A péntek esti imák
A
szombat (héberül sabát, jiddisül sabesz) a legnagyobb, hétről
hétre ismétlődő zsidó ünnep. Eredete a messzi múltba, a legkorábbi bibliai
időkbe vezet: őseink minden bizonnyal már Mózes törvénye előtt is gyakorolták.
A heti munkaszüneti nap, és maga a hét, mint időegység, sajátosan zsidó „találmány”.
„Emlékezz meg a
szombat napjáról, hogy megszenteld azt! Hat napon át dolgozz,
ám a hetedik nap szombat legyen az Örökkévaló Istened számára!” — olvassuk a
Tízparancsolatban. Mindenki számára kötelező a munka, és mindenkit megillet a
pihenés. A szombat ugyanakkor „szent nap”, a szellemi felüdülés napja, amely
egész heti tevékenységünk célját és értelmét adja.
Az
ókori hébereknél a napok estétől beesteledésig (naplementétől naplementéig)
tartottak, ám a szombatot kissé megnyújtották: búcsúztatása előtt megvárjuk a
csillagok feljövetelét, hogy még egy darab ideig itt marasztalhassák a béke és
a nyugalom napját. A hét napjait sem a csillagokról nevezték el, mint több más
nép, hanem a szombatra való felkészülés jegyében nyerték el nevüket: „első
nap”, „második nap” és így tovább. Ha egy zsidó a hét folyamán új ruhához, jobb
falathoz jutott, leginkább félretette azt „a szombat tiszteletére”, hogy ezzel
is megszentelje az Örökkévaló Isten napját.
Amíg
az ókori ember naponta általában csak kétszer étkezett (reggel és este),
szombaton a zsidó napi három étkezést engedett meg magának. A péntek esti
(szombatköszöntő) vacsorát „Ábrahám ősapa eledelének”, a szombat délit „Izsák
lakomájának” nevezte, míg a szombat délutáni „harmadik lakomán” jelképesen
Jákob ősapát „látta vendégül”. Az étkezések boráldással (kidussal), kézmosással
és a barchesz ünnepélyes felszelésével kezdődnek. Péntek este hal (leginkább a
töltött hal, jiddis szóval a gefilte fis)
dukál, ezt követi a húsleves, a hús (körettel), majd a szombati dalokkal kísért
sütemény. Szombaton délelőtt, az istentisztelet után jobbára csak süteményt
esznek kis pálinkával, majd rövid várakozás után, délben fogyasztják a híres
sóletot. Előételként hagymás-májas tojást szokás enni. A szombat délutáni
étkezés már „csupán” halból, süteményből áll.
Hajdan
egy gazdag zsidónál vendégeskedett a király. A péntek esti ételek közül
különösen a töltött hal nyerte meg az ízlését. Elkérte hát a receptjét, és
elkészíttette a szakácsával. Csakhogy a hal a királyi lakosztályban már korántsem
volt olyan ízletes. A király fanyalogva ette a sajátos csemegét, és nem tudta,
kit is hibáztasson, a szakácsát-e, vagy a saját ízlését. Amikor legközelebb
találkoztak, megkérdezte a zsidót, nem felejtett-e ki valamit a receptből, mert
mintha egy különös fűszer hiányozna az ételéből?
A
zsidó elmosolyodott, és azt válaszolta: Uram királyom,
jól tudom, melyik fűszer maradt ki a töltött haladból. Ezt azonban a világ
legjobb szakácsa sem tudná pótolni. Ez a különös fűszer ugyanis nem más, mint
maga a szombat…
A
vallásos zsidó napjában három imát mond, amelyeket szintén a három ősapának
tulajdonít. A reggeli imádság (a sáchrit) szombaton kiegészül a heti
szakasz (szidra) felolvasásával és a muszáf (jelentése: toldalék)
imával. Minden egyes imádság megfelel a hajdan gyakorolt áldozati
szertartásnak. A jeruzsálemi Szentély pusztulása óta ugyanis az
áldozatbemutatás helyébe az ima lépett, ahogyan azt a Biblia szavai
meghatározták: „Legyen az én imádságom illó áldozat Előtted, Istenem”.
A
péntek esti (szombatköszöntő) istentisztelet, amelyet ez a modern, remélhetőleg
mindenki számára jól használható imakönyv bemutatni kíván, három fontos részből
áll:
1.
