„Várj madár, várj…”
A hászidizmusról

A hászidizmus, ez a különös zsidó mozgalom jellegzetesen kelet-európai fejlemény. Figurái, témái, az egész irányzat a hajdanvolt zsidó népi élethez, a hagyományokhoz kötődnek, ám lelkük, gondolataik a kelet-európai miliőből fakadtak és terjedtek el a vallásos zsidóság körében világszerte.

A hászidizmus alapszavát (a héber hászid szót) általában jámbornak fordítják a magyarban, ez azonban semmiképp sem pontos. Elvégre az ókorban, időszámításunk előtt 167-ben kirobbant makkabeus szabadságküzdelem harcosai is hászidoknak nevezték magukat, holott ők kétségtelenül elismerésre méltó. ám nem éppen jámbor foglalatosságot űztek! Ezért aztán — szerény véleményem szerint — a hászidot inkább lelkesnek kéne fordítani. Olyan embert tekinthetünk ugyanis hászidnak, aki teljes odaadással vállalja azt a feladatot, azt az életformát, amelyet meggyőződése számára előír. Az igazi hászid mégsem fanatikus, inkább az önzetlen (s ebben az értelemben valóban jámbor) szeretet vezérli minden gondolatát és cselekedetét.

A hászid szó a héber a heszed rokona, ami gyakorló szeretetet jelent. (Érdekes, a magyar nyelv csak a szeretet és a szerelem szavait választja szét, míg a héberben az érzelmi és a gyakorló szeretetet különböztetjük meg egymástól, más-más szóval jelölve azokat.) Ezért az igazi hászidnak segítőkész szeretettel kell fordulnia a világ és embertársai felé. S nem csupán a hozzá közelállók irányában. Az egyik híres kelet-európai rabbi gyakran idézte mesterét, akit diákkorában megkérdezett:

A Talmud szerint azért nevezzük a gólyát haszidának, mert nagyon szereti az övéit. Hogyan lehet akkor, hogy mégis tisztátalan állatnak tartjuk?

A mester elgondolkodva így válaszolt:

— Mert csak az övéit szereti…

A kelet-európai hászidizmus a 18. század közepén, a Kárpátok túloldalán alakult ki, ahol nagyon sok nincstelen és tudatlan zsidó élt: favágók, tutajosok, kocsma-bérlők, mesteremberek, házalók és koldusok. Közöttük, a frankista mozgalom hatására, kabbalista és messianisztikus nézetek terjedtek. A Talmud-iskolák inkább csak egy szűk réteget vonzottak, az elit-kultúra fellegvárának tartották azokat, amelyeket az egyszerű nép fiai messze elkerültek. A politikai viszonyok is igen zavarosak voltak. Nagy-Lengyelország hanyatlani kezdett, 1648 nyarán a Bogdán Hmelnyicky által vezetett kozák lázadás szörnyű vérontáshoz vezetett, a lázadók több zsidó hitközséget kegyetlenül kifosztottak és lemészároltak. A kelet-európai zsidóság bizonytalan sorsa ekkor válik egyértelművé, s a félelmetes pogromok folyamatosan követték egymást. (Nem véletlen, hogy a pusztítást jelentő pogrom szó orosz, illetve ukrán eredetű.)

A hászid mozgalom alapítója egy szegény tanító, Jiszraél ben Eliezer (1700—1755) volt, akit a nép Báál Sém Tovnak, vagyis a Szent Istennév ismerőjének (csodatevőnek) tartott, s ezért héber rövidítéssel BESZT-nek is neveznek. (Mellesleg, jiddisül beszt a legjobbat jelenti.) A korabeli ortodoxiával szemben lépett föl, és igen gyorsan nagy sikert ért el. Nézeteire erősen hatott a kabbala, főként az izraeli (cfáti) Jichák Lurja Askenázi által képviselt gondolkodásmód. (Ezért tértek át BESZT hívei az Izraelben honos szefárd liturgiára, mivel a Mester az imaszövegeket és sorrendjüket is misztikusan értelmezte.) 

Báál Sém Tov tanításának lényege a következő:

1, Isten előtt nem a tudás, nem a törvények szigorú betartása a fontos, hanem az odaadó szeretet, a jóakarat és a lélek tisztasága. A vallásos életmód, a sok rituális előírás és a számos jócselekedet lényege ugyanis az Istenszeretet, a felebaráti segítségnyújtás és az értelmes életvitel, egyszóval az emberszeretet. Ahogyan azt az egyik hászid rabbi egyértelműen ki is fejtette, amikor diákjai megkérték:

— Mester, taníts meg minket Isten szeretetére!

