A vér szerepe a Bibliában és a zsidó hagyományban
(Raj Tamás előadása, elhangzott a tiszaeszlári vérvád 120. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencián, Nyíregyházán, 2003. szeptember 11-én)

            Engedtessék meg, hogy előadásomat, amely a vérvád vallási hátterével foglalkozik, egy jól ismert idézettel kezdjem: „ „Testvéred vérének hangja kiált fel Hozzám” (Mózes I. könyve, 4. fejezet 10. vers). A Káin testvérgyilkossága kapcsán elhangzó bibliai idézet nem csupán azért jelentős, mert a „kiontott vér” és az „égbekiáltó bűn” közismert magyar kifejezésének itt leljük meg a forrását, hanem jól jelzi azt is, milyen jelentőséggel bír a Szentírásban és a bibliaolvasó milliók tudatában, sőt, mondhatni az egész európai (zsidó-keresztény) kultúrában a vér, illetve a vér szava.

            Ennek hátterében tudnunk kell, hogy a Szentírás szerint a vér a lélek szimbóluma, vagy ahogy a héber Biblia fogalmaz: „Óvakodj attól, hogy vért egyél, mert a vér az a lélek, s ne edd meg a lelket a hússal együtt” (Mózes V. könyve 12. fejezet 23. vers). Nem mindegy azonban, hogy a Szentírás eredeti héber szövege itt milyen szót használ a lélekre! A magyar nyelvben ugyanis egyetlen szót ismerünk (lélek), a bibliai héberben viszont hármat, amelyek mind mást és mást jelentenek: három különféle lelket. Nem kell ezen csodálkoznunk, hiszen az ókori görög tudomány talán legjelentősebb alakja, Arisztotelész is háromféle lélekről beszél. Szerinte létezik úgynevezett növényi, tehát vegetatív, továbbá állati, más szóval animális és csak az emberre jellemző szellemi, spirituális lélek. Az állatnak ezért — szerinte — két, az embernek háromféle lelke van.

            Jóllehet, a Bibliában is három egymástól eltérő szót találunk a lélekre, ezek nem pontosan felelnek meg az arisztotelészi fogalmaknak, nem is szólva arról, hogy a Szentírásban valamennyi Isten ajándéka. A héber nefes valójában az életet, a fennmaradást és szaporodást biztosító, érző lélek, amely a vegetatív és animális funkciók ellátására szolgál. A szellemi, tehát spirituális lélek a rúah, amely az egyes ember, egy-egy közösség vagy akár az egész emberiség, sőt Isten szelleme is lehet. (Ez az isteni szellem lebeg az ősvíz fölött a teremtés pillanatában, s amikor a kereszténység szentlélekről beszél, voltaképpen Isten szent szellemére gondol.) Végül a nesamá az egyes ember halhatatlan lelke, amely hitünk szerint halála után visszatér Istenéhez. A bibliai felfogás értelmében az embernek mindhárom lélek rendelkezésére áll, míg a növénynek nincs lelke, az állatnak pedig csupán érző lelke, nefese van.

            Nem véletlen, hogy a korábban említett bibliai idézetben éppen ez az utóbbi nefes kifejezés található, hiszen a vér az érző lélek szimbóluma, az állat és az ember esetében egyaránt. Köztudomású, hogy a vérontást Mózes törvényei szigorúan tiltják, s hogy a gyilkosság, akárcsak a vérfertőzés, a három legfőbb bűn közé számít. Kevésbé ismert az a fontos előírás, hogy a vért (az állat vérét) nem szabad fogyasztani, s hogy a kiontott vért (még az állatét is) el kell földelni. Ez a törvény nem csupán a mózesi parancsolatok között szerepel (többször is), de a minden emberre vonatkozó „Noé fiainak hét törvénye” között is megtaláljuk azt (Mózes I. könyve, 9. fejezet 4. vers). A vér élvezetét annyira szigorúan tiltották, hogy az ókori Izrael országában még a nem zsidó polgároktól is megkövetelték, ne egyenek — a példa kedvéért — sült vért, véres hurkát és semmilyen véres ételt.