;": ;-"8 (kabalát
sabát) — „a
szombat fogadása”,
2.
;*"93 ;-*5; (tfilát arvit) —
„esti ima”,
3.
;&9*/' (zmirot) — szombati
„dalok”.
Könyvünk
ezeknek megfelelően oszlik három főbb részre. Kiadványunkat ezen felül
kiegészítettük a péntek este, otthon gyakorolt imákkal és szertartásokkal.
Mielőtt azonban ezek részletes bemutatására és magyarázatára sort kerítenénk,
szólnunk kell a könyv használatáról. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy közösségi
imához tíz felnőtt férfi (héber szóval minján) jelenlétére van szükség.
Természetesen, akkor is lehet imádkozni a zsinagógában, ha ez a feltétel nem
valósul meg, ám ebben az esetben valamennyi kaddis ima és az esti
imádság (az arvit) elején található istendicsőítő köszöntés elmarad. A Halljad
Izrael kezdetű legfőbb zsidó imádság elején ilyenkor még három szót mondunk: Él Melech neemon (jelentése: Isten
megbízható Király).
Kiadványunkkal
azt szeretnénk elérni, hogy e könyv használói könnyen beilleszkedhessenek a
szombatköszöntő istentisztelet liturgiájába, ezért a héber imaszövegek
fordításába építve dőlt betűvel megtaláljuk a kántor (előimádkozó) által
mondott bevezető, illetve záró sorok fonetikus magyar átírását. A közönség (a
kórus) által mondott vagy énekelt részeket CSUPA NAGYBETŰVEL írtuk át. Nem
minden imát írtunk át, de az olyan imádságok esetén, amelyeket a kántor végig
recitál (például az előimádkozói kaddis inánál), vagy amelyeket a közönség
együtt énekel (így a szombati dalok esetében), a fordítás mellett a teljes
szöveg fonetikus átírását is közöljük. A Talmud véleménye szerint nemcsak
héberül lehet imádkozni, így bárki magyarul is elmondhatja a hagyományos
szövegeket, a zsinagógai szertartás azonban az ősi nyelven folyik, amelyet
könyvünk segítségével egykönnyen követni lehet. Az átírásnál a kiejtendő s’vá-t
(a félhangzót) ö-vel, az erős h-hangot ch-val jelöltük. Szövegközti
megjegyzéseinket zárójelen belüli (dőlt betűvel) jelöltük.
Egy régi zsidó legenda
szerint minden zsidóhoz ilyenkor két angyal csatlakozik, hogy megvédjék őt a
béke és a nyugalom napján. Ezért adtuk könyvünknek „A
szombat angyalai” címet. A néphit úgy véli: ugyancsak két angyal kíséri el
a zsidót akkor is, amikor péntek este hazatér a zsinagógából, a jó és a rossz
angyal. Ha odahaza béke és nyugalom, égő gyertyaláng és terített asztal várja,
ha a család örömmel készült a szombat fogadására, a jó angyal
áldást oszt reájuk, s a rossz angyal kénytelen áment mondani. Ha viszont
nem készültek föl az ünnepre, ha békétlenség és civódás vár otthon a zsidóra, a
rossz angyal kéri majd, hogy máskor is úgy legyen, s a jó kényszerül rá, hogy
áment válaszoljon szavaira.
Mielőtt útjára bocsátjuk
könyvünket, arra kérjük a Mindenhatót, hogy valamennyi kedves Olvasónk tanuljon
belőle, használja azt szeretettel, s hogy otthonaikban mindig a jó angyal
áldása találjon méltó fogadtatásra.
A könyv végéhez két
közismert és közkedvelt zsinagógai dal (a Löchó dajdi és az Ádajn
ajlom) kottáját is mellékeltük, Hajnal István lejegyzésében.
Raj Tamás főrabbi
A gyertyagyújtás áldása
בָּרוּךְ אַתָּה יְהֹוָה אֱלֹהֵינוּ מֶלֶךְ הָעוֹלָם אֲשֶׁר קִדְּשָׁנוּ בְּמִצְוֹתָיו וְצִוָּנוּ לְהַדְלִיק נֵר שֶׁל שַׁבָּת:
BÓRUCH
ÁTÓ ÁDAJNOJ ELAJHÉNU MELECH HOAJLOM, ÁSER KIDSÓNU BÖMICVAJSZOV VÖCIVÓNU,
LÖHÁDLIK NÉR SEL-SÁBOSZ.