Mire a rabbi elgondolkodva így válaszolt:

— Szeressétek az embereket!

2. Nem önmegtartóztatással, nem szomorúsággal, hanem őszinte örömmel, tánccal-dallal kell szolgálni az Urat. Nem véletlen, hogy az egyik legismertebb hászid példázat arról az egyszerű pásztorfiúról mesél, aki a legszentebb zsidó ünnepen, jom kippur napján lépett a zsinagógába. Látta, amint a többiek saruikat levetve, fehér gyászruhában, önsanyargató böjttel, aszketikus fájdalommal imádkoznak az Egek Urához. A fiú felszaladt a Tóraá-olvasó emelvényre (a bímára), ott táncolni és hangosan fütyülni kezdett. Az imádkozók lehurrogták, s el akarták zavarni a pásztorgyereket, ám a rabbi így szólt:

— Az ő őszinte füttye és szívből jövő vidámsága többet ér Isten előtt, mint a ti böjtölésetek és egész napos imáitok…

A hászidizmusnak — érthetően — sok ellenfele akadt, elsősorban a kelet-európai rabbik között. Őket mitnagdim-nak (ellenzőknek) nevezi a zsidó művelődéstörténet. A küzdelem a 19. század végére jelentős mértékben enyhült, időközben azonban a hászid mozgalomnak rendkívül sok irányzata, fajtája támadt. Mondhatni annyi, ahány jelentős rabbi köré csoportosultak a hívek. A kezdeti lelkesedés, a hászidizmus lelki tisztasága is erősen megkopott a 19. Század során, ezért sokan csak az első két-három nemzedék tanításait tartják eredetinek és mértékadónak.

A hászidizmus vezéralakjai a mesterek, az úgynevezett cádikok. Ez a héber szó igaz embert jelent — így nevezik a hászid rabbit, vagy ahogy ők mondják, a rebét, a közösség lelki és szellemi vezetőjét. Náluk ugyanis a rabbinak nem tudásával, nem szakértelmével vagy tanításaival, inkább életmódjával és bölcs tapasztalatával kell kitűnnie. Egy híres hászid rabbit egyszer megkérdeztek tanítványai, miért ment el társához évekig tanulni, mire így válaszolt:

— Nem azért kerestem föl a cádikot, hogy a Tórát vagy a Talmudot megtanuljam tőle, hanem, hogy lássam, hogyan köti meg és hogyan oldja ki a saruját…

Sokan a cádikot csodatevőnek tartják, akihez messze földről vándorolnak a hívek bölcs tanácsért, gyógyulásért vagy csupán azért, hogy lássák, megérintsék. A cádik lakomáján való részvétel külön megtiszteltetésnek számít. Az „igaz ember” alig nyúl hozzá az ételhez, ám a maradék (a „srájem”) fölött mégis valóságos csata alakul ki a jelenlevők közt. A cádik népszerűsége még halála után sem csökken: sátorszerűen kialakított sírjához (az ajhelhoz) éppúgy elzarándokolnak az ájtatos hívek, mint annak idején, életében, asztalához.

A magyar népnyelv — nyilván a fentiek alapján — a cádikot csodarabbinak nevezi, róluk országszerte ismert mesék és legendák szólnak. S nem csupán zsidó körökben. A sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mózesről például az járja, hogy az ifjú Kossuth Lajost meggyógyította. Érdekes, hogy ez a legenda más, csodarabbikról szóló történetekkel együtt, a magyar nép körében is megőrződött.

Dobos Ilona néprajztudós Tolcsván és néhány hegyaljai községben, az 1970-es években, a helyi lakosság körében csodarabbi-történeteket gyűjtött. A helybeliek évtizedek múltán is jól emlékeztek ezekre, noha a holocaust után már — sajnos — nem igen tértek oda vissza az egykori cádikok hívei. Mintegy tíz esztendővel később, 1986-ban néhány barátommal és tanítványommal — zsidó adatközlőktől — ugyancsak egybegyűjtöttünk jó néhány legendát a hajdanvolt cádikok világából. Mindenkit meglepett, hogy a különféle mesélőktől eredő történetek mennyire hasonlítottak egymásra…

Mára lényegében csak két hászid irányzat őrződött meg, s egyikük sem Kelet-Európában, hanem Amerikában, Izraelben és Nyugat-Európában szerzett magának számottevő közösséget. Csakhogy e két irányzat épp a lényegét felejtette el a hászidizmusnak: a lubavicsiak a tudást hozták vissza, a szatmári hászidok pedig a törvény önmegtartóztató szigorát. Így aztán ma már szinte meg sem lehet különböztetni a hászidokat az ortodoxoktól.

