A budai zsidó közösség története 1526 és 1686 között 

(Megjelent "Zsidók a törökkori Budán" címmel magyarul és angolul)

1. A közösség 16. századi története

A budai zsidók 1526-os kitelepítése

            A Mohácsi csata után Szulejmán szultán seregével továbbvonult észak, vagyis Buda felé. A város zsidó lakossága nem menekült el a törökök elől. Nekik nem volt félnivalójuk a töröktől, hiszen tudták: a moszlimok toleránsabbak a zsidókkal szemben, mint a keresztények. Ráadásul ismerték a nyugat-magyarországi helyzetet, ahonnan a kiűzetések elől inkább Budára próbáltak a zsidók beköltözni. A korabeli török beszámoló szerint „Budun várában (…) a feslett erkölcsű hitetlenekből a szegényeken és a zsidókon kívül senki nem maradt. Mikor a Napként ragyogó zászlók e város környékére vetették fényüket, az említett zsidók halotti leplet[1] akasztva a nyakukba, elébe jöttek a győzelmes hadseregnek, s a föld porához dörzsölve arcukat, kegyelemért esedeztek.[2]

            Zsidó forrásból is tudomást szerzünk az a török szultán fogadásáról: „Ekkor Szulejmán azt mondá: `Nékem 200 000 harcosom volt ma; hogy merészelhettek velem megütközni?´ Most Buda lakosait az Istentől jövő rettegés lepte meg, a várost otthagyták és elfutottak. De a zsidók a városban maradtak, az Istenhez kiáltottak s Ő szent helyén könyörgésüket meghallgatta. Szulejmán, kinek erről még nem volt tudomása, a városhoz közeledett. A (zsidó) közösség elöljárói elébe mentek, lábaihoz borultak, a várost neki átadták…[3]

            A korabeli keresztény források szerint ekkor borzalmas dolog történt. A törökök betörték a kaput és miután látták, hogy nincsen katona a városban, a zsidókra támadtak. Egyik forrás szerint a négy és fél ezer zsidóból csak húsz menekült meg.[4] Egy másik, kicsit későbbi híradás szerint a török csapatok mindent felgyújtottak, kiraboltak, tönkretettek, majd végül a Zsidó utcába mentek, ahol három és félezer zsidót megöltek és csak húsz élte túl.[5] A következő forrás szerint a zsidók 2500 embert vesztettek az ostrom alatt, és ez a forrás kiegészítésképpen hozzáteszi, hogy a törökök Boszniában is megöltek 20 híján 3500 zsidót[6]. Egy negyedik beszámoló szerint a szultán megkérdezte a zsidókat, hogy Budán akarnak maradni, vagy vele akarnak menni a birodalomba. A zsidók maradni akartak, erre a szultán megölette az idősebb férfiakat, majd a nőket, gyerekeket és a fiatal férfiakat rabságba hurcolta.[7]

Ezek a források bár különböző adatokat adnak meg a zsidók veszteségeivel kapcsolatban, de két dologban egyetértenek: a zsidókat a törökök ellenségnek tekintették, és komoly veszteségeket okoztak nekik. Feltételezésem szerint a teljesen képtelen adatokkal e források nem a zsidók iránt akartak szimpátiát kelteni, hiszen Nyugat-Európában a zsidókat ugyan megtűrték[8], de nem igazán kedvelték. E hamis híradások valódi célja az lehetett, hogy a törökökről minél sötétebb képet fessenek (kegyetlen, vérszomjas, senkit nem kímél), és a polgárok jobban támogassák a török elleni harcot.

