Állatvédelem a Bibliában
– Olty Márta: „Az állatok
nyomorúsága” című könyvének bevezetője –
Mindenki tudja, hogy a
Biblia elbeszélése szerint az első emberpár Istentől egyetlen tilalomban
részesült, nevezetesen hogy ne egyenek az Éden-kert közepén elhelyezett fa, az
erkölcsi tudás („a jó és rossz tudása”) fájának gyümölcséből. Az már kevésbé
ismert, vagy legalábbis nem szokás figyelembe venni azt, hogy a Mindenható
három pozitív törvényt is előírt számukra, amelyek a hívő ember szemében
mindmáig kötelező érvényűek. Isten ugyanis, közvetlenül az ember teremtése
után, megáldotta őt, majd így szólt hozzá: „Szaporodjatok és sokasodjatok,
töltsétek meg a földet, és hódítsátok meg azt. S uralkodjatok a tenger
halállományán, az ég madarán és mindenféle állaton, amely a földön mozog”
(Mózes I. könyve, 1. fejezet 28. vers).
Az isteni parancs első két
törvényét mára megvalósította, talán túl is teljesítette az ember. Elvégre
jelenleg több mint hatmilliárdan vagyunk, s a
térképről is végképp eltűntek mára azok a fehér foltok, amelyek e sorok
írójának ifjúkorában még az iskolai mappát díszítették. Ám megtanultunk-e
úgy uralkodni az állatvilág felett, ahogyan azt a Szentírás szelleme és betűje
elvárja tőlünk? Tudjuk-e, mit jelent pontosan az „uralkodjatok rajtuk” bibliai
kifejezése?
Erre a kérdésre akkor
kaphatunk feleletet, ha megvizsgáljuk, milyen igéket használ a Szentírás
eredeti héber szövege az uralkodásra, s ezek közül melyik szerepel a fenti
idézetben. A Biblia könyveiben ugyanis összesen négy ilyen igét találunk,
amelyek mind más-más tartalomról szólnak, s amelyek egymástól olykor csak
árnyalatnyi, mégis (esetünkben) jelentős, mondhatni alapvető eltérést mutatnak.
A szóba jöhető igék a következők:
1. solét —
az elnyomással, az erőszakos hatalommal való uralkodás igéje, ebből származik a
héber silton (= uralom, elnyomás) szó.
2. molékh vagy
mamlikh — vezetve, irányítva történő uralkodás.
Nem véletlen, hogy ebből az igéből erednek a király (melekh) és a királyság, uralom (mamlakhá) szavai
is.
3. mosél —
az igazgatással és rendezéssel gyakorolt uralom igéje, ezért ennek rokona a ma
is használatos memsalá (= kormány) főnév.
4. S végül, az
általunk idézett bibliai versben található rode (= gondoskodva uralkodni) igéje, amely az ember feladatát jelölte
volna ki az állatvilággal szemben.
Mondhatjuk-e ezután, hogy teljesítettük ezt az ősi parancsot, amely az
első emberhez szólt, amikor manapság évről évre egy-egy egész állatfaj vész ki
végleg a természetből, amikor — mint ez a kiadvány mutatja — könyvet kellett
írni az állatok nyomorúságáról?
Az idézetünkben is szereplő rode ige többször is előfordul a Bibliában,
és többnyire az uralkodás nemcsak gondoskodással, hanem — meg kell vallanunk —
némi elnyomással is társul, jóllehet inkább a munkavégzés felügyeletére
használják ezt a gyököt. Amikor például Salamon király a jeruzsálemi Szentélyt
építtette, és kötelező robotra bírta a népet, a munka elvégzésére felügyelőket
szerződtetett, hogy „uralkodjanak a nép felett” (Királyok I. könyve, 5. fejezet
30. vers és Krónikák II. könyve, 8. fejezet 10, vers). Hasonlóképpen
„uralkodtak” a felügyelők egyéb közmunkák esetében is (Királyok I. könyve, 9.
fejezet 23. vers). Nyilván ezekre a példákra gondoltak a Talmud bölcsei, amikor
azt következtették a bibliai szóhasználatból, hogy „az embernek dolgoztatnia
szabad volt az állatokat de húsát megenni nem, ahogy írva van: ’Íme, nektek adtam az összes maghozó füvet az egész földön,
és minden fát, amelynek gyümölcse magot terem, eledelül legyen az számotokra’
(Mózes I. könyve, 1. fejezet 29. vers). Csak Noé fiainak engedte meg Isten,
hogy úgy egyék a húst, mint a füvet” (Szanhedrin
59/b.).
