza a Jézus történetében szereplő, utólag azonban átértelmezett eseménysort.

A zsidóság messiáshite azonban mindmáig megőrizte a Szentírás eredeti, „az idők végén”, ám itt, a való világban bekövetkező megváltás-gondolatát: Isten — a próféták tanításai szerint — az idők végén egybegyűjti majd Izrael szétszórtjait a világ négy tájáról, elviszi őket az ősi földre, és újra felépül a jeruzsálemi Szentély. Megszűnik az emberi kizsákmányolás, háború és gyűlölködés („összetörik kardjaikat kapákká, dárdáikat vincellér késekké, nem emel nép nép ellen kardot, és nem tanulnak többé háborút”), s „megtelik a föld az Örökkévaló ismeretével, ahogyan a tengert a víz ellepi”. Nem véletlen, hogy a héber nyelv nem túlvilágról, nem másvilágról, hanem jövendő világról (olam habá) beszél, mert — ahogyan Martin Buber mondja — „a két világ voltaképpen egy, és egynek kell lennie”.

A középkor legnagyobb zsidó tudósa, Májmúni Mózes (Maimonides) ezért a messiásvárást a zsidó vallás 13 alapelve közé sorolta. Hitünket nem szabad elveszítenünk, még ha — tapasztalatunk szerint — „a Messiás késlekedik is, naponta újra várnunk kell őt”. Májmúni sorra megvizsgálta a Messiásról szóló bibliai tanításokat (mellesleg a keresztény felfogás szerinti, úgynevezett „krisztológiai helyek” nem is tartoznak ide!), és megállapította, hogy ezek mind itt, a földi életben fognak megvalósulni. Érdekes, csupán egyetlen prófétai mondatnál akadt meg, amelyről annak idején nem hitték volna, hogy bekövetkezhet: „eltüntetem a vadállatokat a Föld színéről”. (Különös, hogy napjainkban viszont épp ellenkezőleg alakult: ha nem védenék őket, ha nem volnának rezervátumok, ha nem óvnánk őket a kipusztulás veszélyétől, alig volna egyetlen ragadozó is a Földön…)

Messiáshitünk aktív cselekvésre késztet: nem csupán várnunk kell őt, de eljöveteléért erőnkhöz képest mindent meg is kell tennünk. A messiás megérkezése — hangsúlyozta Májmúni — nem jelenti Izrael fiainak győzelmét más népek felett, de megvalósítja az emberiség békéjét, a világ és az ember megváltását, valamint Izrael nyugalmát, hogy ellenségei többé ne zavarják meg őket a Tóra tanulmányozásában. A zsidó messiáshit — ellentétben másokéval — arra buzdít, hogy ne csak lélekben újuljunk meg, de igyekezzünk folyvást megjavítani önmagunkat és embertársainkat. Ne csak hirdessük a szeretetet, hanem gyakoroljuk is, ne törődjünk bele sorsunkba, hanem alakítsuk át életünket a szentség szolgálatában. Hiszen — ahogy a Talmud egyik alapelve hangsúlyozza — „nem a magyarázat a fontos, hanem a cselekedet”.

A zsidóságot a messiáshit köti egybe a kereszténységgel, s különös, de egyúttal az választja külön is egymástól. A messiás eljövetele a zsidó gondolkodásban ugyanis mindmáig azt jelenti, hogy általa a világ és benne az ember alapvetően megjavul, megváltozik. A vallásos zsidó nem tudja elfogadni a megváltást, amíg a való élet ennek épp ellenkezőjét, a megváltatlan világ és a megváltatlan ember képét mutatja. S bizony, ez a legfontosabb szempont, amiért a vallásos zsidóság mindmáig oly fontosnak érzi, hogy tovább várja a megváltót. Hadd mondjak el itt, ezzel kapcsolatban egy régi történetet.

Jeruzsálemben mindmáig ismerik azt a népi legendát, amely szerint, ha eljön a messiás, az Olajfák hegyén megszólal majd a sófár, az ősi bibliai kürt, hadd hallja mindenki, s készüljön fel a szent pillanatra. Egyszer aztán egy bolond felmászott a hegy tetejére, és megfújta a sófárt. Mihelyt meghallotta ezt a híres Menahém rabbi egyik tanítványa, lélekszakadva rohant mesteréhez:

Rabbi, eljött a messiás!

A mester nyugodtan az ablakhoz lépett, kinyitotta, és szétnézett odakint. Aztán csalódottan így szólt:

— Nincs itt megújhodás…

Martin Buber (akinek ismert gyűjteményéből való az iménti történet) egyik szellemi utóda, Schalom Ben-Chorin vetette föl egy ízben, egy zsidó-keresztény disputa alkalmával:

— Voltaképpen mi a különbség a mi hitünk és keresztény barátainké között? Talán kiderül, ha egyszer majd (reméljük mielőbb, még a mi életünkben) eljön hozzánk a Messiás. Akkor majd megkérdezzük tőle:

Mondd, jártál-e már itt köztünk, a Földön?…

Raj Tamás