            „Örök törvény legyen ez számotokra, minden lakóhelyeteken, hogy semmiféle faggyút és semmiféle vért ne fogyasszatok” (Mózes III. könyve, 3. fejezet 17. vers). A vér fogyasztásának mózesi törvényét később a próféták is szigorúan tiltották (Vesd össze: Ezékiel könyve, 33. fejezet 25. vers). Az első izraeli kir4ály, Saul korában (időszámításunk előtt 1030 és 1010 között) a nép a hadi zsákmányul szerzett állatok húsát vérével együtt fogyasztotta, amiért a Szentírás szerint komoly bűnt követett el, amiért kemény büntetésben lett része, s ki kellett engesztelni az Örökkévalót (Sámuel I. könyve, 14. fejezet 32. vers skk).

A(z állati) hús fogyasztását ugyan megengedi a Szentírás és a későbbi zsidó hagyomány, de úgy kell levágni az állatot (éles késsel, lehetőleg egyetlen vágással), hogy az állat ne szenvedjen, s hogy a vére kifolyjék. Éppen ezért alkalmaznak az egyes hitközségek hozzáértő, vallásos érzületű metszőket, úgynevezett sohetokat (népszerű szóval sakterokat). A kifolyt vért a metszőnek, áldásmondás kíséretében kötelessége elföldelni, akár egy holttestet. Egyébként máig szóló előírás, hogy a vért földdel kell meghinteni: ha például egy vallásos zsidó véletlenül megszúrja az ujját, a kiömlő vért földdel, porral vagy hamuval hinti meg.

A hús vértelenítése egyébként is, mindmáig a kóser háztartás egyik legfontosabb alappillére, hiszen az előírások szerint az ételbe egy szemernyi vér sem kerülhet. A Bibliából eredő törvényt ugyanis mindig és hagyományos körökben ma is olyan szigorúan veszik, hogy az egyébként (a fenti módon) kóserül levágott állat húsát még további fél óráig vízben áztatják, egy órán át sózzák, majd háromszor leöblítik, mielőtt főzésre-sütésre alkalmasnak minősítenék. Az állat máját (mivel az különösen véres) kívül-belül kiégetik, nehogy egy csipetnyi vért is fogyasszanak.

Hasonló okok, a vértől való irtózás, illetve annak a lélekkel való kapcsolata miatt tilos a házastársaknak a női ciklus idején (sőt, bizonytalanság folytán az egész átmeneti időszakban) nemi életet élni. Ilyenkor a férj és a feleség ágyát a hálószobában még külön is választják egymástól.

Joggal felmerül a kérdés, miért támadták a képtelen vérvád elképzelésével éppen azt a zsidóságot, amely ennyire ódzkodott a vér élvezetétől, amely ennyire tisztelte a vért, mint a lélek szimbólumát? Kétségtelen, hogy a római eredetű régi európai kultúrában nem értették a zsidó vallás különös szokásait, ám mégis érthetetlen, miként változott át épp ellenkező előjellel a zsidóságról alkotott kép, a környezet ítélete hogyan alakulhatott át előítéletté?

Mielőtt erre választ adnánk, vizsgáljunk meg két rendkívül fontos történelmi tényt. Néró császár korában, a vérvád első jelentkezésének idején a római birodalom lakóinak száma mintegy 60 millió lehetett, a birodalomban élő zsidók lélekszáma pedig 5-6 millió. A hagyományos római vallás és mitológia akkor már sokat vesztett népszerűségéből, így nem kell csodálkoznunk, hogy a zsidóság és a korai kereszténység szinte rohamosan terjedt. Néró felesége, Poppea például titokban előbb a keresztény, majd a zsidó vallás követője lett. Érthető tehát, hogy Róma komoly vetélytársnak érezte ekkor már mind a zsidóságot, mind a kereszténységet. (A kettőt akkor még nem volt könnyű megkülönböztetni, hiszen a korai keresztények a zsidó szokások szerint éltek. Sőt, az apostolok még a mózesi törvény értelmében tiltják el a népeket a legszigorúbban a vér élvezetétől: vö. Apostolok cselekedetei, 15. fejezet 20. és 29. vers, valamint 21. fejezet 25. vers).

