Scheiber Sándor
Scheiber Sándort Magyar Örökség-díjjal tüntették ki.

Scheiber Sándor, a nyelvtudományok doktora, főrabbi, az Országos Rabbiképző Intézet volt igazgató professzora, a debreceni Református Teológiai Akadémia díszdoktora, a szegedi József Attila Tudomány egyetem címzetes egyetemi tanára, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem címzetes egyetemi tanára, Kaplun-díjas, a Hebrew Union College, Cincinnatti díszdoktora, a Baltimore Hebrew College díszdoktora, a Jewish Theological Seminary, New York díszdoktora, az American Academy for Jewish Research, Boston rendes tagja, a Hebrew University, Jerusalem címzetes egyetemi tanára, a hebraisztika, judaisztika, orientalisztika, nyelvészet, klasszika-filológia, textológia, irodalomtörténet, irodalomtudomány, bibliográfia, néprajz, tárgytörténet, könyvtörténet, illuminált kézirattörténet, művészettörténet, ikonográfia, történelem, művelődéstörténet, epigráfia és régészet tudományának világhírű művelője, a magyar zsidó kultúra mindenese, mára szinte emblémája, jelképe, a magyar kultúra és a zsidó tradíció elválaszthatatlanságának bebizonyítója, a magyar esszéirodalom nagysága, a magyar zsidó prédikáció-irodalom nagysága, a szépirodalmi értékű magyar tudományos prózairodalom nagysága, Budapest és Magyarország hírnevének öregbítője, egy egész nemzedék vigasztalója és útmutatója, ezerhétszáz publikáció, köztük negyvennégy könyv írója, tudomány-, kultúra és társadalomszervező nagyság, Budapesten, a Kun utca 12. számú ház III. emeletének 27. számú lakásában született 1913. július 9-én, és ugyanitt halt meg 1985. március 3-án.
Születésének és halálának, s tegyük hozzá, napjai múlásának fö1drajzi azonossága, az, amit úgy hívunk, a szülőföldhöz való ragaszkodás, egyszerűen megható, megindító. Az 1930-as években rendkívüli tudományos felkészültséget szerez, magyar nyelv és irodalomból országos tanulmányi versenyen első díjat nyer, párhuzamosan tanul a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán és a Rabbiképző Intézetben. Rabbivá avatják, és sémi nyelvészetből doktorál. Ezután egy évet Angliában tölt, Oxford és Cambridge könyvtáraiban kéziratokat tanulmányoz. Külföldön éri a világháború kitörése, alig tud hazajönni. Ekkor már nemzetközi hírű tudós. Többször és csodaszerűen megmenekül a megöletéstől. 1944-ben elveszíti édesapját, és Budapesten, a Vadász utcai üvegház pincéjében, a karjai közt lövik agyon édesanyját. Talán ezért nem hagyta el Magyarországot.
A szellemi és fizikai romokból újjáépült a Rabbiképző Intézet. Szinte egymaga képviseli a holocaust utáni zsidó szellemi folytonosságot régiónkban, és biztosítja a magyar zsidó művelődés túlélését. Megszemélyesíti a reményt. Annak a ténynek, hogy ő lett a magyar zsidó tudományosság és szellemiség örököse, komolyságát, súlyát. felelősségét mélységesen megélte. Minden írásától megrendülünk. Minden munkájában, minden rezdülésében van valami katarktikus. Emlékek, transzcendentális viszonyok és valami mélységesen mélyről jövő, egyszerű fájdalom járja át tisztán tudományos rendeltetésű írásait is. Talán a holt tudósok írták általa, talán a megöltek munkálkodtak tovább az ő révén. Talán ezért nem hagyta el Magyarországot.
A szó igazi értelmében vett mesterei, azaz szellemi vezetői nem voltak. A legnagyobb hatást szakmailag Horváth János, emberileg pedig Heller Bernát gyakorolta rá. Egy tudományos tradícióhoz való hűséget és a Heller iránti szeretetet kell látnunk abban a tényben, hogy Scheiber folkloristaként is kiemelkedő volt.
