Zsidóságismeret új megközelítésben
Száz jiddis szó

73. A kóser és a tréfli

 Mindenekelőtt elnézést kérünk az olvasótól, amiért egy szó jogcímén kettővel ismertetjük meg. A kóser és a tréfli azonban két olyan szétválaszthatatlan fogalom, mint a fény és az árnyék. Persze, ez a hasonlat kissé sántít, hiszen ha nem látunk elég tisztán, minden bizonnyal nem az árnyékot fogjuk növelni, hanem a világosságot. Ezzel szemben, aki szigorúbb kóserságra törekszik, egyre több dolgot fog tréflinek tekinteni. Így aztán napjainkban egyesek számára nem elegendő a kóser, hanem ortodox kóser, streng (szigorúan) kóser, glatt (simán, valójában tökéletesen) kóser, legyen az a bizonyos étel. És ne higgyük, hogy nincs köztünk olyan, akinek olykor még a mehadrin min hamehadrin (a vallási törvények pontos betartására ügyelők közül a legpontosabbak) számára készült árú sem elfogadható…
Mindkét, egymással szorosan összefüggő jiddis szavunk a héberből ered: a kóser forrása a héber kasér, ami alkalmas jelentéssel bír, míg a tréfá eredetileg vadállat által széttépett, s így fogyasztásra alkalmatlan húst jelentett. (Manapság minden, nem kóser módon levágott állat húsa, sőt minden egyéb alkalmatlan étel tréflinek tekinthető.) Az elhullott állat húsa (héberül nevélá = dög) még ennél is szigorúbb elbírálás alá esik: áruba sem lehet bocsátani.
A kóser háztartásnak és ezen belül főként a kóser húsnak a zsidó vallástörvény szerint voltaképpen három előfeltétele van. (A kóser borról külön szólunk.) Ezek a következők:

  1. Csak a Tóra által megengedett állatok húsát szabad fogyasztani. Mózes III. könyve részletesen felsorolja (az V. könyv megismétli) azokat az állatokat, amelyek kósernak tekinthetők, például a marhát, a bárányt, a szárnyasokat stb. Sőt azokat is megtalálhatjuk ott név szerint, amelyek tiltottnak számítanak, így a disznót, a lovat, a nyulat stb. Egyesek úgy vélik, hogy ez a törvény végső soron a valóban hasonló egyiptomi életformából ered, mások higiéniai okokat keresnek, ismét mások a természetvédelem ősi megnyilvánulásait sejtik benne. Mindez azonban merő találgatás, hiszen ezek egyszerűen rituális törvények, amelyek irracionálisak, s a hagyomány szerint nem feltétlenül szükséges megkeresnünk az okát.
  2. A szarvasmarha forgóinát is el kell távolítani (ki kell zsigerelni), Jákob ősapánk bibliai harcára való emlékezésül. (Sajnos, ma már nincs Magyarországon olyan “szakember”, aki a zsigereléshez értene, így nálunk, a kóser mészárszékben hiába kérnénk — mondjuk — felsált…
    Különbséget tesz az Írás a megengedett és a tiltott halak között is. Az édesvízi halakból a harcsán és a kecsegén kívül valamennyi kósernak mondható. A XVIII. század végi Magyarországon a hitközségek közt valóságos viszály dúlt, amelyet a történelem "“kecsege-pör" névvel örökített meg, s a szegedi és az aradi zsidók mindmáig megengedik maguknak — a vallástörvény alapján — a kecsege élvezetét. Vajon valóban olyan jó íze van a kecsegének, hogy érdemes volt érte háborút viselni?

