A zsidó vallás és a zsidóság rövid története

 A zsidóság a Biblia (a keresztény Ószövetség) népe, gyökerei azonban még ennél is messzebbre nyúlnak. A közelmúltban, Észak-Szíriában a régészek feltárták az ókori Ebla irattárát, az időszámításunk előtti 2600–2400 körüli időből, s ott szinte kizárólag bibliai héber neveket találtak. A városállam királya annak idején Ebrum volt, s ez a név azonos a bibliai Éberrel, Ábrahám szépapja nevével!

Az ősapák (Ábrahám, Izsák, Jákob) i.e. 1900–1800 körül élhettek, József az egyik hükszosz fáraó teljhatalmú minisztere lehetett. Miután az egyiptomiak ezt a szteppékről érkezett, nomád népet kiűzték, az ott maradt zsidókat rabszolgasorsra kényszerítették.

Mózes, minden bizonnyal, i.e. 1450-ben szabadította meg és vezette ki népét Egyiptomból. A Nádas tengeren való csodás átkelés után az egész környék legmagasabb hegyéhez, a Szinájhoz (Sinai) vitte őket, ott fogadta el a nép a két kőtáblára írt Tízparancsolatot.

Negyven éves pusztai vándorlás következett, amíg egy új, tettre kész nemzedék felnövekedett, maga Mózes sem léphetett az Ígéret földjére. A honfoglalást tanítványa, Jósua (Józsué) hajtotta végre, majd az országot felosztották a tizenkét törzs között. (Csak Lévi, a papi törzs nem kaphatott földet, ők tized fejében az összes közhivatalt és a Szentély szolgálatát látták el.)

A törzsszövetség a királyság létrejöttéig (i.e. 1030-ig) vezette az országot. Nagyobb külső támadások esetén a próféták és választott alkalmi vezérek (a bírák) szervezték meg a nép ellenállását.

Az első és a második királyt (Sault és Dávidot) a Szentírás szerint Sámuel próféta jelölte ki. Saul és fia, Jonatán a Délnyugat-Izraelbe települt tengeri nép, a filiszteusok elleni egyik csatában halt meg. A filiszteusok és Izrael másik nagy ellensége, Arám támadásait csak Dávidnak sikerült megtörnie. Dávid foglalta el, és emelte fővárosává i.e. 1003-ban Jeruzsálemet.

A jeruzsálemi Szentélyt Dávid nem építhette föl, mert „vér tapadt kezéhez”. Ez a feladat fiára, a bölcs Salamonra hárult, aki az ország virágzó gazdaságát és kereskedelmét is kiépítette. Ám túlkapásai miatt, halála után, az ország kettészakadt. A tíz fellázadt törzs északon külön államot hozott létre, Izrael névvel, míg a déli országrész, Dávid törzséről a Juda nevet nyerte.

Az asszírok, akik a föníciai városállamokat is elpusztították, felszámolták az északi országrészt, lakóit elhurcolták. (Későbbi sorsukat ma sem ismerjük pontosan, ezért őket „az elveszett tíz törzsként” tartja számon a hagyomány.) Jeruzsálemet az asszírok nem tudták elfoglalni, noha többször is megkísérelték azt. Itt működött a legtöbb próféta, s a nép itt erősebben kötődött a mózesi törvényekhez. I.e. 586-ban az újbabilóniai uralkodó, Nabukodonozor legyőzte őket, s az első Szentélyt elpusztította.

Juda lakói a „babilóniai fogságba” kerültek, hitüket azonban ott sem veszítették el, s végül a győztes perzsa király, Kürosz, i.e. 538-ban hazaengedte a nép egy részét. Újjáépítették a Szentélyt, Jeruzsálemet fallal vették körül, s ami a legfontosabb, a nép i.e. 445 őszén elfogadta legfőbb törvényéül, mondhatni alkotmányául a Tórát, s igyekezett állami és társadalmi életét ennek jegyében berendezni.