Az is különös, miért éppen a zsidó húsvét (pontosabban a peszah) szertartásaival, tehát a pászkakészítéssel kapcsolódott össze a vérvád meséje? Elvégre a peszah csupán egyike a zsidó ünnepeknek, s nem sorolható a legnagyobbakkal, az újévvel (ros hasaná) és az engesztelőnappal (jom kipur) azonos rangsorba! Ugyanakkor a kereszténység számára a húsvét (és a húsvéti ciklus) magasan a legjelentősebb ünnep, a megváltástörténet lényegi része. (A karácsonyt a korai keresztények nem ismerték és még egyáltalán nem tartották meg.)

Ezután érthető, hogy a római korban és környezetben keletkezett alaptalan vád elsősorban a (zsidó szokásokat gyakorló) kereszténységgel, mintsem a hagyományos zsidósággal hozható összefüggésbe. A keresztény vallás, mint köztudomású, a maceszt (a pászkát, későbbiekben az ostyát) Jézus testeként, a széder estén szokásos és eredetileg az egyiptomi szolgaságból való szabadulás emlékére fogyasztott bort pedig a megváltó véreként szimbolizálja. A zsidó hagyomány misztikus átértelmezése a korabeli Rómában ismertté vált, és a már említett okok miatt a hivatalos körök ellenszenvét, sőt támadását is kihívta. Az első vérvádak ezért eleinte nem a zsidók, hanem a keresztények ellen irányult, s végső soron az a római propagandagépezet „remekművének” tekinthető.

A hatalomra jutott kereszténység (pontosabban a kereszténnyé lett római birodalom) legnagyobb vetélytársa, a zsidóság ellen fordította ezt a korábban ellenük fordított vádat. Elvégre a „zseniális” római koholmány nem csupán arra volt alkalmas, hogy lejárassa a hagyományos zsidó vallásosságot, de egyúttal alátámasztotta a megváltás-ünnep jézusi értelmezését, és rábírta a korai keresztényeket arra, hogy — a súlyos vád elkerülése érdekében is — felhagyjanak a zsidó szokások gyakorlásával.

Nem kétséges, hogy a vérvádaknak egyéb (főként politikai) indítékai voltak, ám a keresztény egyház(ak) antijudaizmusa 1882 tavaszán Tiszaeszláron, de másutt is, erős hatást gyakorolt a 19. század végi és a 20. század első felében tragédiába torkolló antiszemitizmusának kialakulására. A Nyíregyházán, százhúsz esztendeje hozott igazságtevő ítélet, sőt a holocaust szörnyű népirtása azonban  — úgy tetszik — kevésnek bizonyult arra, hogy ez a koholmány végleg feledésbe kerüljön.

II. János Pál pápa, a római zsinagógában tett látogatása alkalmával „idősebb testvérnek” nevezte a zsidóságot. Ám éppen ezért idézhetjük most újra a bibliai citátumot: „Testvéred vérének hangja kiált fel Hozzám”. Mi mégsem veszítjük el reményünket abban, ami itt, a konferencia bevezetőjében elhangzott, hogy ez a régi vád rövidesen csupán emlék lesz, s nem kell többé hadakoznunk ellene.

Felhasznált irodalom

Baron, Salo W.: Social and Religious History of the Jews. I-XIX: New York, 1993.

Berger, David: From Crusades to Blood Libels to Expulsions: Some New Approaches to Medieval Antisemitism. New York, 1997.

Hahn István: A zsidóság története. Bp., 1996.

Hahn István: Zsidó ünnepek és népszokások. Bp., 1998.

Raj Tamás: Lélek és lélekhit a Bibliában (in: Bibliaiskola. A Szentírás kulcsszavai és szállóigéi) Bp., 2003.

Strack, Hermann: Glauben und Aberglauben der Menschheit mit besonderer Berücksichtigung der Volksmedizin und des jüdischen Blutritus. München, 1900.