Áldott
légy, Örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki törvényeiddel megszenteltél, és
megparancsoltad nekünk, hogy meggyújtsuk a szombati lángokat.
1. A szombat
fogadása
;": ;-"8 (kabalát
sabát)
A
szombat beköszöntésekor, mielőtt az istentiszteletet elkezdjük, az asszonyok
meggyújtják az ünnepi lángokat. Tenyerükkel háromszor kört írnak le (magukhoz
veszik a fényt), majd szemüket letakarva mondják az áldást, amelyre a
jelenlévők ámennel válaszolnak — e héber szó jelentése: biztos, úgy legyen.
Ezután illik „békés szombatot” kívánni egymásnak. (Héberül „sabát salom”,
jiddisül: „git sabesz”.)
A
szombatköszöntő imák gyűjteménye a péntek esti istentisztelet első nagy
egysége, maga is három részből áll:
Csakhogy később úgy vélték a régiek, hogy a 94. számot viselő, mózesi
zsoltár, témája miatt (a „bosszú Istenét” említi a költő) nem illik bele a
békés szombati hangulatba, ezért kihagyták, és helyette (hatodikként) egy
dávidi zsoltárt iktattak a péntek esti liturgiába. Így — a jelenlegi gyakorlatnak
megfelelően — a mi imakönyvünkbe is, a 95-99. mózesi zsoltárt követően a 29.
számú bibliai zsoltárt találja a kedves Olvasó.
Ha a szombat köszöntését megelőző napra ünnep
vagy félünnep esik, az első öt hétköznapi zsoltár elmarad, és csak a hatodik
zsoltárral kezdjük az istentiszteletet.
A hat zsoltárt követően az árvák (gyászolók)
kaddis imája következik.
A Cfát városában élt
kabbalisták a szombatot királynőként, menyasszonyként képzelték el, és várták
hétről hétre. Péntek délután valamennyien megfürödtek, díszes ruhát öltöttek.
Az idősebbek a zsinagógába mentek, ahol az Énekek énekét és más szent
szövegeket olvastak. A fiatalok, menyasszonyi sátorral, a város határában
várakoztak, s mihelyt a Nap a látóhatár szélén lebukott, tánccal, dallal
kísérték be (baldachin alatt) a szombat-menyasszonyt a zsinagógába. Alkabec
erre az alkalomra írta dalát, hogy azt a fiatalok együtt énekeljék. A
szombatköszöntő dal utolsó versszakát már a zsinagóga közelében énekelték, s az
bizony behallatszott az ott várakozókhoz. Ezért vált szokássá, hogy az utolsó versszak
éneklésekor mindmáig hátra fordulunk a zsinagógában, az ajtó felé. Hajdan
ugyanis így tettek az idősebbek, kíváncsian várva a szombat-menyasszonyt és a
fiatalok éneklő csapatát. Ma már természetesen nem jön be senki ilyenkor, de a
szokás öntudatlanul megőrződött. A szombatvárás efféle szokása Európa-szerte is
elterjedt, nálunk Sátoraljaújhelyen még a 19. század végén menyasszonyi
sátorral (jiddisül chüpé-vel) várták a fiatalok a szombat királynőjét. Heine
nagyszerű költeményt írt erről a vallásos énekről, Sabbath hercegnő
címmel. Csakhogy a dal szerzőjét, Slomó Halévi-t összetévesztette a középkor
legnagyobb héber költőjével, Jehuda Halévivel:
„Ezt
a csinos nászi rigmust
nem más szerzé, mint a híres,
hírneves szerelmi dalnok,
Don
Jehúda ben Halévi.”