Vannak olyan keresztény források, amely nem beszélnek emberveszteségről, hanem: „a terek császár az zsidókat Budáról hajóra rakata, Terekországba viteté és minden városonként elosztá…[9]; illetve „A zsidók, akik nagy számban éltek Budán … védték magukat … a szultán megígérte nekik, megtarthatják életüket … Végül rábeszéléssel elérte, hogy vele mentek Törökországba[10]; ezt erősítik meg a török és zsidó források is a következőkben:

Ugyanerről az eseményről Szulejmán naplójában szeptember 22-én a következő olvasható: Budin vaki olan jahudiszi szürgün aolunup, gemilere kojuldu[11]; magyarul: „A budai zsidók száműzve, hajóra rakatva”. Volt olyan török, aki szerint a zsidók számára „… hazájuk elhagyása a nyomorúságból való megszabadulás.[12]” Egy török szemtanú szerint Mohács évében a törökök Budáról több mint kétezer családot elvitetettek a Birodalomba[13]. Tehát a török forrásokban nem esik szó öldöklésről. Egy másik adat még a „száműzetést” is megkérdőjelezi, mert Joszéf ben Slomo, a zsidók vezetője kiváltságlevelet kap a szultántól, amit utódai még Abdelaziz szultánnal is meghosszabbítatnak 1868-ban.[14]

A képet színesíti a következő forrás, amelyben egy szemtanú szerint a török nagy veszteséget szenvedett 1526-ban Budánál, akkorát, hogy három napig temették halottaikat. Az elesetteket a zsidótemetőben földelték el[15]. A forrás szavahihetőségét rontja, hogy három évvel az esemény után íródott és nem valóságos adatokat közöl, ugyanis a török hadsereg nem foglalta el Budát 1541-ig, illetve 1526-ban nem szenvedett semmilyen veszteséget. Feltételezem, hogy politikai indokok motiválták a szerzőt, hogy bemutasson két dolgot. Először is, hogy a török hadsereg nem verhetetlen; illetve, hogy a törökök meg a zsidók közel állnak egymáshoz, különben a török nem használná a zsidók temetőjét; tehát ha a török ellenség, akkor a zsidó is[16].

Valójában Szulejmán tényleg hajóra rakatta a közösséget, és elszállítatta az Oszmán Birodalom belső részeire, és a zsidóknak nem volt választása. A nagy birodalmak vezetőinek szokása volt, hogy az állam érdekeinek megfelelően egy-egy népcsoportnak, vagy csak egyes foglalkozások űzőinek új lakóhelyet jelöl ki. A Török Birodalomban kevés volt a képzett kézműves, illetve a kereskedő, ezért volt erre a lépésre szükség. Más török forrás nem is nevezi meg a népet, hanem egyszerűen „kereskedőkről és kézművesekről” beszél[17]. Az áttelepített zsidóknak nem kellett áttérniük az iszlámra, de kiváltságos helyzetbe kerültek, nem terhelte őket a gyerekadó. Az Oszmán Birodalomban nem egyszer fordult elő áttelepítés: 1514-ben Perzsiából költöztettek át Isztambulba kézműveseket, illetve 1572-ben Anatóliából minden tizedik családot áttelepítették Ciprusra, hogy az ottani mezőgazdasági termelést segítsék[18]. 1453-ban, Konstantinápoly elfoglalása után a közelben lakó „vidéki” zsidókat betelepítették a fővárosba, hogy segítsék az újjáépítést.[19]

A korabeli utazó, Hans Dernschwam nem csodálkozott, hogy a zsidókat nem rabszolgaként kezelték: „Valóságos csodának tartják, hogy amikor Buda elfoglalása után a török az ottani zsidóságot ide, Konstantinápolyba szállította, nem engedte eladni őket, hanem szabaddá nyilvánította őket, s csupán adózási kötelezettségüket állapította meg. Ha áruba bocsátotta volna a budai zsidókat, ez az egész törökországi zsidóság romlását vonta volna maga után, mivelhogy – szokásaik értelmében – kötelesek lettek volna kiváltani őket.[20]

Nem szabad azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy a fogoly nem tud adót fizetni.

Van olyan vélemény is, hogy Szulejmán nem az összes zsidót telepítette át, hanem csak azokat, akik a birodalom számára szükséges munkákat végeztek, a többieket Budán hagyta.[21] Ennek ellentmond, hogy a zsidó városrész sokáig lakatlan volt[22].