Ekkor következett az úgynevezett „csendes évszázad”, háborúk, forradalmak és villongások nélkül, amely időszak azonban a zsidóság talán legtermékenyebb, a későbbi kort jelentős mértékben meghatározó időszaka volt. I.e. 330-ban Izrael népe a görög hódítót, Nagy Sándort mégis felszabadítóként ünnepelte, utódai (a Ptolemaioszok, majd a Szeleukoszok) azonban egyre inkább elnyomták és kizsákmányolták az országot. Végül IV. Antiókhosz még a Tóra olvasását és más zsidó szokások gyakorlását is eltiltotta, sőt, a hellén életformát és Zeusz tiszteletét erőltette a lakosságra.

Ekkor, i.e. 167-ben tört ki a makkabeus felkelés, amelynek elindítója egy idős pap, Matitjáhu volt, aki öt fiával elűzte a kisvárosukba, Modiinba érkezett katonaságot. Gerillaháború kezdődött, amelynek vezére az egyik fiú, Juda Makkabi lett. Három évvel később, 164 decemberében visszafoglalták Jeruzsálemet. (Erre emlékeztet a hanukka ünnepe.) Hosszú harcok után, i.e. 141-től az ötödik fiú, Simon már királyi és főpapi címet viselt, új dinasztiát alapított.

A héber Biblia második részét (a Próféták könyveit) ekkortájt fogadták el Szentírásnak. A szabadságharc kitörése előtt, a csendes ellenállás éveiben ugyanis nem olvastak Tórát, hanem helyette történelmi krónikákat és prófétai beszédeket válogattak össze, amelyek emlékeztették a népet arra, mit is kéne olvasniuk a Tórából. Miután már újra tanulmányozhatták Mózes tanítását, úgy döntöttek, mellette a prófétai könyveket sem hanyagolják el, így alakult ki a haftará rendszeres olvasása, amelyről később még szólunk.

A makkabeus királyság idejétől két párhuzamos főiskola működött Jeruzsálemben, amelyek egymással vitatkozva hagyományozták tovább a „szóbeli tant”. Az iskolafők az úgynevezett tudós-párok voltak, közülük a legismertebbek (az időszámításunk kezdete körül élt) Hilél és Samáj voltak. Hilélt egyszer egy pogány megkérte, magyarázza el neki az egész Tórát, ameddig fél lábon tud állni. A mester így válaszolt: Ami neked nem kívánatos, ne tedd a felebarátodnak! A többi csak magyarázat, menj, és tanuld meg!

A makkabeusok rövidesen maguk is hellén hatás alá kerültek, s a dinasztián belül testvérháború is kialakult, így a nép elidegenedett uralkodóitól. A királyi ház mellett csak az úgynevezett szaddokeusok maradtak, akik úgy tekintették a makkabeus családot, mintha Salamon főpapjától, Cadoktól (Szaddoktól) származnának, s így jogosan viselnék ezt a címet. Velük szemben az esszéusok (= gyógyítók) kiszakították magukat a társadalomból, s a Holt-tenger partján építették ki a maguk zárt közösségét. A legtöbben, a farizeusok (= különállók) nem fogadták el törvényesnek a makkabeus királyságot, mivel a trónt csak Dávid leszármazottja töltheti be, s ezért a társadalmon belül hozták létre a maguk társadalmát, amelynek központja a zsinagóga és a tanház lett.

Végül az idegen származású Antipater behívta a rómaiakat (i.e. 63), akik megszüntették az ország önállóságát. Antipater fiát, a kegyetlen Heródest Rómában neveltette, és rövidesen őt ültette a trónra Heródes (i.e. 30–4) szinte az egész királyi családot, köztük saját rokonait is kivégeztette.

A kegyetlen római elnyomás ellen i.sz. 66-ban kitört az újabb szabadságharc, amelyet „zsidó háború” névvel ismer a történetírás. A római vezért, Vespasianust közben seregei császárrá emelték, a hosszú véres harcokat fia, Titus folytatta. Végül 70-ben Jeruzsálem elesett, a Szentélyt felgyújtották, és a győztesek hatalmas rabszolgasereget és zsákmányt hurcoltak magukkal Rómába. Masszada vára, a Holt-tenger közelében, még három évig tartotta magát, védői ezután sem adták meg magukat, inkább öngyilkosok lettek.