A bibliai
teremtéstörténetben az állatok megalkotása közvetlenül megelőzi az ember
teremtését. Ebből a Talmud írásmagyarázata így következtet: „Azért teremtette
Isten előbb az állatokat, és csak azután az embert, mert így figyelmeztette őt,
hogy ügyeljen azokra, akik megelőzték őt a teremtés történetében” (Szanhedrin 38/a.). Sajnálatos tény, hogy ennek a
gondolatnak a tanulságait az ember mindmáig nem tette magáévá.
A bibliaolvasó ember számára
közismert, hogy a vízözön után Isten szövetséget kötött az emberrel, ennek jele
a szivárvány. Ám, ha figyelmesen elolvassuk a Szentírás szövegét, láthatjuk,
hogy a Világ Ura nem csupán az emberrel, hanem az állatokkal, minden élőlénnyel
egyaránt kötötte meg ezt a szövetséget. „Íme, én
szövetséget kötök veletek és magzataitokkal, akik utánatok (jönnek), valamint
minden élőlénnyel, akik veletek vannak, a madarakkal, a barmokkal és a föld
minden állatával, akik veletek vannak, mindegyikkel, aki a bárkából kijött, a
föld minden élőlényével” (Mózes I. könyve, 9. fejezet 9-10. vers). A bibliai
kijelentés látszólag bőbeszédű, holott alapszabály a Szentírásban, hogy nincs és nem lehet fölösleges szó a szövegben. Az ismétlés
itt azonban indokolt: arra utal, hogy még a bárkán kívül maradt élőlények
(például a halak) is fontos partnerei az Istennel kötött szövetségnek.
A fentiekhez hasonlóan,
megismétli a Szentírás az állatokkal kötött szövetség tényét a szivárvány
megjelenésekor: „Ez a szövetség jele, amelyet megállapítok köztem és köztetek
és minden élőlény között, amely veletek (van), nemzedékeken át, örökre”
(ugyanott, 12. vers). Ebből úgy tetszik, hogy a Biblia értelmezése szerint
Isten köti a szövetséget, de az érvényes az ember és az állatok közvetlen és
elszakíthatatlan kapcsolatában.
Noha a húsevést a Biblia
szerint csak Noé fiainak engedte meg Isten (9. fejezet 3. vers), már korábban
is találkozunk állatáldozatokkal, amelyek nyilvánvalóan azt is célozták, hogy
az áldozatot bemutató személy ehessen a feláldozott állat húsából. Ezt tette
maga Noé is, miután a vízözön szörnyű pusztítása véget ért: azonnal oltárt
emelt, és minden „tiszta”, tehát áldozatra alkalmas állatból és madárból
áldozatot mutatott be rajta. Isten ezt minden bizonnyal előre látta, ezért
rendelkezett úgy másodjára, hogy Noé a „tiszta” állatokból ne csupán egyetlen
párt, hanem hetet-hetet vigyen magával a bárkába. Hiszen a bibliai hagyomány
szerint a bárkában az állatok nem szaporodtak, s ha Noé képes volt feláldozni
közülük néhányat, akár egész fajokat pusztíthatott volna ki az állatvilágból…
„Minden élőlény, amelyet a
Szent, áldott legyen, világában megalkotott, egyetlen egy sincs közöttük,
amelyet hiába teremtett volna” — hangoztatja a Talmudban Jehuda
rabbi, mestere, Ráv nevében. „Lásd, — folytatja —,
Isten együtt gondoskodik az emberről és az állatokról! Hiszen Jónás könyvének
végén olvassuk, hogy Ninivét sem pusztította el, mert
sok együgyű ember és állat lakta. S a vízözön idején is egyaránt gondoskodott
az ember és az állatok túléléséről” (Sabat 77/b.).
