A zsidóság eszméi

Bevezető

Nem könnyű egybegyűjteni, és módszeresen összeállítani a zsidó hitelveket, a vallásos közgondolkodás filozófiai alapeszméit. Elvégre — mint látni fogjuk — a zsidóságnak nincsenek dogmái, nincs katekizmusa, nincsenek tehát olyan kötelező alapelvek, amelyeket minden zsidónak el kéne fogadnia. Mégis, vannak olyan eszmék (és nem is kevés), amelyeket minden hívő zsidó magáénak vall, mondhatni természetesnek, magától értetődőnek vél, holott azok csak zsidó körökben természetesek. Ezek, persze, valóban nem dogmák, evezzük őket inkább evidenciáknak. (Az alábbiakban tárgyalt hitelvek, természetesen, a kereszténység és az iszlám révén, az elmúlt évszázadok során részint már világszerte elterjedtek.) Sőt, számos, a zsidó vallásra jellemző, alább részletesen tárgyalt eszmét még a nem vallásos zsidók is elfogadnak, magukénak vallanak.

Könyvünkben sajátos zsidó vallási eszméket tárgyalunk. Nem szólunk külön címszóban azokról az alapelvekről, amelyek más világvallásokban is elfogadottak vagy jórészt hasonlóak, például a lélekhitről, a feltámadásról, a túlvilági jutalomról és büntetésről vagy a világ teremtett voltáról. Fontosnak véltük viszont alaposan megbeszélni a kereszténységtől eltérően vallott messiási elképzeléseket, valamint a zsidóság eredeti és szigorú, a képi ábrázolásokat tiltó egyistenhitét.

1. Az egyistenhit

A zsidó vallás minden bizonnyal legfontosabb és legeredetibb eszméje a ma már világszerte ismert és többnyire elfogadott egyistenhit, tudományos névvel a monoteizmus. A zsidóság volt az első a világon, amely az egyetlen Örökkévaló Istent hirdette, s az egyistenhívő világvallások (a kereszténység és az iszlám) mind a zsidóság közvetlen hatására jöttek létre.

Amikor időszámításunk előtt 2000 körül, a Biblia szerint Ábrahám felfedezte és magáévá tette az egyetlen, láthatatlan és megfoghatatlan Isten gondolatát, a környező népek mind politeisták, többistenhívők, keresztény szóhasználattal bálványimádó pogányok voltak. Ebben a világban Ábrahám forradalminak mondható felfedezését a későbbi zsidó legenda, a midrás érthetően kiszínezi. A történet azonban jól tükrözi azt a gondolatvilágot, amely az egyistenhithez vezetett.

Ábrahám apja, Teráh — meséli a régi legenda — szobrász volt, aki a király számára készített bálványokat. A fiúnak feltűnt, és érthetetlennek találta, hogy a felnőttek az élettelen szobrokat imádják. Egyszer, amikor apja éppen távol volt, a gyermek Ábrahám egy almát tett a legnagyobb szobor szájába:

Egy alma van a szádban, egyél! — kiáltotta gúnyosan, ám a szobor meg sem mozdult. — Nem tudsz enni, hiszen kőből és fából készített apám, s nem is vagy isten! Ezután összetörte a kisebb bálványokat, és egy kalapácsot nyomott a főisten kezébe.

Apja este felháborodva tapasztalta, mit is tett a fia.

— A nagy szobornak adtam egy almát, mire a többiek el akarták venni tőle, erre úgy összekaptak, — mentegetőzött Ábrahám —, hogy végül a főisten agyoncsapta a kisebbeket.

— Ugyan már, fiam, — válaszolt Teráh —, ezek a szobrok nem tudnak enni, nem tudnak beszélni, még csak mozdulni sem tudnak! Akkor hogyan lennének ezek istenek? — vágta vissza a fiú.

A legenda szerint Ábrahámot később, mivel a király isteni voltát is tagadta, Nimród tüzes kemencébe vetette, de Isten megmentette a tűzből. Menekülni kényszerült, s egy barlangban rejtőzött sokáig. Itt azon gondolkodott, hogy ki lehet az Isten, a világ ura és irányítója? Amikor egyik reggel kilépett rejtekhelyéről, meglátta a Napot, s úgy gondolta, a Nap melege ad életet a Földön, ő uralkodik a világ felett. Ám este a Nap leáldozott, feljött a Hold, felragyogtak a csillagok. Azt hitte Ábrahám, a Hold vezérli a csillagokat, ő az isten. Hajnalban eltűntek az éjszaka világítótestei, és ismét a Nap ragyogta be a tájat. Ekkor eltűnődött az ifjú, s így szólt:

— Most már tudom, hogy mindezek mögött ott az egyetlen Isten, aki irányítja az egész világ rendjét, aki lát minket, ám Ő maga láthatatlan, aki életünk minden pillanatában jelen van, noha Ő maga számunkra érinthetetlen. Csak tettein, alkotásain keresztül ismerhetjük meg Őt.

Így jutott el Ábrahám, a régi zsidó legenda tolmácsolásában, a tiszta egyistenhithez.

A monoteizmus alapvetően különbözik a mítoszoktól, ahol az isteneknek történetük van, születnek, élnek, viszályt szítanak vagy kiegyeznek egymással, esetleg meg is halnak, vagy feltámadnak. Persze, a zsidó vallás sem nélkülözheti a mitikus elemeket felvillantó költészetet. Így a 19. zsoltárban a költő himnuszt zeng a Napról, amely akárcsak az ókori keleti költészet más klasszikusainál, például Ehnaton híres Naphimnuszában, remek metaforákat sorol fel, ám a bibliai zsoltár voltaképpen Isten dicsőségét hirdeti, miközben a Napról énekel:

„Olyan ő, mint a vőlegény, mikor menyegzői sátrából kilép,

örvend, mint a hős, ha pályáját befutotta.

Az égbolt szélén van kiindulópontja,

a másik szélén a körpálya vége,

és senki sem rejtőzhet el  melegétől”

(Zsoltárok könyve, 19. fejezet 6-7. vers).

A zsoltárvers és a Naphimnusz között végső soron csak ez a hasonlítást kifejező „mint” szócska, a héberben egyetlen „k” betű (káf hadimjon) a különbség, ám ez meghatározza a jelentős gondolkodásbeli eltérést is.

A zsidóság szigorú egyistenhite nem engedi meg a képi ábrázolást. „Ne készíts magadnak faragott képet” — olvassuk a Tízparancsolatban. Ezért hiába keresünk a zsinagógában bármiféle képet, sőt a vallástörvény még azt is megszabja, hogy minden olyan helyen tilos imádkozni, ahol szobrok láthatók. Nem véletlenül háborodtak fel a zsidók és a korai keresztények, amikor a lerombolt Szentély helyén a rómaiak felállították Hadrianus lovas szobrát — egyesek szerint ez váltotta ki a Bar Kochba vezette szabadságharc kitörését.

A képi ábrázolás tilalma erősen befolyásolta az ókori zsidó művészetet, ám szó szerint vették a rendelkezést: csupán a „faragott képet”, a domborműveket tiltották, s a zsidó művészek így inkább a kő- és üvegmozaik alkotásokat részesítették előnyben. Az 5. századi Bét Alfa-i zsinagóga épen maradt kőpadlója sokak szerint az ókori mozaikművészet csúcsát jelenti. Ugyanezt mondhatjuk a késő középkori héber kódexillusztrációkról. A képi ábrázolásban tehát a zsidó gyakorlat nem volt olyan szigorú, mint a bizánci képrombolók hírhedt tevékenysége, vagy mint az iszlám díszítőművészet, ahol kerülték az emberábrázolást, s ha mégis előfordult, az alakokra állatfejet illesztettek.

Az egyistenhit művészeti hatásánál is jelentősebb annak szellemi befolyása. A kereszténységen belül az Ószövetség (a héber Biblia) hatása alatt indultak meg a — többek között — a katolikus szentképek ellen indított reformációs mozgalmak. Sőt, a Biblia szigorú zsidó egyistenhitére hivatkozva jelentkeztek — ugyancsak a kereszténység köreiben — az antitrinitárius (szentháromság-tagadó) eszmék és mozgalmak. Erdélyben az unitárius egyház mellett még a zsidó vallásgyakorlatot követő szombatosok is felléptek, Péchi Simon vezetésével.

Az egyistenhitből fakad az egy-ember hit, az emberiség egységébe és egyenjogúságába vetett hit, hiszen ha az egész világnak egyetlen Istene van, s a bibliai történetben minden ember végső soron egyetlen családra, Ádámra-Évára vezethető vissza, s így mindenki a másik testvérének tekinthető. Amikor a Talmud mesterei komoly vitát folytattak, melyik a Tóra legfontosabb törvénye, az egyik legnagyobb és legelismertebb tudós, Rabbi Akiba meglepő kijelentést tett. Véleménye szerint ugyanis a Szentírás legkiemelkedőbb mondata a következő: „Ez az ember leszármazásának könyve” (Mózes I. könyve, 5. fejezet 1. vers). Ebből ugyanis az következik, hogy minden ember testvére a másiknak, hiszen közös őssel rendelkeznek…

Nem így vélekedtek az ókori keleti népek, akik szerint Isten (az istenek) csupán a „miénk” (a „mieink”), s nem az egész emberiségé. Így aztán az ókori ember — éppen a többistenhit alapján — úgy érezte, hogy egyedül a hozzá hasonlók, az egyazon istent (isteneket) imádók, a vele azonos nyelven beszélők csoportja érdemli ki az „emberi” címet, a többi — ahogyan azt még a művelt görögök is mondták — csupán barbárok gyülekezete.

Érdekes, hogy ezt a többistenhívő gondolkodást az európai nyelvek is megőrizték: oroszul a német „nyemeckij”, vagyis néma, mivel nem tud oroszul, míg németül a szlávok „Sklaven”, azaz szolganép. Ezzel szemben a német nyelv „deutsch”, vagyis „deutlich”, világos beszéd. S még nálunk is, „magyarán szólva” voltaképpen annyit tesz, hogy nem idegen, nem kívülálló beszéd módjára szólalunk meg…

A zsidó próféták viszont, sok évszázaddal a modern európai gondolkodást megelőzve, hirdették az emberiség egységét. A „nemde egy Atyánk van valamennyiünknek” eszméjéből következik, hogy minden ember testvére, felebarátja a másiknak, s ez a gondolkodásmód a zsidó vallás egyik alapvető és lényeges eleme mindmáig.

A tiszta egyistenhit talaján vetődött fel a kérdés: miért kell istennek házat építeni, szükség volt-e egyáltalán a Szentélyre, arra a Templomra, amely pedig Jeruzsálem és az ókori Izrael egyik dísze, látványossága volt? A Tízparancsolat elhangzása után ugyanis az Örökkévaló egyenesen megtiltja, hogy faragott kőből épült Szentélyt emeljenek számára: „Földből való oltárt készítsetek Nekem, s azon mutasd be áldozataidat” (Mózes II. könyve, 20. fejezet 24. vers). A választ a régi írásmagyarázók bibliai idézetben találták meg, ahol Isten mégis a templomra vonatkozó parancsolatot ír elő: „Készítsetek Nekem Szentélyt, hogy köztük lakozzam” (Mózes II. könyve, 25. fejezet 8. vers): Az idézetben ugyanis Isten — néhány pontatlan fordítással ellentétben — nem azt mondja, hogy „benne”, hanem „köztük” kíván lakozni, mármint az emberek között. Tehát nem istennek van szüksége a Szentélyre, hanem éppen a hívőknek, akik ott a Mindenható dicséretére egybegyűlnek.

(Nem véletlen, hogy a budapesti Dohány utcai zsinagóga homlokzatára is ezt a bibliai mondatot vésték, hiszen ott a hagyományos istentiszteletein felül hangversenyeket is rendeznek, s a művészet iránti tisztelet egészíti ki a vallásos hódolatot. A templom orgonáján nem egyszer Liszt Ferenc és a nagy francia zeneszerző, Saint-Säens is játszott.)

Egy hászid mestert egyszer megkérdezett a tanítványa: Rabbi, hol lakik Isten, hol találom Őt? A társai ráförmedtek: Hogy kérdezhetsz ilyet? Hiszen az egész világ tele van az Ő dicsőségével! Egyesek a zsoltárverset idézték: „A mennyek elsorolják az Ő dicséretét, és keze munkáját hirdeti az égbolt”. A mester azonban csak így szólt csendesen:

— Fiam, Isten ott van, ahol beengedik…

A hívő embernek, hogy Istenre találjon, meg kell nyitnia szívének-lelkének ajtaját, s ehhez nyitottságra, s egyedül a saját jóakaratára van szüksége.

 

2. A dogmanélküliség

 

Noha a zsidóságot az úgynevezett tételes vallások közé sorolják, közismert, hogy — mint a bevezetőben már említettük — nincsenek kötelező hitelvei, dogmái. Így a gondolkodás, a hit alapján nem lehet senkit sem a zsidó valláshoz tartozónak vagy éppen abból kivethetőnek tekinteni. Sőt, nincs jogunk és módunk senkit a hite, meggyőződése alapján megítélni. Elvégre úgysem láthatunk a lelkébe, így amit gondol, amit hisz, az kizárólag őrá és persze, Istenre tartozik. Egyedül Ő az, aki „a szívbe és a vesébe lát”, vagyis csak Ő fogja megvizsgálni tudatos és ösztönös érzelmeinket, meggyőződéseinket.

Ez a fajta nyitottság jellemzi a zsidó közgondolkodást, szinte mindmáig. Nem kell csodálkoznunk, ha olykor egyes (nem feltétlenül vallásos) zsidók így nyilatkoznak meg: „Nekem nincsenek előítéleteim, nincsenek dogmáim, legfeljebb egy, hogy nem fogadok el semmilyen dogmát!” Az előítélet-mentes, nyitott gondolkodás egyébként a modern európai lét egyik fontos eleme, amely nélkül a folyamatosan változó világot nehéz elfogadnunk.

Mivel a zsidóságnak nincsenek dogmái, nem lehet beszélni zsidó teológiáról sem. Teodíceára, istenbizonyító érvelésre, hitvédő vitákra olykor mégis rákényszerültek a zsidó tudósok, valahányszor a filozófusok, vagy a többi vallás képviselői támadni kezdték a mózesi tanításokat. Ők minduntalan azt vetették a rabbik szemére, miért nem mondják meg nyíltan, miben is hisznek, milyen eszméket követnek hitükben? Így történt ez a középkor legnagyobb zsidó gondolkodójával, Majmúni Mózessel (tudományos neve Maimonides, 1138–1204) is, aki filozófustársainak és vitapartnereinek unszolására végül összeállította a „Tizenhárom alapelvet” (tévesen hitágazatnak is nevezik), amely magánolvasmányként bekerült a zsidó imakönyvbe is.

Komoly vita kerekedett ebből, sokan támadták Majmúnit, mivel úgy érezték, a mester minden zsidó számára kötelező elveket állított össze, és közel száz évbe telt, amíg a kedélyek lecsillapultak. Holott a nagy tudós csupán a saját hitét, a saját véleményét fogalmazta meg. Ezt azzal is alátámasztotta, hogy a hitelvek mindegyike héberül így kezdődik: aní maamin (= Hiszem), s ez voltaképpen szójáték. Az arab Majmún név (ez volt a tudós apjának neve) héberül Maamin, így a fenti kifejezés azt is jelentheti: én, Majmúni (azt hiszem), s nem feltétlenül minden zsidónak ezek az alapelvei…

Persze, a fentiek ellenére, érdemes megismernünk a mester által összeállított gondolatokat, amelyeknél tömörebben és hitelesebben eddig senkinek sem sikerült a zsidó vallás eszméit tételekbe szedni. Lássuk tehát a 13 hitelvet:

1.      Hiszem teljes hittel, hogy a Teremtő, áldott legyen a neve, teremtette és alkotta az összes élőlényt, és egyedül Ő irányította, irányítja és irányítja majd mind az eseményeket.

2.      Hiszem teljes hittel, hogy a Teremtő, áldott legyen a neve, az egyetlen, és nincs Hozzá hasonló egység semmilyen tekintetben, egyedül Ő a mi Istenünk, aki volt, van és lesz.

3.      Hiszem teljes hittel, hogy a Teremtő, áldott legyen a neve, nem test,  nem határozható meg semmilyen fizikai fogalommal, és semmihez sem hasonlítható.

4.      Hiszem teljes hittel, hogy a Teremtő, áldott legyen a neve, Ő az első és Ő az utolsó.

5.      Hiszem teljes hittel, hogy egyedül a Teremtőhöz, áldott legyen a neve,  illő az imádság, és Rajta kívül senki sem méltó az imádatra.

6.      Hiszem teljes hittel, hogy a próféták szavai mind igazak.

7.      Hiszem teljes hittel, hogy Mózes mesterünk, béke poraira, próféciája volt az igazi, s hogy ő az atyja minden prófétának, az előtte jártaknak és az utána következőknek.

8.      Hiszem teljes hittel, hogy a teljes Tóra, amely ma kezünkben van , ugyanaz, ami átadatott  Mózes mesterünknek, béke poraira.

9.      Hiszem teljes hittel, hogy ez a Tóra nem lesz soha lecserélve, és nem lesz helyette egy másik Tóra a Teremtőtől, áldott legyen a neve.

10. Hiszem teljes hittel, hogy a Teremtő, áldott legyen a neve, ismeri  az emberek összes tettét és minden gondolatát, ahogy írva van: „Aki mindnyájuk szívét megalkotta, Ő érti meg minden cselekedetüket” (Zsoltárok könyve, 33. fejezet 15. vers).

11. Hiszem teljes hittel, hogy a Teremtő, áldott legyen a neve, jót tesz parancsolatai megőrzőivel, és megbünteti törvényének megszegőit.

12. Hiszem teljes hittel a Messiás eljövetelét, és noha késlekedik, mégis minden nap várom, hogy eljöjjön.

13. Hiszem teljes hittel, hogy a holtak feltámadnak, abban az időben, amikor a Teremtő úgy akarja, áldott legyen a neve és emléke dicsértessék, örökkön örökké.

Noha ezeket az elveket ma egyetlen hívő zsidó sem vonja kétségbe, meg kell állapítanunk, hogy Majmúni a tizenhárom tételt voltaképpen nem a zsidóság számára, nem annyira a zsidó vallás gyakorlatából kiindulva, hanem elsősorban vitapartnereivel szemben fogalmazta meg. Ha alaposan megvizsgáljuk, észrevehetjük, hogy minden egyes tétele egyértelműen valamelyik világvallással (a kereszténységgel vagy az iszlámmal), illetve az arisztotelészi filozófiával száll vitába. Az első, a negyedik, a tizedik, a tizenegyedik és a tizenharmadik alapelv főként a filozófusokkal szemben íródtak, míg a második, a harmadik, az ötödik, a kilencedik és a tizenkettedik tétel a kereszténységgel, a hatodiktól a nyolcadikig megfogalmazott hitvallomások pedig az iszlámmal vitatkoznak. Arisztotelész követői ugyanis többnyire nem ismerik el a világ teremtett voltát és az isteni gondviselést, kétségbe vonják a végső jutalmat és büntetést, valamint Isten örökkévalóságát. A keresztény vallás a szentháromságot, a földi megváltót és a szentek tiszteletét,  a Tóra helyett az Újszövetséget tartja érvényesnek, az iszlám szerint pedig nem Mózes, hanem Mohamed a legnagyobb próféta, s a zsidó próféták szavait hamisaknak próbálják beállítani.

A vallásos zsidó egyedül a Bibliát (különösen a Tórát) érzi szentnek, minden egyéb fölött nyugodtan és szabadon lehet vitatkozni, voltaképpen a Szentírás értelmezéséről is. A Talmud, az ókori zsidóság nagy enciklopédiája, ezért nem szent könyv, sőt, éppenséggel egymásnak szögesen ellentmondó vélemények találhatók benne. Az ókori Jeruzsálemben ugyanis, hosszú időn keresztül, párhuzamosan két főiskola működött, amelyek állandóan vitában álltak egymással. S éppen azért szervezték meg így, hogy a vita szabadon szárnyaljon, s hogy ez előbbre vigye a gondolkodást, a tudományt.

A Talmud még csak azt sem fogalmazta meg, hogy a két főiskola véleményei közül melyiknek van igaza: később állapították azt meg, hogy bizonyos kérdésekben „Hilél háza”, más ügyekben viszont „Samáj háza” szerint kell igazodni. Egyetlen alapszabály korlátozta a mestereket, nevezetesen az, hogy egyazon iskolának, vagy egy rabbinak nem lehet önmagának ellentmondó véleménye. Így aztán, ha valaki azt kérdi, mi a Talmud véleménye valamiről, meglehetősen nehéz egyértelmű választ adni, hiszen előbb választani kell egy hozzánk közelálló mestert, akinek szavait, tanításait magunkévá tesszük.

A budapesti Rabbiképző hajdani igazgatójához, Blau Lajoshoz egyszer kérdést intéztek valamilyen elméleti kérdésben. Miután ő, a Talmud és a későbbi mesterek gondolatai alapján megfogalmazta a választ, így szólt a titkárnőnek:

— Legyen szíves, most ezt legépelni három példányban! Az egyiket elküldjük, a második megmarad nálunk, a harmadikat pedig szíveskedjék átküldeni Hevesi Simonnak, a Dohány-templom főrabbijának, hátha megkérdezik őt is, ne írja az ellenkezőjét…

Nincsenek ugyan dogmák, sem kötelező hitbéli tanítások, mégis vannak olyan filozófiai-teológiai alapelvek, amelyeket a legegyszerűbb vallásos zsidó is természetesnek érez, elfogadottnak tart. Ilyen az egyistenhit, a messiási kor iránti vágyakozás, a világ jobbításának szándéka, a Tóra szentsége, a jótett isteni jutalma és a gonoszok büntetése, az isteni szövetség és a választottság fogalma. Ha ugyanis, mondjuk a Dob utcában, megkérdeznénk egy egyszerű, hívő zsidót, mit is hisz, valószínűleg zavarba jönne, viszont konkrétan tennénk fel a kérdéseket, azonnal tudná a választ, például:

— Ön szerint hány isten van?