(Molnár
Imre fordítása)
A félreértés
egy érdekes eseményhez vezetett, amelyet a budapesti Rabbiképző Intézet
története joggal számon tart. Erzsébet királyné, tudvalevőleg, lelkes rajongója
volt Heine költészetének, s így érdeklődést mutatott a fenti versében szereplő
Jehuda Halévi iránt is. A Rabbiképző tudós professzorát, Kaufmann Dávidot
felkérték arra, hogy a budai Várban jelenjék meg a királyné előtt, s tartson
számára előadást Jehuda Haléviről. Csak az ünnepélyes találkozás végén, az
előadás elhangzása után derült fény arra, hogy a királyné voltaképpen a
szombatköszöntő dal szerzője iránt érdeklődött…
A
szombatköszöntő dalban a vers, a középkori héber költemények bevett szokása
szerint, a refrénnel kezdődik, majd ez minden versszak után megismétlődik. A
dal rímes, időmértékes formában íródott, a versszakok kezdőbetűiből a szerző
neve is (Slomó Halévi) kiolvasható. (A rímképlet: aa, bbba, ccca és így
tovább.) Mi azonban, sajnos, csak szó szerinti, nyers magyar fordítással
szolgálhatunk.
Ha a szombat köszöntését megelőző napra ünnep
vagy félünnep esik, a Hisznáárí kezdetű versszak elmarad, mert nem kell
„a hétköznapi porból felkelnünk”.
„Nagy víz hangjánál
hatalmasabbak a tenger hullámtörései,
ám a mélységben is leghatalmasabb
az Örökkévaló”.
(A héber mórajm szó
ebben az esetben nem magasságot, hanem mélységet jelent.)
A hagyomány szerint a
szombat akkor áll be, pontosabban akkor vesszük magunkra a szombat
kötelességét, amikor ezt az imát elmondtuk. S egyesek szerint éppen ezzel áll
összefüggésben az a furcsa szokás, hogy a szombati zsoltárt Prágában mindmáig
kétszer mondják el. A különös szokásnak az okát egy helyi történetban vélik
felfedezni. Itt élt ugyanis a 16. század végén a kabbala nagy tudósa, Hoche
Rabbi Löw (valódi neve Juda ben Becalél), aki Rudolf császár
udvarába is bejáratos volt. Hozzá fűzi a hagyomány a világszerte népszerű,
legendás robot, a gólem elkészítését. Egyszer — így szól a történet —
péntek délután a rabbi megparancsolta a gólemnek, hogy szombatra vizet merítsen
és szállítson a zsidók házaiba. Csakhogy, templomba indulása előtt elfelejtette
leállítani a gólemet, ahogyan azt minden szombat beköszöntésekor tette.
A zsinagógában már épp
elmondták a szombati zsoltárt, amikor az asszonyok lélekszakadva rohantak a
rabbihoz: nem tudnak, mitévők legyenek, mert a gólem folyamatosan hozza a
vizet, s már majdnem elárasztotta otthonaikat. Löw rabbi kérte, hogy várják
meg: kikapcsolta a gólemet (állítólag soha többé nem indította be), és
visszatért a zsinagógába. „Most mondjuk el újra a szombati zsoltárt, — szólt —,
mert most köszöntött be a sabesz…
Egy másik vélemény szerint a
prágai szokás eredetét inkább abban kell keresnünk, hogy a Tízparancsolat két
változatában (Mózes II., illetve V. könyvében) más-más
igét találunk a szombat törvényére. A Szináj hegyénél felhangzott isteni
parancs arra utasít, „emlékezz meg” (héberül zóchajr) a szombat napjáról
(a rabszolganépnek ugyanis fel kellett idéznie az ősi szokást), míg Mózes
beszédeiben már így fogalmaz: „őrizd meg” (sómajr) a szombat napját (az
általa felújított gyakorlatot). Ugyanezeket a szavakat találjuk a Löchó
dajdi kezdetű dal első versszakának elején.
A szombati zsoltár elmondását követően az árvák
(gyászolók) kaddis imája következik. (A kaddis imáról később szólunk.)
2. Az esti ima
;*"93 ;-*5; (tfilát arvit)
A
szombatköszöntő imák második nagyobb egysége többé-kevésbé azonos a hétköznapi
esti imával, amelyet a hagyomány Jákob ősatyánknak tulajdonít. A Szentírás
szavai szerint ugyanis az ősapa, Ézsau haragja elől menekülve, a sivatag kövei
fölött hajtja álomra fejét. Mielőtt azonban aludni tért volna, — így szól a szöveg —, „rátalált a
helyre” (Mózes I. könyve, 28. fejezet 11. vers), márpedig, a Hely — hagyományos
felfogásban — maga Isten, aki mindenütt ott található. (Az imádságnak a
mindennapi esti imától való eltéréseire minden esetben fel fogjuk hívni a
figyelmet.)