„Megérezte az Örökkévaló
(Noé áldozatának) kellemes illatát, s így szólt az Örökkévaló magában: Nem
fogom többé megátkozni a földet az ember miatt, mert rossz az ember szívének
akarata fiatalkoránál (neveltetésénél) fogva. És nem fogom többé sújtani az
összes élőlényt, ahogyan tettem” (Mózes I. könyve, 8. fejezet 21. vers).
Nehezen érthető mondat ez a Bibliában, hiszen ha Isten megígéri, nem hoz többé
vízözönt a földre, miért nem az ember érdemeire, miért a rosszakaratára
hivatkozik? Ha viszont „rossz az ember szívének akarata ifjúkoránál (egyesek
téves fordításában születésénél) fogva”, akkor miért nem akarja Isten ezért őt
inkább megbüntetni, miért ígéri épp azt, hogy nem sújtja többé, hogy nem hoz
többé vízözönt a földre?
A válasz voltaképpen
kézenfekvő: Isten megbánta, hogy az ember miatt vízözönnel sújtotta az egész
földet, hogy elpusztította az állat- és a növényvilágot. Elvégre az ember nem
javult semmit! A vízözön után az egész föld megsemmisült, csak az a néhány pár
állat maradt a hatalmas faunából, azok, akik a bárka belsejében vészelték át a
katasztrófát, s íme, Noé, a „jámbor” ember, nem bírja ki, hogy ne öljön le még
jó néhányat az állatok közül, csak azért, hogy jóllakhasson a húsukkal! Hiába
volt a vízözön, az ember nem változott meg, nem tanult semmit, nem érdemes hát
elpusztítani a földet az emberért, mert szívének akarata rossz. A Biblia Istene
azonban jóságos és irgalmas, ezért a történet tanulságául megengedi az embernek
a húsfogyasztást, ám bizonyos feltételeket szab számára.
„Csak a húst lelkével,
vérével ne egyétek meg. Véreteket pedig, amelyben életetek van, számon fogom
kérni” (Mózes I. könyve, 9. fejezet 4-5. vers). A vér fogyasztásától (még
legcsekélyebb mennyiségében is) a Biblián felnőtt zsidó ember, de olykor még a
vallástalan is, ösztönösen irtózik. Noha a Szentírás ezt a törvényt mindenki
(zsidók és nem zsidók) számára egyaránt előírta, a vér fogyasztása még mindig
igen elterjedt világszerte. Ez a barbár szokás a régi pogány kultuszok
beavatási szertartásaira emlékeztet, amelynek szerves része volt az állatvér élvezete
vagy éppenséggel állatvérben való fürdés. (A perzsa Mithrász-kultusz
résztvevői például a beavatási szertartáson egy rács alatt álltak meg, a bikát
fölöttük vágták le, hogy vére az ő testükre csorogjon.) Holott a vér élvezete
nyilván hatással van lelki életünk alakulására is…
A vér-élvezet tilalmát, az
imént kivonatosan idézett bibliai szöveget a zsidó hagyomány „Noé fiainak hét
törvényeként” tartja számon, s ebből következik, hogy ezek minden népre, minden
emberre kötelező érvénnyel bírnak. E törvények közé tartozik még egy másik
feltétele a húsevés isteni engedélyének, mégpedig az úgynevezett „élő testrész”
(héberül éver min-haháj)
tilalma.
Ez a bibliai rendelkezés
kétségtelenül különös törvény, de egy különös és szörnyű, mai szemmel talán
nehezen elképzelhető gyakorlat ellen született. A korai ókorban ugyanis nem
tudták tartósítani a húst, ezért egyes nomád népek — hogy ne kelljen a teljes
húsmennyiséget egyszerre feldolgozni — nem ölték meg az állatot, hanem csupán
egyik-másik testrészét (például a lábait) vágták le, és magát az állatot
hagyták kínlódni mindaddig, amíg ismét meg nem éheztek. (Ezt az iszonyú szokást
egyes természeti népek még a legújabb korban is gyakorolták.) Ezt a rettenetes
„népszokást”, és általában az állatokkal szembeni kegyetlenséget, az ókori
Izraelben tilos volt művelni, s a törvényt igen szigorúan vették, olyannyira,
hogy állami rangra emelték, ami azt jelentette, hogy még az idegenektől is
megkövetelték annak betartását.