Az áttelepített budai zsidók még nagyon sokáig megtartották saját szokásaikat új lakhelyeiken is, több generáción keresztül elkerülték a beolvadást más zsidó közösségbe, sőt egyes helyeken nézeteltérésbe is keveredtek az ottani zsidókkal a különböző szokások miatt. A zsidóság csoportjaiban a mindennapi élet szokásaiból (héberül: minhág), amelyeket eredetileg nem írnak elő vallási törvények, kötelező előírások válnak. Csakhogy ezeket a szokásokat meg lehet változtatni, illetve el is lehet törölni. E szokásokat a helyi közösség mindennapi élete alakította ki, ezért különböznek ezek országonként, városonként, esetenként városon belül is[23]. Egy új közösségbe kerülő zsidó egyénnek alkalmazkodni kell a befogadó közösség minhágjaihoz, de egy új helyre került közösség megtarthatja a saját szokásait[24]. A budai zsidó közösség askenázi[25] eredetű volt, a török birodalom közösségei pedig szefárdok[26]. A zsidóság e két csoportja között lényeges kiejtésbeli[27], liturgiai[28] és szokásjogi[29] különbségek voltak és vannak a mai napig.

A budai zsidók birodalombeli életéről több forrás is megtalálható: A Genezáreti-tótól nyugatra található Cfatban[30] 1554-ben 12, 1564-ben 15 „magyar” család élt[31]. 1619-ben itt jesivát[32] is alapítottak a budaiak, illetve szegényeket támogató alapot szerveztek egy budai zsidó, R. Noah pénzén[33].

A közösség egy része Szófiába, onnan pedig Kavala városába került, ahol rabbit is választott Matitja ben Natan személyében. Ehhez a rabbihoz fordultak később a Budán újra megjelent zsidók, ha valamilyen vallási problémájuk volt[34].

Vidinben, Szalonikiben és Konstantinápolyban voltak még budai közösségek melyeket sajátos héber kiejtésükről ismertek meg[35].

A Török Birodalomban megtalálható budai eredetű közösségeknek a következő elnevezéseik voltak: Hagar[36], Üngürüsz, Buduniak[37] gyülekezete.

Egy 1553-as forrás szerint Buda elfoglalása után Isztambulba telepített zsidóknak jó a helyzetük: szabad emberek (nem lehet őket eladni), szabadon kereskedhetnek, saját stílusukban öltözködhetnek[38].

Az isztambuli budai közösség zsinagógája 1554-ben leégett, a zsidók a német zsinagógába jártak azután, mindezek mellett 1603-ban a budai közösség saját taslich szertartást[39] rendezett[40].

Nem minden budai zsidó akarta a budai szokásokat megtartani, mert a törökországi rabbik egy olyan határozatot hoztak, hogy a budai minhág alól fel van mentve az illető, ha ezt három rabbi[41] írásban megengedi neki[42]. Például a budai zsidók a Tisa BeÁvi[43] böjt előtt nem kereskednek, de a vallási jog ezt nem írja elő, csak azt, hogy ez előtti 21 nap alatt nem szabad vidám összejöveteleket, esküvőket, stb. tartani. Joszéf Karo[44] rabbi szerint ez nem ellenkezik a törvénnyel, s ha a budaiak így jobban gyászolnak, tegyék[45].

A budaiak közösségének különállása Plevna városában ahhoz vezetett, hogy a többi zsidó kiközösítette és kiátkozta a budaiakat. Tilos volt a budaiakkal együtt lenni, örömükben és gyászukban osztozni; miattuk a plevnai zsidók nem állnak ki a vajdánál[46]; nem taníthatnak, és nem tanulhatnak a többi zsidóval. De két rabbi, Joszéf Lévi és Lévi Jichak ben Jákov, illetve más Balkán-félszigeti rabbik érvénytelenítették a döntést azzal az indokkal, hogy csak egyéneket lehet kiátkozni, csoportot nem[47].

A Responsum-irodalomban számos olyan agúna[48] levele található, akik elvesztették férjüket, és kérik, hogy nyilvánítsák őket özvegynek, hogy férjhez tudjanak menni[49].