A szombatköszöntő
esti imát hat részre oszthatjuk:
Az imádság fenti, első
mondata 6 szóból áll. Az első mondatot hangosan énekeljük, a második mondatot
csendesen mondjuk, kivéve jom kipurkor, az engesztelőnapon, amikor ezt is
hangosan énekeljük. Ez a második mondat szintén hat szó. S ez nem véletlen,
hiszen a hatos szám az ókori zsidóságban a világot jelenti. A hat fő irányt
(felfelé, lefelé, jobbra, balra, előttem és mögöttem), vagyis a három
dimenziót. A Sömá Jiszroél első nagy bekezdése összesen hatvan szó, ami az Énekek éneke egyik mondatára utal: „Hatvan vitéz van körülötte, az éjszaka
félelme miatt.” Ezért mondatják el a kisgyermekkel is ezt az imát lefekvés
előtt.
Az egész főima 245 szó, míg
a Tórai előírások száma 248, ezért három szót hozzáteszünk. Ha otthon vagyunk,
egyedül, az elején ezt mondjuk: „Él Melech neemon” („Isten megbízható Király”).
Ha zsinagógai közösségben imádkozunk, akkor a végén a kántor 3 szót mond:
„Ádajnoj Elajhéchem emesz” („Az Örökkévaló a ti Istenetek igaz”), összekapcsolva
a következő ima első szavával. Jókai Mór „A jövő
század regényé”-ben ezt írja: „A zsidók még mindig elmondják 248 szavas
imájukat”. Tehát ő is ismerte ezt a zsidó hagyományt.
A mózesi főimát a Talmud
szerint lehet ülve mondani, vagy állva, csak éppen nem szabad közben leülni
vagy felállni, nehogy elvonjuk figyelmünket a szent szövegtől. (Több modern
zsinagógában ezt tévesen gyakorolják.) Nem szabad az ima elmondása közben
mással foglalkozni, beszélgetni, még köszönni sem, mert akkor a fenti szó-szám
már nem lesz ugyanannyi. Ugyancsak szokás az első mondatnál szemünket
eltakarni, és annak utolsó szavát elnyújtani. A hagyomány szerint ez onnan
ered, hogy Rabbi Akiba ezzel az imával lehelte ki lelkét. A Bar Kochba-felkelés
leverése (időszámításunk szerint 135) után Hadrianus császár megtiltotta a
Tóra-tanítást. Akiba azonban tovább tanított. Végül e szavakkal halt
mártírhalált, s ezért később a mártírok imájának tartották. Ezt az imát szokás
elmondatni a haldoklókkal is.
A második áldásmondás, az egyik legszebb zsidó
imádság, a lefekvés előtti ima, amelyben a hívő ember Istenre bízza magát az
éjszakai öntudatlan álom idejére. Kéri a Mindenhatót, hárítsa el tőle a reá
leselkedő veszélyeket, s hogy az egész népet és Jeruzsálemet is segítse meg.
Az „álló” vagy csendes imádság megkezdése
előtt és végén szokás három lépést hátra és előrelépni, tisztelet jeléül. Ezt a
különös gyakorlatot a zsidók a középkori francia udvarból vették át. Úgy
vélték: ha a világi királyt megilleti az effajta tiszteletadás, a világ Királya
előtt még inkább így kell tennünk. Hasonló szertartás alakult ki a meghajlás
tekintetében: összesen négyszer hajlunk meg az ima közben oly módon, hogy az
első szónál térdünket hajlítjuk meg kissé, a másodiknál fejünket hajtjuk meg,
míg a harmadiknál kiegyenesedünk. A négyszeri meghajlás a következő: az „ősök”
nevével fémjelzett első áldásmondás elején és végén, valamint a „hálaadás”
(hatodik áldásmondás) elején és végén. Ezek közül három így hangzik: Bóruch
Átó Ádajnoj („Áldott légy, Örökkévaló”), a negyedik Majdim ánáchnu Loch („Hálát
adunk Neked”), amely kifejezésekben a harmadik szó mindig Istent jelenti, s
azért egyenesedünk ki ilyenkor, mert Ő az, aki tartást és lelki erőt ad nekünk,
földi halandóknak…
Az Amida alkalmas a lelki
elmélyülésre, meditációra, ezért az ima végén bárki (csendesen) magánimát is
mondhat, hogy kéréseit, vágyait hallgassa meg az Örökkévaló. Egyes ókori
bölcsek magánimái be is kerültek a liturgiába (vesd össze Talmud, Brakhot
15/a-b.), így az Elajháj, nöcajr lösajni méró („Istenem, óvd meg
nyelvemet a gonoszságtól”) kezdetű ókor végi imádság.
