A Sásdi Sándor évfordulóra

Ha élne, szeptember 3-án lenne 100 éves Sásdi Sándor, aki nevét csupa nagy betűkkel írta be a magyar irodalom történetébe.
Előrehaladott kora és betegsége ellenére élete utolsó pillanatáig dolgozott, alkotott, és csak a halál ragadta ki kezébő1 a tollat. A regényírás e nagy mestere 1992 májusában hagyott itt bennünket, írótársakat, barátokat és nagyszámú olvasóinak táborát. Negyven, mesterien megírt művel ajándékozta meg az utókort. Regényeinek témáit, alakjait a valóságból merítette: többségükben a magyar falu életét mutatja be. Jól megrajzolt jellemekkel kikapós asszonyfigurákat, elhagyott szeretőket, korcsmárosokat, kupeceket, rideg parasztokat elevenít meg. Műveiben e nyers színeket ellensúlyozza az író letisztult, magasrendű életszemlélete, a szenvedőkkel való együttérzése. Nem csoda, hiszen e XX. század minden borzalmát és szenvedését átélte.
Elemi iskoláit Sásdon, a középiskolát Pécsett végezte, és mindjárt érettségi után újságíró lett Budapesten. 1923-ban a Pécsi Napló munkatársa, majd 1928-ban főszerkesztő-helyettese. 1924-ben Földes Bélával az Új Írások című irodalmi folyóiratot szerkesztette.
Első, "Nyolc hold föld" című regényével a Nyugat pályázatán dicséretben részesült. Zsadányi Oszkárral könyvkiadót létesített, és képzőművészeti albumot szerkesztett. 1943-ban származása miatt elbocsátották a Pécsi Naplótól.
1944. november 4-én a dachaui koncentrációs táborba deportálták. 1945 júniusában tér vissza Magyarországra. 1955-ben József Attila-díjjal tüntették ki. A teljesség igénye nélkül felsorolom egynéhány megjelent regényét: Szívre hulló kő (1933), Egy nyár regénye (1935), Ősz (1937), Aratástól hóhullásig (1940), Könyörület (1942), Fehér kenyér önéletrajzi regény (1946), Árnyék (1958), Boldog hajlék (1960), A harmadik elmegy (1961), Szabálytalan szerelem (1980), Veronika (1986), Vacsorára hazatérek (1988).
Számos más írása is megjelent napilapokban és folyóiratokban. Az Új Élet számos novelláját, tárcáját és visszaemlékezését publikálta.
Felejthetetlenek maradnak számomra a vele folytatott beszélgetések, eszmecserék. Annak ellenére, hogy az Új Élet rendszeres olvasója volt, mégis nagy érdeklődéssel hallgatta személyes beszámolóimat is a magyarországi és a világ más országaiban élő zsidóságról, a hitéletrő1. Jóleső érzés és egyben kitüntetés volt számomra, hogy elismerően szólt az Új Életben megjelent írásaimról, verseimről is, és biztatott, hogy foglalkozzak intenzívebben prózaírással.
Hat évvel ezelőtt kísérték utolsó útjára a Kozma utcai temetőbe. Családtagjai mellett ott voltak barátai, tisztelői. Schweitzer József főrabbi búcsúztatta a magyar irodalmi élet e kiemelkedő személyiségét, a zsidó nép hű fiát. Most is fülemben cseng a főrabbi megrázó beszéde, különösen a befejező mondata: Nem intellektuális zsidó volt, hanem intellektusával együtt gyakorló zsidó életet élő, hithű fia megtépázott közösségünknek.
Sásdi Sándorra, e magának nagy népszerűséget kivívott íróra nemcsak az évfordulókon kell gondolnunk. E kiváló emberre és íróra, aki műveivel, regényeivel hozzájárult a magyar irodalom kincsestárának gazdagításához, mindenkor gondolnunk kell, és emlékeznünk reá.
Lazarovits Ernő