Ezeken a forrásokon kívül más adat a budai eredetű zsidókra nem található. A források hiánya azzal magyarázható, hogy ezek a zsidók egy-két generáció alatt elvesztették különállóságukat, üzleti-családi kapcsolatba kerültek az adott városban lakó zsidókkal, felvették azok szokásait; esetleg csupán a családban élt tovább a hagyomány, hogy ők budai eredetűek[50]. A kitelepített zsidók egy része visszaköltözött Budára.

A zsidók visszatérnek Budára

            Mint korábban jeleztem, van olyan nézet is, amely szerint Szulejmán nem szállíttatott el minden zsidót a Török Birodalomba, hanem csak a birodalmi szempontból hasznos kézműveseket és kereskedőket. Az nagy biztonsággal feltételezhető, hogy a zsidó lakosság száma erősen megcsappant, hiszen a Zsidó utca 1529-ben lakatlan volt[51].

            A budai zsidó polgárok házait sokan szerették volna maguknak megkaparintani. A Magyar Királyság zavaros belső helyzete, az állandó bizonytalanság arra késztette a tehetősebbeket, hogy stabil értékkel bíró ingatlanokat szerezzenek maguknak, illetve e házak üresen álltak, és így, jutalomként meg lehetett őket szerezni[52].

            Az első oklevél már 1526-ból származik, amikor II. Lajos király özvegye, Mária királyné Kis Mendel budai zsidó kőházát jutalmul Thurzó Elek udvarmesterének, szarvaskendi Sibrik Gergelynek adományozza. Az adomány indoklásában az adományozott méltatása mellett szerepel az is, hogy a nevezett zsidó a törökök pártjára állt. Ezt az adományt I. Ferdinánd egy évvel később megerősíti[53].

A Mohács utáni belpolitikai életre jellemző, hogy Szapolyai is adományozott házat Budán: 1527 január 1-jén a budai Szent Márton (volt Zsidó) utcában levő házat, amely Oroszlán[54] zsidóé volt, Sárhajú János budai polgárnak adományozza[55]. Valószínűleg az említett polgár Ferdinánddal is jó kapcsolatban volt, mert ugyanezen év december 9-én Ferdinánd neki adja Weres Ábrahám fiainak, Jakab, Izsák és Márton zsidóknak a budai Zsidó utcában levő házát is[56].

Ferdinánd saját maga is hozzájárult az adományozásokhoz: 1526. december 26-án a budai Mendel Izrael prefektus házát Peregi Albertnak juttatta[57]. Majd 1527. december 5-én megerősíti saját augusztusi 1-jei döntését, amelyben Szapolyai zelynai (szlavóniai) várát és tartozékait, köztük a budai zsidó házakat, Mihalevics Péternek, Jánosnak és Péter fia Andrásnak adja[58].

1528-ban kimutatás készül Ferdinánd király ingatlanadományairól, melyben két zsidó ház szerepel: Mendel Izrael prefektus és Izrael zsidó háza[59]. A kimutatás nem egészen pontos, hiszen tudunk más adományokról is.

Az utóbbi állítást megerősíti a következő forrás is, amelyben Ferdinánd király 1528. február 26-án Olasz Dávid és a zsidóságból kitért Szerencsés Imre[60] Ábrahám nevű fiának (David Itali; Abraham, filii Emerici Zerenches, condam ex iudeo baptisati) a budai Zsidó utcában levő házait Fychor Jánosnak, Thurzó Elek familiárisának adományozza[61]. Ezen a napon Ferdinánd másnak is juttatott zsidó házat: Gazdag Jakab és Nagy Izrael (Jacobi Gazdag, Israelis Nagh) házát a budai zsidó utcából Pavdi Angyal János, Mátyás és Balázs testvérek kapták. Ennél az adományozásnál látszik a korabeli Magyarország zavaros közjogi-politikai helyzete, hogy Budát mindenki magáénak vallja, mert ezt a házat Szapolyai már eladományozta Csák Mihálynak[62].

