Zsidóságismeret új megközelítésben
Száz jiddis szó

83. A stetl

A kelet-európai, nagymértékben zsidók által lakott kisvárost jelentő jiddis szó a német Städtchen (= városka) megfelelője. Jól érzékelteti azt a sajátosan meghitt hangulatot, amelyet az itt élt őseink éreztek környezetük iránt. A kelet-európai zsidók mélyen megszerették az őket körülvevő szűkebb világot, még akkor is, ha az olykor ellenséges volt irántuk. Ha pedig távozniuk kellett (nem egyszer kényszer hatása alatt) mindvégig édes-keserű nosztalgiával emlékeztek rá. Gondoljunk csak a Hegedűs a háztetőn című musical főszereplőjének Anatevkáról szóló dalára.
Az egyik legkedveltebb jiddis népdal (Belz, májn stétele Belz) azt a galíciai zsidó kisvárost, stetlt siratja, amelyik a századfordulón tűzvész áldozata lett. Aki ismeri, jól tudja, hogy alig lehet szebb, mélyebb hazaszeretetről árulkodó dalt találni ezen a tájon. És egyesek mégis azt állítják rólunk, hogy “gyökértelenek” vagyunk…
Magyarországon is voltak olyan kisvárosok, ahol a lakosság jelentős része, olykor többsége is zsidó volt. Elsősorban a századelőn, Kelet-Magyarországon, különösen pedig a Kárpátalján találhattunk volna ilyen helyeket. Pesten meglehetősen későn, 1840 táján települhettek meg őseink. Akkoriban a belső Erzsébet- és Terézvárosban húzódtak meg eleink, különösen az úgynevezett Orczy-házban (a mai Anker-házak helyén). Itt múködött az első nagy zsinagóga is, ahol Wahrmann Izrael (a gazdaságpolitikus Wahrmann Mór édesapja) volt az első pesti rabbi. Az innen kiáramló neológ zsidók építették az 1859-ben felavatott Dohány utcai templomot, a statusquo irányzatúak 1872-ben a ma üresen álló csodaszép Rumbach utcai zsinagógát, végül az ortodoxok az 1910-es évek elején a Kazinczy utcait.
Számos várost zsidók alapítottak, így például Újpestet 1840 táján Löwy Izsák és testvérei, akik a Károlyi grófok birtokán ekkor bőrgyárat és egy kis munkástelepet (és persze, lakóival zsidó hitközséget) hoztak létre. (A deportálásban közel húszezer újpesti hittestvérünk, köztük nagybátyám, dr. Friedmann Dénes főrabbi pusztult el!) Többnyire zsidó munkások dolgoztak a múlt század közepén a külső Terézvárosban is. A Király utca végében állt a selyemgyár, ahol az Epreskertben szedett gubókat dolgozták fel, a munkásoknak a gyárban még zsinagógájuk is volt. (Mellesleg itt működött az egyetlen magyarországi reform-zsidó gyülekezet, élén Einhorn Ede rabbival, aki később Kossuth titkára, majd a kiegyezés után, Horn Ede névvel államtitkár lett.
A diaszpóra (tanultuk, a gólesz) történetében a szétszóratásban élő zsidók mindig egymás közelébe, egyazon városnegyedbe települtek. Erre részint az egymás iránti szolidaritás, részint a vallás betartásának jobb esélye vezette rá őket. A gettó tehát voltaképpen nem a külső kényszer következménye volt, hanem önkéntes választás eredménye. Hiszen például New Yorkban, Londonban vagy Antwerpenben, ahol pedig gettósítástól soha nem kellett tartani, a többnyire kelet-európai származású zsidók (mellesleg más odaszármazottak is) egy-egy városrészben vagy lakótömbben helyezkednek el. A kelet-európai stetl — különös módon — Nyugaton él tovább.
Gettó szavunk csupán a középkor végén jött létre. Így nevezték először a velencei zsidó negyedet, mivel az — feltehetőleg — eredetileg a hordókészítők (olaszul ghetto) utcája volt. Prágában már jóval korábban, a 10. században létezett gettó, csakhogy azt — akárcsak hajdan nálunk, Magyarországon — német szóval Judengassénak, vagyis zsidóutcának nevezték. A középkori gettó kapuit éjszakánként kívülről lezárták, ami annak idején a zsidóság szomorú helyzetét erősítette. Az is igaz, hogy olykor maguk a zsidók kérték — a csőcseléktől való félelmükben — a gettők felállítását. Így például Slomo Halévi burgosi rabbi javaslatára zárták le a mai is látható toledói zsidónegyedet.
