Zsidóságismeret új megközelítésben
Száz jiddis szó

91. A sajchet

A zsidó vallási (rituális) élet egyik fontos tisztségviselőjének jiddis elnevezésével folytatjuk most tanulmányainkat. Soron következő szavunk ugyanis metszőt jelent, aki az állatok kóser vágását és rituális ellenőrzését végzi. (Héberül sochét ubodék = vágó és vizsgáló.) A Talmud ugyan még szinte bárki számára megengedte ennek a feladatnak az elvégzését (a süketnémát, a balgát és a kiskorút kivéve), ám a későbbi évszázadok során a mészárosi teendő mégis önálló szakmává “nemesült” olyannyira, hogy (legalábbis Magyarországon) művelői féltékenyen őrizték “tudásukat”, így az utódlásról nem is gondoskodtak. (Manapság külföldről kell metszőt importálnunk.)
A zsidó mészárosnak persze nem csupán gyakorlati tudással és felkészüléssel (héberül simus) kell rendelkeznie, hanem a vallási irodalomban is némi jártasságot kell szereznie. Működéséhez három rabbi előtt vizsgát kell tennie, amelyről hivatalos oklevelet (héberül kabalá, jiddisül kabóle) is kap. Egyes sajchetok csak a szárnyasok levágásával foglalkozhatnak, míg mások szarvasmarhák, ökrök levágásával is foglalkozhatnak. Ez nem csupán fizikai különbség, mivel a metszőnek a nagyobb állatok tüdejét is át kell vizsgálnia vágás után, rituális szempontból. Sőt, mivel a Biblia, Jákob ősapánk csípőficamára való emlékezéssel, megtiltotta az állat forgóinának fogyasztását, a szarvasmarha hátsó felét ki kell zsigerelni (jiddis eredetű szóval rejnigolni). Sajnos, ma Magyarországon, a fent említett okok miatt ehhez már nem ért senki, így az egyébként kóserul levágott állat értékesebb, hátsó felét a zsidó mészárszékekben egyáltalán nem hasznosítják…
A metszők és a rituális élet más alkalmazottai számára hajdan kézikönyveket készítettek, hogy ismereteiket minél könnyebben elsajátítsák. (Az ilyen “sakterkönyvek” közül a legismertebbek az Óhel Jicchák = Izsák sátra, a Chájé Ádám = Az ember élete és a Chochmat Ádám = Az ember bölcsessége című, sokszor napvilágot látott kiadvány volt.) Érdekes, hogy az első tudós, magyarországi héber író, a XIV. században, Nagyszombatban élt Eizik Tirnau is egy vallási kézikönyv szerkesztője volt. Művének címe: Minhagim (= Szokások). A teljes vallási élet legnépszerűbb kézikönyve a Kicur Sulchan Aruch (A terített asztal összefoglalása), amelynek szerzője ugyancsak magyar, egy ungvári rabbihelyettes, Ganzfried Salamon (1904—1886) volt. (Ezt népszerűsíti egy nemrég megjelent kiadvány, Rosenberg Leopold: A zsidó vallás törvényei címmel.)
Hajdan, persze a rabbik ilyen kiadványokra nem szorultak rá: ők a törvények és a szokások eredeti forrásait kutatták és vitatták meg, amelyeket a Talmudban, Maimonides 14 kötetes főművében (a Misné Torában) és az első törvényhozók (héberül poszkim risonim) írásaiban találtak meg. A zsidó vallástörvénykönyv rendszerét a Kölnben született, de Toledóban élt kabbalista bibliamagyarázó, Jákob ben Asér (1269—1343) állította össze Arbaá Turim (= Négy sor) címmel. Ehhez írta kommentárként főművét az ugyancsak kabbalista tudós, Joszéf Káró (1488—1575) Bét Joszéf (= József háza) címmel. Érdekes, hogy Káró történetesen Toledóban született, ahonnan aztán gyermekként menekülnie kellett, mivel 1492-ben (Granada elfoglalása után) kiűzték a zsidókat. Törökországban települt le, majd az észak-izraeli Cfát városában létrejött kabbalista körhöz csatlakozott. Ott is halt meg, sírja ma is ott látható.
Főművének elkészítése után, Jákob ben Asér rendszerét megtartva, Káró 1550-ben (a kevésbé felkészültek kedvéért) egy közérthető kézikönyvet készített
Sulchan Aruch ("Terített asztal") címmel, amelyet már korábban is említettünk, mint zsidó vallásunk törvénykönyvét. A középkelet-európai (az úgynevezett askenázi) zsidóság körében ezt Mose Isszerlesz krakkói rabbi (1525-1572) kiegészítő megjegyzéseivel (Hagahot) együtt használják. Hadd ismertessük most az Olvasóval a zsidó vallástörvénynek ezt a sajátos, négy kötetbe sűrített rendszerét:

  1. Órach Chájim (= Az élet útja), amely a mindennapi zsidó élet, az ünnepek világát, valamint a liturgia gyakorlatát szabja meg.
  2. Jöre Déá (= A tudás útmutatója), a rituális élet szabályairól szól. Mivel a rabbi a sajchetok felügyelője is, Jákob ben Asér és Joszéf Káró műveinek e kötetét alaposan ismernie kell.
  3. Even Haezer (= A segítség próbaköve) a házasságjog törvényeit és az asszonyokra vonatkozó szabályokat tárgyalja.
  4. Chósen Mispat (= A törvény mellvértje) című kötet a bíróságokról és a polgári pered ügyek kezeléséről szól.

A zsidó mészáros, a sajchet véres feladatkörét hajdan sokan lenézték, nevét gúnyosan (a német eredetű bakter mintájára) sakterként emlegették. (Ezért, ha lehet, kerüljük ezt a sértő szóváltozatot!) Holott a régi vidéki metszők a hitközségek legjobban használható alkalmazottai voltak, feladatuk gyakorta igen sokrétű volt. Ha kellett, ők tanították a gyerekeket, ők olvasták fel a zsinagógában a Tórát (erről a lejnolás cikkünkben szóltunk), sőt többnyire a kántor (a cházn) mellett vagy helyett ők imádkoztak elő az istentiszteleten. (Ezt a régiek sácmácként rövidítették. A szóösszevonás feloldása: sliach cibur, moré cedek, vagyis “a község küldötte, igaz tanító”.) Ám a rituális metszők még az ilyen áldozatos munkájukkal sem vívhatták ki mindig a közösség megbecsülését (az oly nagyra becsült és általunk már tárgyalt kúvedet).
Történt egyszer, egy régi magyar zsidó hitközségben, hogy valamelyik hívő panaszát kivizsgálandó a hitközség elöljárósága elé citálták a zsidó mészárost. A rasekól (tudjuk: a hitközség elnöke) így kezdte számonkérő szavait:
- Sakter úr!
A község metszője azonban félbeszakította:
- Bocsánat, elnök úr, én itt, mint tudja, a hívők számára előimádkozó is vagyok, a gyerekek tanító bácsinak szólítanak, és csak az ökrök számára vagyok sakter úr!

Raj Tamás