Szinte közhelynek számít; egy-egy szó, esemény, történet mennyire mást jelent egyes korosztályok számára. A kiváló írónő alábbi története is tanúság rá.

Egy bikaviadal... és árnyéka

Barátnőm Spanyolországban járt. Hazajövetele után felkeresett. Spanyolország nagyon szép - lelkendezett. De - itt elkomorult a hangja - voltam bikaviadalon is. Nem akartam elmenni, de tudod, a társaság...
- Azonban más is történt azon a bikaviadalon, ezt neked el kell mondanom. A bika több sebből vérzett már, tántorgott szegény, én szemem előtt tartottam a kezem, csak néha néztem oda. Láttam a bika elestét. És akkor... mint egy film, képek jelentek meg e1őttem. Láttam a vagonokat, az Appelplatzot, ahol az életünkért a végkimerültségig álltunk, szemétbő1 ettünk és jégcsapbó1 ittunk, hogy az életünket meghosszabbítsuk, megmentsük. Láttam a krematórium iszonyatos füstjét. És én... ott, a bikaviadalon elkezdtem sírni. Először halkan, azután hangosan felzokogtam. Megszólalt valaki a társaságból. "Sajnálja a bikát? Ne sajnálja, ez a sorsuk." Mit tudták ők, hogy bennem mi megy végbe. Sirattam a múltat, de sirattam a bikát is.
- Mondd, mit érezhetett ez a szerencsétlen állat?
Komolyan hallgattam. Tudtam, hogy a barátnőmet meg kell nyugtatni.
- Hát, ha akarod tudni, mit érezhetett a bika, elmondom. Figyelj! Elsősorban én úgy gondolom, hogy az állatoknak is van lelkük, nemcsak ösztöneik. Amikor a bika kiszaladt a porondra, azt gondolta magában: "Hát ezért kényeztettek, ezért adtak mindenféle jó falatokat, hogy ünnepeljenek. Hát itt vagyok. De mi ez? Ki az az ember azzal a kendővel? Engem ne ingereljen, lehet, hogy csak játszani akar. Hát jó. Most megijesztem, feléje szaladok, hát elszaladt. Ennyire fél, pedig nem akarom bántani. De mi ez? Milyen mérgesen jön felém, miért haragszik rám? Jaj, az oldalam! Valami megszúrt, vérzek, ez nem játék. Hát akkor mi? Megint feléje megyek, most már én is mérges vagyok. Valami megint szúr. Jaj, de fáj, már menekülnék, de utánam jön, szúr és szúr. Már nem bírom. Erősen vérzek, menni is alig bírok. Mit döf belém? Dárdát, kardot? Milyen nehéz az oldalam, mindjárt elpusztulok. Emberek! Segítsetek! Ez meg akar engem ölni! Istenem! (Mert hiszen Te teremtettél), mi zajlik itten? Miért ujjong a tömeg? Miért örülnek, hogy én rogyadozok, elpusztulok? Feldobják a kalapjukat örömükben, ordítanak; milyen furcsák az emberek!"
Elhomályosuló szemével még egyszer körbenézett, és akkor... meglátott Téged. Az ujjongó tömegben EGY ember SÍRT, te sírtál. "Boldogan halok meg, mert EGY ember elsirat engem. Isten áldjon meg, te jóságos ember." Ez volt a szerencsétlen állat utolsó gondolata.
- Komolyan mondod, hogy ezt gondolta a bika?
- Hát persze. A legkomolyabban. Minden párviadalban van vesztes. Tisztelet és elismerés illeti a vesztest is, mert becsületesen harcolt az életéért.
- Köszönöm - mondta, majd mosolyogva hozzátette: Boldog vagyok, hogy sírtam. - Barátnőm elment. Az én lelkembe azonban mély szomorúság költözött. Eszembe jutottak a gázkamrákban elpusztult árva gyermekek, a piciny "vesztesek", akiket becsaptak, mert elhitették velük, hogy fürdeni mennek, és kedvenc játékukat szorongatva, boldog visítozással rohantak a gázba... Vajon AZOK között, akik az ártatlan gyermekeket az utolsó útjukra kísérték, akik becsapták őket, akik TUDTÁK, hogy mi vár rájuk, azok között volt-e valaki, akinek pokoli szívében egy cseppnyi szánalom ébredt?! Volt valaki?! Csak EGY! Csak egyetlen egy!
                                                            Bajor Klára