Az állatok vagy bármely más
élőlény kínzásának (héberül cáár báálé hájim) minden fajtáját
erősen tiltották a Biblia földjén, az ókori Izrael államában. Ez az egyik
sarkalatos tilalom a Biblia szerint, s ezért zsidó embernek nem is volt szabad
fegyverrel vadásznia. Csapdát ugyan állíthattak, de csak az olyan állat
számára, amelynek húsát megették, s ez is csak úgy történhetett, hogy az állat
ne szenvedjen. Mindez összefügg az ugyancsak bibliai előírással, miszerint az
elejtett állat vérét el kellett földelni. „Bárki, Izrael fiai vagy a bentlakó
idegenek közül, olyan állatot vagy madarat ejt, amely ehető, folyassa ki vérét,
és fedje be homokkal” (Mózes III. könyve, 17. fejezet 13. vers).
Nem véletlen, hogy a
Szentírásban (zsidók körében) nem is találjuk nyomát a vadászatnak, különösen
Mózestől kezdve. (Korábban Nimród, Szidon és Ézsau volt híres vadász, ám egyikük sem pozitív hős.)
Sámson csupán önvédelemből ölte meg az oroszlánt (Bírák könyve, 14. fejezet 5.
vers)), Dávid pedig a nyáj védelmében végez a medvével és az oroszlánnal
(Sámuel I. könyve, 17. fejezet 34. vers). Vadállatok támadása esetén az
önvédelmet ugyanis megengedi a hagyomány. Ám, ha egy város vezetősége
elhatározza valamely oroszlán kilövését, 23 tagú bizottság döntésére volt
szükség, miközben a bíróság két vagy három tanú egybehangzó állítása esetén
bárkit halálra ítélhetett.
Az ókori uralkodókkal
ellentétben, a zsidó királyok egyáltalán nem vadásztak. Az idegen származású,
Rómában nevelkedett Heródes ebben is kivételnek tekinthető, amiért egyébként a
rabbik erősen megrótták őt. A Talmud bölcsei merészen szembeszálltak a
zsarnokkal, és megüzenték neki: „Talán úgy gondolod, hogy Mózes mesterünk
vadász lett volna?” (Hulin 60/a.).
A zsidó hagyomány
megengedhetetlennek tartja a vadászatot, akárcsak az állatversenyekkel
kapcsolatos „sportokat”. Akik a római korban divatossá lett lóversenyen vagy a
galambversenyeken részt vettek, megbízhatatlanságuk miatt, még tanúk sem
lehettek. Simon ben Pazi
rabbi a Talmud írásmagyarázatában kifejti: „Mit is jelent a Zsoltárok könyvének
kezdősora: ’Boldog az ember, aki nem járt a gonoszok tanácsában, sem a vétkesek
útján nem állt, sem a gúnyolódók ülésén nem vett részt’? Mindez arra a férfira
vonatkozik, aki nem járt a színházi és cirkuszi játékokban, sem a kutyákkal
űzött vadászaton” (Avoda Zara
18/b.). Az ókori római teátrumokban és cirkuszokban ugyanis rendszeresen olyan
„játékok” folytak, amelyek tömeges állatöldöklésben csúcsosodtak ki.
Az egyik legkiválóbb
középkori rabbi, Rothenburgi Méír
(1220-1293) fogalmazta meg legpregnánsabban a vadászatról — a Biblia szellemében
— kialakult zsidó véleményt: „Aki kutyákkal történő vadászatot tart, mint a nem
zsidók, nem lesz helye a jövendő világban. Különösen tilos állatokat vadászni
íjjal, lándzsával vagy puskával, mivel egyébként is tilos enni a zsákmányból,
mert (az állat) sebei által, széttépve szenvedett ki, s mivel (elejtése)
szórakozás kedvéért történt” (Responzumai, 66/b.).