Jeruzsálem ostromát csak súlyosbította, hogy a városon belül is polgárháborús helyzet alakult ki. A békepárt vezére, az öreg Johanan ben Zakáj rabbi, szeretett volna megegyezni az ostromlókkal, a szélsőségesek, a zelóták azonban utolsó szál emberig kívántak harcolni, mint azt később Masszadában tették. Végül (i.sz. 69-ben) már halálra keresték az idős mestert, akinek azonban elterjesztették a halálhírét, hogy tanítványai, koporsóba rejtve kicsempésszék a városból. A rabbi Vespasianus elé vitette magát, akit jövendő császárként üdvözölt. A hadvezér jutalmat ígért neki. Ő viszont azt kérte, adja neki Javne városát, hogy ott tanulhasson és taníthasson. Így történt, hogy Jeruzsálem ostroma még tartott, ők pedig azon dolgoztak, miként maradhatna fenn a zsidóság a Szentély és a jeruzsálemi központ nélkül.

A Talmud és a zsidó középkor

A javnei (jamniai) iskola állította össze és fogadta el a héber Biblia harmadik részét, a Szentiratokat. (Itt találjuk a Zsoltárok könyvét, amely a zsidó imakönyv legfontosabb darabjait tartalmazza, a salamoni Példabeszédek és Jób könyvét (az úgynevezett bölcsességkönyveket), az öt tekercset, amelyeket az ünnepek sorrendjében olvasnak (a tavaszi peszah ünnepén az Énekek énekét, savuotkor Ruth könyvét, a jeruzsálemi gyásznapon Jeremiás siralmait, az őszi ünnepek végén, smini aceretkor a Prédikátor könyvét és purimkor Eszter könyvét). Végül három történeti munka került ekkor a Szentírásba: Dániel, Ezra és Nehemiás, valamint a Krónikák köníyvének két része.

Javnéban állították össze a mindmáig szokásos liturgia alapjait, továbbá azt a sajátos életformát, amely azóta is jellemzi és mindmáig fenntartotta, megőrizte a zsidóságot. Arra törekedtek, hogy az élet minden egyes apró elemére is szabályok és szokások rendszerét hozzák létre, hogy ezek egyfajta összetartozásra, közösségi életre szoktassák a népet. Itt lett egyértelműen a hit és a tudás a zsidóság legfőbb értéke, mert szerintük „a Tóra tanulása mindennel felér”.

Hadrianus császár korában még egy, az egész birodalmat megrengető zsidó szabadságharc zajlott le (132–135 között), amelynek vezére Simon Bar-Kochba volt, szellemi előkészítője pedig Rabbi Akiba. A rómaiak kénytelenek voltak a kor legjobb hadvezérét, Julius Severust Britanniából, három légiót pedig Pannóniából (a mai Magyarország területéről) Izraelbe irányítani. A bosszú iszonyú volt: a rómaiak az utak mentén 550.000 zsidót feszítettek keresztre, sokakat rabszolgaságba vetettek, Jeruzsálemet római katonavárossá tették, s még az ország és a főváros nevét is megváltoztatták. Jeruzsálem a császár családi nevéről az Aelia Capitolina (isteni Aelius), Izrael pedig a hajdan volt, de kihalt filiszteusokról a Palesztina nevet nyerte.

A zsidó főiskolák továbbfejlesztették a „szóbeli tant”, s lassan kialakították a törvények és tanítások rendszerét, a Misnát. Ez hat rendre (témakörre), s összesen 63 kötetre és egy bevezető kötetre oszlik. Ez utóbbi, a Brakhot (= Áldások) a mindennapi imákkal és liturgiával foglalkozik. A hat rend a következő:

  1. Zraim (= Vetések), amely a Tóra mezőgazdasági törvényeit gyűjti egybe és vitatja meg.

  2. Moéd (= Ünnep), amely a zsidó ünnepek és jeles napok szabályait tárgyalja.

  3. Nasim (= Asszonyok), a házasságjog kérdéseiről szól.

  4. Nezikim (= Károk), a bíróság, a polgári és a büntetőjog zsidó előírásait taglalja.

  5. Kodasim (= Szentségek), amely az áldozatokkal és a Szentély törvényeivel foglalkozik.

  6. Tohorot (= Tisztaság), a rituális tisztaság és a papi-orvosi előírások megtárgyalása.

A Misna lezárását Akiba tanítványa, Méir kezdeményezte, s végül Juda Hanászi fejezte be. (Ő 219-ben, Tibériás városában halt meg.) Ezután a főiskolákon, többszáz éven át azon vitatkoztak, hogyan vezethetők le a különféle törvények és szóbeli hagyományok a Tórából, illetve a Szentírásból. Így jött létre a Talmud, az ókori zsidóság nagy enciklopédiája.

