Zsidóságismeret új megközelítésben
Száz jiddis szó

93. A pajesz

A zsidó vallásos élet témakörében utolsóként egy olyan jiddis szót tanulunk meg, amely egyes hagyományos zsidó csoportok egyik sajátos külső jegyét jelöli: a fül mellett olykor hosszan lecsüngő hajtincset, a pajeszt. Ezt a hajviseletet láthatjuk a New Yorkban (bronxi, brooklyni) vagy az izraeli Bné-Brakban és a jeruzsálemi Méá Searimban, a “Százkapu-városban” a férfiak, sőt a kisfiúk halántékán is. Holott nyilvánvaló, a bibliai zsidóság ezt a szokást még egyáltalán nem ismerte. Sőt, a középkori zsidókat ábrázoló képeken sem találkozunk ezzel a viselettel.
Címszavunk a héber péá (= a mező széle) szóból, pontosabban annak többes számú alakjából (péot) származéka, ám a Bibliában ez arra a törvényre és humánus gyakorlatra vonatkozik, amely szerint a gazda nem arathatta le a barázda szélén kimaradt gabonát, hanem a szegények számára kellett azt meghagyni. (Ez a mózesi törvény egyike azoknak a társadalmi igazságra törekvő tórai intézkedéseknek, amelyek a zsidó vallás magas erkölcsi színvonaláról tanúskodnak.) A kelet-európai zsidók (a jiddisben) azonban ezt a szót elsősorban saját fejük szélére, pontosabban az ott található, olykor szépen begöndörített hajtincsre alkalmazták.
Ám honnan ered a pajesz szokása? A régi egyiptomiak és néhány más, a zsidókkal szomszédos nép pogány szokását tiltja a Tóra a bál korchá (a kopaszság elleni) tiltásával (Mózes III. könyve 19. fejezet, 27. vers). Nem volt szabad levágni a szakáll szélét, sem körbe borotválni a fejet, mint ahogy ezt a pogány szokást egyes keresztény papok átvették. (Tanultunk erről a jiddis galach szó magyarázatánál.) A szír keresztények viszont, akárcsak egyes zsidó csoportok (az ókor végén, nehogy a pogányság bűnébe essenek) inkább megnövesztették hajuk szélét, a fürtöket szép tinccsé alakítva. A Sulchan Aruch (a XVI. század közepén keletkezett zsidó vallástörvénykönyv) még a pajesz hosszúságát is előírja.
Különös, de némely olyan külsőség, amelyeket általában zsidó viseletnek tartanak, nem egyszer idegen eredetű és nem is feltétlenül oly régi, mint gondolnánk. A kaftán (jiddisül zsipece) például hajdan a lengyel bojárok viselete volt. Manapság csak egyes ortodox (hászid) zsidók és moldvai keresztény szerzetesek hordják, mint a "lesüllyedt kulturális értékek" (a gesunkenes Kulturgut) maradványait. Amikor Tulceában, a Duna-deltánál jártam, a hajóról egy kaftános "zsidó" látványa miatt szálltam ki. Utána sietve, előbb a pajesz hiánya tűnt fel, majd amikor jiddis köszöntésemre egyházi szöveggel válaszolt, egyhamar kiderült a tévedésem…
A kaftán ünnepi (szombati) kiegészítése a prémből készült szőrmekalap (a strájmli), amelynek szélén tizenhárom prémdarab csüng lefelé, eredetileg szintén lengyel nemesi viselet volt. Mások szerint a prémkalap a lateráni zsinat döntésére vezethető vissza, amikor a Vatikán —megszégyenítésül — arra kötelezte a zsidókat, hogy kalapjukra állatfarkakat varrjanak. Az európai zsidók eleget tettek ugyan az intézkedésnek, de épp tizenhárom farkat tettek rá, ami a 13 zsidó törzsre (József két fiát külön számítva), a Maimonides által összeállított 13 hittételre és főként az Örökkévaló 13 tulajdonságára emlékeztette őket…
A kaftánhoz illeszkedő gartli (öv), amelyet a hászid zsidók ima előtt kissé szorosabbra kötnek, értelmezésében a perzsa dualizmusból, Zarathustra vallásából ered, aki két isten (s jó és a rossz) harcát hirdette. Hívei feltűnő övet viseltek, hogy a — úgymond — testük “jó” felső részét elválasszák a “rossz” alsó felétől…
Feltehetően egyiptomi eredetre vezethető vissza a nők parókája, a sajtli is. Hajdan — mint említettük — az egyiptomi papok borotválták fejüket és állukat kopaszra. Így tettek a fáraók és az előkelő asszonyok is, csakhogy ők parókával ékesítették magukat. Ezt a szokást bizonyos mértékig átvéve, férjhez menetelük alkalmával vágatták le a vallásos nők hajkoronájukat, nehogy más férfiak érdeklődését felkeltsék. Az ókor végén és a középkorban — ezt már korábban tanultuk — a férjezett asszonyok fejét “bekötötték”, mert a haj ősi szexuális szimbólum, vagy ahogy a Talmud mondja : széár beisá ervá, vagyis “a nő haja erogén”. Persze, ma a pompás műhajak korában egyedül a férj jár pórul. Míg a külvilág megcsodálhatja asszonyának szebbnél szebb frizuráit, intim kettesben a látvány nem éppen ugyanaz…
Van azonban egy olyan, az ortodox zsidók által mindmáig gyakorolt külsőség, amely viszont ősi idők óta kíséri a zsidóság útját. Ezt jiddisül cidáklinak (kis tálisznak) nevezik. A talit (tálisz), az imaköpeny ugyanis nem vallási törvény, hanem csupán annak négy szélén a rojt, amelynek szálai és csomói a vallási törvényekre emlékeztetnek. Ez volt az ókori zsidóság nappali viselete. A kék-fehér (később fekete-fehér) színű ősi népviselet tógaszerű köpeny volt, amelybe szinte — ahogyan azt az imádságban mondjuk is — “beburkolózunk”. Manapság ugyan a táliszt csak a reggeli imánál vesszük fel, ám a vallásosabbak ingük alatt, de nem közvetlenül a test felületén, mint hajdanán, egész nap viselik. A régi Magyarorazágon a cidákli két változata terjedt el: a hosszú, úgynevezett lájbcidákl (az egész felső testet takaró) és at ovszerűen kialakított pozsinyi cidákli. Ez utóbbi különösen a nagy nyári melegben volt előnyos…
A cidákli és a cicesz a múlt század második felében a modernebb zsidók ortodoxok elleni gunyoros támadásainak céltáblája lett. Ám maguk a vallásosabbak is használták e fogalmakat a humor területén. Így a régi jiddisben a ciceszbejszer (a cicesz-harapó) nem csupán túlbuzgót, de fukart, zsugorit, "smucigot" is jelent, olyasvalakit, aki fukarságában már a ciceszét harapdálja, hogy ne kelljen ételre költenie. Aki — úgymond — minden kézfogás után megszámlálja az ujjait…
Állítólag egyszer egy ilyen ciceszbejszert (történetesen az egyik vidéki hitközség dúsgazdag elnökét) megkérdezték a barátai:
— Miért utazik Ön Pestre minden alkalommal személyvonaton?
Mire ő magától értetődően így válaszolt:
— Mert az sokkal olcsóbb és még tovább is tart…

Raj Tamás