A hászidizmus filozófiája azonban — elsősorban az 1970-ben elhunyt Martin Buber irodalmi-tudományos tevékenysége révén — világszerte elterjedt, és jelentős mértékben befolyásolta a 20. század modern gondolkodóit, köztük az egzisztencialista Jean-Paul Sartre-t.

Az első jelentős magyar hászid rabbi, Taub Izsák (Eizik) Szerencsen született 1751-ben. A mestert, aki gyermekként állítólag még találkozott a hászidizmus alapítójával, a híres BESZT-tel, a 18. század végén, 30 évesen választották meg Nagy-Kálló és az akkori Szabolcs vármegye főrabbijául. Negyven éven át tevékenykedett — számos hívőt és tanítványt gyűjtve maga köré — ebben a hivatalában, 1821-ben bekövetkezett haláláig, aajhelja (sátorszerű sírboltja) ma is ott látható, a zsidó temető bejáratában. A „kállói szent” (der hájliger Kálever) terjesztette el világszerte azt a néhány magyar népdalt (köztük a „Szól a kakas már” és a „Sírnak-rínak a bárányok” címűeket), amelyeket héber szöveggel kiegészítve, kabbalista, messianisztikus tartalommal megtöltve hívei mindmáig énekelnek.

A legenda szerint a kállói szent sokat időzött a környező erdőkben és mezőkön, mert nagyon szerette és élvezte a természet szépségeit. Gyakran beszélgetett az egyszerű pásztorokkal és erdészekkel. Egyik sétája alkalmával a rabbi az erdő szélén egy pásztorfiút hallott énekelni. A dal nagyon megtetszett a mesternek, és állítólag felajánlotta a fiúnak, hogy megvenné tőle. Amaz boldogan kötötte meg a számára előnyösnek tűnő üzletet. A rabbi, miután átnyújtotta a beígért egy aranyat, megtanulta az éneket, a fiú pedig elfelejtette.

Szól a kakas már, majd megvirrad már,

Zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár.

Micsoda madár, hej de micsoda madár?

Zöld a lába, kék a szárnya, engem odavár.

Várj madár, várj, te csak mindig várj,

            Ha az Isten néked rendelt, tied leszek már.

De mikor lesz az már, hej de mikor lesz az már?

A jól ismert szatmári-erdélyi népdalt a rabbi kiegészítette. Úgy vélte ugyanis, hogy ez az ének a messiásról szól, mivel a kakas — a zsidó néphit szerint — a messiás hírnöke. Ezért aztán, az ő átiratában, két bibliai idézet került a dal végébe:

De mikor lesz az már, hej de mikor lesz az már?

Jibóne hamikdos, ír Cijajn tömálé

(= Ha felépül a Szentély, Sion városa benépesül),

akkor lesz az már!

És miért nincs az már, de miért nincs az már?

Umipné chatoénu golinu méarcénu

(= Bűneink miatt száműztek országunkból),

azért nincs az már.

A dal melódiája is megváltozott azáltal, hogy új környezetbe került: ritmusa lelassult, hangulata érzelmesebb, melankolikusabb lett. (Így halljuk ezt a dalt például Jan Peerce-nek, a Metropolitan híres énekesének nagylemezén, noha az előadóművész egy szót sem tud magyarul.)

Nem véletlen, hogy éppen a Hegyalján gyűjtötték a legtöbb csodarabbi-történetet, hiszen számos cádik tevékenykedett éppen itt, ahol a többnyire Lengyelországból, főként pedig Galíciából (a kóser bor elkészítése és exportlehetősége miatt) bevándorolt, megtelepült zsidók éltek. Itt működött — többek között — a bodrogkeresztúri, a büddszentmihályi, a mádi, az olaszliszkai, a tállyai és a tolcsvai csodarabbi. És itt élt (még a második-harmadik nemzedék képviselőjeként) a híres sátoraljaújhelyi csodarabbi, Teitelbeum Mózes (főművének címe alapján Jiszmáh Mose, Örvendj Mózes, 1759—1841), akihez — mint említettük — betegsége idején a gyermek Kossuth Lajost is elhozta édesanyja, reménykedve a cádik különös képességében, miután az orvosok már lemondtak a fiúról.