A kereszténység hatalomra jutásával a zsidóság helyzete jelentős mértékben tovább romlott, ezért Palesztinában 360 körül a főiskolákat be kellett zárni, s csak a Babilóniában működő főiskolák foglalkozhattak tovább a zsidó tudományokkal. Ennek köszönhetően kétféle Talmudról beszélhetünk. Az egyik, a Jeruzsálemi, ugyan minden Misna-kötethez szól, de nem eléggé alapos, nem elég tömör, hiszen nem volt idő arra, hogy befejezzék. A másik a Babilóniai Talmud, amelyet csak 500 körül zártak le, de csak 36 kötetet és a bevezető könyvet tárgyalja: nem foglalkoztak azokkal a mezőgazdasági törvényekkel, amelyek csak Izraelben érvényesek, sem a Szentély törvényeivel, mivel azokat éppen nem gyakorolták.

Az arab hódítás után egységes birodalom jött létre, Belső-Ázsiától a Pireneusokig, s ezen a hatalmas területen élő zsidóság (még ha elnyomott kisebbségként is) bekapcsolódhatott a korabeli világ gazdasági, tudományos és kulturális vérkeringésébe, és az egyes zsidó közösségek kapcsolatot tarthattak egymással is. Így jöhetett létre a rés-galuta (a diaszpóra feje) és a gáonátus (a vallási és tudományos irányítás) intézménye. A babilóniai főiskolák véleménye perdöntő volt az egész birodalomban, küldöttei mindenhova eljutottak, pénzt és támogatást gyűjtve az iskoláknak.

Arab filozófiai hatásra indult meg a karaiták (olvasók) mozgalma, akik csak a Szentírást akarták elismerni, a Talmud gyakorlatát elutasítva. A rabbik ezért ismét behatóan kezdtek foglalkozni a héber Bibliával, és velük szemben, pontosították annak szent szövegét. Ez a maszóra, amely azután a héber nyelvészet és középkori költészet kifejlődéséhez vezetett. A zsidó tudományok és a héber irodalom egyhamar Jemenben, Észak-Afrikában, Itáliában és Spanyolországban is virágozni kezdtek.

Nagy Károly birodalmában (800 körül) is jelentős szerepet kaptak a zsidó kereskedők. Az úgynevezett radaniták a Rhone folyótól kiindulva jutottak el (a borostyánkő-úton) Oroszország északi vidékeire, a selyemúton (Magyarországon át) Turkesztánba és a levantei vagy fűszerúton egészen Indiáig. A Rajna mellékén és Lotaringiában, az ezredforduló táján, komoly zsidó közösségek jöttek létre. Itt működött Gérsom rabbi, akinek rendeletei mindmáig mértékadóak, valamint Rási (1040–1105), a Biblia és a Talmud legismertebb magyarázója. Az első kereszteshadjárat idején (1096-ban) azonban e virágzó közösségek jórészét elpusztították a rablásra áhítozó tömegek.

A zsidó Hiszdáj Ibn Saprut miniszteri rangot ért el a kordovai kalifátusban, amikor azonban meghallotta, hogy a kazárok zsidó hitre tértek, el akart költözni az új zsidó országba. Itt, Spanyolországban érte el a középkori héber kultúra virágkorát. A legkiemelkedőbb egyéniségek Slomó Ibn Gabirol költő, Sámuel Hanágid költő, miniszter és hadvezér, Ábrahám Ibn Ezra költő, bibliatudós, matematikus és világutazó, Juda Halévi költő és filozófus, Mose Majmuni (Maimonoides) filozófus, rabbi és orvos voltak.

Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd, a „katolikus” királyi pár azonban ígéretet tett gyóntatóatyjának, a főinkvizítor Torquemada Tamásnak, hogy az ország visszahódítása, Granada elfoglalása után kiűzik a zsidókat. Erre 1492-ben került sor, 11 nappal azután, hogy — jelentős zsidó támogatással — Kolumbusz flottája, Amerika felfedezésére, útnak indult. Néhány évvel később Portugáliából is kiűzték őket. A szegényebbek Észak-Afrikába és Törökországba, a módosabbak Itáliába és Németalföldre menekültek. A kényszerből áttérteknek az inkvizíció okozott további megpróbáltatásokat.

A reneszánsz létrejöttében is komoly szerepe volt a zsidóknak, különösen azoknak a fordítóiskoláknak, amelyek a klasszikus görög műveket (arab és héber közvetítéssel) latinra ültették, s így visszajuttatták Európába. Az úgynevezett nyugat-európai (rímes-időmértékes) verselést például a 10. században élt héber költők már használták, a szonettot pedig a 12. századi Mose Ibn Ezra.

A 16. század második felétől a kabbala virágkorát számíthatjuk. Ennek központja az észak-izraeli Cfát (Safed) városa lett. A Sabbatáj Cví vezette álmessiási mozgalom (1666 körül) azonban súlyosan érintette a kor zsidó közösségeit. Közvetve, ezek hatására született Kelet-Európában, a 18. század közepén a hászidizmus, az a népi vallásos irányzat, amely a tudás helyett az érzelmet, a vallásos szigorúság helyett a tánccal-dallal kifejezhető örömet állította középpontba.

A legújabb kor

 A 18. század végén indult meg, a vallásos ortodoxia és a misztikus hászidizmus ellenében, a zsidó felvilágosodás (héber szóval a haszkala), amelynek kezdeményezője Moses Mendelssohn német filozófus volt. Célja a zsidók törvény előtti egyenjogúsítása (az emancipáció), nyelvi és kulturális asszimilációja, beilleszkedése a polgári társadalomba és a vallás megreformálása volt. Hatására a zsidó népesség lelkesen kapcsolódott be az európai országok gazdasági-kulturális fejlődési folyamatába.

Ennek a fejlődésnek a 19. század végén jelentkező politikai antiszemitizmus (az oroszországi pogromok, a tiszaeszlári vérvád és a párizsi Dreyfus-per) szabott gátat. A váratlan események hozták létre a cionista mozgalmat, amelyet két magyar író-újságíró, Herzl Tivadar (1860–1904) és Nordau Miksa (1849–1923) kezdeményezett. Ők hívták egybe az első Cionista Világkongresszust (Bázel, 1897). Célja „zsidó otthon” létrehozása Palesztinában, vagy ahogy Herzl nevezte, az ős-új országban.

Mielőtt az I. világháborúban, 1917-ben az angolok megszállták volna Palesztinát, ígéretet tettek a zsidóknak (és külön az araboknak), hogy az ország Jordánon inneni, illetve túli területeit megkaphatják. (Ez a Balfour-nyilatkozat.) Később azonban megfeledkeztek róla, sőt, Transzjordániát egy hatalmától megfosztott, angolbarát arab dinasztiának juttatták. (Ez a mai Jordánia.) A különös intézkedések vezetettek a mai arab-izraeli konfliktushoz.

Közben Európában fasiszta rezsimek alakultak. A nagy világgazdasági válság után (1933-ban) Németországban Hitler is hatalomra jutott. Uralma a II. világháború kirobbantásához, megannyi véráldozathoz és a szörnyű holokauszthoz, a haláltáborokhoz, az auschwitzi gázkamrákhoz, mintegy hatmillió ártatlan zsidó kegyetlen meggyilkolásához vezetett. Ezt a tragédiát az európai zsidóság — érthető módon — mindmáig nem tudta kiheverni. A „jól szervezett”, „modern” technikai eszközökkel manipuláló tömegmészárlás ellen csak néhány helyen tudtak fellázadni az üldözöttek, például a varsói gettóban, ahol szinte csupasz kézzel szálltak szembe a német tankokkal.