Az állatkínzás tilalmával
magyarázható, hogy a vadon élő, „nem tiszta” állatok elejtését és fogságban
tartását nem engedi meg a mózesi törvény. Az sem véletlen, hogy „az irgalmasság
parancsolatát” a Szentírás éppen az állatokkal való bánásmód példájával, a
fészekből kiemelt tojás előírásával fogalmazza meg. „Ha utadon eléd kerül egy
madárfészek, bármely fán vagy a földön, s benne tojások vagy fiókák vannak, és
az anyaállat ott pihen a tojások vagy a fiókák fölött, el ne vedd az anya alól
a fiókákat! Küldd el előbb az anyát, s azután vedd el a fiókát, hogy jó legyen
neked, s hogy hosszú életet élj” (Mózes V. könyve, 22. fejezet 6-7. vers).
Számos hasonló törvényt
találunk Mózes rendelkezései között, amelyek mind az állatok védelmét
szolgálták. Így például tilos volt bekötni a nyomtató ló szemét, amit az állat
megtévesztéséül gyakoroltak. Tilos volt a nyomtató ökör száját is bekötni
(Mózes V. könyve, 26. fejezet 3. vers): ha már munkát végez az állat, hadd
egyék is belőle. Nem engedték meg, hogy az ökröt és a szamarat egyazon járomba
fogják, mivel a gyengébb állat képtelen lenne követni az erősebb iramát stb.
A Biblia imént bemutatott
állatvédelmi előírásaival és tanításaival szemben sokan felvethetnék az
áldozatbemutatás törvényeit és gyakorlatát, amelyek mind a pusztai Szentélyben,
mind a későbbi jeruzsálemi Templomban a mindennapos szertartás részei voltak.
Szólhatnának a bűnbakról, amelyet évente egyszer, sorsolás útján választottak,
majd elkergették, száműzték a sivatagba, párját pedig feláldozták.
Az állatáldozatok valódi
céljáról és értelméről azonban maga a mózesi törvény szolgál magyarázattal: Az
állatáldozatok bemutatásának valódi célja ugyanis az volt, „hogy ne mutassák be
többé áldozataikat a kecskebakoknak (= az idegen isteneknek), amelyek után ők
paráználkodnának” (Mózes III. könyve, 17. fejezet 7. vers). Egyszóval, a pogány
szertartásoktól való visszatartás végett kellett áldozati szertartásokat
bevezetnie Mózesnek. Elvégre, a Talmud szavaival, Isten nem kívánja és nincs
szüksége áldozatokra, ezek csupán az emberek gyönyörűségét szolgálták (Menahot 110/a). A középkor legnagyobb zsidó tudósa, Maimonides véleménye szerint ez az isteni terv része volt,
hogy a pogány kultusz megszűnjön anélkül, hogy a nép felhagyjon az általa
megszokott áldozatbemutatással, amely különben összezavarta volna hitét és
gondolkodását.
Némileg összefügg az
állatvédelemmel a rituális étkezési szabályok (a kóserság) rendszere is. Ez
lényegében véve három csoportra osztható:
1. A megengedett
és a tiltott állatok listáját maga a bibliai törvény tartalmazza. Ezek
kiválasztásának egyik lehetséges okát a szakértők a biológiai egyensúly
megőrzésével magyarázzák.
2. Csak
szabályosan levágott és vértelenített állat húsa ehető, ennek pontos módját
azonban csak a szóbeli hagyomány őrizte meg, Mózes nem tartotta fontosnak
ismertetni. Az elejtett vadat és megtépett állatot viszont határozottan tiltja
a Szentírás, ezért a mózesi törvények értelmében és szellemében nincs vadászat.
3. „Ne főzd meg a
gödölyét anyja tejében” — a zsidó hagyomány ezzel indokolja a tejes és a húsos
ételek különválasztását, de szellemi értelemben az irgalmasság törvénye is az,
hogy tilos kegyetlenkedni az állatokkal. Így értelmezte ezt Alexandriai Philón, az időszámításunk kezdetén élt zsidó gondolkodó.