Minden bizonnyal rávágná:

— Hát persze, hogy egy! Miért, talán többnek kellene lenni?

Egyszóval, a zsidóságban nincsenek ugyan dogmák, viszont fontos vallási evidenciák léteznek, amelyek alapvetően meghatározzák a (nem feltétlenül vallásos) zsidó közgondolkodást. Könyvünk éppen ezeket a sokak számára magától értetődő eszméket kívánja feltárni, hitelesen bemutatni a nagyközönségnek.

A fent említett evidenciákat szinte mind egybefoglalja az a mózesi imádság, amelyet a vallásos zsidók főimaként naponta kétszer elmondanak, és egyfajta hitvallomásnak éreznek: „Halljad Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlenegy!” (Mózes V. könyve, 6. fejezet 4. vers). Nem véletlenül, ez a kisgyermek első imája, s ezt mondja a haldokló, betegágyán. Sőt, ez volt a mártírok imádsága is. (Az ima kapcsán a mártírokról később még szólunk.)

 

3.         Kötelező törvény és szabad gondolat

 

Mint az előző fejezetben kifejtettük, a hagyományos környezetben élő zsidók nem a másik hite, meggyőződése alapján ítélik meg egymást, hanem kizárólag tetteik alapján. Ebből következik a gondolatszabadság eszméje, amely azonban az egymás életét is befolyásoló cselekedeteink szigorú szabályozásával párosul. A Talmud egyik alapelve ezt így fogalmazza meg: „Nem a magyarázgatás a lényeg, hanem a cselekedet”. Európában mindez épp fordítva szokás, „a hit üdvözít” keresztény elve alapján többnyire azt érezzük fontosnak, mit és hogyan gondol, mit hisz a másik. (Vagy legalábbis, mit mutat fel, mit vall be számunkra a hitéből és a gondolataiból.) Így aztán nem kéne csodálkoznunk a számos képmutatón, a köpönyegforgatókon, akik minduntalan olyan arcukat mutatják, amilyet éppen elvárnak tőlük. A zsidó hagyomány viszont úgy véli, egymás szívébe és lelkébe nem láthatunk bele, nem is kell azzal különösen foglalkoznunk, hacsak nem ő maga kér meg rá minket: intézze el mindenki a saját lelkiismerete és a Mindenható színe előtt.

A lelki és gondolatszabadság — a fizikai szabadságon túl — a zsidó mentalitás egyik fontos pillére lett. A Tízparancsolat első igéje éppen a szabadságot írja elő az ember (és különösen a zsidó ember) számára: „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kivezetett téged Egyiptom országából, a szolgaság házából” (Mózes II. könyve, 20. fejezet 2. vers). A teológusok és a bibliatudósok sokat vitatták, miről is szól, mit is ír elő ez a parancsolat? Egyesek úgy vélik, az egyistenhit törvénye ez, csakhogy erről szól a második ige: „Ne legyenek más isteneid”! Mások azt hangoztatják, ez voltaképpen nem is parancsolat, Isten csupán bemutatkozik általa a népnek. Erre viszont aligha volt szükség abban a világban, ahol közvetlenül a törvény elhangzása előtt vezette ki az Örökkévaló Izraelt, csodálatos módon Egyiptomból, és a Nádas tenger története is bemutatta számukra Isten hatalmát! Az első parancsolat tehát a szabadságot írja elő: vegyék tudomásul, hogy többé nem rabszolgák, s egyedül a szabad ember képes betartani a táblákra írt törvényeket.

A szabadságot tehát Isten adja, ezért az örök értékű kincsünk, Ő parancsolja meg nekünk, hogy vigyázzunk erre az isteni adományra, és ne érezzük magunkat soha szolgának, senki előtt. A fizikai szabadság (az egyiptomi kivonulás) ünnepét azonban a zsidó hagyomány egybekapcsolja a Tóra-adás (a mózesi törvény elfogadásának), tehát a lelki szabadság ünnepével. Szabadnak lenni ugyanis nem azt jelenti, a vallásos zsidó közgondolkodás szerint, hogy azt tegyük, amit éppen a kedvünk diktál, amit tenni akarunk, hanem hogy — noha bármit megtehetnénk — Isten parancsolatait válasszuk, és azokat gyakoroljuk.

Mindehhez, persze, Isten szeretetére van szükség, ami a hívő fontos kötelessége, noha az a többi ember számára nem érzékelhető. „Szeresd az Örökkévalót, a te Istenedet, egész szíveddel, egész lelkeddel és minden képességeddel” — így szól a már említett zsidó főima első parancsolata (Mózes V. könyve, 6. fejezet 5. vers). Amikor azonban Mózes kifejti az Isten szeretetéről szóló előírást, az elkötelezettség már a törvények megtartásában jelentkezik. Aki szereti Istent, az Ő útját járja és megőrzi tanításait: „Lásd, Izrael, mit kér tőled az Örökkévaló Istened? Nem mást, mint hogy féld az Örökkévaló Istenedet, járd az Ő minden útját, s hogy szeresd Őt, és szolgáld az Örökkévaló Istenedet egész szíveddel és egész lelkeddel. Hogy megőrizd az Örökkévaló törvényeit és parancsolatait, amelyeket ma előírtam neked, hogy jó legyen számodra” (Ugyanott, 10. fejezet 12-13. vers).

Halála előtt az egyik hászid rabbit megkértek a tanítványai:

— Mester, taníts meg minket Isten szeretetére!

Mire a rabbi így válaszolt:

— Szeressétek az embereket…

A felebaráti szeretet minden bizonnyal a legfontosabb gondolata a zsidó Szentírásnak, a bibliai törvényeknek ez a lényege, ez a kiindulópontja. Nem véletlen, hogy a Tóra központi részén, Mózes öt könyve közül a harmadik közepén találjuk azt a sokat idézett parancsolatot, amelyet a hagyomány aranyszabályként tart számon. S az sem véletlen, hangoztatják a régi bölcsek, hogy közvetlenül a parancsolat után, mintegy indoklásként, Isten önmagára hivatkozik: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, Én vagyok az Örökkévaló!” (Mózes III. könyve, 19. fejezet 18. vers).

Különös, hogy a keresztény Újszövetség pontatlanul idézi ezt a bibliai verset: „Megmondták a régiek, szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én viszont azt mondom neked: szeressétek ellenségeiteket, és áldjátok azokat, akik átkoznak titeket!” (Máté evangéliuma, 5. fejezet 43–44. vers). Nyilvánvaló, hogy a Tóra nem várja el tőlünk az ilyen, már-már abszurdnak tetsző, csak kivételes emberek által megvalósítható érzést, ám természetesen, a gyűlöletet sem írja elő. „A Tóra — ahogyan azt a Talmudban olvassuk — emberi nyelven beszél”, tehát csak olyan törvényeket szab az ember számára, amelyeket bárki teljesíteni tud, és mindenkinek meg is kell valósítania.

Az időszámításunk kezdete táján élt jeruzsálemi mestert, Hilélt egyszer felkereste egy pogány, és elmondta neki, hogy fel szeretné venni a zsidó vallást, ám oly sok törvénye-tanítása van, amit ő képtelen felfogni. Ezért arra kérte a tudóst, magyarázza el neki, mi a zsidóság lényege, annyi idő alatt, amíg ő fél lábon tud állni. A mester így válaszolt:

—  „Ami neked nem kívánatos, ne tedd a felebarátodnak! Ez a Tóra lényege, a többi csak magyarázat, menj, és tanuld meg!”

Ismét egy olyan ponthoz érkeztünk, ahol a keresztény tanítás nagyban hasonlít a zsidó gondolathoz, mégis jelentős a különbség. Az Újszövetség szerint ugyanis, ami nekünk kellemes, azt tegyük a felebarátainknak is. Csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy amit mi történetesen kedvelünk, az ugyanolyan élvezetes lesz embertársaink számára, gondoljunk csak az igencsak eltérő ízlésekre! Viszont amitől mi magunk tartunk, amit mi magunk sem szeretnénk, attól jobb társainkat is megkímélnünk. Lehet, hogy a parancs pozitív megfogalmazása szimpatikusabb, de — zsidó felfogás szerint — az emberek érdeke mindig elsőbbrendű.

Nagyon fontos, mondhatni alapvető zsidó gondolat, hogy a felebaráti szeretetnek nem csupán érzelmekben, hanem egymást segítő, egymást jobbító tettekben kell megnyilvánulnia. Az sem véletlen, hogy a bibliai héber nyelvben két szót használunk a szeretetre, az egyik az ahavá (= a szívből jövő szeretet), a másik a heszed (= a gyakorló szeretet). Amíg érzelmeinknek viszonylag kevésbé tudunk parancsolni, addig a szeretet gyakorlásával szinte minden cselekedetünket, mondhatni egész életünket irányíthatjuk, s így a Szentírás szellemében rendezhetjük be. S éppen ebben a gondolatvilágban jött létre, fogalmazódott meg hajdan a sajátos zsidó életforma, a mózesi törvények rendszere.

A Talmud szerint az erkölcsi világrend egyik kiemelkedő pillére a gmilut heszed, a gyakorló szeretetnek a viszonzása, annak a szeretetnek, amelyet Isten velünk művel, hogy életben tart, segít és táplál bennünket. A Szentírás szellemében ezt az isteni szeretetet nem elsősorban Ő felé kell viszonoznunk, hanem — mint említettük — embertársaink felé, ami mindannyiunk számára érzékelhető. Innen ered a zsidó közgondolkodásnak az a sajátossága, miszerint Isten azért gyakorol velünk szeretetet, hogy jót tehessünk embertársainkkal.

A régiek megszámolták (az i.sz. 3. század második felében élt Szimláj rabbi tanításából tudjuk), a mózesi könyvekben, a Tórában összesen 613 törvény található, ebből 248 előírás és 365 tilalom. (A hagyomány szerint épp annyi, mint az emberi csontok, illetve az év napjainak száma.) Ám hozzátehetjük, nincs élő ember, aki valamennyit teljesíthetné, hiszen vannak olyan parancsolatok, amelyek csak férfiaknak, mások viszont csupán nőknek szólnak, több előírás kizárólag a Szentföldön érvényes, egyesek pedig csupán Izraelen kívül. Ugyanakkor, persze, nincs olyan ember, aki egyetlen törvényt sem teljesítene, gondoljunk csak a „szaporodjatok és sokasodjatok” bibliai parancsára! Ezért aztán azt kell mondanunk, a tórai törvények nem csupán az egyes emberhez, hanem az egész néphez szólnak.

A család tagjainak mind sajátos szerepük van a zsidó hagyomány gyakorlásában. Az ünnepek köszöntésekor például az asszony gyújtja meg a gyertyákat, készíti elő az ételt-italt, a férfi áldja meg gyermekeit, ő mondja a kiddust (a boráldást) és osztja szét a barheszt, a kenyeret, a gyerekek pedig az asztal terítésében segédkeznek. A férfiakra több törvény vonatkozik, ezért külön hálaadással tartoznak Isten felé. Az asszonyok azok alól a parancsolatok alól vannak felmentve (a macesz fogyasztását kivéve), amelyek időhöz vannak kötve. A havi ciklus ideje alatt ugyanis (a rituális tisztátalanság okán) nem gyakorolhatnák az előírásokat (nem mehetnének fel a Tórához stb.), márpedig nem illő, hogy arról más is tudomást szerezzen…

Három olyan törvény van mindössze, amely kizárólag az asszonyokhoz kötődik: a gyertyagyújtással, a kalácskészítéssel és a havi megtisztulással kapcsolatos előírások. És mi az, ami ezeknél fontosabb lehet: az ünnepi fény és a kenyér szentsége, vagy a családi élet tisztasága?

Talán épp az otthon megrendezett vallási szertartásoknak köszönhető, hogy a zsidó férfiakban közismerten erős a család iránti ragaszkodás, az otthon melege iránti vágyakozás. A Talmud az asszonyt bájit-nak, háznak is nevezi, mivel mindig az asszonyon múlik, hogy a lakásból valóban otthon, családi fészek lesz-e, a férjet pedig amud-nak, oszlopnak titulálja, ugyanis az ő munkáján, kitartásán áll vagy bukik a család fennmaradása, biztonsága. A házastársak és a nemzedékek harmóniáját a Szentírás kiemelkedően fontosnak tartja, s a mózesi törvényeknek éppen ezeket a célokat segítik.

Egy talmudi mester, a már említett Szimláj rabbi megkísérelte — a Biblia alapján — összefoglalni és tömöríteni a 613 mózesi törvényt. Tanítása szerint Dávid király, az egyik zsoltárban tizenegy elvárásra szűkítette a parancsolatokat: „Örökkévaló, ki lakhat sátradban, ki pihenhet meg szent hegyeden? Aki gáncstalanságban jár, igazságot cselekszik, és igazat mond a szívében (is). Nyelve nem rágalmazott, és nem tett rosszat felebarátjával, gyalázatot sem követett el társa ellen. A megvetni való az ő szemében becstelen, ám az istenfélőket tiszteli, s ha előnytelenül esküdött, akkor sem változtatta meg. Pénzét nem kamatra kölcsönözte, és megvesztegetést (még) az ártatlantól sem fogadott el: aki ezt teszi, nem tántorodik meg soha” (Zsoltárok könyve, 15. fejezet 1–5. vers).

Jesája (Ézsaiás) próféta, később — Szimláj rabbi tanítása szerint — tovább szűkítette a kört, mindössze hat erkölcsi törvényre korlátozva számukat: „Aki igazságban jár, egyenes beszédű, megveti a kizsarolt nyereséget, elrántja kezét, hogy ne nyúljon  vesztegetésért, befogja fülét, hogy ne hallja a vérbűnt, és becsukja szemét, hogy ne lássa a rosszat” (Jesája könyve, 33. fejezet 15. vers). Mikha (Mikeás) próféta ezután összesen három törvényben fogta össze valamennyit: „(Isten) elmondta neked, ember, mi a jó, és mit vár el tőled az Örökkévaló. Nem mást, mint hogy  a jog szerint cselekedj, szeretetet gyakorolj, és szerényen járj Isteneddel!” (Mikha könyve, 6. fejezet 8. vers). A babilóniai fogság idején élt „Nagy vigasztaló” két igével is beérte: „Így szólt az Örökkévaló: őrizzétek meg a jogot, és igazságosan cselekedjetek!” (Jesája könyve, 56. fejezet 1. vers), s végül Habakuk prófétának sikerült egyetlen tanításban összefoglalnia a tórai törvények lényegét: „Az igaz ember hűsége által él” (Habakuk könyve, 2. fejezet 4. vers).

A fentiekből látjuk, hogy a hagyományos irodalom, a próféták tanítása és a talmudi mesterek véleménye szerint a mózesi törvények lényege nem elsősorban a rituális előírások betartása, sem a vallási kötelmek gyakorlása, hanem az erkölcsi elvárások, az igazság és az igazságosság, a szeretet és a hűség jegyében kialakított életmód.

 

4. Az akaratszabadság

 

A gondolatszabadságnak, amelyről az imént szóltunk, előfeltétele az ember szabad akarata. A zsidó vallásnak ezért egyik alapeszméje az akaratszabadság elve. Már az ember teremtéséről szóló bibliai történet is ezt sugallja. Az első embernek szabadon kell döntenie, megtartja-e Isten szavát, vagy sem, felesége és a kígyó csak befolyásolhatják ebben az önálló döntésében. Sőt, a hagyomány szerint az egész Szentírás azért kezdődik a második héber betűvel, a béttel, s nem az aleffal, mint a Tízparancsolat, mert a világ sorsa nem egyértelmű: fennmaradása attól függ, hogy az ember betartja-e a Tízparancsolat erkölcsi törvényét, vagy sem.

Mielőtt a Biblia szerint Isten megteremtette az embert, egy felszólító kijelentést tesz, többes számban: „alkossunk embert”. Ám kihez szól ez a felhívás? Ha azt gondolnánk, az angyalok seregéhez, tévednénk, hiszen az egész teremtéstörténetben nem szerepelnek égi lények. Van, aki úgy véli, Isten itt „királyi többest” használ. Csakhogy ezt az irodalmi  formát csak jóval később használták.  Ezért azt kell mondanunk: Isten az emberhez szól, vegyen részt a teremtés művében azáltal, hogy önmagából és társaiból, a szó nemes értelmében, Embert alkosson. És van-e csodálatosabb ezen a világon, mint társul szegődni a Teremtő művéhez?

Ne gondoljuk, hogy a teremtés annak idején befejeződött, a Biblia szerint Isten a hetedik napon csupán „megpihent művéből”, amely „teljessé lett”, de nem zárult le. Nem véletlen, hogy a mindennapi reggeli imában ezt mondjuk: „Áldott az Örökkévaló, aki jóságában megújítja, nap mint nap a teremtés művét”. Amelyben, persze, nekünk is meghagyta a magunk szerepét. A Talmud ezt így fejezi ki: „Mindenütt, ahol emberi lábnyomra bukkansz, ott vagyok Én, az Örökkévaló”.

Ugyancsak a Talmudban olvassuk: „Minden Isten kezében van, kivéve az istenfélelmet” (Nidá 16/b). Márpedig, ha az istenfélelem irányít bennünket, bizonyára a jó utat követjük, ha viszont elvetjük azt, bármi rosszra képesek lehetünk. Még arra is, hogy — mint fentebb láttuk — egymást, vagy akár az egész világot elpusztítsuk. Az ember szabad akaratáról Martin Buber, a nagy zsidó gondolkodó még élesebben fogalmaz: „Az Isten sorsa a Földön az emberen áll”.

Nem véletlen, hogy a héber Bibliában többször is felszólítja Isten az embert, hogy ő maga döntsön jóról vagy rosszról, életről vagy halálról. „Lásd, Én elétek adom a mai napon az áldást és az átkot. Az áldást, ha meghallgatjátok az Örökkévaló Istenetek parancsait, amelyeket ma előírok számotokra. És az átkot, ha nem hallgatjátok meg az Örökkévaló Istenetek törvényeit, s ha letértek az útról, amelyet előírok ma számotokra, ha idegen isteneket fogtok követni, akiket nem is ismertek” (Mózes V. könyve, 11. fejezet 26–28. vers). Sőt, maga az Örökkévaló bíztat bennünket, hogy az élet útját válasszuk. „Tanúként hívom számotokra az eget és a Földet, hogy az életet és a halált adtam eléd, az áldást és az átkot, de te válaszd az életet azért, hogy életben maradj, te és utódaid” (ugyanott, 30. fejezet 19. vers).

A választás szabadsága így az ember legfontosabb és legértékesebb tulajdonsága, döntésétől függhet a saját és a mások sorsa is. Buber, aki nagy hatással volt az egzisztencialista filozófusokra, úgy vélte, az embernek az élet minden pillanatában döntenie, választania kell. A körülmények azonban ezt nem mindig teszik lehetővé. Jean Paul Sartre, a nagy francia filozófus — továbbgondolva Martin Buber szavait — az ellenállás egyik harcosát idézte példaként, akit a fasiszták oly nagyon megkínoztak, hogy már nem tudott tovább hallgatni. Mit tehet ilyenkor az ember? — vetette föl Sartre.

Lehet, hogy beszélnie kell, de akkor sem mindegy. hogy mit mond…

A Tízparancsolat első igéje — mint említettük — a szabadságról szól, mert csak a szabad ember tud választani, hogy teljesíti-e Isten akaratát. A rabszolgának nincs választása, nem tudja megülni a szombatot, nem tagadhatja meg, hogy leboruljon ura előtt, holott csak az Egyisten előtt szabadna fejet hajtanunk. A Talmud szerint az egész Tízparancsolat a szabadság jegyében született, kőtábláira Isten a szabadságot írta. A Tórában ugyanis azt olvassuk, az Örökkévaló keze írása lett „bevésve a táblákra” (Mózes II. könyve, 32. fejezet 16. vers). A Talmud azonban egy — a zsidókra egyébként is jellemző — szójátékot alkalmaz, és a héber harut (= bevésve) szó helyett a hérut (= „szabadság”) szó olvasását javasolja. Egyszóval, — úgymond — a szabadságot véste Isten a kőtáblákra.

A zsidó közgondolkodás ezért nem ismeri a predesztináció, az eleve elrendelés fogalmát. Mint ahogy az eredeti, úgymond velünk született bűn fogalma is távol áll a zsidó vallásosságtól. Hitünk szerint az ember eleve nem rossz és nem is jó, hanem mind a kettő együtt, jóakarat és rosszakarat is, megtalálható benne. A népi hagyomány megszemélyesíti a Jóakaratot és a Rosszakaratot, amelyek minden ember szívében ott munkálnak, és befolyásolni szeretnék tettei gyakorlásában. A kabbala szerint az Éden-kerti történetben szereplő kígyó nem más, mint az ősi rosszakarat megszemélyesítése. „A jó és rossz tudás fájában benne lakik a halál, s amikor Ádám megkóstolta a tiltott gyümölcsöt, a halált is megízlelte.” Az erkölcsi jó és rossz ismerete ugyanis egyrészt felelősségtudatunkat növeli, másrészt halandó voltunkra is figyelmeztet.

Egy népi legenda szerint, amikor péntek este a vallásos zsidó hazatér a templomból, két angyal kíséri el az útján, a jó és a rossz angyal. Ha otthonában terített asztal várja, ha égnek az ünnepi lángok, ha a család békében ünnepli a szombatot, a jó angyal örül, s áldó szavaira a rossznak is áment kell mondani. Ahol viszont nem készültek a szombatra, ahol viszály és békétlenség uralkodik, a rossz angyal ünnepel, s a jó kénytelen áment mondani.