A magyar nemesasszony hintón érkezett Monokról Teitelbaum rabbihoz Sátoraljaújhelyre. (Itt említem meg, hogy annak idején, azon a tájon zsidó mesterek készítették a főúri hintókat, fiákereket.) Az édesanya magával hozta a beteg fiút. A rabbi állítólag megkérdezte a gyermek pontos nevét, majd — egy zsoltáridézetre épülő szójáték segítségével — megjósolta Kossuth kiemelkedő jövőjét, hogy nem csupán meggyógyul, de népének dísze-koronája lesz. Így szólt a mester:

— A Zsoltárok könyvében ugyanis ezt olvassuk: Natátá líréekhá nész, lehitnoszész mipné Kóset (Zászlót adsz, Istenem, tisztelőidnek, hogy kitűnjenek vele, a Te díszed miatt). A rabbi jóslata szerint Kossuth Lajos lesz az a dísz, amely népének dicsőséget szerez…

Teitelbaum rabbi egész életében komolyan várta a messiás mielőbbi megérkezését. Minden pénteken délután (még idős korában is) felkapaszkodott a Sátor-hegy tetejére, mert úgy értelmezte, a szombat beköszöntése előtt lesz a várva várt pillanat, és személyesen látni akarta a messiás tündöklő megjelenését. Egész délután a hegytetőn nézelődött, mivel onnan jó messzire lehetett ellátni, ám amikor lebukott a nap a látóhatár szélén, elhagyta őrhelyét. A szombat beköszöntött, és a rabbi csalódottan tért vissza a városba, hogy egy hét múlva új reménnyel várja a megváltást.

Amikor azután Teitelbaum rabbi 1841-ben megtért őseihez, a hitközség vezetői mesterük iránti tiszteletből úgy döntöttek, egy szegény, állástalan bóhert fogadnak fel, akinek ezután az lesz a feladata, hogy minden péntek délután, a szombat beköszöntése előtt megmássza a Sátor-hegyet, és jelentse a községnek, megérkezett-e a messiás.

Jellemző a korabeli zsidó közösség mély hitére, hogy a szegény fiú édesanyja a néphagyomány szerint felháborodva rontott be ekkor a hitközség elnökéhez:

— Mit képzelnek maguk? Ilyen foglalkozást adnak az én drága fiamnak? Mi lesz, ha holnap megjön a messiás, s akkor a fiam állás nélkül marad?…

Említettük, hogy a hászid irányzatok Kelet-Európában egyes neves rabbik (cádikok) személyéhez kötődtek. Ezek az irányzatok, iskolák még hosszú idővel a cádik halála után is tovább élhetnek. Egyes rabbik (persze, csak a 19. század második felétől) valóságos „királyi” udvart tartottak fenn, hintón utaztak, udvaroncaik (sameszaik) engedelme nélkül senki sem kerülhetett színük elé. A leghíresebb hászid iskolák a belzi, a szánci és a csortkovi „udvarok” voltak. (A belzi rebét 1944-ben, Budapesten keresztül, leborotválva, SS-egyenruhában mentették ki a fasiszták karjaiból.) A hászid rabbicsaládok között szoros rokoni szálak fűződtek, mivel többnyire egymás között házasodtak. A híres szánci cádik fia volt például az újfehértói csodarabbi, aki idős korában a holocaust áldozata lett.

A 19. században és a 20. század elején Magyarország-szerte számos ilyen „rabbi-udvar” jött létre, amelyek közül néhány (az Egyesült Államokban vagy Izraelben) még ma is tovább működik. Így tudunk a Bné Brák-i (izraeli) nagykállói és vizsnyici, valamint az amerikai pápai és egri „udvar” működéséről. A hajdani nagykálói csodarabbi utolsó leszármazottja például, számos hívével együtt, Eizik Taub minden februári Jahrzeitján, az évforduló napján (zájin ádár ünnepén) még mindig Magyarországra látogat.