Ugyancsak az állatvédelemre
utal az a zsidó gyakorlat is, hogy tilos olyan fát kivágni, amelyen madarak
fészkelnek. A fák védelme ugyan inkább természetvédelmi kérdés, mégis érdemes
itt megemlíteni, hiszen a fakivágás tilalma közvetve az állatvédelmet
szolgálta. Mózes törvénye ugyanis előírta, hogy ostrom idején, a város
környékén található, termő fákat nem szabad kivágni. „Ha ostromolsz egy várost
hosszú időn át, hogy harcolj ellene és elfoglald azt, ne pusztítsd el a fáit, fejszét
eresztve ellene, mert annak gyümölcséből ehetsz, mert vajon ember-e a mező
fája, hogy ellene hadat viselj? Csak azt a fát, amelyről tudod, hogy
(gyümölcse) nem ehető, azt vágd ki” (Mózes V. könyve, 20. fejezet 19-20. vers).
Nagyon jellemző a bibliai
gondolkodásra a látszólag haszontalan növényekért való hálaadás — Isten minden
teremtményének ugyanis jól meghatározott helye, életének, fennmaradásának
értelme van! A sátrak ünnepén például, bibliai parancs alapján, a vallásos
zsidó ősidők óta ünnepi csokrot készít, hogy hálát adjon a Mindenhatónak a
bőséges termésért. A négyféle termésből álló csokor egyike a gyümölcsökért, a
másik a fákért, a harmadik a dísznövényekért fejezi ki köszönetünket. Az ünnepi
csokor negyedik eleme azonban a szomorúfőz vesszeje, amelynek látszólag semmi
haszna nincs, a hagyomány szerint az ilyen növényekért, az úgynevezett vadontermőkért mégis hálával tartozunk a Teremtőnek. Ez
azért különös és egyedülálló, mert az ókori ember mit sem tudott a természet-
és a környezetvédelem jelentőségéről, a növények fontos szerepéről a levegő
tisztaságában. A bibliai gondolkodásmód mégis — úgy tetszik — ráérzett modern
korunk egyik kulcskérdésére.
Az állat és az ember
együttéléséről és egymásrautaltságáról számos bibliai és talmudi történet szól.
Elég legyen Bileám (Bálám) szamarára utalni, aki
bölcsebbnek bizonyult gazdájánál, a nagyhírű varázslónál. Az állat héber szava
(hajá)
magyarul ennyit tesz: élő, a Szentírásban gyakran előforduló „élőlény” (nefes hajá)
kifejezés pedig szó szerint élő lélek. Ebből következik, hogy a bibliai
gondolkodásban az állatnak is van (animális) lelke. Az egyik zsidó irányzat
hívei, a karaiták, akik a Bibliához való visszatérést
hirdették, úgy vélték, túlvilági jutalmuk és büntetésük is van. A legnagyobb
zsidó gondolkodók (Szaádja, Maimonides,
Mendelssohn) ezt ugyan nem fogadták el, de hangoztatták: a Mindenható nem
vonhatja meg egyetlen élőlény jutalmát sem.
Az ókori zsidó mesterek
szoros kapcsolatban éltek állataikkal. „Tilos az embernek mindaddig ennie, —
tanította Jehuda, Ráv
nevében — , amíg előbb állatait meg nem etette. Hiszen a Bibliában ez áll: Adok
majd füvet a meződön, állataid számára, és csak azután olvassuk: Enni
fogsz, és jóllaksz” (Brakhot 40/a.). Ezért aztán
„Senkinek sem szabad állatot vennie, ha korábban nem biztosította számára a
szükséges táplálékot” (Talmud Jerusalmi, Ketubot 4, 8.).
A bensőséges kapcsolat talán
legszebb példája Aszi rabbi mondása, aki úgy véli, a
háziállat elhozza számára, otthonába a természet, a mezők üzenetét. „Soha nem
szólítottam a feleségemet feleségemnek, az ökrömet ökrömnek, hanem a
feleségemet így hívtam: házam, az ökrömnek pedig ezt mondtam: mezőm” (Sabat 118/b.). A jól ismert zsoltárvers is egymás mellé
helyezi az élőlényeket: „Embert és állatot segíts meg, Örökkévaló!” (Zsoltárok
könyve, 36. fejezet 7. vers).
Raj Tamás