A zsidó népi gondolkodás szerint minden embernek „három szülője van”: vérét apjától, testét anyjától, a lelkét pedig Istentől kapja. Nem véletlenül mondja el a vallásos zsidó, nap mint nap, a reggeli ima elején: „Istenem, a lélek, amelyet belém leheltél, tiszta az”. Életünk során azonban a körülmények és saját döntéseink befolyásolják tetteinket. Az emberi lélek — a zsidó néphit szerint — természeténél fogva tiszta, a földi körülmények és életviszonyok azonban beszennyezhetik, lehúzhatják a sárba, a megsemmisülés felé. Az ember feladata, hogy becsületes, felelősségteljes életével megőrizze a lélek tisztaságát.

Minden ember, lényegében véve, maga dönt a jóról, vagy a rosszról, választása alapvetően befolyásolhatja akár egész életét is. Egy talmudi mester egyszer, a nagyünnepet megelőző reggel, amikor a legtöbben voltak, kiment a város piacára, és a zsoltár szavával többször is elkiáltotta magát: „Ki az az ember, aki életet akar, aki hosszú időn át jót szeretne látni?” Hamarosan sok ember vette körül a rabbit, mert azt hitték, hogy valami csodaszert, valami életelixírt árul. Amikor már mindenki együtt volt, a mester a Szentírás szavával így folytatta: „Őrizd meg nyelvedet a rossztól, és ajkadat, hogy ne szóljon hamisat. Távozz a rossztól, és tedd a jót, keresd a békét, és járj utána!” (Zsoltárok könyve, 34. fejezet 13–15. vers)

A Talmud egyik kötete, az Atyák bölcs mondásai (héberül Avot) — többek között — az ókor egyik legnagyobb tudósának, Akibának paradoxonjait közli. Ezek közül az első így hangzik: „(Istentől) minden előre látott, ám az (emberi) akarat szabad” (Avot, 3. fejezet 19. tétel). Vagyis noha önként, szabadon döntünk tetteinkről (s ezért azokat Isten számon is kérheti tőlünk), Isten mégis jó előre tudja (elvégre ismeri lelkünket), mit is fogunk tenni, hogyan döntünk majd, saját meggyőződésünk alapján. Ahogyan azt maga a Szentírás is megfogalmazta (Majmúni is idézte ezt a mondatot): „Aki mindnyájuk szívét megalkotta, Ő érti meg minden cselekedetüket” (Zsoltárok könyve, 33. fejezet 15. vers).

Isten mindentudása, előrelátása valóban némi ellentmondásban áll szabad akaratunkkal, legalábbis első látszatra. Amikor a budapesti Rabbiképzőben folytatott tanulmányaim során Akiba paradoxonját tanultuk, bennünk is felötlött ez az ellentmondás. Megkérdeztük mesterünket, a néhai Richtmann Mózes professzort, hogyan lehetséges ez? Ő válasz helyett felállt a katedrán, a nyitott ablakhoz lépett, és kifelé tekintve így szólt:

— XY, üljön az első sorba!

Az illető diák, akinek a nevét szándékosan nem említem, akkor a leghátsó padban ült, és közismerten nem tartozott a legrendesebb, legszorgalmasabb hallgatók közé. A mester felszólítására valóban felállt, de nem az első, hanem a második padsor szélére ült. Richtmann professzor ekkor, még továbbra is a nyitott ablakon kitekintve, így folytatta:

— XY, miért ült maga a második sorba?

Mindannyian döbbenten néztünk magunk elé. A mester pedig megfordult, és így szólt:

— Na látják, én nagyon jól tudtam, hogy ha azt mondom XY-nak, üljön az első sorba, ő — amilyen azeszpónem (szemtelen) — egészen biztosan a második padsorba ül majd. Hát akkor, a Jóisten mennyivel inkább tudja, mit fogunk cselekedni. Ettől azonban még szabad az akaratunk, és szabadon döntünk a saját sorsunkról…

 

5. A tanulás és a törvény ismerete

 

A zsidó hagyomány szerint maga a Tóra írja elő, a sorban utolsó, a 613-ik törvénnyel, hogy minden nap, mindenkinek tanulnia kell. Mózes ugyanis, közvetlenül halála előtt, felszólította népét, hogy tanításait meghallgassák és megtanulják, sőt, hogy azok ismeretét továbbadják gyermekeiknek és még a környezetükben élő nem zsidóknak is: „Gyűjtsd össze a népet, a férfiakat és a nőket, a gyermekeket, s még az idegent is, aki kapuidban lakik, hogy meghallgassák, s hogy megtanulják, és féljék az Örökkévaló Isteneteket, hogy megőrizve megcselekedjék ennek a Tórának minden szavát. És gyermekeitek, akik még nem ismerik, hallgassák és tanulják azt meg, hogy féljék az Örökkévaló Isteneteket minden időben” (Mózes V. könyve, 31. fejezet 12–13. vers).

Mózes arra törekedett, hogy a Tóra szavai emlékeztessék a népet a törvények megtartására, illetve az Örökkévaló Isten és a nép közti örök szövetségére. Márpedig ehhez az írás-olvasás tömeges elsajátítása, jól szervezett közös tanulás és iskolák voltak szükségesek. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a Szináj-félszigeten, a kinyilatkoztatás hegyének közelében, éppen Mózes korából (az időszámításunk előtti 15. századból) találták meg a régészek az emberiség történelmének  legrégibb betűírását, az úgynevezett protosémi betűtábla kőbe vésett emlékét. A világhírű író, Thomas Mann (A törvény című, Mózesről szóló kisregényében) ebből arra következtet, hogy a zsidóság „nagy tanítómestere” volt a betűírás feltalálója, s ebben valószínűleg igaza van. Elvégre az írás-olvasás követelménye az egyiptomi képírás vagy a mezopotámiai szótagírás segítségével nem lett volna elvárható az egyszerű emberek tömegétől. Nem véletlen, hogy amíg az ókori Izraelben mindenütt működtek népiskolák (az i.e. 9. századból fennmaradt leletek bizonyítják), addig a magas műveltségű Egyiptomban csak írnokiskolák, Babilóniában pedig csupán tolmácsiskolák léteztek, s a nép írástudatlan maradt.

Tanulni mindig és mindenkitől lehet. A zsidó közgondolkodás ezért nem tesz oly nagy különbséget mester és tanítvány között. A jiddis népnyelvben például a germán nyelvek hatására a lernen a tanulás igéje, de a lehren (= tanítani) igét nem vette át a jiddis, helyette a mitlernen (= együtt tanulni) szót használja, hiszen tanítás közben a mester is tanul diákjától. Sőt, a Talmud egyik ismert tudósa így fogalmazott: „Sokat tanultam mestereimtől, de tanulótársaimtól még többet. A legtöbbet azonban a tanítványaimtól tanultan”.

A Talmud egyik reprezentáns mestere, Hilél, előkelő családból származott, de igen szegény körülmények között élt. Napszámosként dolgozott, keresetének egyik felét élelemre költötte, a másikat odaadta a jeruzsálemi főiskola gondnokának, a samesznak, hogy esténként engedje be a tanházba, hadd hallja az előadásokat és a vitát. Az egyik téli napon azonban nem keresett semmit, ezért nem jutott be a tanházba, felmászott hát az üvegtetőre, hogy az oda kiszivárgó hangfoszlányokat hallgassa. Hilél azonban olyan fáradt volt, hogy rövidesen elaludt. Hűvös éjszaka következett, és csak másnap, szombaton reggel, az imára érkezők vették észre, hogy valami van a tetőn. Megtalálták az összefagyott fiút, és a samesz elmondta, miért kerülhetett a tetőre. A diákok megkérdezték a mesterüket, Smáját, szabad-e vizet forralni a szombati tilalom ellenére, hogy felélesszék. Smája így szólt:

Az életmentés érdekében mindig meg lehet szegni a szombatot, de egy ilyen ifjú érdekében kötelességünk is.

Hilél, ettől kezdve már rendes hallgatóként vett részt az előadásokon. Egyszer egy olyan kérdés vetődött fel, amelyre a mester sem tudta a választ. Hosszas vita után Hilél jelentkezett szólásra, a leghátsó sorból. Olyan megoldást javasolt, amely mindenkinek elnyerte a tetszését, és a fiú nagy tárgyi tudásáról adott tanúbizonyságot. S ekkor olyasmi történt, ami a modern egyetemeken is példamutató lehetne. Smája felállt, és azt mondta:

Látom, fiam, hogy te többet tudsz, mint én. Ezért most jöjj ide, ülj a helyemre, én pedig odamegyek a hátsó sorba, hogy előadásaidat meghallgassam…

A mózesi tanítások ismerete érdekében alakult ki (a hagyomány szerint a fenti törvénnyel maga Mózes rendelte el) az a gyakorlat, hogy az öt könyv egy-egy szakaszát időről-időre (heti szakaszokban) fel kell olvasni a gyülekezet előtt. A Tóra-olvasás azóta is, mindmáig a zsinagógai szertartások legfontosabb eleme. Ez a gyakorlat annyira ősi, hogy ha arra volnánk kíváncsiak, milyen is volt az ókori könyv, s hogyan olvasták azt fel a közönség előtt, nem kell mást tennünk, mint elmenni egy zsinagógába, és részt venni a Tóra olvasásán. A mózesi tanításokat ugyanis kézzel írt pergamentekercsből, dallamjegyek segítségével, félig énekelve recitálják, miközben az egyik templomi elöljáró (hogy ne kelljen kézzel illetnie a szent szöveget, s hogy az olvasó ne tévessze el) díszes Tóra-mutatóval jelzi a sorokat.

A törvény ismerete, a rendszeres felolvasás és a tanulás kötelezettsége révén, olyannyira általános lett, hogy a régi, hagyományos környezetben élt zsidók szinte kívülről tudták a teljes mózesi életművet. A hívő zsidónak a Szentírás szövege nyújt eligazítást az élet szinte minden napján, minden fontos eseményénél. Ahogyan a próféta hangoztatja: „Kutassátok át az Örökkévaló könyvét, semmi sem hiányzik belőle” (Jesája könyve, 34. fejezet 16. vers). A Talmud is hasonlóan vélekedik: „Forgasd csak, forgasd, és mindent megtalálsz benne”. Sőt, a héber Biblia ismerete — a fentiek miatt is — világszerte elterjedt. Ha valakit megállítanánk az utcán, s arra kérnénk, idézzen valamit a Szentírásból, bizonyára tudna néhány citátumot mondani, mint például „tiszteld apádat és anyádat” stb. Viszont ha a jóval fiatalabb Code Napoleon-ból szeretnénk hallani valamit, még jó, ha az illető tudja, mit is kértünk tőle. S ennek — túl a vallási szempontokon — végül is egyetlen oka van: Napoleon nem kötelezte országa polgárait, mint Mózes tette, hogy folyamatosan olvassák művét. S attól tartok, közel hasonló eredményre jutnánk, ha valamelyik magyar városban az utca emberét a Magyar Köztársaság Alkotmányáról faggatnánk…

Nem véletlen tehát, hogy a világon először az ókori Izraelben vezették be az általános, kötelező (és ingyenes) népoktatást. Még a jeruzsálemi Szentély fennállása idején, az időszámításunk szerinti 64-ben Jósua ben Gamala főpap adta ki azt a rendeletet, miszerint minden olyan községben, ahol legalább tíz felnőtt férfi él, iskolát és zsinagógát kell építeni. Ha a községnek nincs elég pénze — így szól a rendelkezés — zsinagógát nem kell építeniük, de iskolát mindenképpen építsenek.

Az sem véletlen, hogy mivel — ezt említettük már — nincsen zsidó dogma és nincs a szó szoros értelmében vett teológia, ezért voltaképpen zsidó hitoktatásról sem beszélhetünk. Izrael országában, ahol pedig az állam és az egyház sincs különválasztva egymástól, a népiskolákban nem is létezik hittan. Szerény véleményem szerint a hitet nem is lehet oktatni, a hit érzelmi kérdés, amelyre legfeljebb példamutatással, lelki ráhatással, és főként családi környezetben lehet nevelni a fiatalokat, de oktatni, tanítani nem lehet.

Izraelben mit taníthatnának a diákok „hittan” címén? A héber nyelv a diákok anyanyelve, a zsidó történelem a történelemoktatás része, a Bibliát az általános iskolában, a Talmudot a gimnáziumban egyébként is oktatják. A vallás a mindennapi élet része, az ünnepek egyúttal állami ünnepek, hitelvek pedig nincsenek, vagy legalábbis nem taníthatók. Ezért a diaszpórában (így nálunk is) a „hitoktatást” Talmud Tórának (a Tóra megtanulásának, elsajátításának) nevezzük, ahogyan azt utolsó törvényében Mózes előírta.

A szent szövegek ismerete és a rendszeres tanulás igénye immár régóta a zsidó közgondolkodás egyik fontos eleme, mondhatni alapeszméje lett. Mondhatni, minden zsidóban ösztönösen munkál a tanulás, a továbbtanulás igénye, gyermekeit mindenesetre taníttatni szeretné. Hagyományos zsidó környezetben azt az édesapát tartják ideálisnak, aki arra törekszik, hogy tudását továbbadja gyermekeinek, hogy ők szellemi értelemben legalább annyira legyenek felvértezettek, mint ő maga volt. A törvény ismerete így a zsidó vallási gyakorlat és a népi gondolkodás szerves része lett, és arra vezetett, hogy minden ember nap mint nap tanulni, előre haladni kívánjon.

A mózesi törvény, a mindennapi tanulás teljesítése érdekében alakult ki az a szokás a hagyományos zsidó közösségekben, hogy a hétköznapi templomi istentisztelet előtt vagy után egy-egy órát közösen tanulnak a zsinagógában. Ilyenkor általában a Talmud egy-egy részletét vagy valamelyik régi, törvénymagyarázó rabbi könyvének egy-egy szakaszát szokták  megvitatni. A hosszabb, nyári szombat délutánonként pedig az Atyák bölcs mondásait tanulmányozzák.

A világhírű orientalista, Goldziher Ignác, mellesleg a budapesti Rabbiképző professzora, minden délután sétálni szokott a pesti utcákon. Olykor bement valamelyik kis zsinagógába, hogy ott részt vegyen az esti istentiszteleten. Így jutott el a nemrég megszűnt Jókai utcai templomba, amely annak idején a zsidó fuvarosok zsinagógája volt. Még az istentisztelet előtt érkezett, s azt látta, hogy a hívek Maimonides (az általunk már idézett legnagyobb középkori zsidó filozófus) törvénymagyarázatát olvassák. Feltekintett az égre, és így szólt:

    Uram, Isten, hol találsz még egy népet, amelynek kocsisai filozófusokat olvasnak?

A Tóra olvasása és megismerése, a templom és a tanház szoros összekapcsolása révén fogalmazódott meg a mindennapi tanulás törvénye. Eszerint mindenkinek, tehát a felnőtteknek is, tanulniuk kell. Ez azért meglepő, mert noha Mózes, a törvény megalkotója, mintegy három és félezer évvel ezelőtt élt, csak az utóbbi időben kezd ez a felnőttek folyamatos tanulásának gyakorlata világszerte elterjedni. Sőt, a gondolat annyira újszerű, ha az utcán bárkit megkérdeznénk, kinek kell nap mint nap tanulni, a legtöbb járókelő minden bizonnyal azt válaszolná: a gyerekeknek, vagyis a diákoknak. Holott lassan egyetlen szakmát sem lehet tisztességesen úgy ellátni, ahogyan azt valamikor, fiatalon megtanultuk, így minden embernek folyvást fejlődnie, haladnia kell.

 

6. A messiáshit

 

A zsidóság hitvilágának egyik fontos, ha nem legfontosabb eleme a világ végső céljáról, az emberiség boldog jövőjéről, a jeruzsálemi Szentély újjáépítéséről és a nép egybegyűjtéséről szóló elképzelés, a messiáshit. Messiás, ez a héber eredetű szó először csak a törvényesen „felkent” királyt jelentette, aki Dávid házából („Jisáj törzsökéből”) származhat. Az ókori Izraelben ugyanis a királyokat nem koronázták, nem babérkoszorúval díszítették fejüket, mint a rómaiak, hanem szentelt olajjal kenték fel hajukat és szakállukat. Ezért a Szentírásban a törvényesen felkent, jog szerinti uralkodó a messiás („az Örökkévaló felkentje”), s mivel a főpapot is így szentelték fel, őt is „messiás-papnak” mondják. Sőt, a babilóniai „Nagy vigasztaló”, mivel a perzsa Küroszban a jogos uralkodót látja, aki majd megszabadítja Izraelt fogságából, az idegen királyt is „Isten pásztorának” és „messiásának” mondja. (Vesd össze: Jesája könyve, 44. fejezet 28. vers és 45. fejezet 1. vers.)

Később, a próféták tanításai és a kétségbeesett nép elvárásai alakították ki a Megváltó fogalmát, amely a messiás eljöveteléhez kötődik. Ezért szokás tréfásan mondani: „várják, mint zsidók a messiást”. A messiási elvárásokat ugyanis elsősorban a zsidó próféták jövendölései határozzák meg mindmáig. Az átlag zsidó ezért a messiási kort „az idők végén” úgy képzeli, mint az örök béke korszakát, amelyben a világ és az ember megváltásán (megjavulásán) túl a saját népi reményei is megvalósulnak. Érdekes azonban, hogy ezek a jóslatok és reménységek egyáltalán nem azonosak azokkal a keresztény teológusok által meghatározott, úgynevezett krisztológiai helyekkel, amelyek szerint a zsidó Biblia (az Ószövetség) állítólag Jézus eljövetelét igazolja.

A messiási kor iránti vágy azonban azt is jelenti, hogy hitünk szerint a világnak és az emberi életnek célja, értelme van, s hogy a Mindenható ad célt és értelmet az embernek és az egész világnak. Az embernek küzdenie kell egész életében, hogy a világ jobb legyen, hogy Isten célja, a megváltás mielőbb megvalósuljon. „Az élet küzdelem, s az élet célja e küzdés maga” — olvashatjuk Az ember tragédiájában. A zsidó vallás szerint azonban a küzdés még nem cél, csupán eszköze a megváltás, a messiási kor eljövetelének.

A zsidó Biblián alapuló vallásokban az életnek és különösen az emberi életnek éppen ezért értéke van, ellentétben a keleti vallásokkal. A keleti vallások (a hinduizmus és a buddhizmus) úgy szembesülnek az élet problémáival, hogy beletörődnek, vagy megpróbálják magukat kivonni alóluk, míg a zsidóság azt tanítja, hogy küzdeni kell a jóért, szembeszegülni a rosszal, megváltoztatni, megjavítani mindazt, ami az isteni igazságnak és jóságnak nem felel meg. A bibliai gondolkodásban az élet Isten ajándéka, az ember pedig a teremtés koronája, ezért megőrzése és megmentése fontos feladatunk. „Nincs olyan ember, — tanítja a Talmud —, akinek ne lenne egyetlen órája”, tehát a legrosszabb ember is legalább egy órányi hasznos cselekedetre képes, ezért élete már nem haszontalan.

Figyeljük meg a lényegi különbséget Buddha és a bibliai Mózes történetében, a világhoz való viszonyulásában! A fiatal Buddha királyfiként él, ám egyszer csak körültekint a való életben, találkozik egy vak emberrel, egy nyomorult leprással és egy halottas menettel. Úgy látja, nem lehet segíteni rajtuk, visszavonul, és a nirvánát, a megsemmisülést, a belső megtisztulást hirdeti. Az ifjú Mózes is királyi környezetben nevelkedik, ám kíváncsi lesz arra, hogyan élnek a testvérei. Meglátja, amint a felügyelő indokolatlanul veri a rabszolgát. Nem vonul vissza, hanem meg akarja változtatni a világot: felháborodva megüti a tiszttartót, és elhatározza, hogy kiszabadítja népét a szolgaságból.

Noha a megváltás-képzet nem szerepel a Szentírás régebbi keletkezésű köteteiben, a személyes messiásba vetett hit végigvonul szinte az egész Biblián. A legrégebbi és egyúttal a legismertebb messiási kép Jesája (Ézsaiás) prófétától való, aki így jövendöli meg a megváltás és az örök béke nagy korszakát: „Ítélkezni fog (Isten) a népek között, megfenyít sok nemzetet, kardjaikat kapákká, dárdáikat vincellér késekké alakítják, nem emel egyik nemzet a másik ellen kardot, és nem tanulnak többé háborút” (Jesája könyve, 2. fejezet 4. vers).

Ugyancsak Jesája fogalmazta meg először, milyen is legyen Izrael megváltója, s hogy milyen világ vár a föld lakójára: „Egy vessző ered majd Jisáj törzsökéből, egy hajtás virágzik ki gyökereiből. Az Örökkévaló szelleme nyugszik rajta, a bölcsesség és az értelem szelleme, jó tanács és erő szelleme, a megismerés és az istenfélelem szelleme. Döntése istenfélelemmel (valósul meg), nem a látszat szerint ítélkezik, s nem a szóbeszéd vezeti őt. Igazsággal ítél a szegényeknek, becsülettel dönt az ország megalázottainak, Szava erejével sújtja az országot, ajka leheletével öli meg a gonoszt. Igazság lesz deréköve, ágyékát hűség övezi. Együtt lakik a farkas a báránnyal, a párduc a kecskegidával legelészik, borjú, oroszlánkölyök és hízó marha együtt legelnek, és egy kis fiú vezeti őket. A tehén és a medve együtt legelésznek, kölykeik (mellettük) hevernek, az oroszlán pedig, mint az ökör, szalmát eszik. A vipera fészkénél egy kisgyermek játszik, s a baziliszkusz szeme felé egy csecsemő nyújtja kezét. Nem ártanak, és nem rontanak többé az Én szent hegyemen, mert megtelt a Föld az Örökkévaló megismerésével, ahogyan a víz a tengert ellepi. S azon a napon Jisáj gyökere lesz az, amely a népek zászlajául emelkedik, hozzá nemzetek fordulnak, és nyugalma dicsőséges lesz” (ugyanott, 11. fejezet 1–10. vers).