Híres volt a napjainkban múzeumként szolgáló kismartoni (eisenstadti), a nagymartoni, a soproni, a pozsonyi, a székesfehérvári, az esztergomi és — természetesen — a budai “zsidóutca”. A középkori Budán eleinte a mai Dísz-tér és az — éppen a zsidók miatt szombaton zárva tartott — úgynevezett Szombati kapu (mások szerint Szombathelyi kapu) között terült el. Miután Nagy Lajos 1350-ben kiűzte, majd rövidesen visszafogadta őseinket, a mai Táncsics Mihály utca végében, a Bécsi kapuig jött létre a zsidóutca. (Így volt ez a török megszállás végéig, amikor a “felszabadítók” kegyetlenül legyilkolták a hősiesen védekező zsidó polgárokat. (1964-ben itt, a középkori nagyzsinagóga romjai alatt összeégett holttesteket találtak, akiket a rákoskeresztúri zsidó temetőben helyeztünk örök nyugalomra. A XVIII. század elejétől a mai Frankel Leó utca volt a Judengasse, egészen Óbudáig húzódva.
A gettó a holocaust idején vált a szörnyű diszkrimináció, sőt a zsidó tragédia szimbólumává. Holott hajdan a zsidónegyedek helyenként a kultúra fellegvárai voltak: például Velencében, Frankfurtban vagy Óbudán színház is működött ott. A gettóban élők sem voltak mindig — pejoratív értelemben vett — “gettózsidók”. A varsó gettó hős védőinek elődeit akár Magyarországon ias megtalálhatjuk. Evlia Cselebi török utazó a XVII. századi Budán, a Bécsi kapuval szemközt egy virággal díszített hatalmas ágyút látott. Megtudta, hogy ennek oka egy sikertelen ostromban keresendő, amely az egész várost, elsőrenden pedig a gettó lakóit fenyegette. A Bécsi kapun már beáramló sereget egy váratlan esemény torpantotta meg: a zsidóutca egyik lakója az ágyúhoz futott, s olyan szerencsése (vagy szerencsétlenül?) sütötte el, hogy az telibe találta az ostromló sereget…
A belterjes életforma persze nem maradt nyomtalanul sem a zsidóság sajátos társadalmában, sem környezetéhez való viszonyában. Ahogyan azt Franz Kafka mondta: a gettó falait könnyebb volt lebontani, mint azokat a falakat, amelyek a lelkekben emelkednek. Sok kiváló író dolgozta fel ezt a különleges világot, a ma már csak ezekből a művekből ismert stetl életét. És természetesen a zsidó humor is jól érzékelteti ezt a sajátos kelet-európai hangulatot. Hadd mondjak el befejezésül egyet ezek közül, azt a történetet, amelyet hosszú évekkel ezelőtt Vihar Bélától hallottam.
Élt Bucsacsban (abban a galíciai stetlben, ahol történetesen az egyetlen Nobel-díjas izraeli író, Smuél Joszéf Agnon is született) egy szegény szabólegény, aki némi pénzt örökölt, és kivett egy kis pincehelyiséget a zsidóutcában. Szeretett volna valami hangzatos cégtáblát készítemi, ezért kiírta a boltja fölé: A város legjobb szabója.
Jól ment a szabólegénynek, s nem sokkal később vele szemben egy másik nadrágszabó is boltot nyitott, s hogy lefőzze a konkurenciát, még hatásosabb cégfeliratot készíttetett: Európa legjobb szabója.
Alig telt bele két hét, és egy újabb kis szabócska jelentkezett. Egy sarokkal odébb ugyancsak kibérelt egy piciny műhelyt, s ő sem akart lemaradni társaival szemben. Ezért aztán a következő cégtábla került a boltja fölé: A világ legjobb szabója.
Nem is lett volna semmi gond, ám a megélhetés abban a stetlben sem volt éppen könnyű. Így aztán, mivel a szabólegények úgy-ahogy meg tudtak élni a foltozgatásból-varrogatásból, jelentkezett egy újabb jelölt is. A zsidóutca végében nyitott egy apró műhelyt. Cégfeliratot is akart hozzá készíteni. Sokáig gondolkozott, mit is írjon rá, amivel felülmúlhatja valamennyi konkurenciáját. Végül elkészült a tábla. Remélem, a tisztelt Olvasó kitalálta már, mi is volt rajta olvasható:
Az utca legjobb szabója…

                                                          Raj Tamás