A Szovjetunióban élő zsidók helyzete sem volt irigylésre méltó. Sztálin létrehozta a kínai határon, az Amur kanyarulatában levő szibériai Birobidzsánban az úgynevezett Zsidó Autonóm Területet, ahova több mint százezer zsidót deportált. (Nagy részük ott pusztult el.) A zsidó vallás gyakorlását és a héber nyelv használatát szigorúan tiltották, s még a megengedett, jiddis irodalom alkotóit is 1948-ban letartóztatták, közülük 33 írót és költőt egyetlen napon, 1952. augusztus 12-én, máig ismeretlen helyen kivégeztek. Később, 1980 körül mégis megindult a zsidó ellenállás (a refuznyik mozgalom), amelynek eredményeként sokan kivándorolhattak.

A második Szentély lerombolása óta él a vágy a zsidó népben, hogy visszaszerezze elpusztított országát, szabadon gyakorolhassa vallását. Izrael földje azonban mindig nagyhatalmi érdekek martaléka volt, a török szultántól az angol gyarmatbirodalom részévé vált. Az angolok gyarmati politikája ugyancsak hozzájárult a holokauszt áldozatainak magas számához, mert nem engedték be a náci vérengzés elől menekülő európai zsidókat. Izrael országában azonban mindvégig éltek zsidók, akik vállalták a nélkülözést, az arab törzsek támadásait, a kemény munkát, a heroikus hazaszeretet. Ezek az emberek megfelelő katonai felszerelés és erő híján gerillaharcokkal szálltak szembe a brit túlerővel, hogy annyi szenvedés után vége visszakapják ősi országukat. A holokauszt tengernyi szenvedése és véráldozata végre felébresztette a világ lelkiismeretét, hogy a zsidóság végre kapja vissza ősei földjét, és tagozódjon be a világ országai közé.

Így l948 május 14-én, sok újabb erőfeszítés árán végre Ben Gurion, Izrael országának miniszterelnöke végre kihirdethette a zsidó állam létrejöttét, amelyet az ENSZ is nagy nehezen elfogadott. A kihirdetés másnapján több arab ország hadserege támadt a fiatal államra. Az angol kém, Glubb pasa által vezetett Jordán légió a tűzszünet kihirdetése után foglalta el Jeruzsálem óvárosát, lemészárolva idős, vallásos lakóit.

Azóta több véres háború és terrortámadás érte a fiatal zsidó államot. Izrael a háborúkat ugyan megnyerte, de a békét még nem sikerült megteremtenie.

A zsidóság helyzete és lélekmegoszlása

Jeruzsálem és a Szentély pusztulásakor a római birodalom területén mintegy 60-70 millió ember élt, ezek hozzávetőleg 10 százaléka zsidó lehetett. Magában Jeruzsálemben közel 1 millió ember lakott. Így nem kell csodálkoznunk, ha mind a rómaiak, mind a hatalomra jutó keresztények legnagyobb vetélytársuknak éppen a zsidóságot vélték. Holott a zsidó vallás — természeténél fogva — nem térítő jellegű, így voltaképpen nem kellett volna komolyan tartaniuk tőle.

A középkori üldöztetések, a háborúk és a járványok következtében a zsidóság lélekszáma jelentősen csökkent, és csak az újkor végén indult meg növekedése. A növekedés a 19. századra volt különösen jellemző, s a századfordulón ez a szám megközelítette a 20 milliót, mintegy kétharmaduk Európában, főként annak közepén és keleti felén élt.

A 20. század közepén a zsidóság számára két alapvetően megrázó esemény zajlott le, amelyek döntően befolyásolják mindmáig a zsidóság fizikai és szellemi világát: az egyik a holokauszt szörnyű tragédiája, a másik a modern Izrael Államának csodával határos megalakulása. A holokauszt következtében 6 millió európai zsidó pusztult el, köztük mintegy 600.000 magyar. A részint Izraelbe, részint más, tengeren túli területekre történő kivándorlás ugyancsak csökkentette az európai zsidóság létszámát. Az arab (iszlám) országokból szinte a teljes zsidó populáció kivándorolt, többségük Izraelbe települt. 1993-ban például — veszélyeztetett helyzetük miatt — az izraeli légierő egyetlen éjszaka 17.000 falassa zsidót mentett ki Etiópiából.