Mintegy száz évvel később, Jeremiás próféta is hasonlóképpen írta le a messiás eljövetelét. Szerinte is Izrael dicsőségét és nyugalmát hozza a megváltó, akinek neve jelzi majd Isten igazságát: „Bizony, napok eljön az idő, így szól az Örökkévaló, és igaz sarjat támasztok majd Dávidnak, királyként uralkodik majd és boldogul, jogot és igazságot cselekszik majd az országban. Az ő napjaiban segítséget kap Juda, Izrael pedig biztonságban lakik, és ez az ő neve, amellyel szólítják majd: az Örökkévaló a mi igazságunk” (Jeremiás könyve, 23. fejezet 5–6. vers).

Ezékiel próféta, aki fiatalon került a babilóniai fogságba, jövőképében a messiási eszme politikai elképzelésekkel társul, próféciájában a messiás a jövő ideális államának megvalósítója. (Vö. 34. és 37. fejezetek.) A már fogságban született Nagy Vigasztaló viszont úgy véli, a messiás végcélja az egész emberiség üdvözülése, s ebben Izraelnek különös szerepe van: Isten őt rendelte útmutatóul a népek számára.

A próféták egyaránt úgy vélik, hogy a népeknek tanulniuk kell a zsidóktól, mert nekik nagyobb tapasztalatuk van az egyistenhitben: „Íme népek tanújává tettem őt, fejedelemmé, nemzetek irányadójává. Bizony, egy olyan nép (is), amelyet nem ismersz, szólítani fog, és egy olyan nemzet, amely téged nem ismer, hozzád fog sietni, az Örökkévaló, a te Istened kedvéért, Izrael Szentjéhez, aki megtisztelt téged” (Jesája könyve, 55. fejezet 4–5. vers). ”És az idők végén, szilárdan fog állni az Örökkévaló házának hegye, a többi hegy élén, felülemelkedik a dombokon, és özönleni fognak hozzá mind a népek. Számos nép megy majd oda, és azt mondják: Jöjjetek, menjük fel az Örökkévaló hegyére, Jákob Istenének Szentélyébe, tanítson minket útjaira, hogy ösvényein járjunk, mert Cionból ered a Tan, s az Örökkévaló szava Jeruzsálemből” (ugyanott, 2. fejezet 2–3. vers).

Az utolsó próféta, Maleákhi (Malakiás), utolsó látomásában is a messiás eljövetelét hirdeti. Szerinte — s ezt a zsidó néphagyomány is így véli — Élijáhu (Illés) próféta lesz a messiás hírnöke. „Bizony, én elküldöm nektek Élijáhu prófétát, mielőtt eljön az Örökkévaló nagy és félelmetes napja. S visszatéríti az apák szívét fiaikhoz, s a gyermekek szívét szüleikhez, nehogy el kelljen jönnöm, hogy végleg elpusztítsam a Földet” (Maleákhi könyve, 3. fejezet 23–24. vers):

Ez a próféták könyvei végén álló mondat — a messiási reménységen túl is — joggal okozhat számunkra fejtörést. Érdemes elgondolkodnunk azon, miért tekinti a próféta olyan nagy gondnak a nemzedékek meg nem értését, hogy emiatt akár elpusztulhat az egész emberiség, sőt, az egész bioszféra? És miért említi a próféta előbb az apák szívének odafordulását gyermekeik felé, s nem — mint várható lenne — fordítva? Az első kérdésre szinte magától adódik a válasz: a fiatalok mindig újat szeretnének, olyan meglepőt és „forradalmit”, ami az előző nemzedéket zavarba hozza. Vigyáznunk kell, s különösen manapság, amikor oly könnyen elpusztíthatja az ember a saját világát, hogy a természetes nemzedéki harc ne egymás ellen történjen, hanem a haladás és egymás érdekében alakítsa át világunkat.

S ha jól meggondoljuk, a másik kérdésben is világossá válik a próféta szavának igazsága: addig nem várhatunk megértést, együttérzést gyermekeinktől, amíg mi magunk nem próbáljuk megérteni az ő szívüket, gondjaikat és problémáikat. Az első lépést a szülőnek kell megtennie, hogy azután a gyermekek szíve is felénk forduljon…

A messiáshit a zsidóság életében különösen a római elnyomás és az idegen származású Heródes uralkodása idején vált hangsúlyossá, és egészült ki nemzeti reményekkel. A jeruzsálemi Szentély pusztulása (időszámításunk szerint 70) óta pedig a zsidó közgondolkodás általános eszméje, hogy a Templom csak akkor épül majd fel, ha eljön a messiás. Ugyancsak ehhez a korhoz köti a hagyomány a világszerte szétszóródott zsidó diaszpóra (héber szóval a galut) egybegyűjtését. Jóllehet, ez utóbbi gondolat már Mózes búcsúbeszéde előtt is szerepel a Szentírásban: „Ha el lennétek taszítva akár az égbolt szélére is, onnan is egybegyűjt téged az Örökkévaló, Istened, és onnan is elhoz téged. És elvezet téged az Örökkévaló Istened abba az országba, amelyet őseid örököltek, hogy birtokba vedd azt, jót tesz veled, és jobban megsokasít téged, mint őseidet. Ám körülmetéli az Örökkévaló Istened a te szívedet és utódod szívét, hogy szeresd az Örökkévaló Istenedet, teljes szívedből és teljes lelkedből, azért hogy élj” (Mózes V. könyve, 30. fejezet 4-6. vers). A próféták szerint is az Örökkévaló ígéretet tett népének: „Visszatérek Cionba, és ismét Jeruzsálemben fogok lakozni” (Zehárja könyve, 8. fejezet 3. vers).

Martin Buber hívja fel a figyelmet arra, hogy a héber nyelvben nem „túlvilágról”, még csak nem is „másvilágról” beszélünk, mint például az európai népek és vallások, hanem „jövendő világról”. Ami azt jelenti, hogy a zsidó közgondolkodás szerint ez a világ, amelyben élünk, és a másik, az eljövendő világ nem különálló és nincs élesen elválasztva egymástól, tehát ez a két világ voltaképpen egy, és eggyé kell válnia. Ez minden ember és a bibliai tanítások igazi célja.

A zsidóságot a messiáshit köti egybe a kereszténységgel, s egyúttal az választja külön is egymástól. A vita központi, gyakran felmerülő kérdése: eljött-e már s Messiás? Mindez nem csupán a teológusok, a hittudósok és a rabbik között merül fel, hanem az egyszerű emberek között is. S éppen ezért, a hit különbözősége egymástól eltérő közgondolkodást, más-más emberi mentalitást váltott ki az eltelt évszázadok során. Keresztény oldalról ugyanis a jézusi megváltáshit és ennek a már bekövetkezett megváltásnak a tudomásul vétele lelki megújulást hozott, de a világgal szemben egyfajta passzív, beletörődő hozzáállást váltott ki. A zsidóság esetében viszont, mivel hívei folyamatosan várják a világ és benne az ember megjavulását, s úgy érzik, a megváltásért maguknak is tenniük kell, ez a viszonyulás aktív, változtatni-javítani akaró mentalitást alakított ki.

A vallásos zsidó nem tudja elfogadni a megváltást, amíg a való élet ennek épp ellenkezőjét, a megváltatlan világ és a megváltatlan ember képét mutatja. A jeruzsálemi rabbi története éppen ezt példázza. Egyszer, az Olajfák hegyére felszaladt egy bolond, és megfújta a sófár kürtjét. Meghallotta ezt a mester egyik tanítványa, és mivel a helybeli néphit szerint ez jelzi majd a messiás eljövetelét, lélekszakadva futott mesteréhez:

— Rabbi, eljött a messiás!

A mester kitekintett szobája ablakán, amely épp a piactérre nézett. Látta és hallotta, hogy az emberek ugyanúgy viselkednek, pletykálkodnak, mint azelőtt, néha még egymást is megpróbálják becsapni. Ezért csendesen válaszolt a fiúnak:

— Érdekes, én nem látok semmi változást.

Schalom Ben-Chorin, mellesleg Buber egyik követője, egyszer Németországban, a keresztény teológusokkal folytatott egyik vita végén kijelentette:

    Mi, zsidók, végül is ugyanúgy várjuk a messiást, ahogyan ti, keresztények visszavárjátok őt. E kis különbség miatt nem érdemes vitát folytatnunk. Inkább várjuk meg, amíg megérkezik, és akkor majd kérdezzük meg tőle: Jártál-e már itt, ezen a Földön?…

Az lenne jó, ha közösen törekednénk arra, hogy ez a korszak mielőbb, ahogy zsidó körben mondani szokás, „még a mi életünkben” bekövetkezzék.

 

7. Az egyén Istene: gondviselés és istenközelség

 

A zsidóság alapvetően közösségi vallás, mindenütt, ahol a zsidók megtelepedtek, igyekeztek egymás közelében megtalálni lakóhelyüket, templomuk, a zsinagóga voltaképpen a gyülekezés háza, bizonyos imákat pedig legalább tíz felnőtt férfi jelenlétében szabad csak elmondani. Ugyanakkor azonban az egyénnek, az individuumnak hallatlanul fontos szerepe van. A zsidó vallás volt az első, amely szerint az embernek, személyes tetteiért számot kell adnia Isten előtt, s a zsidóság hangsúlyozta először a lelkiismeret irányító szerepét. A hívő zsidó úgy érzi, Isten számon tartja és irányítja az ő személyes sorsát, gondoskodik róla és mindazokról-mindarról, akik (ami) fontosak számára.

Nem így volt ez a legtöbb ókori keleti kultúrában. Sőt, még az ókori görögök szerint sem az istenek törődtek az egyes emberek életével, hanem a párkák voltak azok, akik bonyolították, vagy éppen elvágták sorsuk (és még az istenek sorsának a) fonalát. Még a nagy görög filozófusok, köztük Arisztotelész szerint is az isteneket vajmi kevéssé foglalkoztatja az emberek sorsa. Távol állnak tőlük az emberi világ problémái, inkább egymással vannak elfoglalva.

A gondviselés fogalma így a Biblia és a zsidó vallás révén jutott az emberiség tudatába. Az átlag európai számára a gondviselő Isten annyira természetes és elfogadott, hogy az egyébként nem hívő ember is Istent szólítja, ha bármi baj éri, vagy ha aggódik valamiért. A zsidó közgondolkodásban az Örökkévaló egyszerre a világ Ura és minden egyes ember személyes Istene, a vallás szinte párhuzamosan szól a közösségről és az individuumról.

Így gondolkodott a középkor legnagyobb héber költője, Juda Halévi is, aki párbeszédes, regényes vitairatot készített a kazár király zsidó hitre téréséről. Történelmi tény ugyanis, hogy a Fekete tenger közelében élt kazárok (mellesleg az etelközi magyarok szomszédai és szövetségesei) hivatalosan felvették a zsidó vallást, Bulán király vezetésével. (A kazár birodalom, zsidó országként, több évszázadon át fennmaradt.)

Juda Halévi regényében a kazár király álmot lát, álmában egy angyal jelenik meg előtte, és azt mondja neki: „Gondolataid tetszenek Istennek, de a tetteid nem helyesek!” A visszatérő álom nem hagyja nyugodni a királyt, ezért először meghívja a filozófust, aki a nagy görög tudósokon nevelkedett. Szerinte az Első Mozgató irányítja a világot, de nem érdekli őt az ember sorsa, így a király továbbra is kétségek között maradt.

A kazár uralkodó ezután sorra meghívja a nagy világvallások képviselőit, adjanak választ ők, mitévő legyen. A zsidó tudóst nem tartja szükségesnek meghívni, ez a nép ugyanis annak idején, a középkorban mindenütt elnyomásban és megalázottságban élt, tehát — úgy véli a király — a hitük nem lehet jó, mert nem sikeres.

Az iszlám tudós elmondja, ő az egész világ Istenében hisz, aki már megnyilatkozott a zsidó pátriárkáknak és prófétáknak, akiknél csak Mohamed, az igazi próféta jelentősebb. Ő ismerte fel és hozta létre a tökéletes vallást, ezért menekülnie kellett Mekkából, s az írástudatlan Mohamed alkotta meg a legcsodálatosabb arab könyvet, a Koránt. A keresztény pap is a Teremtő Istent dicséri, és a zsidó prófétákat idézi, akik szerinte megjövendölték Jézust, a megváltót. Részletesen szól Jézus kereszthaláláról és feltámadásáról, s hogy a megváltásba vetett hit önmagában elegendő. A király lelkét azonban mindez nem nyugtatja meg, ő nem tud arabul, így számára nem mond semmit a Korán, s az angyal továbbra is visszatér álmában, s nem a hitét, hanem a tetteit kéri számon rajta.

Mivel mindketten a zsidókra és a zsidó Bibliára hivatkoztak, a kazár uralkodó végül mégis elhívja a hakhamot, a zsidó bölcset. Hiszek Ábrahám, Izsák és Jákob Istenében, aki kivezette őseinket Egyiptomból, és nekünk adta a Tórát — tett hitvallomást a rabbi. Hiszem az egyetlen, láthatatlan Örökkévalót, aki látja szívünket és lelkünket, figyeli, a Tóra szavaival irányítja, és számon kéri minden cselekedetünket.

        Miért nem a világ Teremtőjét, az Első Mozgatót, vagy más hitbéli tételt említettél, miért hivatkozol inkább puszta eseményekre? — kérdezte a király.

        A hitbeli, filozófiai kérdéseket bárki kétségbe vonhatja, nincs két ember, aki pontosan ugyanazt és ugyanúgy hinné, a történelmi tények viszont önmagukért beszélnek, az események tanúi továbbadták azt apáról fiúra, és nem vitathatók — felelte a rabbi.

        Tudod-e, — vetette föl a király —, hogy nem is akartalak meghívni, mert látom, mennyi megpróbáltatás kíséri sorsotok? Ha a ti hitetek volna a helyes, hogyan engedné Isten, hogy annyit szenvedjetek?

        Uram, király, — vetette vissza a kérdést a tudós —, mire a legbüszkébbek a mohamedánok és a keresztények? Nemde, Mohamed futására, vagy Jézus kínhalálára? Azokra, akik elveikért oly sokat szenvedtek, mégis megőrizték a hitüket. A mi esetünkben egy egész nép, nem csupán egyetlen, kivételes ember, tesz tanúbizonyságot a hite mellett. Nem kell tehát szégyenkeznünk, inkább büszkék lehetünk rá. Nem éppen a zsidó vallás igazát bizonyítja mindez? És biztosak vagyunk benne, hogy próbatételünket megálljuk, s hogy Isten egyszer majd megjutalmaz minket hűségünkért. Ő vigyáz a lelkünkre, és cselekedeteink alapján ítél meg bennünket.

A gondviselés fogalmából következik, hogy a zsidó vallásosságban és a népi hitvilágban Isten nem a messzi távolban, „az ég trónusán” ül, hanem rendkívül közel áll az emberek szívéhez és lelkéhez. Az Örökkévaló tanítása, a Tóra sem idegen a mindennapi élettől, nem csupán a tudósokhoz és a szakemberekhez, hanem mindenkihez szól. Ezért mondják a Talmudban (s ezt idéztük már), hogy „a Tóra emberi nyelven beszél”, tele van közérthető, a filozófus számára talán profánnak tűnő kifejezésekkel, úgynevezett antropomorfizmusokkal, hogy az átlagember is megérthesse és megtanulja azt.

Maga Mózes is tisztában volt ezzel, s ezért hangsúlyozza: „Mert ez a törvény, amelyet ma megparancsolok neked, nem elérhetetlen számodra, és nincs is tőled távol. Nem az ég magasában van az, hogy azt kelljen mondanod: ki juthat fel az égbe, hogy lehozná azt nekünk onnan, s elmondaná, hogy mit tegyünk. S nem is a tengeren túl van az, hogy azt mondhasd, ki kelhet át a tenger túlpartjára, hogy elhozza nekünk, és elmondja, mit is tegyünk. Hanem nagyon is közel van hozzád a szó: a szádban és a szívedben, hogy megcselekedd (Mózes V. könyve, 30. fejezet 11–14. vers).

A sajátosan zsidó istenközelség eszméje a kívülálló számára meglehetősen furcsa, hiszen az átlag hívő zsidó Istennel közvetlenül lép kapcsolatba, s úgy szólítja meg, persze kellő tisztelettel, mint valamely jó barátját. Gondoljunk csak Tevjére, Sólem Aléhem híres tejesemberére. A „Hegedűs a háztetőn” című musical főszereplője, a darab néhány jelenetében éppen azért válik szórakoztatóvá, mert panaszát, fájdalmait, csak úgy baráti szemrehányásként, veti oda az Egek Urának. Vagy úgy kér Istentől pénzt, megélhetést, gazdagságot, mintha csak egy jómódú rokonát szólítaná meg.

S éppen ez a közvetlen hangnem bizonyítja a zsidó istenhit különösen bensőséges, meghitt jellegét, ami egyébként némely imában is előfordul. A hívő jól tudja, nincsen más, akihez fordulhatna, s hogy Nála még akkor is meghallgatásra talál, ha panasszal élne Istennel szemben. A 11. században, Spanyolországban élt héber költő, Slomó Ibn Gabirol ezt így fogalmazta meg: „S én menekülök Hozzád, Előled”…

A már többször idézett Martin Buber szerint a zsidó vallásosság szólította meg először Istent „pertu”. Az Örökkévalót idéző „Te” feltételezi, hogy vele szemben, vagy mellette ott vagyok „én”, az egyszerű, halandó ember, aki azonban állandó, „beszélő viszonyban” áll a Mindenhatóval. A Bibliában Isten megnyilatkozásai (például a Tízparancsolat) is az „Én” szóval kezdődnek, s ha megszólít bennünket, mi vagyunk a „te”, aki halandó volta ellenére a Mindenható tervének végrehajtója, megvalósítója itt a Földön. A Biblia Egyistenével ellentétben a mítoszok isteneit nem lehet megszólítani, közvetlen párbeszéd helyett legfeljebb haragjuk kiengesztelése érdekében áldozatokat lehet bemutatni.

Miközben azonban ezt a hívő zsidó átérzi, nem kell megalázkodnia, nem az ember mulandóságát, törpeségét kell elfogadnia, hanem épp ellenkezőleg, feladata révén Isten közelségét és az emberi nagyságot látja maga előtt. Mindezt, persze, a Mindenhatónak köszönheti. Dávid zsoltárában Istennek ad hálát, amiért az embert — halandó volta ellenére — felmagasztalta, ám az ember nagysága ugyancsak Isten dicsőségét bizonyítja. Így térhet vissza, mintegy refrénként, a zsoltár kezdő sora. „Örökkévaló Urunk, milyen hatalmas a Te neved az egész földön, aki dicsőségedet az égboltra helyezted! Kisgyermekek és csecsszopók szájából alapoztad meg hatalmadat… Ha látom egedet, ujjaid alkotását, a Holdat és a csillagokat, amelyeket megszilárdítottál. Mi a halandó, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy számba veszed őt? S mégis, alig tetted őt kisebbé az Istennél, dicsőséggel és dísszel koronáztad. Uralkodóvá tetted őt kezed alkotásain, mindent lábai elé helyeztél, juhokat, ökröket mind, és a mező állatait is, az ég madarát és a tenger halállományát, s átszeli a tenger ösvényeit.  Örökkévaló Urunk, milyen hatalmas a Te neved az egész földön!” (Zsoltárok könyve, 8. fejezet 2–10. vers.)

Jellemző, hogy a héber nyelvben nincs alá- és fölérendelő viszony, a Tóra ugyanazokat a szavakat, ugyanazokat az igéket használja többnyire Istenre, mint az emberre, és persze, ugyanilyen szavak, igék és jelzők illetik meg az állatokat és olykor még a tárgyakat is. A régi héber nyelvben ez a közgondolkodás eredményeként alakult ki, mert szinte mindent megszemélyesítettek, a felettük álló Istent és egész környezetüket partnerként, bizalmas barátként kezelték. Közvetlen viszony jellemző még ma is az izraeli társadalomra. Ezért aztán, ha a Bibliában Isten „kezéről”, „szájáról” olvasunk, nem kell csodálkoznunk: a szent szöveg mindössze azt kívánja érzékeltetni, hogy maga Isten tette vagy mondta azt, ami ott következik.

Vizsgáljuk meg példaként a hit héber szavát! Emuná (ebből származik a magyarban is használt ámen) egyúttal hűséget és bizalmat is jelent. A magyar nyelvben azért van több szó ugyanerre, mert mi, Európában alá-fölérendelő viszonyban gondolkodunk: a kutya hűséges, a gazdi pedig megbízható legyen. Istentől, a királytól vagy az úrtól bizalmat, megbízhatóságot, a hívőtől, az alattvalótól és a szolgától viszont hűséget várunk el. Ezzel szemben a héberben csupán egyetlen szó létezik: Mózes „hűséges pásztor (roe neemán) és ugyanazzal a szóval az Örökkévaló „a megbízható Isten” (haél haneemán — pl. Mózes V. könyve, 7. fejezet 9. vers). E mellérendelő, mondhatni demokratikus viszony mellett a szóhasználatban nincs különbség az egyes szerepek, így Isten és az ember között. A Mindenható szava ugyanis — ahogyan hajdan Mózes fogalmazott — nem az ég magasában lakozik, nem is a tengeren túl, hanem hozzánk nagyon közel, a szívünkben és a szánkban, hogy megcselekedjük.

