Zsidóságismeret új megközelítésben

Száz jiddis szó

61. A sajfer

A legősibb zsidó hangszer (közismertebb héber neve sófár) még a nomád pásztorkodás korából ered. Egyszerű kosszarv, amelyet megtisztítanak, hegyét levágják, és máris fújható. Ám rendkívül sok történet, legenda kötődik hozzá: a hagyomány szerint az elso sófár annak a kosnak a szarvából készült, amelyet Ábrahám osapánk áldozott fel fia, Izsák helyett. Őseink (köztük Ábrahám, az “elso héber”) foként pásztorok voltak. A végeláthatatlan mezőkön és a sivatagban ezzel a hangszerrel gyujtötték össze nyájaikat, hívták egybe rokonaikat.

A sófár hangjai szinte végigkísérték a zsidó nép egész történetét. Ez a hangszer szólalt meg akkor, amikor kivonultunk Egyiptomból, a “szolgaság házából”, ez kísérte a Szináj hegyénél az Örökkévaló által adott Tízparancsolat szavait. A sófár hangjára omlottak össze Jerikó falai, mielott Izrael fiai elfoglalták volna, és hitünk szerint ez a hang jelzi majd a megváltás kezdetét.

Ma már csak a zsinagógában, újesztendo és az azt megelozo hónap (elul) reggelein fújják meg a sófárt. Az ókorban az engesztelés napján (jom kippurkor) is felhangzott a sófár, de csak minden 49. esztendoben: ez jelezte az 50. év kezdetét, a jóbélt (innen származik, görög közvetítéssel, jubileum szavunk), amikor a földek visszakerültek eredeti tulajdonosuk birtokába. Egyes közösségekben böjtnapokon, továbbá temetés alkalmával és (régente) a közösségi átok kimondására is használták. Ezekrol Scheiber Sándor professzor könyvében (Folklór és tárgytörténet) részletesen olvashatunk.

A sajfer (sófár) neve minden bizonnyal széphangút jelent, mert ez a szó az arámi sapír (= szép) rokona. A jeruzsálemi Szentélyben a sófár nyílását arannyal vonták be, míg a harsonák (chacocrot) szája csupán ezüsttel volt kiverve. A Szentély pusztulása óta tilos arannyal díszíteni a sófárt. Ott számos hangszer muködött, köztük az ókor egyik csodája, a víziorgona is, de mindezt eltiltották a rabbik, a pusztulás emlékére. Egyesek szerint a sófár régente több dallamot is megszólaltatott, csak ezek késobb feledésbe merültek. Az általunk használt három hangot eloírásosan úgy variálják, hogy az újévi Tóra-olvasás (emlékezzünk: lejnolás) után összesen 30 sófárhang hangzik el. Szombaton elmarad a fúvás, nehogy valaki magával vigye a zsinagógába a sófárt a szállítási tilalom ellenére. Ez is azt mutatja, hogy hajdan minden háznál, minden családnál külön ilyen hangszer állt rendelkezésre.

A sófár nem kísérohangszer, sot, a zsinagógai dallamok jó része mintha a sófár ihletésére született volna. Ez a hangszer befolyásolta többek között az újévi liturgiát: a ros hasaná délelotti istentisztelet (muszáf) hármas tagolása egyértelmuen a sófár ma ismert három hangjára épül. E három sófárhang mindegyikének saját neve és fontos, önálló jelentése van.

1. TKIÁ (fúvás) egyetlen éles, egyenes kürtszó a sófár elso hangja. Hajdan ez szólalt meg mindig, valahányszor egybe kellett hívni a népet. A pusztai vándorlás idején oseink ennek hangjára táboroztak le, vagy indultak tovább. Késobb ez jelezte az ünnepek (köztük a szombat) kezdetét és végét. Jeruzsálemben nemrég egy olyan feliratos kore bukkantak, amelyre ez volt írva: itt szólaltassa meg a kohén (a pap) a sófárt, hirdetve az ünnep beköszöntését és távozását. Manapság így jelzi az engesztelés napján a böjt végét egyetlen, hosszú sófárhang.

