Zsidóságismeret új megközelítésben

Száz jiddis szó

52. A slachmónesz

Soron következõ jiddis szavunk egy olyan közkedvelt zsidó népszokásra emlékeztet, amely szorosan kötõdik a legvidámabb zsidó ünnephez, a purimhoz. Címszavunk eredete két összetartozó héber szóra vezethetõ vissza, sõt ez a két szó egyenesen a Szentírásból, pontosabban Eszter könyvébõl való: mislóach manot, vagyis ajándékok küldését jelenti.

A jól ismert (általunk már korábban tárgyalt) purimi történetet megörökítõ bibliai könyv végén arról olvasunk, hogy Eszter királyné rendeletet hoz az emlékezetes nap megünneplésének módjáról: "tegyék azt lakoma és öröm napjává". Elõírja, hogy ilyenkor mindenki "küldjön ajándékot a felebarátjának, valamint adományokat a szegények számára". (A rendelet elsõ részét világszerte mindmáig gyakorolják, a másodikat ki tudja, miért? kevésbé. Netán azért van így, mert az ajándék fejében mi is elvárhatunk valamit?)

Elvileg bármit lehet slachmóneszként küldeni, ám leginkább mégis a különösen finom purimi süteményekbõl szoktak egymásnak ízelítõt juttatni. (Ezekrõl a késõbbiekben részletesen szólunk.) A slachmóneszt többnyire a gyerekek viszik a szomszédokhoz-jóismerõsökhöz, mert akkor ott õk is kapnak egy kis kóstolót. (Egyes helyeken kétszer is felkeresik a gyerekek a baráti családokat purim napján: délelõtt a slachmónesszel, délután pedig álarcos maskarában, olykor kis mûsort is adva. Az elõbbi látogatásnál itallal-süteménnyel kínálják õket, a vidám kiselõadást pedig aprópénzzel jutalmazzák.)

A slachmóneszt mindig viszonozni kell: hadd lássák a szomszédok, hogy mi is tudunk olyan (sõt, sokkal finomabb) süteményt készíteni, mint õk. Néha ki sem bontják az ajándékcsomagot, hanem egyenesen továbbadják a következõ küldemény fejében. Így gyakorta megtörténik, hogy a fél falut (várost) megjárva végül is visszajut a slachmónesz oda, ahonnan néhány órával korábban útnak indult...

A purimi lakomát általában nem a megila (a bibliai Eszter-tekercs) olvasása után, hanem másnap kora délután, a mincha (délutáni ima) elmondása után szokták megtartani. Ilyenkor már a slachmóneszt mindenki elküldte és megkapta, úgyhogy nyugodtan hozzá lehet fogni a finomabbnál finomabb purimi sütemények elfogyasztásához. A lakoma után következett a karnevál. (A píremspíl kapcsán szóltunk már róla.) A perzsiai Szuza (a Bibliában Susán) városában (róla nyerte nevét az ünnep másnapját megörökítõ susán-purim) még a múlt században is az volt a szokás, hogy a megila-olvasás után a zsinagógában mindenki kapott egy-egy hamuba sült tojás és egy kis pohár likõrt: Eszter könyve szerint Susánban csak késõbb szûnt meg a veszély. A fõlakomát másnap délután a városon kívül, a mezõn költötték el. Itt elõre kijelölték minden család helyét, s az asszonyok a férfiakkal együtt ünnepeltek.

Magyarországon töltött káposztát vagy fiatal pulykát fogyasztottak a purimi lakomán, s hozzá ahogyan azt a Biblia írja "mindenki a maga mértéke szerint ihatott. Lakoma közben persze senki sem vetette meg a szeszes italt, hiszen tanultuk purimkor a zsidó ember "köteles" elveszíteni a józanságát. A híres krakkói rabbiról, a zsidó vallástörvénykönyv, a Sulchan Aruch kommentátoráról, Mose Isszerleszrõl (hagyományos rövidítéssel ReMÁ, 15251572) mesélik, hogy ilyenkor házról-házra járt, és figyelmeztette a lakomázó társaságot, jókedvükben meg ne feledkezzenek az esti ima elmondásáról...

Most pedig, engedtessék meg, a szokásos humoros történetek helyett a purimi süteményekrõl szeretnék szólni ideje már most elkezdeni a tanulást, hogy legközelebb mindannyian tudjuk, mit is küldjünk slachmóneszba egymásnak. Persze, rövidesen látni fogjuk, néha egy-egy étel neve is valamely tréfás átköltés eredménye.

Már a legismertebb purimi sütemény, a Hámán-táska is humoros nyelvi értelmezés szüleménye. Az askenázi (német) zsidók ugyanis megtanulták szomszédaiktól a Mohntasche (mákostáska) recetjét, csakhogy õk azt a maguk askenázi héber kiejtésükben Homon, azaz Hámán táskájaként hallották. A háromszög alakú süteményrõl azt képzelik, ilyen volt a gonosz perzsiai miniszter pénztárcája, másokat a kalapjára emlékeztet. Magyarországon a zsidók eltanulták környezetüktõl a barátfüle nevû sütemény készítésének módját, csakhogy õk azt inkább Hámán-fülének nevezik. Többnyire baracklekvárral töltik.

Sajátos purimi sütemény a kindli. (Német-zsidó eredetû jiddis neve a csecsemõre emlékeztet, s valóban pólyaszerûen csomagolják bele a mákot vagy a diót. Helyenként lekvárral is töltik.) A kindli modernebb változata a habos kindli, amelynek tetejébe tojáshabból készült díszt helyeznek. A háborús kindli békeidõben is készülhet: az olyan süteményt nevezik így gúnyosan, amelyben sok a tészta és kevés a töltelék...

Visszaemlékezéseiben Sebestyén Antal elmondja, milyen is volt a régi magyar vidéken a purimi bejgli. A lényege az volt, hogy a bejgli minél hosszabb, s hogy "két oldalt szárnyazott" legyen. Tehát egy darabig úgy nyúlik, mint egy hagyományos bejgli, majd két szárnyra válik és görbén két irányba folytatódik. Egyszóval a kétkarú szombati gyertyatartóra emlékeztet. Emlékei szerint a(z ilyen) bejgli "egyes egyedül purimra készíthetõ csak. No hiszen, próbálna csak valaki máskor is bejglit sütni! Tyû, annak nem volna otthon maradása..."

Valamennyi purimi sütemény királynõje azonban kétségkívül a flódni. Elkészítése rendkívüli gondosságot igényel. Az igazi flódni nem is hasonlít arra, amit flódni címén a cukrászdában kapni lehet. Mindenekelõtt az igazi flódni négyrétegû tölteléket tartalmaz: almát, diót, mákot és házilag készült (!) szilvalekvárt. Csakhogy valamennyi tölteléket külön kell megfõzni, majd egybe megsütni. Az almát borban párolják, a mákot reszelt citromhéjjal és sziruppal, a diót pedig mazsolával és rummal készítik elõ a sütésre. Persze, receptet nem írunk, hiszen ahány ház, annyi szokás, s fõként annyiféle a slachmónesz is...

Raj Tamás