 

8. Bűn és bűnhődés

 

„Nemde, ha jót cselekszel, felemelkedsz, ha pedig nem teszed azt, a küszöbön hever a bűn, hozzád kívánkozik, de te uralkodj rajta” (Mózes I. könyv, 4. fejezet 7. vers). A testvérgyilkos Káinhoz szól így az Örökkévaló, mielőtt végzetes tettét végrehajtaná. Érdemes elgondolkodnunk a Szentírás e mondatának pontos jelentésén. Ha ugyanis az ember a jó utat választja, az nem pusztán a jócselekedet vagy annak remélt jutalma miatt fontos, de azért is, mert megakadályozza, hogy a bűn karjaiba essünk. Ahogyan — egy másik bibliai történet szerint — a bárka fáradságos, a külvilág számára nevetségesnek tűnő építése nem csupán megmentette Noét, de el is különítette a rajta gúnyolódó gonoszoktól, s így ő maga ártatlan tudott maradni.

A fenti bibliai idézet azt is érzékelteti, hogy a bűn sokszor kellemes és kényelmes útjával szinte csábítja az embert, mi azonban képesek vagyunk uralkodni ösztöneink felett, sőt, éppen erre szólít fel minket a héber nyelv óhajtó módjában írt „uralkodj rajta” isteni felszólítása. Az ember szabad akarattal rendelkezik, megteheti a bűnt, ám ugyanakkor képes uralkodni is felette, legyőzni annak vonzerejét.

Ugyancsak a fenti idézet mutatja, hogy ne a bűntől való félelem, ne az állandó, olykor indokolatlan bűntudat vezéreljen minket, hiszen nem elég a bűnt elkerülnünk, hanem elsősorban jót kell tennünk Istennel, embertársainkkal és még önmagunkkal szemben is. Az emberi élet értéke és védelme ugyanis — zsidó felfogás szerint — vallási előírás.

A bűn fogalma voltaképpen a Bibliából, a zsidó vallásosságból ered, és terjedt el világszerte. Az ember minden cselekedetét a gondviselő Isten kéri tőlünk számon, ahogyan számon kérte és megbélyegezte egykor Káin rettentő bűnét. S ahogyan Káint sem hagyja nyugodni a lelkiismeret, úgy üldözi a bűnöst — a Szentírás tanítása szerint — a bűntudat. Káin attól tart, hogy maga is gyilkosság áldozata lesz, s a zsidó hagyomány szerint ez be is következett, mivel a bűnhöz társul a bűnhődés, akárcsak a (nem kizárólag jogi úton történő) megérdemelt büntetés. A Talmud egy történetet mesél az időszámításunk kezdetén élt Hilélről, aki egyszer, tanítványaival a folyó partján sétált, amikor megláttak egy koponyát úszni a vízen. „Megfojtottak, — mondta a mester —, mert te is vízbe fojtottál valakit, ám a te gyilkosaidat is vízbe fojtják majd”… (Avot, 2. fejezet 7. tétel.)

A zsidó közgondolkodás — a keresztény teológiai felfogással ellentétben — nem ismeri az eredeti vagy ősbűn fogalmát: az ember nem eleve rossz, hanem a jó- és rosszakarat egyaránt megtalálható benne. Ádám és Éva bűne meghatározza ugyan mindannyiunk sorsát, hiszen nehéz körülmények között kell élnünk és dolgoznunk, az asszonyoknak gyermekeiket megszülni, környezetünktől függ, hogyan nevelkedünk, ám mégsem bűnösökként születünk a földre: egyedül rajtunk és embertársainkon áll, mit teszünk életünk során.

Nagy vitát váltott ki a teológusok és a bibliatudósok között a Tízparancsolat szövegében található „féltékeny Isten” fogalma. Vannak, akik a héber Él kaná kifejezést inkább „buzgó”, mások „féltve őrködő”, vagy „kizárólagos Isten”-ként fordítják. Egyesek azonban, támadólag és igaztalanul, „bosszúálló Istenről” beszélnek. A kifejezés mindenképp antropomorf, „emberi nyelven”, emberi hasonlattal él, ám a bibliai istenfogalom semmiképpen sem „bosszúálló”, hanem jóságos, ahogyan azt a főünnepi bűnvallomásban hangoztatjuk: „Te fogadod el irgalommal és jóakarattal imáinkat”. Mózes V. könyvében pedig ezt olvassuk: Az Örökkévaló a te Istened, (egyedül) Ő az Isten, a megbízható Isten, aki megtartja szövetségét és szeretetét azok számára, akik szeretik Őt, és akik megőrzik parancsolatait, ezer nemzedéken át (7. fejezet 9. vers).

A hívő zsidó mondhatni baráti viszonyban áll Istennel. „Atyánk, Királyunk, vétkeztünk Előtted!” — nem véletlenül, ezzel a mondattal kezdődik az egyik nagyünnepi főima. (Az „Atyánk, Királyunk” kifejezés az ima minden egyes mondatában megismétlődik.) Tudnunk kell, hogy az „atya” és „király” bibliai megszólítása nem távolságtartó, hanem inkább egy bizalmas párbeszéd kezdőszava. A hívő zsidó egész életében párbeszédet folytat Istenével. Márpedig, hitünk szerint az Örökkévaló olyan, mint egy szigorú, de jóságos édesapa, aki vigyázva figyeli, és ha kell, számon kéri gyermekének tetteit. „Tudd meg a te szívedben, hogy amint az ember fegyelmezi fiát, úgy fenyít meg téged az Örökkévaló, a te Istened” — hangoztatja már maga Mózes is (Mózes V. könyve, 8. fejezet 5. vers).

A Tízparancsolat két kőtáblára került, mert két részből áll. Az első öt ige Istenhez fűződő kötelességeinkről szól. Ezek egyfajta önbecslést adnak az embernek: érezze magát szabadnak, ne boruljon le mások, idegen istenek és az emberek előtt, munkájának legyen célja és értelme, hetenként pihenjen meg, kapcsolódjék ki a mindennapi robotból, és tisztelje őseit, a saját múltját.

A második öt ige embertársainkkal szembeni kötelességeinket fogalmazza meg, s ezen belül elsősorban az ember méltóságának és vagyonának védelméről szól. Ne tegyünk felebarátainkkal olyasmit, amit magunknak sem kívánnánk.

„Megbüntetem az atyák vétkét fiaikon, harmad- és negyedíziglen, az Engem gyűlölőkön. Ám szeretetet gyakorlok ezred íziglen, akik Engem szeretnek és megőrzik parancsolataimat”. Figyeljük meg, hogy a „buzgó Isten” kifejezés után található szent szövegben a büntetést és a jutalmat csak akkor „öröklik” az utódok, ha maguk is gyűlölik, vagy szeretik Őt, és ha maguk is megőrzik parancsolatait, tehát ha a gyermek folytatja szülei rossz vagy jó cselekedeteit. A Tízparancsolat ugyanis pedagógiai szándékkal szól a szülőkhöz: vigyázzanak, mert gyermekük, az ő hatásukra, rossz útra térhet, ezért Isten majd megbünteti őket. Az ártatlan nem örökli a büntetést, ahogyan azt Jeremiás próféta gúnyosan megfogalmazta: „Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásik bele? Hanem mindenki a maga bűnéért haljon meg, s az az ember, aki egrest eszik, a saját fogával lakoljon „  (Jeremiás könyve, 31. fejezet 28–29. vers).

Mi legyen a bűnös ember sorsa? — sokan, érthető módon, ezt tartják a legfontosabb, mondhatni kulcskérdésnek. A Talmud, különféle bibliai citátumok alapján, meglepően liberális álláspontot közöl. Megkérdezték először — úgymond — a Bölcsesség-könyveket, mi történjék a vétkezővel? A Példabeszédekkel így válaszolt: „a bűnöst üldözőbe veszi a gonoszsága”. Ezután a Próféták könyvei szólaltak meg: „a bűnös lélek haljon meg”. A Tóra úgy vélte: „hozzon bűnáldozatot”. Végül maga Isten szólalt meg, eldöntve a kérdést: „a vétkes tartson bűnbánatot, és térjen meg” (Brakhot, 34/a).

A megtérés a vétkektől való szabadulás egyetlen útja, különösen azóta, hogy a jeruzsálemi Szentély pusztulásával megszűnt az áldozatbemutatás. Nem véletlen, hogy a bűnbánatra nincs is szó a héber nyelvben, helyette a megtérés szavát használják. A bibliai Joél próféta is a megtérést javasolja, amikor arra az ókori keleti szokásra utal, hogy a bűnös (akár a gyászoló) hajdan megszaggatta ruháit, böjtölt és sanyargatta magát. A próféta szerint azonban nem külsőleg kell megtérni, hanem szívünkkel és lelkünkkel: „A szíveteket szaggassátok, ne a ruhátokat, s úgy térjetek meg az Örökkévaló Istenetekhez, mert Ő irgalmas és megbocsátó, hosszan tűrő haragú és nagy szeretetű, és meggondolja a büntetést” (Joél könyve, 2. fejezet 13. vers).

Ha Isten sújt bennünket, ha különféle bajok hálójában vergődünk, az igaz megtérés, a Mindenható jóakaratát elnyerve, enyhítheti sorsunkat. Így vélte Jeremiás próféta is, aki  Jeruzsálem pusztulása és a Szentély fölött gyászolva, siralmai végén, megtérésre szólítja fel hallgatóit, olvasóit. „Téríts meg minket Magadhoz, Örökkévaló, és mi megtérünk, újítsd meg napjainkat, mint hajdan volt” (Siralmak könyve, 5. fejezet 21. vers).

A megtérést és a megtérőt a zsidó közgondolkodás igen nagyra értékeli.

        ”Térj meg egy nappal halálod előtt” — idézik a régi bibliai szólást a Talmudban.

        Ám honnan tudhatjuk, mikor halunk meg?

        Éppen erről van szó, — magyarázzák —, jobb, ha minél előbb lépünk a megtérés útjára…

A bűnbocsánat csak akkor érvényes, — magyarázza tovább a Talmud —, ha előbb az esetleg felmerülő kártérítés, a megkövetés, vagy a becsület helyreállítása már megtörtént. A jom kipur (az engesztelőnap) előtt minden vallásos zsidó igyekszik elfeledtetni bűneit Istennel. Ám megtérésünk révén — így szól a hagyomány — csak azokért a vétkekért nyerhetünk bocsánatot, amelyeket Ellene vagy önmagunk ellen követtünk el. Az embertársaink ellen elkövetett bűnökért akkor számíthatunk bocsánatra, ha előbb kiengeszteljük felebarátainkat.

A jom kipuri ima végén a vallásos zsidó (többes számban, nehogy valaki sértve érezze magát) bűnvallomást tesz. Érdekes azonban, hogy az ebben az imában felsorolt mintegy 40 bűn egyike sem vallási - rituális vonatkozású, hanem egytől-egyig erkölcsi és társadalmi jelentőségűek.

Az egyén bűnei mellett a tórai törvény külön foglalkozik a közösség és annak vezetőinek bűneivel. Ez utóbbiakat természetesen súlyosabban ítélik meg. A Talmud leginkább a bibliai Jerobeámot rója meg, aki halálos bűnt követett el, és másokat is bűnbe vitt, amikor Izrael országát kettészakította, s az általa uralt északi országrészben felújította a pogány bálványkultuszt. A közösség fényre nem derült vétkeiért, a Szentély fennállása idején, az engesztelőnapi bűnbak szertartásával kértek bocsánatot. A kisorsolt bakra ráolvasták a nép bűneit, majd a sivatagba száműzték.

Három főbűnt ismer a zsidó hagyomány: a gyilkosság, a vérfertőzés és a bálványimádás bűnét akkor sem szabad elkövetni, ha életünkkel kéne fizetnünk érte, s a mártírok is ehhez tartották magukat. A hagyomány szerint e három főbűn elkövetése miatt pusztult el a Salamon király által épített. első Szentély. A második Szentély elvesztése azonban csupán egyetlen bűn miatt következett be, a hiábavaló testvérgyűlölet miatt. S lám, — hangsúlyozza a Talmud —, az első Templom elvesztése után mintegy 70 évvel már újjáépülhetett a második. Míg a testvérgyűlölet okán odaveszett Szentélyt még mindig gyászoljuk… És tegyük hozzá, hogy ez a gyász immár közel 2000 éve tart.

A megtérés egyike az ember, szabad akaratból történő, fontos döntéseinek. Erre figyelmeztet maga a Tóra igéje: „Tanúként hívom számotokra az eget és a földet, hogy elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot, de te válaszd az életet, azért, hogy életben maradj, te és az utódaid!” (Mózes V. könyve, 30. fejezet 19. vers).

 

9. Az élet vallása

 

„Válaszd az életet” — ez a bibliai felszólítás jól érzékelteti, hogy a zsidóság számára az emberi életnek értéke és értelme van, s hogy Isten azt kívánja, a saját életünket éppúgy becsüljük meg, mint a mások életét, az egész emberiség fennmaradása érdekében. Elvégre, s ezt korábban már említettük, Isten tervének megvalósulása a Földön a mi helyes döntésünkön, az élet és az áldás választásán múlik. A hagyomány szerint a Tóra az életről szól, és biztosítja számunkra az életben maradást. „Mert ez a te életed és napjaid hosszúsága” (Mózes V. könyve, 30. fejezet 20. vers),

Miután a nagy tanítómester, Mózes összeállította törvénykódexét, köztük az erkölcsi parancsolatokat, valamennyit e szavakkal zárja le: „Őrizzétek meg törvényeimet és rendeleteimet, amelyek szerint cselekedjen az ember, és éljen velük” (Mózes III. könyve, 18. fejezet 5. vers). A legismertebb és legnépszerűbb zsidó bibliamagyarázó, Rási (valódi neve: Rabbi Slomó Jichaki, az észak-franciaországi Troyes-ban élt, 1040–1105 között) ehhez a bibliai mondathoz hozzáfűzi: Figyeljétek meg, a mózesi törvény arra való, „hogy éljetek velük”, és nem arra való, hogy meghaljatok általuk…

A zsidó vallás és vallástörvény az élet szolgálatában áll. Említettük már, hogy mindössze három olyan főbűn létezik, amelyek megszegése még akkor is tilos, ha életünket kell érte feláldoznunk. A többi (a 613-ból 610) azonban „bocsánatos” bűn, amelyek áthágásánál az élet védelme előbbre való. Sőt, a nagy középkori zsidó filozófus, a „Hitehagyásról szóló levél”-ben leszögezi, hogy a kereszténység és az iszlám éppúgy egyistenhívő (nem bálványimádó) vallás, mint a zsidó, ezért a kényszerből történt áttérés (az élet védelme okán) megbocsátható.

Már arról is szóltunk, hogy a 613 zsidó vallástörvényt megkísérelték egyetlen parancsolatba szűkíteni. A Talmud szerint ez Habakuk prófétának sikerült, amikor ezt szögezi le: „Az igaz ember hűsége által él” (Habakuk könyve, 2. fejezet 4. vers). Hasonlóképpen foglalta össze vallásos teendőinket egyetlen fontos kijelentésbe a bibliai Ámosz próféta is: „keressetek Engem, és éljetek!” (Ámosz könyve, 5. fejezet 4. vers).

Hasonlítsuk össze a két félmondatot, és figyeljük meg a közös vonásokat ezekben az egyetlen mondatba sűrített “törvényekben”! Mindkét kifejezés az Örökkévalóhoz való hűségről és őszinte elkötelezettségről szól, s egyikben sem szerepel egyetlen liturgiai vagy rituális előírás sem. És mind a két bibliai vers az életre szólít fel minket. Nem véletlenül, hiszen a zsidóság az élet vallása, törvényei a helyes életútra, az emberhez méltó, boldog és sikeres életre nevelnek bennünket.

A Talmud egy érdekes, bár inkább akadémikus, elméleti kérdésnek mondható vitáról számol be, amely az ókor egyik legnagyobb zsidó tudósa, Rabbi Akiba és Ben Petura (= Péter fia), feltehetően a korai kereszténységhez közelálló mester között folyt a második század elején. A vita tárgya az volt, hogyan kell érteni a bibliai aranyszabályt, a „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” törvényét. Meddig mehetünk el embertársunk szeretetének parancsolatával, vajon szabad-e altruista módon önmagunkat feláldoznunk felebarátunkért?

Ketten vándorolnak a sivatagban, és már-már elfogyott az ivóvizük. Mindössze annyi víz maradt az egyik korsó alján, amennyi arra elég, hogy ha egyikük azt megissza, eljusson a legközelebbi oázisba. Ha viszont testvériesen megosztják a vizet, egészen biztosan mindketten odavesznek. Mi a teendő ilyenkor? — hangzik az akadémikus kérdés. Ben Petura úgy véli, inkább haljanak meg mindketten, de ne engedjenek a testvériesség követelményéből. Szerinte ugyanis a „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” egyenlőséget tesz önmagunk és embertársaink között, márpedig ezen nem szabad változtatnunk.

Akiba viszont ezzel szemben azt mondja, igya meg valamelyikük a vizet, hogy legalább az egyik ember maradjon életben. A hagyományos zsidóság az ő álláspontját fogadta el. A törvény ugyanis nem önfeláldozást követel tőlünk, nem kell életünket adnunk a törvényért, hanem épp ellenkezőleg, a törvény áll az élet szolgálatában. Aki pedig az életet, beleértve a saját életét, nem tudja értékelni, az nem is szeretheti igazán a felebarátját.

A Talmud egy másik története szerint Dávid király hetven éves korában, egy szombati napon halt meg. Éppen a jeruzsálemi palota kertjében, egy fa alatt pihent, amikor örökre elszenderedett. Holttestét a szolgák be akarták vinni a palotába, mert attól féltek, hogy bogarak lepik majd el, de mivel történetesen szombat volt, nem tudták, mitévők legyenek. Megkérdezték hát fiát és utódját, a bölcs Salamont, aki megtiltotta nekik, hogy a szombat „kimeneteléig” hozzá érjenek.

A szolgák még el sem távoztak Salamon mellől, amikor valaki egy újabb kérdést tett föl a királynak: Szabad-e szombaton ételt készíteni éhes kutyája számára? S a bölcs király ezt megengedte. Innen ered a közmondás, — magyarázza a Talmud —, miszerint jobb egy élő kutya, mint egy döglött oroszlán…

Mellesleg, a mai zsidó gyakorlatban az a szokás, hogy ha valaki szombaton meghal, holttestét csak akkor szabad felemelni, ha egy cipónyi kenyeret, vagy egy kisgyermeket helyeznek rá, őket ugyanis minden további nélkül meg lehet és meg kell emelni szombat napján. Ez a különös, első hallásra talán visszatetsző szokás is jól mutatja, mennyire fontos az élet szolgálata a vallástörvény szellemében.

A törvény az élet szolgálatában áll, ezért a rabbik kötelessége megtalálni a modus vivendit, azt a lehetőséget, hogy a törvény megőrzése mellett az élet normális mederben folytatódjék. Korábban említettük Hilél történetét, akit mestere egy súlyos vallásjogi kérdés megoldásáért a saját helyébe ültetett. A Tóra törvénye ugyanis előírja, hogy a földet minden ötvenedik esztendőben vissza kell juttatni eredeti tulajdonosának. Mózes ezzel a törzsek tulajdonjogát védte, ám Hilél korára a gazdasági élet fejlődése ezt meghaladta, s a jobél, az ötvenedik év közeledtével már senki sem mert földet vásárolni. A talmudi mester ezt úgy oldotta meg, hogy az eredeti tulajdonos előre felhatalmazta a bíróságot a jobél idején az „alkalmi” földkezelésre, s így a vevő megtarthatta birtokát.

Ma is az a gyakorlat, hogy amennyiben sürget az idő vagy a hívőt nagy veszteség fenyegeti, enyhíteni lehet a törvény szigorán. Gabonafélét (kovászosat) például a tavaszi peszah ünnepén  nem szabad őrizni, a lakásban egy szemernyi sem maradhat az ünnep idején. Izraelben ilyenkor már aratnak, rövidesen új lisztet őrölnek, de nálunk más a helyzet. Ezért a vallásos zsidó az ünnep előtt „eladja” megmaradt élelmiszereit, akár egész kamráját vagy raktárát, majd peszah után visszavásárolja…

Hasonló eljárással (a törvény megőrzésével, de a való élethez való alkalmazkodással) teszik lehetővé, hogy a szombatot megelőző ünnepen előre lehessen főzni, hogy szombat napján az egyik városból a másikba lehessen eljutni, vagy kisebb tárgyakat vinni-mozdítani lehessen. Noha a törvény szerint szombaton sem dolgozni, sem dolgoztatni nem szabad, az élő vallásgyakorlat megtűri, hogy a hideg éghajlaton valakit szívességből tűzgyújtásra, lámpaoltásra megkérhessünk. És sorolhatnánk tovább a számos hasonló példát.

Az élet szolgálata és megőrzése nem csupán a vallástörvény célja, hanem a Mindenható Isten tervének is fontos része. A messiáshittel kapcsolatban már idéztük azt az isteni ígéretet, amelyet Mózes mondott, röviddel halála előtt, s amely szerint a nép lelki megújulásának (a szív „körülmetélésének”) és Isten iránti szeretetének célja éppen az, hogy életben maradjon: „Ha el lennétek taszítva akár az égbolt szélére is, onnan is egybegyűjt téged az Örökkévaló, Istened, és onnan is elhoz téged. És elvezet téged az Örökkévaló Istened abba az országba, amelyet őseid örököltek, hogy birtokba vedd azt, jót tesz veled, és jobban megsokasít téged, mint őseidet. Ám körülmetéli az Örökkévaló Istened a te szívedet és utódod szívét, hogy szeresd az Örökkévaló Istenedet, teljes szívedből és teljes lelkedből, azért hogy élj” (Mózes V. könyve, 30. fejezet 4-6. vers).