2. SVARIM (jelentése: törések) három elcsukló, sóhajtáshoz hasonló kürtszó. Hajdan akkor szólalt meg ez a hang, ha valaki meghalt, figyelmeztetve a rokonokat és a jóismerosöket: jöjjenek segíteni a gyászházba. A Talmudban olvasunk egy történetet arról, hogy az egyik rabbi éppen Jemenben jár, s egy kovácsmuhelyben tartózkodik akkor, amikor megszólal a sófár svarim-hangja. A kovács azonban tovább folytatja munkáját. A rabbi szóvá teszi: miért nem megy segíteni a gyászolóknak? A kovács ekkor azt válaszolja: nálunk muködik egy olyan szent egylet (chevra kadisa), amely a temetéssel és a gyászolók vigasztalásával foglalkozik. Mellesleg, ez az elso írásos említése ennek a ma már mindenütt muködo hitközségi intézménynek.

3. TRUÁ (jelentése: riadó) hét apró, szaggatott hang. Az ókori Izraelben ez a kürtszó bíztatta a népet háború idején, vagy ha valamilyen próbatétel érte oket. S bizony, szinte minden nemzedék életében akadt olyan megpróbáltatás, amikor erre a sófárhangra nagy szükség volt. Az Örökkévaló mindig megsegített minket a bajból, de nekünk is meg kell hallanunk, meg kell értenünk a sófár bíztató hangját. Nem véletlen, hogy éppen errol a harmadik sófárhangról nevezi Mózes törvénye a zsinagógai újesztendot jom truának, a bíztató sófárhang napjának. S hogy a három hang közül épp a harmadikat emeli ki az (a 89. zsoltárból vett) imádság is, amelyet ros hasaná, újév napján, közvetlenül a sófárfúvás után mindmáig énekelünk:

ÁSRÉ HAÁM JODÉ TRUÁ, HASÉM, BEÓR PANECHÁ JEHALÉCHUN “Boldog a nép, amely érti a sófár bíztató hangját: Örökkévaló, a Te fényedben járnak ok”.

Végül, engedtessék meg, hogy egy kedves történetet is elmeséljünk a sajferral kapcsolatban. Egyszer a régi, cári Oroszországban (vagy éppenséggel az ugyancsak hajdanvolt Szovjetunióban?) az egyik hitközség sófárja kilyukadt, pószullá, használhatatlanná vált. A határon azonban nem lehetett behozni külföldrol új sófárt. Már szeptemberben jártak, vészesen közeledett az újesztendo, amikor a rabbi elhatározta, hogy o bizony elhozza azt a sófárt Bécsbol: lesz, ami lesz.

Amikor a vonat visszafelé, az orosz határhoz ért, két finánc lépett a kupéba (mert a bizalom velük szemben sem volt tökéletes). Jelentoségteljesen megkérdezték a rabbit:

Van-e valami elvámolni valója?

A rabbi úgy tett, mintha nem hallaná.

Az idosebb vámtiszt most már szinte fenyegetoleg tette fel a kérdést:

Van-e valami elvámolni valója?

Há? vetette vissza a kérdést értetlenül a rabbi.

A finánc most már kijött a sodrából, és szinte üvöltve kiáltotta a rabbi fülébe:

Azt kérdeztem, van-e valami elvámolni valója?

A rabbi érzéketlenül viselte el az ordítást, majd hirtelen felvillant a tekintete, és kutatni kezdett a táskájában. Elovette a sajfert, szájával a fülébe dugta és úgy várta a vámtiszt kérdését. Amaz belekiáltotta a “hallócsobe”:

— Van-e valami elvámolni valója?

— Ja, az nincs — mondta nyugodtan a rabbi, és mosolyogva visszahelyezte a sófárt a táskájába...

                                                                                                Raj Tamás