Az Amida („álló ima”)
végén illik a rabbit megvárni, aki a már említett három apró lépéssel és az
utolsó mondat hangos előadásával jelezni is szokta ezt. Természetesen, az
egyébként közismert befejező mondatot imakönyvünkben külön közöljük, fonetikus
átírásban is.
3. Szombati dalok
;": *9*: (Síré sabát)
A
péntek esti (szombatköszöntő) istentisztelet harmadik része elsősorban közösen
énekelt dalokból áll, amelyek közül az elsőt közvetlenül a csendes imádság
befejezése után (pontosabban akkor, amikor a rabbi is befejezte imáját),
azonnal kezdenek el. Először három dal hangzik fel (az első és a második között
az előimádkozó egyetlen áldást mond). Ezek a következők:
1. Vájchulu — bibliai idézet a szombat
eredetéről, részlet a Teremtés könyvéből (Mózes I. könyve, 2. fejezet 1-4.
vers). Különlegessége, hogy az első mondat 5 szóból áll, ezután három mondat
(félmondat) következik, amelyek mind hétszavasak, s végül az utolsó mondat 9
szót tesz ki. Természetesen, ez nem véletlen, hiszen az ókori keleti ember a
páratlan prímszámokat különösen fontosnak és szerencsésnek tartotta. A számsor növekedése pedig egy alapvető talmudi szabályra utal: „A
szentség dolgában mindig csak növekedni szabad”. (Vesd össze a chanukai
gyertyalángok gyújtási rendjével!)
A szent szöveg különlegessége
még, hogy belerejtve (minden hetedik betűt számolva) megtaláljuk a Jiszroél
(„Izrael”) nevet. A hagyomány szerint ugyanis Izrael olyan szerepet tölt be a
népek között, mint a szombat a hét napjai között.
2. Mógén
óvajsz —
„Az ősök pajzsa” kezdetű dal valójában a csendes imádság hét áldásmondásából
összeállított vers, ezért Méén sevá („A hét
tömörítése”) névvel is illetik. Mivel a „megtérés szombatján” (ros hasaná és
jom kipur, vagyis a zsidó újév és az engesztelőnap között) a csendes imában a Hoél
hákódajs („A szent Isten”) áldásmondás helyett Hámelech
hákódajs („A szent Király”) kifejezést szokás mondani, ugyanez a
változtatás vonatkozik e szombaton az összefoglaló dalra is. A régiek ugyanis
így kívánták kifejezésre juttatni, hogy ebben az időszakban közelebb érzik
magukhoz a Mindenhatót.
3. Röcé — „Kedveld” kezdetű imádság,
amelyet együtt énekelünk, a végén található áldást azonban már csak a kántor
(az előimádkozó) mondja, s arra a gyülekezet (a kórus) a már korábban
ismertetett módon válaszol. Egyes gyülekezetekben a kántor (művészi módon)
egyedül recitálja az egész dalt.
A három dalt követően a
kántor (az előimádkozó) úgynevezett egész kaddist, majd utána boráldást
(kidust) mond. Most ezekről szeretnénk szólni:
4. Kaddis — A
„szent” imát sokan, tévesen gyászimádságnak tekintik, holott az egyértelműen
Isten dicsőítéséről szól. A tévedés onnan ered, hogy a gyászolók is ezt szokták
elmondani a zsinagógában, ám valójában a gyászolók ezzel csupán azt szeretnék
kifejezésre juttatni, hogy súlyos fájdalmuk ellenére sem veszítették el
hitüket. A kaddis imának négy változata ismert:
a. Fél kaddis, amelyet az előimádkozó
mindig valamely nagyobb liturgiai egység (például az „álló ima”) előtt mond el.
b. Egész
kaddis,
amelyet az előimádkozó mindig valamely nagyobb liturgiai egység (például az
„álló ima”) lezárásaként mond el.