  3. A vér élvezetének tilalma. Ez a zsidó parancsolat olyan szigorú, hogy egy cseppnyi vért sem szabad fogyasztani. Az ókori Izraelben még az idegeneknek is megtiltották a vér élvezetét, hiszen ez a Bibliában, a világ minden népére vonatkozó, úgynevezett Noé fiainak hét törvénye között is megtalálható. A Szentírásban a vér a lélek szimbóluma, ezért mi zsidók még az állat vérét is elföldeljük, s ezt is egy külön vallási törvény írja elő. Különös, hogy a vérvádat mégis a zsidóság ellen használta fel évszázadokon keresztül az a keresztény egyház, amely ellen hajdan a rómaiak találták ki ezt a rágalmat….
  4. A Talmud korában még jóformán bárki levághatta — a rituális előírások szerint — az állatot, ma már csak az erre hivatott ember teheti azt, akit jiddisül sajchetnak (metszőnek) nevezünk. Vigyázzunk, a sakter szót ne használjuk, mert az gúnyos elnevezés. A metszőnek arra is ügyelnie kell, hogy az állat ne szenvedjen a vágás közben, ezért igen éles késsel, lehetőleg egyetlen mozdulattal kell végeznie feladatát. A húst egy órán át áztatni és fél órán át sózni, majd háromszor leöblíteni kell, hogy vér ne tapadjon hozzá. A májat főzés előtt alapon sütéssel kell vérteleníteni.

  5. A húsos és a tejes ételek különválasztása. A Tórában háromszor fordul elő ez a törvény: “ne főzd meg a gödölyét anyja tejében”. Ebből a hagyomány (a szóbeli Tan) azt következtette, hogy minden tejes és húsos (zsíros) ételt külön kell kezelni. Így aztán a zsidó konyhában hiába keresnénk paprikás csirkét, hacsak nem olyan tejföllel készítve, amely nem tejből származik. (Vallásosabb zsidó helyeken ilyen “segédeszközöket” mindig lehet vásárolni.) A tejes és húsos ételekhez egyaránt használható készítményeket, valamint eszközöket (például a kenyérkosarat, poharakat stb.) ugyancsak külön kezeljük, s ezeket “páros” (jiddisül parve) edényeknek nevezzük.
  6. A húsos, a tejes és a parve edényeket külön helyen tárolják, külön mosogatják és más-más abroszt, szalvétát, konyharuhát használnak hozzájuk. Magyarországon általában a húsost piros, a tejest kék színű textíliák “hitelesítik”. Így ha valaki belép egy zsidó konyhába, a kóser háztartást már ezek a külső jelek is messziről hirdetik.

Az imént tanult jiddis szavakat a mindennapi magyar beszédben, egészen más közegben is előszeretettel használják. Itt a kóser csupán egyszerűen jót, sőt olykor kiválót jelent, a tréfli pedig ennek épp az ellenkezőjét. A valódi kóser árú esetenként valóban jobb a többinél, csupán azért, mert tisztábban kezelik, jobban vigyáznak rá. Amikor Szegeden voltam rabbi, egy ausztráliai hittestvérünk kóser paprikát rendelt, amelyre rituális szempontból — a helyi kántorral együtt — nekem kellett felügyelnem. A gépeket természetesen alaposan megtisztították, az alapanyagot válogatták, tisztára mosták, nem keverték más anyagokkal stb. A munkafolyamat végén derült ki, hogy a kóser paprika egy osztállyal magasabb besorolást kapott minőségi szempontból…
A kóser és a tréfli magától értetődően a zsidó humorban is óriási területet ölel fel. Ebből a bő termésből választottuk ki ízelítőül a következő két kedves zsidó viccet:
Kohn félszegen lép be a tréfli mészárszékbe, majd rövid körültekintés után megkérdezi az eladót:
- Mibe kerül ez a szép felsál?
Ebben a pillanatban odakint hatalmas villám cikázik át, majd élesen megszólal a menydörgés. Kohn azonnal kilép a hentestől, feltekint az égre, széttárja karját, és felsóhajt:
- Mi ez, Uram, már kérdezni sem lehet?
Egy másik kedves történet szerint Kohn ugyancsak a tréfli henteshez fordul:
- Mennyibe kerül ez a hal?
- De, uram, ez nem hal, hanem, oldalas — jegyzi meg csodálkozva amaz.
Mire Kohn felháborodva válaszol:
- Én nem azt kérdeztem magától, hogy mi a hal neve, hanem azt, hogy mibe kerül…
És végül hadd álljon itt egy bizarr történet is. Zsidó indián lovagol a prérin. Betereli a bölénycsordát a karámba, előrántja a tomahawkját. Rápillant, majd keserűen így szól:
- Már megint a tejest hoztam el…

                                                                                                                                                                Raj Tamás