Ma világszerte hozzávetőleg 14 millió zsidó él, közülük Izraelben mintegy 5,5 millió, Észak-Amerikában (Kanadában és az Egyesült Államokban) 5,6 millió, Latin-Amerikában is 1 millió felett, Európában mintegy két és félmillió, egész Afrikában 230 ezer (többségük a Dél-Afrikai Unióban), Ausztráliában 120 ezer, Óceániában pedig lélekszámuk nem éri el a százezret sem.

Az európai államok közül a legtöbb zsidó Franciaországban (600 ezer), Oroszországban (580 ezer), Ukrajnában (420 ezer) és Angliában (340 ezer) él. Németországba a volt Szovjetunióból történt bevándorlás következtében ismét mintegy 85 ezren élnek. Spanyolországban, ahol évszázadokon keresztül nem lakhattak zsidók, ma hozzávetőlegesen 14 ezren vannak.

Magyarországon a zsidóság lélekszáma a századforduló táján (1900 körül) megközelítette az 1 milliót, ami az összlakosság mintegy 8 százaléka volt. Ma — a holokauszt és a kivándorlás következtében — létszámuk, a becslések szerint, 80-90 ezer lehet, közülük 70-75 ezren élhetnek Budapesten, mivel a vidéki zsidóságot a fasiszták deportálták, s közülük csak kevesen tértek vissza.

Mit várhatunk? A zsidó vallás jövője

 Napjainkban, sajnos, újra tapasztalhatjuk az antiszemitizmus, az értelmetlen zsidógyűlölet újraéledését. Holott Auschwitz után már nem lehet felmenti az ilyen gyűlöletkeltést, nem lehet azt állítani, hogy „művelői” nem tudják, miféle tűzzel játszanak. Ugyanakkor viszont me, feledkezhetünk meg róla, hogy vallásos keresztény körökben — különösen a katolikus egyház bizonyos képviselőitől — azt a véleményt is hallhatjuk, hogy Isten nem vetette el az Ő népét, Izraellel nem bontotta fel szövetségét, mint azt ők korábban tanították. A pápa nemrég bocsánatot kért a zsidó nép ellen elkövetett bűnökért, és vannak már olyanok is, akik úgy vélik, zsidómisszió helyett inkább tanulnia kell az egyháznak a zsidóktól.

Jelenleg az emberiség történetének egyik konzervatív korszakát éljük.

Így a zsidó vallás általunk ismertetett irányzatai közül az ortodox lép előtérbe. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a mai zsidóságnak legfeljebb 5 százaléka követi ezt a vonalat. A zsidó vallásnak viszont mindig is egyik fontos velejárója volt, hogy a legkülönfélébb irányzatok, nézetek is helyet kaphattak benne, hiszen nincsenek kötelező dogmái. A hagyományokat őrző, konzervatív, de nem ortodox zsidóság világszerte a zsidó lakosság mintegy 15-20 százalékát érezheti maga mögött. A főként az Egyesült Államokban népszerű reform zsidó mozgalom is hozzávetőleg 5 százalékkal van jelen, a zsidóság többi része meglehetősen közömbös a vallás iránt, bár szolgáltatásait olykor igénybe veszi.

Keletközép-Európa zsidó népessége ismét szervesen bekapcsolódott a zsidóság vérkeringésébe, bár a volt szocialista országok egyikének-másikának politikai bizonytalansága és az újraéledő antiszemitizmus megnehezíti a zsidó öntudat fejlődését. A szomszéd országokhoz képest viszonylag Magyarországon él a legtöbb zsidó, nálunk régóta működő intézmények vannak, és a kulturális hagyományok is messzi múltra vezethetők vissza. Ezért a már korábban kialakult amerikai és izraeli zsidó szervezeti-kulturális központok mellett Magyarország, pontosabban a hazai zsidóság tölthetné be a környező államok zsidóságának centrális szerepét, ha a magyar zsidóság vezetői ezt az elképzelést magukévá tennék.

              Raj Tamás
                                                              (Részlet „Nem idegen közöttünk” című könyvéből)