Hiszen a Scheiber zsenialitását egyik legkorábban felismerő Lő
w Immánuel folklorista is volt, Heller pedig szíve szerint - erre a tudományterületre szánta őt. Bármi legyen is az eredete Scheiber Sándor néprajzi elkötelezettségének úgy, annyit és olyan minőségben alkotott e téren, hogy meg kellett volna kapnia valamelyik egyetem néprajzi tanszékét.
Ha tanszéket nem is, de baráti szívet kapott, jelesen Bálint Sándortól Szegeden. Az éhező Bálintnak pénzt küld, az üldözött Bálintot meglátogatja. Magántanári székfoglalóját 1949-ben az akkor még nem kiüldözött Bálint tanszékén tartja Mikszáth Kálmán és a keleti folklór címmel. Egyik legszebb, néprajzi ihletésű írását Asztalból koporsó barátja emlékének szenteli ezekkel a szavakkal: "Amikor az Alsóvárosi Plébániatemplomból kihozták a felejthetetlen barátom, Bálint Sándor koporsóját, szüntelenül arra gondoltam, hogy ezt is munkaasztalából kellett volna elkészíteni. Ezen értek és készültek örökbecsű munkái." A mélyen katolikus Bálinttal való barátsága a barátságtörténelem - ha van ilyen egyik legmeghatóbb példája. Talán ezért nem hagyta el Magyarországot.
A róla szóló nekrológokban, amelyek a The New York Timestól kezdve a Frankfurter Allgemeine Zeitungig mindenfelé olvashatók voltak megírták: Scheiber Sándor eredményei nélkül nem tárgyalható egy egyetemes középkori zsidó művelődéstörténet. Nekünk ő mégis a magyar kultúra és művelődés polihisztora. Amikor az MTA Irodalomtudományi Intézetében az Arany János kritikai kiadást szerkesztették, többször fordultak Scheiber Sándorhoz egy-egy vitás kérdésben döntsön az ő szava. Mostanában készült el a Petőfi Irodalmi Múzeumban József Attila kézirat katalógusa. Összeállítójától tudom, a Scheiber publikációk legfontosabb forrásaik közé tartoztak. Nemrégiben jelent meg Kosztolányi Dezső levelezése. A kötet szerkesztője mondta nekem: Scheiber cikkei nélkül nem lehetett volna összeállítani az anyagot. Haldoklása idejére eső munkája éppen Mikszáth-levelekkel volt kapcsolatos. Címzetes egyetemi tanári székfoglaló előadása lett volna ez Szegeden. Megpróbált írni, de nem bírta tartani a tollat. Feleségének diktálta a szöveget. Lemondóan jegyezte meg: "Már írtam annyit, ami elég lehet egy életnek." "Sokszori és csillogó csábítással szemben itthon maradtam. Marasztalt a magyar nyelv és irodalom szeretete" mondta hetvenedik születésnapján. Talán ezért maradt itthon, pedig hívták világszerte, egyetemi tanszékek, rabbiképző intézetek élére, sőt, az 1970-es évek elején felajánlották neki a jeruzsálemi Héber Egyetem központi könyvtárának főigazgató professzori állását is.
Amikor hagyatékának rendezésekor ráakadtam erre a felkérő levélre, azon tűnődtem, miből merített erőt ez a valóban könyvek közt és könyvekkel élő ember ahhoz, hogy elhárítson magától egy ilyen meghívást.
Scheiber naplójában találtam egy feljegyzést arról, hogy az egyik kelet-magyarországi hitközség rabbija 1944 nyarán, mielőtt fellépett volna hívei után a deportáló vagonba, letérdelt, megcsókolta a földet, és ezt mondta: nem ez a föld űz el engem.

Amikor 1985. március 7-én eltemettük Scheiber Sándort - tízezres, dermedten néma tömeg jelenlétében, akik ott voltunk, arra gondoltunk, hogy a magyar kultúra egy egész fejezetét adjuk át a rákoskeresztúri földnek.
                                                                                                                                                    Hidvégi Máté