Zsidóságismeret új megközelítésben

Száz jiddis szó

54. A barchesz

Említettük, hogy mindhárom szombati étkezés alkalmával a boráldás (a kiddus = megszentelés) után a családfõ felszeli a fonott kalácsot, amelyet nálunk barchesznak neveznek. A szó eredetét általában a héber brachot (jiddis bróchesz = áldások) kifejezésbõl származtatják (így tesz Jólesz László is a Zsidó hitéleti lexikonban), ez azonban csak népi etimológia. A judaikakutatók (köztük a magyar Kohlbach Bertalan és Scheiber Sándor) azonban már rég felderítették, hogy a szó eredete egy õsi germán legendával kapcsolatos.

A Rajna mellékén, ahol a 9-10. századtól nagy létszámú zsidóság élt, a lakosság erõsen hitt a Rajna folyó tündérében. Berchta vagy Barchte ugyanis a német néphit szerint hosszú, fonott szõke hajú leány, aki a Rajnán evezõ férfiakat elcsábítja. Az asszonyok, mintegy elhárító mágiaként (nehogy férjeik a tündér könnyû zsákmányául essenek) a kalácsot Barchte hajfürtjeinek mintájára fonták, s ezt Barchte's Haar-nak (Barchte hajának) nevezték. Az ott élõ zsidók persze minderrõl talán nem is hallottak, csak éppen átvették a kalácskészítés módját, s Barchte's alapján maguk is barchesznak mondták. Az természetesen nincs kizárva, hogy a szokást azért is szívesen vették át, mert eszükbe jutott a szó egybehangzása a bróchesz már említett vallási értelmezésével.

Mindenesetre jellemzõ, hogy Európán kívül mindenütt chalá (jiddisül chale) a fonott kalács neve, még Európán belül is csak Magyarországon vagy attól nyugatra használják a barchesz elnevezést. Nálunk viszont a chale (chalá) kizárólag egy vallási törvény neve, amely éppen a kalácsra vonatkozik. Mózes törvénye ugyanis elõírja, hogy mivel õsi idõben a papok földdel nem rendelkeztek, számukra minden tésztából ajándékot (héberül trumá) kellett juttatni. Ennek mértékét késõbb a szofrim (írástudók, az i.e. 5. századtól) a tészta 1/21 részében állapították meg. (A pékeknek, mivel a kenyérsütés volt a hivatásuk, csupán a tészta 1/48 részét kellett felajánlani.) A vallásos zsidó asszonyok (így édesanyám is) régente valahányszor kalácsot vagy más tésztafélét készítettek, emlékeztetõül az õsi törvényre, egy kicsiny darabot (legalább k'zájit, egy olajbogyónyit) lecsíptek belõle és a tûzbe vetették. Elõtte elmondták a hagyományos áldást: lehafris chalá min-haíszá (= Áldott légy Örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki törvényeiddel megszenteltél minket és megparancsoltad, hogy a sütési adományt leválasszuk a tésztáról). Manapság persze nem könnyû tüzet rakni a konyhában! Ha erre nincs módunk, jobban tesszük, ha ugyancsak az õsi törvényre való emlékeztetõül inkább adományt adunk (a tészta mértékében) a rászorulóknak...

A "chale" vételét kizárólag asszonyok gyakorolják: ez egyike annak a három törvénynek, amely egyedül a nõkre vonatkozik. Ezek közül kettõ (a kalácskészítés és a gyertyagyújtás) éppen a szombat köszöntéséhez is kapcsolódik. (A harmadikkal, a rituális fürdéssel majd késõbb, külön foglalkozunk.) Mindenesetre, ez a három talán a legfontosabb, ami a zsidó család fennmaradását biztosítja: a közös ünnepi étkezés, az otthon meghitt fénye és a családi tisztaság elõírása.

Szombaton és ünnepen mindig két barchesz van asztalon. Ennek több oka lehet: a legismertebb magyarázat szerint a pusztai vándorlás idején, amikor õseink 40 évig mannán éltek, pénteken kétszeres adag hullott, hogy szombatra is maradjon étel a nép számára, s erre emlékeztet a kettõs kenyér. Egy másik vélemény szerint a hajdanvolt Szentélyben kettõs kenyeret helyeztek az oltárra, s ezt idézi az ünnepi kalács. Manapság ugyanis minden zsidó család számára az asztal jelenti az oltárt, s minden rendes családapa ennek az oltárnak a fõpapja... S végül hadd említsünk meg egy prózaibb értelmezést is: régen, hétköznap egy-egy kenyeret szeltek föl minden étkezésnél, szombaton viszont kettõt. Amiképp kettõs gyertya is világít a szombati asztalon: az egyik hajdan a világítást szolgálta, a másik az ünnepi fényt biztosítja.

A barcheszt fogyasztás elõtt sóba mártjuk: a só õsidõk óta a föld szimbóluma. Ezzel a jelképes mozdulattal kísérjük a fölötte mondandó áldás szövegét: hamocí lechem min-haárec (= Áldott légy Örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki elõteremted a kenyeret a földbõl). Az áldás szövegének jiddis ejtésébõl (hamojci) ered annak a kis barchesz-darabkának a tréfás neve, amelyet minden jelenlevõ kezébe kap: ez a majci. Az õszi nagyünnepek táján (újesztendõ és a Tóra örömünnepe között) viszont só helyett mézbe mártjuk a "majcit", hogy édes legyen az esztendõ... Újabban egy jókívánságot is hozzáteszünk ilyenkor: saná tová umtuká, vagyis boldog és édes esztendõt! Tudnunk kell azt is, hogy szombatra mindig hosszúkás alakú barchesz készül, míg az újesztendõre (ros hasanára) kerek kalácsot sütnek. Azt akarjuk ezzel is kérni a Mindenhatótól: legyen számunkra kerek az esztendõ... Vidám, örömteli eseményre (esküvõ, bar-micvá stb.) úgynevezett szûde-barcheszt (lakomai kalácsot) illik süttetni, amely édes tésztából, sok-sok mazsolával készül.

A kalácsot (mint hangsúlyoztuk) mindig az asszonyok sütötték, de a családfõ szelte fel, miután a borra már elmondta a kiddust (a boráldást) és kezet mosott. S éppen ezel kapcsolatos a következõ, valóban megesett zsidó anekdota.

Jonathan Eibenschütz (16901764), a híres hamburgi rabbi és kabbalista Lengyelországban született, s eleinte mindenki csodagyereknek tartotta. Apja azonban nem mindig volt megelégedve vele. Egyszer így szólt hozzá péntek délután:

Menj, vegyél bort és barcheszt a kiddushoz!

Szívesen, édesapám, válaszolta a fiú , ha adsz pénzt.

Az apa kissé mérgesen azt mondta:

Fiam, pénzért mindenki tud vásárolni. Ha te olyan okos vagy, vegyél bort meg barchesz pénz nélkül!

Este, a zsinagógából hazatérve, a terített asztalnál már a kiddushoz készülõdtek, amikor az édesapa megszólította fiát:

Jonathan, hol a bor és a barchesz?

Apám, felelt kedvesen a fiú , borral mindenki tud kiddust mondani. Ha te olyan okos vagy, csinálj kiddust bor nélkül...

Az idõsebb Eibenschütz ránézett fia õszinte arcára, és elnevette magát. Ettõl kezdve õ is tisztelni kezdte a gyermek bölcsességét.

Raj Tamás