c. Rabbi
kaddis,
amelyet általában a rabbi (szefárd gyülekezetekben az egész közösség) szokott
elmondani, általában közös tanulás után. Mivel a régi bölcsek (a mindennapi
tanulás tórai törvényének megvalósítása érdekében) egyes talmudi részeket is
beiktattak az istentiszteletbe, ezek elmondása után is szokás ezt a kaddist
elmondani. Ez az imádság összesen 100 szóból áll, ami a bölcsek gyülekezetének
maximális száma.
d. Árvák
(gyászolók) kaddis imája, amelyet minden gyászolónak, a temetéstől számított
30 napig kell elmondani, közösség (minján) jelenlétében. (Ezért a
gyászhét alatt, amikor a hozzátartozók szombat kivételével otthon tartózkodnak,
a templomi közösség a gyászháznál szokott imádkozni.) Szülők után 11 hónapig
kell kaddist mondani.
Az ima lényegében
összefoglalása az összes héber istendicséretnek, s azért íródott arámi nyelven,
mert az időszámításunk kezdete körül ez volt a nép nyelve, s így az egyszerű
emberek is értették. Pontosan 68 szóból áll, mert ennyi a héber chájim („élet”)
szó betűszám-értéke, s így ezzel az elhunytak örök életére gondoltak.
5. Kidus — A
boráldás neve valójában „megszentelést” jelent, mert ezzel a szertartással
szentelik meg (köszöntik) az ünnepet. Az ima hagyományosan három részből áll:
a. A korábban
énekelt Vájchulu bibliai szakaszból (Mózes I. könyve, 2. fejezet 1-4.
vers), amely előtt azonban még a Szentírásban, a teremtéstörténet végén álló
hat szót is elmondják: Vájhi erev, vájhi vajker, jajm hásisí („Este
lett, reggel lett, a hatodik nap”). Ezt a mondatot csendesen kezdik, s csak a
végén emelik fel hangjukat.
b. Maga a
boráldás, amelyet borivás előtt mindig szokás elmondani.
c. A szombat
megszenteléséről szóló áldás, amely a kidus legfontosabb része.
Az első és a harmadik rész
pontosan 36-36 szóból áll, aminek a kabbalában nagy jelentősége van.
A boráldást eredetileg csak
otthon, a családban mondta el a családfő, vacsora előtt, de a szegények és az
egyedülállók kedvéért (különösen a holocaust után) a zsinagógai szertartás
szerves része lett. Ilyenkor a kántor (az előimádkozó) mondja a boráldást,
többnyire a közösség felé fordulva, azonban az első szakaszt általában
elhagyják. A harmadik szakasz befejező részét újabban a közösség együtt énekli
— mi is ennek megfelelően írtuk át fonetikus módon.
Végül
az „Olénu” kezdetű záróima, majd a gyászolók kaddisa következik, s ezután még
egy szép régi dalt szokás énekelni.
6. Záróima— Eredetileg magánima volt
(a 3. század elején élt babilóniai mester, Ráv imája), de ma már általánosan
elfogadott záróima. Egyes részeit közösen énekeljük, és közben lehajolunk „a
Szent, a királyok királyainak Királya, áldott legyen Ő” nevének említésekor. Ez
a furcsa kifejezés egyébként onnan ered, hogy a perzsa király magát „a királyok
királyának” (sáhinsáh) nevezte, a hívő zsidók
pedig úgy gondolták: a Mindenható Isten még ő fölötte is ál… Jom kipurkor (az
engesztelőnapon) főimaként szokás elmondani. A záróima után a gyászolók kaddis
imája következik.
7. Ádajn ajlom
— „A világ Ura” kezdetű dal, amelyet újabban minden (különösen
a péntek esti) istentisztelet végén együtt szokás elénekelni. A dal középkori
eredetű: a 10-14. század táján keletkezett, egyesek Dunás Ibn Labrát észak-afrikai
héber költőnek (10. század) tulajdonítják. Szép vallási és filozófiai tartalmán
túl formailag is újító jelentőségű költemény. Rímes időmértékes verselésben
íródott, amely héber és arab közvetítéssel jutott el Európába. A jambus és a
spondeus szabályosan váltakozik benne, és dallama is magával ragadó.