Az első világháború harcai elől néhány neves cádik Magyarországra települt, és attól kezdve itt fejtette ki tevékenységét, közülük a nagyváradi vizsnyici udvar emelkedett ki. Ilyen volt azonban, többek között, a kninicsi csodarabbi is, akinek évfordulója nyár derekára, a zsinagógai tamuz hónap végére esik, s a Jahrzeit napján, gyermekkoromban, Édesanyámmal együtt fel szoktuk keresni sírját a Csörsz utcai hangulatos zsidó temetőben. Az idős cádik az első világháború idején menekült a galíciai Kninicsből Budapestre, ahol egy Schmutz Izsák nevű híve (volt növendéke) látta el őt élete végéig. Schmutznak csupán egyetlen kérése volt: a rabbi engedje meg, hogy halála után a lábaihoz temethessék. Ez a szerény kérés, itt a Csörsz utcai ortodox sírkertben, később maradéktalanul teljesült.

Magyarországon (különösen a Hegyalján) több olyan neves hászid rabbi működött, akiket életükben is csodatevőknek tartottak, s híveik vagy azok leszármazottai mindmáig előszeretettel keresik fel csoportosan sírjaikat. Azért is jönnek többen, hogy a mester sátorszerűen kiépített sírboltja mellett emlékimát, kaddist mondhassanak. Az évforduló napján a Talmud alapszövegét, Misnát szoktak tanulni, ugyancsak csoportosan. A Misna szót ugyanis a héberben a lélek jelentésű nesamá betűivel kell leírni...

Évforduló napján a hászidok emlékmécsest gyújtanak, s nem csupán odahaza, hanem — mintegy a kelet-európai keresztény népszokás tükörképeként — a sírnál is. Persze, ennek magyarázatát fellelték a hagyományos irodalomban. A bibliai Példabeszédek könyvében (20. fejezet, 27. vers) ugyanis ezt olvassuk: „az ember lelke Isten mécsese”...

A gyakran messze földről érkező hívek ilyen kérőcédulákkal ostromolták rabbijukat, s a kvitlit csak a samesz közvetítésével lehetett eljuttatni a cádikhoz. A közvetítés olykor jelentős pénzébe is került a hívőnek, amit héberül pidjonnak, jiddisül pidjengeltnek, megváltási összegnek, váltságdíjnak neveztek. Egyes hászidok véleménye szerint a pidjon megváltja a lelket a túlvilági szenvedéstől. (midinó sel géhinom, vagyis a pokol ítéletétől). Ez a tipikusan keresztény gondolat eredetileg teljesen idegen a zsidóságtól, ennek ellenére gyakorolták. (Több hászid „udvarban” ezt a pénzt szétosztották a szegények között.)

A kvitli a régi német Quittel-ből ered. ez pedig rokona a ma is használatos Quittungnak, a nyugtának. Ami a kérőcédulát illeti, előfordult, hogy a rabbi ugyanerre a cédulára írta válaszát, ezért a csodarabbik kézzel írt vagy nyomtatott céduláit is kvitlinek mondják. Persze, többnyire az volt a bevált gyakorlat, hogy a cádik kis kabbalisztikus talizmánokat, vagy még inkább feliratos kámeákat (jiddisül kmée) osztogatott. Ezeket nagy tisztelettel őrizték meg a hívek, olykor nemzedékről nemzedékre továbbadták, mert — úgymond — megvédenek minden bajtól. Még ma is lehet olykor találkozni ilyen kámeával, vagy azokkal a történetekkel, amelyek a rabbi-talizmánok csodás erejéről szólnak.

Manapság többnyire csupán azokat a kérőcédulákat nevezik kvitlinek, amelyeket az elhunyt híres rabbik (cádikok) sátorszerű sírjába csúsztatnak a jámbor hívők. És persze, kvitlit szoktunk helyezni (ki tudja, talán ősidők óta?) a jeruzsálemi Siratófal, a Kótel maaraví hatalmas kőkockái közé. Sőt, nem csupán vallásos emberek gyakorolják ezt a szokást. Mose Dajan, Izrael egykori hadügyminisztere, aki közismerten vallástalan volt, a „hatnapos háború” idején, amikor 1967. június 7-én szerdán délben felszabadították a Nyugati falat, meghatódottságában maga is egy kvitlit csúsztatott az ősi kövek közé. A kérőcédulán — s ez is oly jellemző — egy bibliai zsoltáridézet állt: salom al-Jiszraél, vagyis „béke legyen Izrael számára”…

Raj Tamás