Szerencsés Imre többi tulajdonáról az örökösök vitáztak. 1530 körül Haller János beperelte Szerencsés Imre özvegyét, Held Annát, hogy örökrészt kapjon, mert Szerencsés adoptálta őt; ráadásul akkor hozományt is ígért Hallernak, amit nem kapott meg, de igényt tart rá.[63] A per kimenetele nem ismert. Held Anna is harcba szállt néhai férje vagyonáért: megbízta új házastársát, Khlee Mártont, hogy békés vagy peres úton érvényesítse ő, illetve György fia jogcímét Szerencsés vagyonára[64]. Nem ismert, hogy ennek a megbízásnak lett-e eredménye, de 1530. szeptember 29-én Ferdinánd meghagyja Buda város vezetésének, hogy szolgáltasson igazságot Szerencsés Imre özvegyének és gyermekének Pook Jánossal szemben, akinek Mária özvegy királyné eladományozta Szerencsés ingatlanjait[65].

A Budán élő zsidóknak már ekkor feladata volt, hogy a Magyar Korona különböző kézen levő országrészei között közvetítsenek. 1529-ben Mendel budai zsidó tárgyalt Pázmány Péterrel Hunyad várának eladásáról, György brandenburgi őrgróf megbízásából[66].

Bár a kortárs híradás szerint a Zsidó utca lakatlan volt (még a nevét is megváltoztatták Szent Márton utcára), a helymeghatározásnál használták az elnevezést. Roggendorf tábornok, amikor Ferdinánd nevében, 1530-ban megkezdte Buda ostromát, 10 ágyút a Zsidó utca felől állíttatott fel[67]. A törökök, amikor 1541-ben megszállják Budát, a Zsidó kapu[68] felől[69] hatolnak be a városba[70].

A zsidók gondoltak már arra, hogy esetleg nagyobb számban visszatérjenek Budára. 1534. augusztusában egy kereskedő azt ajánlja Lodovico Grittinek, hogyha az átengedi Mendel zsidó prefektus házát és a zsidók utcáját, évi tízezer márkában részesíti[71].

A budai zsidók tisztelték uralkodójukat (akkor is, ha annak személye nem volt mindig egyértelmű).[72] 1539. január 20-án János király a csepeli révnél fogadta Izabellát, majd innen Budára mentek. A budai és pesti polgárok mellett a budai zsidók küldöttsége is megjelent, és menyegzői kupákkal ajándékozták meg a királyi párt[73]. Izabella királyné márciusi bevonulásakor János király kitiltatja a törököket és a zsidókat a városból, de ebben az esetben a zsidók védelmét szolgálta ez az intézkedés[74], hogy az ünneplő vendégeket ne zavarják.

1541-ben a törökök megszállják Budát. (Egy forrás szerint Fráter György mellett zsidók is védték a várat. Ezt az állítást kétkedve kell fogadnunk, hiszen tudjuk: a török hadsereg nem harcban, hanem csellel foglalta el a várost, ebből következik, hogy a várvédelem nem harcolt. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a zsidókra nem volt jellemző, számukra nem is volt megengedett a katonai szolgálat.)[75]

A zsidók számára a török uralom kedvező változást jelentett, mert az iszlám jogrend megengedőbb a kinyilatkoztatott vallások követőivel szemben (nem tekinti őket pogányoknak). A moszlim terminológiában a „Könyv Népe”, arabul: Ahl al-kitáb[76] megnevezéssel illetik a zsidóságot és a kereszténységet is, jelezve, hogy e két vallás hívei már felismerték az igaz utat. A török államigazgatás nem is törődött az alattvalók nemzetiségével, csak a vallásával[77]. Mivel szerintük csak az iszlám hit juttatja el a hívőt a Mennyországba, ezért a hitet terjeszteni kell. Az oszmánok mégsem tették kötelezővé az iszlám felvételét, mert a moszlim jogrend értelmében az igazhitűek nem adóznak, tehát gazdaságilag nem lett volna előnyös a tömeges áttérés. A vámpolitikában a moszlimok szintén előnyt élveztek, nekik csak 3% vámot kellett fizetni, míg másnak 5%-ot[78].