Különös, de ez a mondat egy rabbi részéről hajdan elhangzott az angol parlamentben, és a hallgatóságot meggyőzve, lehetővé tette, hogy a zsidók visszatelepüljenek a brit birodalomba. Oroszlánszívű Richárd ugyanis még a 12. században kiűzte őket országából, s ez a rendelet hosszú évszázadokon át érvényben maradt. (Így például Shakespeare életében nem is láthatott zsidót, Shylock alakját csak fantázia alapján mintázhatta meg.) Végül egy amszterdami rabbi, Menáse ben Jiszraél (minden bizonnyal Spinoza mestere) kért kihallgatást Oliver Cromwelltől, aki nemcsak hajlandó volt fogadni őt, de lehetőséget adott neki, hogy 1655-ben, a londoni Parlamentben beszédet mondjon. 

A rabbi a Szentírásra hivatkozott, miszerint Isten előbb szétszórja Izrael népét a Föld négy szélére, majd onnan, a messiás eljövetelekor, egybegyűjti őket. „Zászlót emel a népek felé, és egybegyűjti Izrael eltaszítottjait, s visszahozza Juda szétszórtjait a Föld négy szárnya felől” (Jesája könyve, 11. fejezet 12. vers). Ám ha az angol parlament nem teszi lehetővé, hogy Angliában, az európai kontinens peremén, „az égbolt szélén” éljenek, hogyan teljesítheti ígéretét a Mindenható Isten? Elutasító magatartásával Cromwell és az angol parlament — így érvelt a rabbi — voltaképpen Isten tervét és a messiás eljövetelét akadályozza…

Így tértek vissza a zsidók Anglia földjére.

Az emberi élet, testünk és egészségünk — zsidó felfogás szerint — isteni ajándék, ezért arra vigyáznunk kell, lelkünk mellett testünket is ápoljuk, hiszen az élet védelme különösen fontos vallási törvény. A Szentírás többször is hangoztatja, hogy maga Isten a mi orvosunk. A tíz csapás és az Egyiptomból történt szabadulás után például ezt olvassuk: „Mindazokat a betegségeket, amelyeket Egyiptomra vetettem, nem engedem hozzád jutni, mert Én vagyok az Örökkévaló, a te orvosod” (Mózes II. könyve, 15. fejezet 26. vers). A kijelentés azonban elég érthetetlen, miért nem azt írja a szent szöveg, hogy Isten meggyógyít bennünket? Az írásmagyarázók szerint azonban Isten olyan, mint a jó háziorvos, nem akkor kezdi meg a kezelést, amikor a betegség már sújt bennünket, hanem preventív módon, „nem engedi”, hogy utolérjen minket a baj. Elénk helyezi a gyógymódot, a gyógyulás eredménye azonban már tőlünk függ, hogy megfogadjuk-e tanácsát, hogy kezeljük-e önmagunkat.

A zsidó közgondolkodásban a halál nem valami távol eső, idegen és rémisztő dolog, hanem az élet természetes része. A zsidó Szentírásban ezért nyomát sem találjuk a szorongó halálfélelemnek, vagy a túlvilági büntetéstől való rettegésnek. „Nem halok meg, hanem élni fogok, hogy elbeszéljem az Örökkévaló tetteit” (Zsoltárok könyve, 118. fejezet 17. vers). A hívő ember úgy érzi, Isten ott is mellette áll. „Még ha a halálos árnyak völgyében járok is, nem félek a rossztól, mert Te velem vagy” (ugyanott, 23. fejezet 4. vers). Hitünk szerint, amikor az ember, halála után megérkezik Isten színe elé, megkérdezik tőle: Mit cselekedtél életedben? Figyeljük meg, és érezzük át ennek a kérdésnek a mélyebb mondanivalóját! Ugyanis ezt a Talmudban olvasható tanítást szó szerint így kellene fordítanunk: Mit emeltél fel, és mit adtál életedben? Az ember számára, életében, nagyon sok lehetőség és alkalom adódik, mind kapcsolatai, mind tennivalói terén, nem mindegy tehát „mit emel föl” mivel is él e lehetőségek közül. S az sem mindegy, mit ad, mivel járul hozzá életében a maga és a mások életének szebbé-jobbá, emberibbé tételéhez, Isten tervének megvalósulásához.

A halál az élet része, és a halottakkal szemben kötelességeink vannak: a szeretett lények életét, személyiségét nem szabad elfelejtenünk, és időről-időre fel kell idéznünk. A halott iránti kegyelet is fontos része az életnek, a végső tisztesség mindenkinek jár. Hajdan, a Szentély főpapja, nehogy tisztátalanná váljon, még a legközelebbi hozzátartozójának temetését sem végezhette személyesen, holttest közelébe nem léphetett. Ám ha egyedül járt az úton, és — mondjuk — az árok szélén egy holttestre bukkant, kötelessége volt személyesen eltemetnie, kockáztatva ezzel a rituális tisztátalanságot. Az ismeretlen halott (akinek hozzátartozói sincsenek) számára a végső tisztesség megadása — tanítja a Talmud — a legnagyobb jótett, mert azt már senki sem tudja meghálálni.

A holtak és az élők világa azonban külön világ, amelyet — éppen az élők érdekében — szét kell választanunk egymástól. A Talmudban a halottat arámi nyelven bar-minán (= nem közülünk való) elnevezéssel illetik. Ha valakit eltemetünk, a hozzátartozót gyászsorfal kíséri vissza sírtól, hogy elszakadjon a szeretett lény nyughelyétől, amelyet harminc napig (a gyászidő alatt) fel sem szabad keresnie. A gyászimát, a kaddist csak közösség (legalább tíz felnőtt férfi) jelenlétében szabad elmondani, hogy a gyászoló visszaszokjon az életbe, az emberek közé. És valahányszor elhagyjuk a temetőt, jobb kezünkkel egy fűcsomót tépünk ki, és azt magunk mögé dobjuk, elválasztva az élőket a holtaktól. Ilyenkor egy bibliai mondatot is szokás elismételni: „Virágozzanak, mint a mező füve” (Zsoltárok könyve, 72. fejezet 16. vers).

A zsidó vallás nagy tisztelettel emlékezik meg a halottakról, az ősök kultusza is jelentős helyet foglal el a liturgiában, ám a szertartások és a törvények mind az élőknek, s nem a holtaknak szólnak. Rövidre szabott életünkben kell helytállnunk, a jót és az életet választanunk, mert halálunk után nem kapunk újabb esélyt. Az élet vallásáról és vállalásáról szól a naponta többször is elmondott zsoltárvers: „Nem a holtak dicsérik az Örökkévalót, sem a néma világ lakói, hanem mi dicsérjük az Urat, mostantól fogva mindörökké” (Zsoltárok könyve, 115. fejezet 17–18. vers).

 

10. Vallás és erkölcs

 

A nagy római történetíró, Tacitus hívja fel a figyelmet arra, hogy a zsidók ünnepeiken „összebújnak templomaikban”, ahelyett, hogy önfeledt mámorban ünnepelnének. Kétségtelen, hogy szinte minden népnél és kultúrában úgy búcsúztatja az óévet, hogy igyekeznek elfelejteni mindazt, ami már elmúlt, a vallásos zsidók viszont felidézik tetteiket, hogy azután megtérve bűneikből, megjavítsák életüket a következő esztendőre. A szilveszteri részeg mámorral szemben mi számot vetünk tetteinkkel Isten előtt, és a jobb jövőért, értékekben gazdag életért imádkoznak. Ám nem jobb-e a lelkiismeret fénye mellett, tudatosan önvizsgálatot tartani, mint bódult mámorban, másnaposan indulni az újesztendő elé?

A zsidó vallásosság és közgondolkodás egyik legfontosabb eleme a vallás és az erkölcs összekapcsolása, amely egyáltalán nem volt jellemző a korábbi, az ókori klasszikus és keleti vallási kultúrákra. Még a művelt ókori görögöknél is az erkölcs inkább a politikai (a társadalmi élet) része volt, míg az istenek egyáltalán nem törődtek az egyszerű halandók sorsával, sőt, ők maguk is, gyakorta, a mai erkölccsel össze nem egyeztethető cselekedeteket hajtottak végre. A görög mitológia és a misztériumok legfeljebb bizonyos értékek (becsület, mértéktartás stb.) tiszteletét közvetítették.

Ma már világszerte — éppen a zsidó Szentírás hatására — az erkölcs a hitélet és a hitoktatás (a vallásismeret) elengedhetetlen része, mivel annak idején a bibliai próféták, a nemzeti remények hirdetése mellett, elsősorban egyetemes emberi erkölcsöt hirdettek. Az etikai problémák felismerése és azok megoldása ma már nagy felelősséget ró az egyházak vezetőire, ha komolyan veszik hivatásukat. Mégis, a ma már általános erkölcs bizonyos vonatkozásai, a zsidó és a keresztény közgondolkodásban, jelentős mértékben eltérnek egymástól. Úgy is mondhatom, hogy különböző filozófiai-etikai rendszerek, álláspontok léteznek egymás mellett.

A kulcskérdés — szerény véleményem szerint — az, hogyan és minek alapján ítéljük meg egymás erkölcsiségét? A kereszténység szerint „a hit üdvözít”, a másik embert hite, szándékai alapján ítéli meg, s ennek értelmében szándék-etikát tanít. Egyes filozófiai irányzatok képviselői (empiristák, marxisták stb.) viszont mit sem törődnek az ember szándékával (azt magánügynek minősítik), s csak az eredményt tartják fontosnak, ezért az ő esetükben eredmény-etikáról beszélhetünk. Ezzel szemben a zsidó vallás és a közgondolkodás mind a szándékot, mind az eredményt fontosnak érzi, de szerintük a legfontosabb maga a folyamat, a cselekvés, az emberi tett. A zsidóság ugyanis cselekedet-etikát hirdet.

Vegyünk a fentiek jobb megértésére egy egyszerű példát! Tételezzük fel, hogy a pesti utca sarkán egy szerencsétlen koldus ül, ne firtassuk, hogy valóban rászoruló-e. Három ember megy el a koldus mellett egymás után, nevezzük őket A-nak B-nek és C-nek. A elhatározza, hogy egy húszast ad a koldusnak, előveszi a pénztárcáját, kiveszi az aprópénzt, és bedobja a koldus kalapjába. B úgy dönt magában, hogy száz forintot ad a szegénynek, ám amikor a belső zsebe felé nyúl, észreveszi, hogy otthon felejtette a tárcáját, ezért sajnálattal továbbáll. Míg C nem akar ugyan semmit sem adni, de kiesik zsebéből a pénztárca, a koldus megtalálja, és jól él belőle egy héten át. Melyik ember bizonyult a legjobbnak, melyiket lehet erkölcsi szempontból leginkább értékelni?

A keresztény etika alapján a B-vel jelzett személy a legértékesebb, hiszen ő többet akart adni a szegény koldusnak, még ha ez nem is valósult meg. Egyes filozófusok nézete szerint a harmadik eset a legszerencsésebb, hiszen a koldust ez a változat segítette ki leginkább. A zsidóság álláspontját az első eset közvetíti, hiszen egyedül ez nevezhető valódi cselekedetnek, amelyben a szándék és az eredmény egyaránt érvényesül. Egymás hitét-szándékát ugyanis nincs módunk és nincs is jogunk megítélni, az eredmény is olykor esetleges, tőlünk független, ezek fölött egyedül Isten bíráskodhat. Viszont a cselekedeteink embertársaink életét is befolyásolják, ezeket látjuk, ezeket tapasztaljuk, s a zsidó közgondolkodás szerint kizárólag ezek alapján minősíthetjük egymást.

A bibliai Tízparancsolat ma már — a zsidóságnak és a kereszténységnek köszönhetően — az egyetemes emberi erkölcs legalapvetőbb és legtökéletesebb előírása, s olyan örök értékek gyűjteménye, amelyek mindannyiunk gondolkodását meghatározzák. Jóllehet, ezt a törvényt, Istentől, eredetileg Izrael népe kapta és fogadta el, az már kezdettől fogva az egész emberiségnek szólt.

Nem véletlen, — hangsúlyozza a zsidó hagyomány—, hogy a tíz ige nem Izrael országában, nem Jeruzsálemben hangzott el először, hanem éppen a sivatagban, mivel az mindenki hazája. A régi zsidó legendakincs, a midrás ehhez még hozzáteszi, hogy a törvény egyszerre hetven nyelven szólalt meg, az ókorban ugyanis a világ hetven nyelvéről tudtak. A Tízparancsolat tehát minden néphez, minden emberhez egyaránt szól.

Mózes azt is fontosnak érezte, hogy a törvény az elkövetkező nemzedékeket is személy szerint megszólítsa. „S nem egyedül veletek kötöm meg ezt a szövetséget és ezt az esküt, hanem mindazokkal, akik itt vannak, akik itt állnak velünk az Örökkévaló Istenünk előtt, és mindazokkal, akik ma nincsenek itt velünk” (Mózes V. könyve, 29. fejezet 13–14. vers).

A „nagy tanítómester” tisztában volt azzal, hogy törvényét a nép, az emberek sorra meg fogják szegni, ezért írta azt le, ezért parancsolta meg, hogy időről-időre olvassák fel, hogy emlékeztesse őket az esküre, s hogy térjenek meg az Örökkévaló Istenükhöz. Ám aki megszegi a törvényt, tisztában legyen azzal, hogy bűnt követ el. A világhírű író, Thomas Mann, a hitleri Németországot elhagyva, éppen ezt fogalmazta meg A törvény című kisregényében. Arra az emberre mondatja ki az író Mózessel az átkot, aki azt hirdeti, hogy a Tízparancsolat nem érvényes, aki letakarva a tiltó szót, azt kiáltja másoknak: Gyilkoljatok, raboljatok, ne Istent, embert imádjatok!

Említettük már, hogy a Tízparancsolatot két kőtáblára írták, mert valójában két különálló részből áll. Az első öt ige az Isten és az ember közti kapcsolatot (a valláserkölcsöt) szabályozza, és az egész néphez szól. A második öt ige embertársainkkal szembeni (társadalomerkölcsi) kötelességeinket fogalmazza meg, és tiltó parancsolatai az egyes emberhez szólnak. Azt is megbeszéltük már, hogy az első parancsolat a szabadságot írja elő számunkra, mivelhogy a szabadság az előfeltétele az első táblán szereplő többi igének. Hiszen aki nem szabad ember, aki nem érzi magát szabadnak, az nem tud szombatot (heti munkaszüneti napot) tartani, nem tudja megtagadni, hogy leboruljon urai előtt, holott egyedül az Örökkévaló előtt szabad tisztelettel adóznunk, és így tovább.

Hasonlóképpen fejtörést okozhat a tizedik törvény értelmezése is („Ne kívánd meg felebarátod házát… semmit, ami a felebarátodé!”). Milyen parancsolat az, amely nem cselekedetről, hanem kívánságról, érzelemről szól? Mintha ez ellenkezne azzal a zsidó etikai rendszerrel, amelyről az imént szóltunk, hiszen csupán cselekedeteink alapján ítélhetjük meg egymást! Csakhogy ez nem emberi, hanem isteni törvény, s a Mindenható „a szívünkbe lát”, s akárcsak az első parancsolat előfeltétele az utána következőknek, éppúgy az utolsó ige megvalósítása megóvja az embert attól, hogy a második táblán szereplő többi parancsolatot megszegje. Ez a tizedik ige ugyanis a tulajdon tiszteletét írja elő, hiszen aki tiszteli a másik ember (és persze, a maga) tulajdonát, az minden bizonnyal nem fogja elkövetni a hamis eskü, a lopás, a házasságtörés vagy a gyilkosság szörnyű bűntetteit.

A zsidó közgondolkodás egyik fontos eszméje a világ megjavításának, jobbításának szándéka. Az átlag zsidó, a már korábban tárgyalt messiáshit következtében, aktív módon szeretné befolyásolni az emberiség fejlődését. Nem tud közömbösen viszonyulni az őt körülvevő világhoz, és szinte ösztönösen megpróbálja megváltoztatni mindazt, amit erkölcsi elvárásaival nem tud összhangba hozni. Ez az elképzelés végső soron a zsidó hitvilágból ered, a vallás és az erkölcs összekapcsolásának eredményeként jött létre, és persze, összefügg az általunk már korábban tárgyalt aktív messiáshittel.

Ilja Ehrenburg, a kiváló orosz zsidó író fiatalon írt regényében (Julio Jurenito) a mester megkérdezi tanítványait, ha választaniuk kellene, melyik szó maradjon meg, az igen vagy a nem, szinte valamennyien (a német katonatiszt, az orosz széplélek, a francia temetkezési vállalkozó és a többiek) az élet rendjét kifejező, igenlő álláspontot támogatják. Egyedül az író választja a nemet, maga sem tudja miért, de jobban tetszik neki, ha a megszokott renddel szemben az igazság győzedelmeskedik. S amíg a szerző beszél, a többiek — ha centiméterekkel is — kissé távolabb húzódnak tőle, egyedül marad. A mester ekkor feláll, és így szól: „Meg lehet semmisíteni valamennyi gettót, el lehet törölni minden területi körzetet, megszüntetni minden határt, de semmivel sem lehet kitölteni azt az öthüvelyknyi távolságot, amely benneteket elválaszt tőle”. Ezután, groteszk módon, végigfutja a zsidóság történetét, az igazságért való harcát, sikertelen próbálkozásait és szenvedéseit, majd végül így zárja: „De hát miért ne szeretném én ezt az ásót az ezeréves kézben? Sírokat is ásnak vele, de nem ezzel forgatják meg a termőföldet?… És a mester hozzám lépett, és homlokon csókolt”.

A zsidó erkölcsi gondolkodás ugyancsak fontos sajátossága az empátia iránti készség, hogy hajlandók vagyunk és szükségesnek is tartjuk beleérezni magunkat a másik ember helyzetébe és sorsába. Ez az érzés, persze, ma már általános emberi elvárás. Amikor Mózes, többször is, az idegenek befogadására és segítésére hívja fel a figyelmet, arra hivatkozik, hogy az, aki maga is szolga volt Egyiptomban, „ismeri az idegen szívét”, jól tudja, mit érezhet az elnyomott ember. Érdekes, hogy ez a gondolkodásmód jellemzi mindmáig a legtöbb (nem is éppen vallásos érzésű) zsidót.

A Talmud egyik jól ismert mondása szerint „Ne ítéld meg a felebarátodat, amíg nem jutottál a helyébe!” (Avot, 2. fejezet 5. tétel). Ez azt jelentené, — kérdezik a régi bölcsek —, hogy például a bírónak nem szabadna elítélnie a rablót, ha maga nem rabolt korábban? Nyilvánvalóan, nem így van! A Talmud inkább arra kívánja felhívni figyelmünket, hogy ne ítéljük meg addig embertársainkat, amíg meg nem próbáljuk beleélni magunkat az ő helyzetébe. A bírónak tehát kötelessége volt az ókori Izraelben előbb kivizsgálnia az összes körülményt, amelyek esetleg a bűnöst tettének elkövetésére késztették. Így tudta csak megérteni és átérezni a másik sorsát, helyzetét.

A zsidó erkölcs sajátos, mondhatni egyedülálló jellemzője, hogy követői nem tudnak igazán örülni az ellenség pusztulásának. Azok a jelenetek, amelyeket a televízió „jóvoltából” olykor láthatunk, hogy egy-egy pokolgépes merénylet után hogyan tudnak — úgymond érző emberek — örülni ellenfeleik, valójában ártatlan emberi lények halálának, elképzelhetetlen zsidó közegben. Sőt, egy-egy vallási történet vagy szertartás jól példázza ennek ellenkezőjét.

Amikor például a Szentírásban azt olvassuk, hogy a Nádas tengeren való átkeléskor az egyiptomi katonák a tengerbe vesztek, a zsidó népi legendakincs, a midrás kiegészíti a történetet. Isten angyalai — meséli a legenda — dalt zengtek ekkor az Örökkévaló dicséretére. A Mindenható Isten azonban elnémította őket: „Kezem alkotásai, emberek merültek el a tengerben, és ti dalt énekeltek?!”

Ehhez hasonló gondolkodásmódra utal az a szokás, hogy széder este (az egyiptomi szabadulást idéző estén), amikor a tíz csapást felsoroljuk, minden csapás említésekor egy-egy cseppet kiöntünk a boros pohárból. Ezzel azt jelezzük, hogy noha az egyiptomiak ellenségeink voltak, rabszolgasorban tartották őseinket, mégse legyen tele a poharunk, ne legyen kárörömünk, miközben az ő (jogos) büntetésüket, emberek szenvedéseit soroljuk fel…

 

11. A közösség Istene: választottság és szövetség

 

Azt szokták mondani, az egyes vallásokra erősen hatott az a természeti-földrajzi környezet, amelyben az a bizonyos hitvilág létrejött, sajátos arculatát elnyerve. A római kereszténységre így hatott a mediterrán miliő színes, látványos, érzékletes képekben megjelenő formavilága, a lutheránus és a kálvinista irányzatra a dél-német és a svájci hegyek jéghideg, díszítményektől mentes atmoszférája, az anglikán vallásosságra a ködös Albion puritán egyszerűsége. S ha így vesszük, a zsidó vallás sivatagi környezetben jött létre, olyan tájon, ahol csak csoportosan lehet közlekedni, a magányos utazó könnyen elvész, elpusztul a kietlen világban.

Noha a zsidóság — mint láttuk — az egyén szerepét és jelentőségét hangsúlyozza, alapvetően mégis közösségi vallás. Hívei, ahol csak megtelepedtek, mindig egymás közelében kerestek maguknak otthont. A vallási szertartások is feltételezik a közösség jelenlétét: bizonyos imákat csak tíz felnőtt férfi részvételével lehet elmondani, s a rituális előírásokat is csupán a többiek segítségével lehet betartani. A közösség legkisebb egysége, a család a vallás megőrzésének biztosítéka, s a család iránti vágy és elkötelezettség még a nem hívő zsidó számára is meghatározó érzés.

A hívő zsidót egyfajta büszkeséggel tölti el az a tudat, hogy ő a választott néphez, Izrael fiainak közösségéhez tartozik. A választottság (tévesen kiválasztottságnak is mondják) azonban nem előjogot, hanem kötelezettséget jelent, mivel őseit (és rajtuk keresztül őt is) Isten egykor fontos feladat teljesítésére választotta ki. A már idézett főimában is megtaláljuk ennek az öntudatnak a nyomát: „Halljad Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlenegy”.