Az Oszmán Birodalom egészére jellemző volt a viszonylagos tolerancia, az 1492-es spanyol kiűzetés után az Ibériai-félszigetről a zsidók többsége, 165 000-ből hozzávetőleg 90 000,[79] az Oszmán Birodalomban talált menedéket[80].

A zsidók szerepe a gazdasági életben megnő. A törökök nem állomásoztatnak Budán nagyszámú helyőrséget, de a réveket, a vámokat és a pénzváltóhelyeket biztos kézben akarják tudni, ezért zsidóknak adják ki őket bérbe. A zsidók jobban kötődnek talán a törökökhöz de jó kapcsolataik vannak a keresztények felé is, mindezek mellett megbízható üzleti partnerek is. A bérletből a hatalom számára állandó, kiszámítható összeg folyik be, a kockázat pedig a bérlőé. Már 1542-ből ismerünk egy iratot, amely szerint a budai váltóházat 21 ezer 300 akcséért Musza bin Balko[81] szentendrei zsidó kapta meg bérletként 3 évre. Az összegre Zakarja Dabosz sztambuli zsidó vállalt kezességet.[82]

Ismertek Buda város pénztárkönyveiből olyan bejegyzések, 1555. és 1558. között, amelyekből látszanak a bérlők befizetései. E bejegyzések németül vannak, de a speciális szavak, például a bérlet, illetve a pénznemek törökül. Megismerjük a megbízókat, a bérlőket és a kifizetett összeg nagyságát[83].

Arra is akadt példa, hogy egy Budára beköltözött zsidó innen fizette tovább kötelezettségeit. 1543-ban Szamszun zsidó az edirnei vámjövedelmet küldte be a Portának Budáról[84].

Némely esetben nem csak arról szól a forrás, hogy mekkora összegben állapodott meg a bérlő és a bérbeadó, hanem hogy mennyit fizetett be ténylegesen a bérlő. Ismert, hogy 1556. augusztus 8-tól 3 évre Salamon zsidó kapta meg a budai és a pesti bérletjövedelmeket 981 ezer akcséért[85]. A következő oklevél arról tájékoztat, hogy Salamon zsidó 1556. november 3. és 1557. május 28. között 105 ezer akcsét szállított a budai kincstárba[86]. Salamon zsidó a bérleti jogokat tovább is adta másoknak, mert 1558–59-ből ismert egy forrás, melyben napi 7 akcse illetményt utal ki neki, mint bérleti ügynöknek[87]. Ismerünk egy Szimon nevezetű zsidót is, aki szintén részt kapott a budai és a pesti bérletekből[88].

A budai zsidók nem csak a lakóhelyük közvetlen közelében kaptak bérleteket. Egy 1569-i forrás szerint a váci, a naszáli, a sződi, a szokolyai és a szobi bérleteket Ábrahám és Jakub budai zsidók kapták meg 3 évre 15 millió 800 ezer akcséért[89]. A török hatalom annyira megbízott a zsidókban, hogy 1601 májusában kinevezték Musza zsidót a budai és a pesti kikötők felügyelőjévé[90]. A bizalmat mutatja az is, hogy 1556-ban Szalimun jahudi (= Salamon zsidó) lett a pénzügyi hivatal vezetője. Szalimunt tőkeerős, befolyásos emberként ismerték, jó nevű kereskedő volt. A török gazdasági vezetés a kincstár hiányát próbálta megkeresni úgy, hogy befolyásos kereskedőket nevezett ki a pénzügy vezetőivé[91]. Hozzá tartozott többek között a piaci helypénz beszedése, az idézési illeték behajtása, a rév- és kapupénzek ellenőrzése. Szalimun eredményesen dolgozott: 1558 júliusa és 1559 januárja között 31 4747 akcsét fizetett be.[92]. Szalimun társa volt Kelemen, aki 1558-ban a boradóval foglalkozó hivatal élére került[93]. Később a török vezetés betiltotta a bor forgalmazását[94]. Hogy e tiltásnak tudott-e érvényt szerezni, nem ismert, bár valószínűleg nem, mert a vámösszeírásokban szerepel a bor, mint tétel[95]. A bortilalom moszlim szempontból jogos, mert a Saría (= az iszlám törvénytár) tiltja a szeszes italok élvezetét, de ez az intézkedés érzékenyen érinthette a zsidókat, mert a vallási szertartásaikhoz szükség van borra.