Egy talmudi legenda szerint ennek az az oka, hogy Izrael népe volt az egyetlen, amely hajlandó volt elfogadni, és magáévá tenni a két kőtáblára írt Tízparancsolatot. A legenda arról mesél, hogy Isten előbb az asszíroknak ajánlotta fel a kőtáblákat, annak a népnek, amely gyilkos csatáiról vált híressé. Megkérdezték, mi áll benne?

        Ne ölj! — válaszolta Isten. Az asszírok ezért visszautasították a törvényt. Ezután a perzsákat kereste fel, akiket bujáságukról ismertek az ókori keleten.

        Ne légy házasságtörő! — idézte nekik Isten a törvényt, ám ők sem kértek belőle. Majd a szábeusok, egy sivatagi rablónép következett:

        Ne lopj! — mondta nekik az Örökkévaló. És így gondolták meg magukat a többi népek is, amíg végül — úgymond — Izrael fiai, egyhangúan így válaszoltak (a Biblia szavával): „megcselekedjük, és meghallgatjuk”.

Nem véletlen a bibliai idézetben a két ige látszólag indokolatlan sorrendje. Az írásmagyarázók hívják fel a figyelmet ugyanis arra, hogy a törvény megtartása még a meghallgatásnál (a megértésnél) is előbbre való, hiszen a gyermeknek is előbb kell anyatejet adni, mintsem megértené, miért is hasznos a tej.

A választott nép (héberül am szgulá) fogalma, talán épp a fentiek alapján, közvetlenül a Tízparancsolat elhangzása előtt szerepel először a Szentírásban, s akkor is az isteni törvény és szövetség megőrzésének feltételével. „Most pedig, ha figyelmesen hallgatjátok az Én hangomat, s ha megőrzitek szövetségemet, legyetek nekem választottak valamennyi nép közül, hiszen enyém az egész Föld. Ti pedig legyetek nekem a papok birodalma, és szent nép” (Mózes II. könyve, 19. fejezet 5–6. vers).

A választottság tudata már az ókorban is nagy vitát váltott ki a nép körében. Ámosz próféta, aki egyszerű pásztor és szüreti (alkalmi) munkás volt, az időszámításunk előtti 8. században szállt szembe azokkal, akik a nemzeti büszkeség eszméjét hangoztatták. Szerinte a választottságot Isten nem előjognak szánta, hanem többlet feladatként adta Izrael népének: tagjai ne csupán az általános emberi (erkölcsi) törvényeiknek feleljenek meg, hanem a sajátos zsidó (tórai) törvényeknek is. Úgy véli, Isten éppúgy foglalkozik bármely nép, bármely ember életével (még az akkortájt rabszolgasorban lévő afrikaiakkal is), mint a választott népével. Sőt, az ókori zsidóság két legnagyobb ellenfelének, a filiszteusoknak és az arámiaknak a sorsát éppúgy szívén viseli, ahogyan Izraelt megszabadította az egyiptomi szolgaságból. „Nemde olyanok vagytok Előttem ti, Izrael fiai, mint az etiópiaiak gyermekei, így szól az Örökkévaló, nemde Izraelt felhoztam Egyiptom országából, akárcsak a filiszteusokat Krétáról és Arámot Kirből” (Ámosz könyve, 9. fejezet 7. vers).

A választottságból következik, hogy a zsidóság egy-népi és nem térítő vallás, soha nem alkalmazta és ma sem ismeri a missziós tevékenységet. A zsidó vallás, persze, felvehető, viszont voltaképpen le nem vethető, sajátos sors. Éppen ezért alakult ki a gyakorlat, ha valaki zsidó hitre kíván térni, a rabbi kötelessége lebeszélni a jelentkezőt. Legalább kétszer kell elküldenie, s csak harmadik alkalommal beszélhet vele konkrétan az áttérésről. A zsidó közösség sohasem törekedett arra, hogy tömegvallássá fejlessze önmagát, inkább vállalta a nem mindig vonzó kisebbségi sorsot. Ezt a Tórában már Mózes is megfogalmazta. „Bizony, szent nép vagy te az Örökkévaló Istened számára, téged választott Örökkévaló Istened, hogy te légy Számára a választott nép minden nemzet közül, amelyek a föld színén vannak. Nem azért kedvelt meg benneteket és választott ki titeket az Örökkévaló, mintha számosabbak lennétek a többi népnél, hanem szeret benneteket az Örökkévaló, és megőrzi az esküt, amelyet őseiteknek tett, hogy kiszabadítson benneteket az Örökkévaló erős kézzel, és megváltott  a szolgaság házából, a fáraó, Egyiptom királyának kezéből (Mózes V. könyve, 7. fejezet 6-8. vers).

Már Mózes hangsúlyozta (az izraeli honfoglalást megelőzően) azt is, hogy a választottság és Izrael különös sorsa semmiképpen sem érdem, s ezért a népnek semmiképpen sem szabad elbíznia magát. „Tudd meg, hogy nem igaz voltodért adja neked az Örökkévaló, a te Istened ezt a jó országot, hogy elfoglald, hiszen kemény nyakú nép vagy” (ugyanott, 9. fejezet 6. vers). A választottság nem társulhat soha elbizakodottsággal.

A zsidó nép sorsát — vallási értelemben — végigkíséri a szövetség gondolata, s a hívő ember a maga és az egész nép történetét ennek tükrében látja. Valahányszor a nép (vagy akár az egyén) sorsa jóra fordult, úgy érezte, így jutalmazta meg az Örökkévaló (nem is az ő maga, hanem) őseinek érdemei által. Ha viszont balsors érte utol, mindig vizsgálni kezdte saját tetteit, mivel is szegte meg az Istennel kötött szövetséget, mivel vívta ki a Mindenható Isten haragját.

A szövetség (héberül brit) először Noé történetében jelenik meg, ahol Isten szövetséget ígér az embernek, ha bizonyos törvényeket megtart,  nem hoz többé vízözönt a földre. Ennek ősi jelképe a szivárvány. Az első igazi szövetség, amelyre a Szentírás később is hivatkozik, egyetlen ember, az „első héber”, Ábrahám és az Örökkévaló között jött létre, aki megígérte neki, hogy azt az országot, amelyet az ősapa bejárt, Kánaán földjét, neki és utódainak adja. Ábrahám bízott Istenben, hitt az ígéretben, noha ő maga még felesége, Sára sírhelyét is kemény pénzen vásárolta meg. A szövetséget a Mindenható a többi ősapával, Izsákkal és Jákobbal is megerősítette. Az Ábrahámmal kötött szövetséget Isten az áldással is összekapcsolta, s ez az áldás arra  kötelezi a hívő zsidót, hogy másoknak is közvetítse azt: „Megáldom azokat, akik téged áldanak, és megátkozom, aki téged átkoz, hogy áldottak legyenek általad a Föld összes nemzetségei” (Mózes I. könyve, 12. fejezet 3. vers).

A Szináj hegyénél (a Tízparancsolat elhangzása előtt) már az egész nép köt szövetséget Istennel, s ettől kezdve sorsát is ehhez méri. A szövetséget Mózes kiterjeszti a nép minden tagjára, s még az elkövetkező nemzedékekre is. „Itt álltok ma ti, valamennyien az Örökkévaló Istenetek színe előtt, vezetőitek, törzsfőitek, véneitek, a tisztségviselők, Izrael minden embere. Gyermekeitek, asszonyaitok, s még az idegen is, aki táborodban lakozik, a favágótól a vízmerítőig, hogy belépjen az Örökkévaló, a te Istened szövetségébe és abba az eskübe, amelyet az Örökkévaló Istened köt ma veled. Azért, hogy az Ő népévé tegyen, s hogy Ő legyen a te Istened, ahogyan szólt hozzád, s ahogyan megesküdött őseidnek, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak. S nem egyedül veletek kötöm meg ezt a szövetséget és ezt az esküt, hanem mindazokkal, akik itt vannak, akik itt állnak velünk az Örökkévaló Istenünk előtt, és mindazokkal, akik ma nincsenek itt velünk” (Mózes V. könyve, 29. fejezet 9–14. vers).

A kabbala tanítása szerint a szövetség gondolata még ennél is ősibb, s jóval Ábrahám, sőt Noé előtt, már a Szentírás első szavában benne rejlik. A „kezdetben” eredeti héber szava ugyanis így hangzik: brésit. Márpedig — a kabbala főműve, a Zóhár hívja fel erre a figyelmünket — a szó közepén elhelyezett két betű, és tüzet jelent, amelyet a brit (= szövetség) szava zár közre. Amíg az ember megőrzi a szövetséget Istennel, addig a tűz pusztító ereje nem fog kiszabadulni, — állítják a régi bölcsek —, s így voltaképpen a szövetség tartja fenn és menti meg az egész világot.

Az átlag hívő zsidó úgy érzi, hogy a Szináj hegyétől az Ígéret földjéig tartó 40 éves pusztai vándorlás idején őseit Isten próbára tette, s ők elkötelezték magukat ennek a különös szövetségnek a megőrzésére. S ennek az eszmének az alapja megtalálható a Tórában, ahol Mózes így fogalmaz: „Emlékezz arra az egész útra, amelyen végigvezetett az Örökkévaló, a te Istened, immár negyven esztendő óta, a sivatagban sanyargatva, azért, hogy próbára tegyen téged, s hogy megtudja, mi van a szívedben, vajon megőrzöd-e parancsolatait, vagy sem” (Mózes V. könyve, 8. fejezet 2. vers). Izrael megállta a próbát, ám ahogyan a néphit szerint a vándorút mintegy előképe a nép későbbi, a szétszórt zsidóság sok évszázados későbbi sorsának, ez a próbatétel voltaképpen még most is tart.

Különös, de az egyszerű hívő zsidó is úgy véli, a szövetség végigkíséri népe történelmét, mind a mai napig. Sikereit egyedül Istennek köszönheti, ám ha elpártol Tőle, súlyos büntetés vár rá. Elvégre, Isten előre figyelmeztette Izrael népét: „Mindazt a törvényt, amelyet a mai napon megparancsolok, őrizzétek meg, hogy megcselekedjétek, azért, hogy éljetek… és enni fogsz, és jól laksz, és áldd az Örökkévaló Istenedet azért a jó országért, amelyet neked adott. Vigyázz magadra, nehogy elfelejtsd az Örökkévalót, a te Istenedet, meg nem tartva törvényeit, parancsolatait és rendeleteit, amelyeket ma előírok neked. Nehogy elbízza magát a szíved, és elfelejtsd az Örökkévalót, a te Istenedet, aki kivezetett téged Egyiptom országából, a szolgaság házából. Nehogy azt mondd a magadban: a saját erőm és kezem hatalma szerezte számomra mindezt a bőséges eredményt, hanem emlékezz az Örökkévaló Istenedre, hogy Ő az, aki erőt ad neked, hogy sikert arass, hogy fenntartsa szövetségét, amelyre megesküdött őseidnek, akárcsak a mai napon (ugyanott, 8. fejezet 1., 10-11. és 17-18.. vers).

Isten ígéretet tett rá, hogy mindörökké Izrael népe közt fog lakozni (Ezékiel könyve, 43. fejezet 9. vers). Az örök, fel nem bontható és fel nem bontott szövetség jegyében élő választott nép számára egyenes út vezet a Szináj hegyétől (a kinyilatkoztatástól) egészen a mai napig, s ez nem más, mint a Tóra (a Szentírás) töretlen hagyománya. Ezért rendkívül fontos számára a hagyomány láncolata, amelyre az egész, mindmáig fennmaradt zsidó tradíció támaszkodik. A Talmud szerint az írott Tan, a Biblia mellett létezik egy szóbeli Tan is, amely ugyancsak a Szináj hegyéről és magától Istentől ered. Ezt a szóbeli Tant Mózes tanítványának és utódjának, Jósuának adta át, ő — a honfoglalás után — a Vének tanácsának, majd a próféták és a Nagy Gyülekezet tagjai következtek. Végül a rabbikra vár a feladat, hogy az írott Tant magyarázzák, s hogy a szóbeli Tant közvetítsék az embereknek.

Egy középkori héber krónikában olvashatjuk a történetet arról a zsidóról, akit a korabeli Spanyolországban az inkvizíció kegyetlenül megkínzott. Jól tudjuk, hogy az inkvizítorok (akik főként szerzetesek voltak) anyagi részesedést kaptak a halálra gyötört zsidók és az „eretnekek” vagyonából, ezért aztán nem csupán a lelki megtérésüket szorgalmazták. A krónikában említett szerencsétlen zsidót is elsősorban vagyonáról, elrejtett kincseiről faggatták. Végül szegény azt találta mondani, hogy van egy arany lánca.

        Hol van az a lánc? Hova rejtetted? — kérdezték az inkvizítor szerzetesek.

        Én nem olyan láncra gondoltam, mint ti — felelte a megkínzott. Nekem olyan színarany láncom van, amely Ábrahámtól, Izsáktól és Jákobtól, több ezer éven át, mind a mai napig töretlen megmaradt, s amelyet soha nem fogok elhagyni.

 

 12. A történelem Istene

 

„A zsidóság történelmet imádkozik” — a zsidó származású, nagy német költő, Heine gunyoros kijelentése voltaképpen a valóságot tükrözi. A héber imádságokban és a szertartásokban a hívő minduntalan az ősapákra, az egyiptomi szabadulásra, a Szináj hegyi kinyilatkoztatásra, a pusztai vándorlásra és a hajdanvolt jeruzsálemi Szentélyre hivatkozik, megváltáshite egybekapcsolódik a zsidó nép hazatérésének történelmi reményével, s még a Mindenhatót is Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként említi. Csakhogy a történelmi tények — mint már említettük — nem hitbeli vagy filozófiai kérdések, amelyekben hinni, vagy azokat vitatni lehet, hanem szinte önmagukért beszélnek, és hosszú-hosszú generációkon keresztül hagyományozódtak át mind a mai napig.

Az írásmagyarázók és a vallásfilozófusok számára már régen feltűnt, hogy a bibliai Tízparancsolat első igéjében az Örökkévaló nem a világ Teremtőjeként, nem az ember Alkotójaként, még csak nem is az egyetlen Istenként mutatkozik be, hanem „aki kivezetett téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából”. Vagyis filozófiai-vallási érvek helyett itt is történelmi tényeket említ. Ábrahám Ibn Ezra, a 12. században élt spanyol zsidó matematikus, világutazó, költő és filozófus bibliamagyarázatában épp ezt a kérdést feszegeti, és a már idézett Juda Halévi véleményét közvetíti: A teremtést, a világ vagy az ember alkotását és a többi a filozófiai-teológiai kérdést vitatni lehet, — hangoztatják —, ám a kivonulás tényének 600.000 tanúja volt, s ennek emléke apáról fiúra szállt, s mindezek Isten és törvényeinek legitimációját biztosítják.

Mindebből, persze, egy nagyon fontos, és elsősorban, de nem kizárólag a zsidóság gondolkodására ható eszmei különbség következik. A zsidó és a többi bibliai vallás hívei ugyanis — a korabeli összes vallással ellentétben — úgy érzik, a  Mindenható nem csupán a természet és a világmindenség Ura, hanem a történelem Istene is. Sőt — a próféták tanításai szerint — Isten igazi hatalmát, tetteinek igazát a történelem bizonyítja. A mit és miért magyarázatát csak történelmi távlatból ismerhetjük meg. Az a hatszázezer ember, aki Egyiptom fogságából szabadulva nem egyenesen az Ígéret földjére jutott, hanem még további negyven esztendőn keresztül a pusztában  vándorolt, sőt, arra ítélték, hogy ott is haljon meg a kietlen sivatagban, ahol még sírhely sem marad utána, nem feltétlenül értette meg, miért tette vele mindezt az Örökkévaló. Holott akkor (Mózes személyében) még volt, aki megmagyarázza nekik, hogy csak a sivatagban felnőtt új nemzedék, az ő saját fiai tudják majd birtokba venni az országot…

Történelmi távlatból, ma örömünnepként üljük meg az egyiptomi szabadulás évfordulóját, ám a puszta halottairól szinte meg sem emlékezünk. Nem idézzük fel annak az oly sok embernek az emlékét sem (a talmudi legenda, az aggáda szerint ugyancsak hatszázezren voltak), akik raktárvárosokat építve a fáraónak, a kegyetlen rabszolgasors áldozatai lettek. A hajdani túlélők, a szabadságba indulók nehezen értették volna meg, hogy ennek a szabadulásnak az ára éppen ez az áldozat volt. És ki mondaná meg ma, a holokauszt túlélőjének, aki esetleg egész családját elveszítette, hogy a tragédia nélkül talán soha nem jött volna létre Izrael állama?

A halandó ember, természetesen, még történelmi távlatból sem fürkészheti ki Isten tetteinek okát és céljait. Maga a Szentírás ezt így fogalmazza meg: „A rejtett dolgok az Örökkévaló Istenünknek, a nyilvánvalóak pedig nekünk és gyermekeinknek szólnak, mindörökké” (Mózes V. könyve, 29. fejezet 28. vers). A történelemben és az emberi sorsok forgatagában nem feltétlenül észlelhetjük az Örökkévaló jelenlétét. A hívő zsidó ezt — bibliai szóval — a „rejtőzködő Isten” (héberül Él misztatér) fogalmával magyarázza. Ez a rejtőzködés a hívő ember szemében büntetés, amely éppen az egyén vagy a nép életútjának változtatására hívja fel a figyelmet. „Bizony, Én elrejtem magamat azon a napon mindazokért a bűnökért, amelyeket elkövetett, hogy idegen istenekhez fordult” (ugyanott, 31. fejezet 18. vers). Ám, aki őszinte szívvel keresi Őt, mindig megtalálja, mert nem hagyja el az igaz embert, sem választott népét, sem a múltban, sem a jövőben: „Bizony, Te rejtőzködő Isten vagy, Izrael Istene, a megsegítő… Izrael, légy megsegítve az Örökkévaló által, örök segítséggel, ne szégyenüljetek meg, és ne piruljatok soha többé” (Jesája könyve, 45. fejezet 15. és 17. vers).

A héber nyelvben voltaképpen csak két idő létezik: a múlt és a jövő. A jelen csak átmeneti pillanat az örökkévalóság folyamatában, vagy akárcsak az emberiség történelmében. Márpedig a nyelv mindig jól tükrözi egy-egy nép vagy kultúra lelki sajátosságait. A zsidó vallási kultúra és a közgondolkodás jellegzetes eleme az a történelmi tudat, amely át- meg átszövi az egész vallásos életet és a nép gondolkodásmódját. Már a zsidó Egyisten neve, az Örökkévaló is jól érzékelteti azt a történelmi távlatot, amelyben ez a vallás érvényesül. Isten ígéretet tesz az ősapáknak, hogy birtokul kapják az Ígéret földjét, de ez csak sok száz év múltán, Mózes és Jósua korában, a honfoglalással teljesül. Jeremiásnak ígéretet tesz Isten, hogy a fogságba hurcoltak fiai visszatérnek Babilóniából, ám csupán a harmadik-negyedik nemzedék érkezik meg újra Jeruzsálembe. A történelem Istene igazságot gyakorol, ezt azonban olykor csak a kései utód, a „maradék maradéka” érheti és értheti meg.

Amikor Isten elküldi Mózest, hogy szabadítsa ki népét, Izraelt Egyiptomból, a Bibliában megkérdi Őt a nagy tanítómester, mire és kire hivatkozzék, mit mondjon az embereknek, ki küldte őt? Isten így válaszol: ehje aser ehje, a hagyományos fordítás szerint „leszek, aki leszek”, és hozzáteszi: Mondd nekik azt, hogy a Leszek küldött engem hozzátok. Csakhogy ez a kijelentés teljes bizonytalanságot takar, amit Isten nem üzenhet az embereknek! Mivel azonban a jövő idő a héberben befejezett jelen is lehet, vannak, akik így fordítják: „vagyok, aki vagyok”. Ezt viszont azért nem tudom elfogadni, mert Isten ilyen fölényes kijelentést nem tesz.

Ezért aztán az én fordítási javaslatom a következő: „Vagyok, aki leszek”: Isten ugyanis azt adja e kijelentéssel Mózes tudtára, hogy az ígéret, amelyet az ősapáknak tett, most végre egészen bizonyosan megvalósul. Ezt a történelmi távlatot, ezt a történelmi tudatot, a biztos ígéretet üzeni népének a Mindenható: „a Leszek küldött hozzátok”.

Az előző fejezet végén már szóltunk a hagyomány láncolatáról, amely a zsidó tradíció, a szóbeli Tan folyamatos továbbéléséről ad számot. Ennek a láncolatnak a fenntartása az átlag hívő zsidó számára is fontos, s igyekszik úgy érezni magát, mintha ő is ennek a folyamatnak egyik láncszeme volna. Jól tudjuk, minden lánc olyan erős, mint annak a leggyengébb láncszeme. Éppen ezért kötelessége a hívőnek lelkileg erősítenie-építenie önmagát, hogy ennek az elvárásnak megfeleljen. Immanuel Kant jól ismert mondását alkalmazva, azt kell kérdeznie önmagától: Ha mindenki úgy tenne, ahogyan én, vajon fennmaradhatna-e a zsidóság?

Egy talmudi példázat szerint a hajó egyik utasa a tenger közepén elővett egy csákányt a zsákjából, és lyukat kezdett vágni a hajó testébe. A többiek azonnal rátámadtak, és megkérdezték tőle:

        Mit teszel? Megőrültél talán? Hiszen mindannyian megfulladhatunk!

Amaz viszont teljes nyugalommal válaszolt:

        Semmi közötök hozzá, ez az én helyem a hajón, megvásároltam a jegyemet, s azt teszek itt, amit csak akarok…

A Talmud példázata igen találó, hiszen gyakorta egyetlen zsidó tettei alapján ítélik meg az egész zsidóságot, ezért a közösség minden tagjának át kell éreznie azt a sajátos történelmi helyzetet, hogy „egy hajón utazunk”. Ahogyan a Talmud megfogalmazta: „Minden zsidó felelős egymásért”. Ebből — a zsidó vallásra és a gyülekezetre jellemző — sorsközösség, egyfajta vallási-népi szolidaritás érzése következik. A zsidó közösség tagjai egymást, éppen ezért, „hittestvérnek”, vagy régiesen ben brit-nek (= a szövetség fiának) szólítják-szólították. Ez utóbbi megszólítás emlékét őrzi egy mindmáig működő zsidó világszervezet, a Bnai Brith (= a Szövetség fiai). A Bar Kochba szabadságharc korából fennmaradt egyik görög nyelvű irat a híveket egyenesen az adelphosz (= testvér) névvel illeti.

A világ bármely részén, ahol zsidók letelepedtek, igyekeztek egymás közelében otthonra lelni. Így volt ez már az ókor végén, a római birodalom területén, sőt azon kívül is, így volt ez a középkorban, mielőtt még a keresztény Európában gettókba kényszerítették volna őket, s így van ez ma is, többek között, az amerikai nagyvárosokban. Erre nem csupán a vallás előírásai, a rituálé és a közös ima, bírták rá őket, hanem az összetartás történelmi hagyományai is. A szolidaritás ma is fontos eleme a zsidó vallási életnek, de kétségtelen, hogy ennek jelentőségét a külvilág messze eltúlozza.

Sajnos, s ezt a kívülálló kevéssé ismeri, a történelem során nem kis számmal akadtak olyanok, akik némi vélt előnyért vagy öngyűlöletből hajlandók voltak testvéreik és hitük ellen fellépni, és rágalmakat szórni. A renegátok olykor sokkal többet ártottak a zsidóságnak, mint legkegyetlenebb ellenségeik. Nem véletlen, hogy már a bibliai Jesája próféta hangoztatja: „elpusztítóid és megsemmisítőid belőled erednek” (Jesája könyve, 49. fejezet 17. vers). A kereszténység hatalomra jutásakor oly sok hitehagyott támadt saját gyökereire, hogy a rabbik kénytelenek voltak egy külön imádságot beiktatni ellenük az imakönyvbe. Jellemző azonban, hogy ez az imádság nem az ő pusztulásukat kéri, hanem azt, hogy „a rágalmazóknak ne legyen reményük, s minden gonoszság egy pillanat alatt vesszen el”, vagyis egy olyan világot kér, amelyben nincs helye és foganatja a feljelentésnek, s a rágalmazók hiába reménykednek aljas tetteik jutalmában…

A történelem Istene azonban — hitünk szerint — mindig gondoskodott arról, hogy a zsidó vallás és a közösség töretlenül fennmaradjon. A szétszóratás (a galut) kétezer éves történetében, mondják a régiek, valahányszor egy-egy közösség, egy-egy szellemi centrum megrendült, azonnal virágzásnak indult egy másik, hogy átvegye a helyét a Tóra és a kultúra ápolásában. „Felsüt a Nap, ha lemegy a Nap” — szokás erre a jelenségre idézni Salamon király szavait (Prédikátor könyve, 1. fejezet 5. vers). És ugyanezt szokták mondani nemzedékváltás esetén is, amikor egy-egy nagy tudós halálának évében született meg az elkövetkező kor szellemi vezetője. Így például, időszámításunk szerint 219-ben halt meg Juda Hanászi, a Talmud alapművének, a Misnának az összeállítója, s ugyanebben az évben alapították az első babilóniai talmudi főiskolát. 1040-ben szűnt meg Babilóniában a kor legnagyobb zsidó főiskolája, ugyanebben az évben halt meg a németországi nagy tudós, Gérsom rabbi, ám ugyanekkor született a legjelentősebb észak-franciaországi biblia- és talmud-magyarázó, Rási.

Ez a meg nem szakadt láncolat nem csupán időben, hanem térben is elképzelhető. Elvégre, a vallásos zsidók ugyanazokat az imákat mondják, ugyanazokat a szertartásokat gyakorolják a világ legtávolabbi pontjain, Londontól Új-Zélandig, Hawaiitól a Fokföldig. Sőt, mivel tudjuk, hogy a péntek esti gyertyákat a zsidó asszonyok mindig a Nap lementével egy időben gyújtják meg, s mivel a Nap Keleten mindig egy kicsit előbb nyugszik le, Melbourne-től, Tokión, Moszkván, Budapesten, Rómán, Párizson, New Yorkon és Kalifornián át, egészen Honoluluig követhetjük a gyertyák fényét, mondhatni egyfajta fényív keletkezik, amely kelettől nyugatig összefogja az egyistenhit rajongóit szerte a világon.

S éppen ezek a hagyományok biztosították a zsidóság fennmaradását a történelem évezredein keresztül, és lényegében véve ezek őrzik meg és tartják fenn ma is. Egy modern zsidó tudós, Áhád Háám jegyezte meg egyszer tréfásan: Talán nem is annyira a zsidók tartották meg a szombatot, mint amennyire a szombat tartotta fenn a zsidóságot. A szombat ugyanis hétről-hétre visszaadta a nép lelkét, és az elnyomás, a megaláztatás évszázadaiban nem engedte, hogy a párianépek sorsára süllyedjenek. Sőt, hozzátehetjük, az egyes ember szerepét, jelentőségét is a sajátos tradíciók emelik ki a mindennapok homályából. És halálunk után is ezek biztosítják, hogy akik szerettek minket, megfelelő formák között emlékezzenek ránk.

A Talmud leírja a tudósok lakomáját, ahol — talán a hangulat megőrzése kedvéért — egyszer az egyik mester meglepő kijelentést tett:

Jákob ősapánk nem halt meg!

        Hogy mondhatsz ilyet? — hördültek fel a többiek. — Igaz, nem szerepel ez a szó a Bibliában, de azt olvashatjuk, hogy bebalzsamozták, hogy elkísérték a sírhoz, s hogy eltemették!

        Ez így van, — felelte ő —, de amíg az utódai élnek, amíg emlékeznek rá, addig ő is életben marad…

A Biblia elbeszéli azt is, hogy Jákob ősapa (másik nevén Izrael), halála előtt, egybehívta fiait, hogy elbúcsúzzon tőlük, s hogy megáldja őket. A bibliamagyarázó zsidó legenda, a midrás azonban hozzáteszi, hogy az ősapa arra is kíváncsi volt, hogy ott Egyiptomban, idegen földön, ahol egyikük, József alkirály lett, s a többiek is eleinte magas tisztséget kaptak, vajon kitartanak-e majd zsidó hitük mellett. Ezért aztán megkérdezte őket:

        Követni fogjátok apátok hitét? Megőrzitek majd nyelvünket és hagyományainkat? Továbbra is egyetlen Istent tiszteltek majd, és nem borultok le az idegen bálványok előtt?

S a legenda szerint a fiúk, beleértve Józsefet is, egyöntetűen így válaszoltak (az ősi ima szavaival):

        Halljad Izrael (apánk)! Az Örökkévaló a mi Istenünk (nemcsak a tied), az Örökkévaló egyetlenegy!

 

13. A világ kihívása

Különös, de mióta a zsidók — az ókori Jeruzsálem pusztulása óta, kényszerű módon — szétszóródtak a világon, előítéletek sora vette őket körül, az antiszemitizmus árnya kísérte végig történetüket. A megpróbáltatások és a szenvedések megtizedelték, ám elpusztítani nem tudták őket, s ha nem kevesen váltak ezért csalódottá, akár renegáttá is, a többség hitét meg nem törhették. Az ősi földről történt száműzetésüket, a szétszóratást Isten büntetéseként fogták fel, és görögül diaszpórának, héber szóval pedig galutnak nevezték. Ezt — úgy vélik — minden zsidónak el kell fogadnia, mert aki úgy él, hogy nincs tudatában a galuti létnek, vagy elkülönül a közösségtől, az olyan, mintha a diaszpórán belül egy további diaszpórát vonna maga köré.

A sajátos galuti életformát már az i.e. 6. század elején, Jeremiás próféta meghatározta a babilóniai fogságba hurcolt testvéreihez írt levelében: „Építsetek házakat, és lakjatok bennük, ültessetek kerteket, és egyétek gyümölcsét, nősüljetek meg, és nemzzetek fiakat és lányokat, nősítsétek meg fiaitokat, és adjátok férjhez lányaitokat, hadd szüljenek fiakat és lányokat, hogy szaporodjatok, és ne kisebbedjetek! Keressétek annak a városnak a békéjét, ahova száműztek benneteket, és imádkozzatok érte az Örökkévalóhoz, mert az ő békéjük által valósul meg a ti nyugalmatok” (Jeremiás könyve, 29. fejezet 5–7. vers). Maga Jeremiás szólaltatta meg a „jövő reményét” is, amely ugyancsak a zsidó közgondolkodás szerves része: Hívtok Engem, eljöttök, hogy imádkozzatok Hozzám, s Én meghallgatlak benneteket. Kerestek Engem, és megtaláltok, ha teljes szívből kerestetek. Akkor majd megjelenek köztetek, így szól az Örökkévaló, és visszahozom foglyaitokat, és egybegyűjtelek benneteket az összes nép közül, mindazokról a helyekről, ahova eltaszítottalak titeket, így szól az Örökkévaló, és visszahozlak benneteket arra a helyre, ahonnan száműztelek” (ugyanott, 12–14. vers).

Közismert tény, hogy a héber Biblia és a zsidó eszmeiség talaján született meg a kereszténység és az iszlám. S mégis, a Biblia népének leszármazottai, többnyire éppen a keresztények és a moszlimok részéről, gyakorta kegyetlen üldöztetéseknek, megaláztatásoknak voltak kitéve. Ez olyan képtelenül tragikus, mint amikor a pubertás korú gyermek lázad apja ellen. A kereszténység — úgy tetszik — most kezd kilábalni ebből az elhúzódó kamaszkorból, az iszlám azonban, mivel jó ötszáz esztendővel fiatalabb, még nem tette túl magát a „szülei” (a zsidóság és a kereszténység) elleni lázadás korszakán. A sokat szenvedett zsidó közösség, a történelem során, ártatlanul — mint legutóbb, a holokauszt idején — olykor még tömegmészárlás áldozatává is lett. Holott — mint láttuk — tanításai mindmáig az emberi élet értékét, a másság tiszteletét, a felebaráti szeretetet és nagyfokú empátiát (beleérzést) hirdetnek. Jókai Mór szavaival „a zsidók találták fel a bűnbak fogalmát, s mégis ők lettek a világ bűnbakja”.

A tragédiák sora egyfajta küldetéstudatot alakított ki az üldözöttek lelkében. Már a babilóniai fogság végén élt „Nagy vigasztaló” próféta, miután a megváltás reményében csalódnia kellett, fellázad a zsidók önmarcangoló bűntudata ellen, s úgy véli, ők nem a saját vétkeikért, hanem a mások bűnéért szenvednek, mert ők valójában az „Isten szolgája” szerepét töltik be a világban. A zsidóknak mások bűneiért kell szenvedniük, hogy helytállásukkal, emberségükkel, tiszta erkölcsükkel és egyistenhitükkel példát mutassanak a világ népeinek. „Az Örökkévaló őt sújtotta mindannyiunk bűnéért. Szorongatták, és ő megalázta magát, nem nyitotta száját panaszra sem, mint a vágóhídra vitt bárány, mint a juh, elnémult a gyapjúnyíráskor, és nem nyitotta száját panaszra. Elnyomás és ítélet ragadta el társai közül, ki gondolná, miért vágták ki az élet országából, hogy népem bűne miatt épp őt érte baj?” (Jesája könyve, 53. fejezet 5–7. vers).

A keresztény hagyomány ezt a bibliai (ószövetségi) szakaszt Jézus szenvedéseire vonatkoztatja, mivel — úgymond — a próféta több mint fél évezreddel előre megjövendölte az ő kínhalálát. Valójában a Nagy vigasztaló a nép lelkifurdalását akarta feloldani, hogy nem ők maguk az okai szenvedéseiknek, hanem a száműzetés mások hibái miatt következett be. Mindenesetre, egy egész nép sok évszázados megaláztatása és zokszó nélküli helytállása hite és hagyományai mellett éppoly példamutató és felemelő lehet, mint a keresztény hívő számára Jézus kereszthalála. Sőt, a zsidóság esetében nem egyetlen kiemelkedő egyéniség, hanem a nép egyszerű fiainak tömeges áldozatvállalását figyelhetjük meg.

Korábban már többször említettük az ókor egyik legnagyobb tudósának, Rabbi Akibának a nevét. Ő volt a Bar Kochba vezette hősi zsidó szabadságharc szellemi előkészítője. Miután a rómaiak a felkelést kegyetlenül vérbe fojtották, és megtiltották a Tóra tanítását, ő mégis, nagy tömeg előtt tovább tanított. Eljött hozzá barátja, Paposz ben Jehuda, és figyelmeztette őt:

        Tudod-e, hogy a rómaiak a legszigorúbban megtiltották a Tóra-tanulást? Ha észreveszik, börtönbe zárnak, és megölhetnek ezért!

        Hadd mondjak el neked egy példázatot — válaszolt szelíden Akiba.

        Egyszer a róka a folyó mentén sétált, meglátta, amint a halak ijedten ficánkoltak-menekültek a vízben. Megkérdezte hát tőlük:

        Mitől féltek, mi elől menekültök?

        Az emberek hálói és horgai elől menekülünk — válaszolták azok.

        Ha így van, — szólt nagy ravaszul a róka —, jöjjetek ki a szárazföldre, és éljünk itt együtt, békességben, ahogy egykor az őseink tették.

A halak azonban nagyon jól tudták, mit tervel a róka, ezért aztán így válaszoltak:

        Azt mondják, te vagy a legokosabb az állatok közül? Hiszen ha itt, a vízben, amely az életünk területe, bajban vagyunk, mennyivel inkább veszélybe kerülnénk, ha elhagynánk azt!

Így vagyunk mi zsidók is, — magyarázta Akiba —, ha a Tóra területén, amelyről pedig meg van írva, hogy „ez a te életed és napjaid hosszúsága”, bajban vagyunk, mennyivel több veszélynek tennénk ki magunkat, ha elhagynánk azt…

Akiba tovább tanított, de nemsokára a rómaiak valóban elfogták, és tömlöcbe zárták. Sokáig ült egyedül börtönében, amíg egyszer egy másik rabot löktek be mellé a zárka padlójára. Paposz volt az.

        Hát te hogy kerülsz ide? — csodálkozott Akiba. — Hiszen te nem tanítottál, sőt, engem is le akartál beszélni arról.

        Boldog lehetsz, Rabbi Akiba, — szólt amaz —, mert te legalább eleget tettél a kötelességednek, te tudod, miért szenvedsz. Engem hamis váddal följelentettek, s ugyanoda kerültem, ahova te magad is…

Mielőtt Akiba meghalt volna, a rómaiak kegyetlenül megkínozták, vasvillákkal elevenen megnyúzták a testét. A tanítványait pedig arra kényszerítették, hogy nézzék végig mesterük szenvedéseit. Amikor már maguk sem tudták tovább elviselni, megkérdezték a rabbit:

        Meddig bírod  még, mester?

        Egész életemben tanítottam az igét: „Szeresd az Örökkévaló Istenedet, egész szívedből, egész lelkedből és minden tehetségeddel!” Miért említi az írás külön a szív és a lélek szeretetét? Az „egész lelkedből” kifejezés szerintem több, mint az „egész szívedből”., mert ez azt jelenti, hogy akár életed árán is szeresd az Urat. És miközben ezt tanítottam, azon gondolkodtam, vajon meg tudnék-e felelni magam is ennek az elvárásnak? Hát akkor most, amikor rám került a sor, ne tartsak ki a hitem mellett?

Amikor végre kilehelte lelkét, éppen hajnalodott, elérkezett a Smá (Halljad Izrael) ima elmondásának ideje. Utolsó szava ezért az ima végső szava, az „egyetlenegy” Isten hirdetésének héber szava volt. Azóta a vallásos zsidók, valahányszor ezt a szót ismétlik, szemüket eltakarva elnyújtják a szót, emlékezve a mártír rabbira.

Sokan elemezték már (és itt, ebben a könyvben nem érezzük feladatunknak feltárni) az antiszemitizmus gazdasági, politikai, társadalmi és lélektani okait és annak súlyos következményeit, ezúttal azonban egy aligha elhanyagolható eszmei mozzanatra szeretnénk ráirányítani az olvasó figyelmét. Kétségtelen ugyanis, — már a fent leírtak alapján is —, hogy a zsidóság olyan különös szerepet tölt be a világ történetében, ami mellett egyszerűen nem lehet közömbösnek maradni. A zsidó puszta létével, az egyistenhit felbukkanása óta, szinte kihívja, választás elé állítja a világot, pozitív értelemben szinte provokálja a többieket, hogy mellé vagy ellene, a jó vagy a rossz oldalra álljanak, mintha a zsidóság volna az emberiség vízválasztója. A már említett Juda Halévi ezt úgy fogalmazza meg, hogy a zsidó valamiféle isteni szikra (héberül inján elohí) a világtörténelemben, hogy általa valósítsa meg tervét a Mindenható.

Az antiszemitizmus — említettük — végigkísérte a zsidók szétszóratásának egész történetét, ám ha a vándorlás irányait megfigyeljük, különös jelenségre lehetünk figyelmesek. Ez a vándorlási folyamat természetesen mindig kényszerű volt, de ahonnan a zsidók akár önként eltávoztak (vagy ahonnan menekülni kényszerültek), az az ország, az a terület mindig lehanyatlott, fejlődése visszaesett. Ahol viszont letelepedtek, ahova igyekeztek, ott mindig társadalmi és a gazdasági-kulturális felemelkedés következett be. A keleti arab kultúra virágzása idején a legjelentősebb zsidó főiskolák a mai Irak területén működtek, a 11. század elején jelentőségét átvették a spanyol-zsidó kultúra képviselői. Rövidesen Bagdad fénye is visszaesett, szerepét Cordova, Granada, Sevilla és Toledo vették át. 1492-ben, Amerika felfedezésének évében Spanyolország kultúrájának csúcspontját érte el, ám ugyanebben az évben kiűzték a spanyol zsidókat, az ország fejlődése rövidesen visszaesett, és a 20. századra Spanyolhonban írták össze a legtöbb analfabétát Európában. A spanyol zsidók közül sokan Németalföldre menekültek, s egyhamar ott bontakozott ki a polgári fejlődés és forradalom.

Hasonlóan történt 1979-ben, Lengyelországban, amikor a kommunista vezetők a holokauszt előtti 3 millió lengyel zsidóból megmaradt mindössze harmincezerre akarták rákenni a rendszer hibáit, és többségüket otthonuk elhagyására, az országból való gyors távozásra bírták. Egy év múlva, a gdanszki hajógyári sztrájk idején mégis összeomlani látszott az egész rendszer. És a Szovjetunió szétrobbanásának első szimptómája nem éppen a távozni kívánó zsidók refuznyik-mozgalma volt?

Bármennyire is vonzóan hangzik mindez, nem hiszem, hogy a zsidóknak ekkora szerepük lenne a kultúra és a gazdaság fellendítésében. Inkább fordítva gondolom. Úgy vélem, a zsidók jelenléte egy-egy országban olyan, mint valamely hőmérő. Ahol jól érzik magukat, ahol megtűrik, sőt, szívesen látják őket, ott fejlődés várható, ott az ország érdekeit tartják szem előtt, ahol viszont kiszorítják, megkülönböztetik őket, ez a legelső jele annak, hogy az országban nincs rendben valami, hogy veszély fenyegeti az egész ország lakosságát, az egész társadalmat, a kultúrát és a gazdaságot. Ahogyan a Talmudban olvassuk: „Aki az idegenben testvérét nem látja, az előbb-utóbb a testvérét is idegennek nézi”.

A „modern” terrorizmus célkeresztjében is, sajnos, gyakorta a zsidóság, illetve Izrael állama áll. Úgy tetszik, az emberi gonoszság nem változott meg, a világ nem tanult a holokauszt szörnyűségéből, és nem nyugszik bele a történelem igazságtételébe. A Mindenható ismét próbára teszi az Ő népét, hogy helytállásával tanúbizonyságot tegyen. A „rejtőzködő Isten” azonban nem felejti el, és továbbra is megsegíti Izraelt. Hitünk szerint, aki tiszta szívvel keresi Őt, mindig megtalálja, a szenvedések által próbára tett igaz segítségre lel Nála. „Az Örökkévaló szeme az igazakon (függ), és füle (meghallja) jajszavukat… Kiáltottatok, és az Örökkévaló meghallgatta, s minden bajuktól megmentette őket. Közel (áll) az Örökkévaló a megtört szívűekhez, és a sanyargatott lelkűeket megsegíti. Az igaz embernek számos baja van, ám az Örökkévaló valamennyiből kimenti őt” (Zsoltárok könyve, 34. fejezet 16. és 18–19. vers).

A visszatetsző jelenségek ellenére, Izrael reményei szerint előbb-utóbb az egész Földön az igazságnak kell diadalmaskodnia a gonoszság felett. Így az egész emberiség számára be kell következnie annak a kornak, amikor — a Biblia szavaival élve — „szeretet és igazság találkozzanak, ölelkezzék az igazságosság és a béke, mert az igazság a földből sarjad, s az igazságosság az égből tekint alá. Az Örökkévaló bizony megadja a jót, országunk is a termését, mert az igazság Előtte jár, útra emeli lépteit” (Zsoltárok könyve, 85. fejezet 11–14. vers).

 

                                                                                                          Raj Tamás
                                                                       („Zsidó eszmék és jelképek” című könyvéből)