A török közigazgatás vezetése némely esetben meg sem várta, amíg a bérlők kifizetik a szerződésben rögzített összeget, hanem velük fizettették kiadásaikat: 1591. októberében Mózes hídfelügyelőt felszólítják, hogy fizesse ki Mumsahin pesti martalócnak öthavi zsoldját, 18 és fél piasztert a hídbérletből[96], majd neki kell kifizetnie 1591. redscheb[97] havában a hamzsabégi várőrségnek a zsoldját [98].

A rév- és vámjövedelmek esetében a zsidók nemcsak, mint bérlők, hanem mint fizetők is megjelennek, ami arra utal, hogy megindult már a távolsági kereskedelem Buda és a Birodalom többi része között. 1550–51-ből a budai és pesti rév- és vámjövedelmek bejegyzéseiben szerepel Ábrahám[99] zsidó, aki ruhafélék után adózik, illetve Jakub zsidó, aki pedig 10 kila liszt után fizet illetéket[100]. Ugyanezekben a bejegyzésekben, de 1571 februárja és 1572 februárja között szerepel Izsák zsidó, aki 1000 ökör után fizet 150 akcsét. 1571-ben az összes budai áruforgalom közel egytizede volt zsidó kézben[101].

A budai zsidók az országhatárokon átnyúló kereskedelemben is részt vettek. Bécsből Budán keresztül vittek Isztambulba, többek között, posztót és vásznat.[102] A Török Birodalomból nyugatra például gyapotot és színes fonalat szállítottak. Az előbbiekben említett Izsák zsidó áruja arra mutat, hogy zsidók részt vettek a marhakereskedelemben is.

A zsidók érdekeinek érvényesítését a budai pasa is segítette. 1573-ban Musztafa pasa, budai főhelytartó levélben kérte Nagyszombat bíráit, hogy kötelezzék Fekete Dénest, hogy fizesse ki adósságait Fekete Mózes és Ábrahám budai zsidóknak. A zsidók felajánlották az adósnak, hogy ha az tartozásai felét kifizeti, a másik felére 1 év haladékot kap[103]. 6 év múlva Veyz budai pasa kéri Forgách István komáromi főkapitányt, kényszerítse Ötvös Istvánt és Jakabot, hogy fizessenek 300 forintot, amiért kezességet vállaltak Szymha pap[104] budai zsidónak[105].

Megesett az is, hogy éveken keresztül üzentek az adósnak, hogy egyenlítse ki tartozását: 1579. november 12-én Kara Vejsz (Vejz) budai pasa kérte Ernő főherceget, intézze el Böröck fia Jakab[106] budai zsidó és a Nagyszombatra költözött Trombitás János ügyét. Jakab szerint Trombitás 100 mázsa rezet ígért neki, és ezt a birtokában található adósságlevéllel igazolni is tudja[107]. Az ügy nem oldódott meg, mert 1581. július 4-én, majd következő év június 14-én Ali budai pasa is Ernő főherceget kérte meg, hogy intézkedjen[108]. Nem történt előrehaladás, mert augusztusban Ali pasa Rudolf császár közbenjárását is kérte[109]. 1584. május 22-én Szinán pasa kérte Ernő főherceget, hogy vegye rá Trombitást adósságának törlesztésére, vagy adjon neki hitlevelet, hogy a két fél szemtől szemben pereskedhessen[110]. Nem változott semmi, ezért 1585. januárjában Szinán pasa már keményebb hangot üt meg Ernő főherceggel szemben, amikor azt közli vele: kénytelen lesz Jakab zsidót egy osztrák-magyar alattvaló vagyonából kárpótolni, ha Trombitás nem kerül elő[111]. Ali pasa Trombitás másik tartozását is jelezte Ernő főhercegnek Izrael zsidó irányában, 1582-ben[112]. Trombitás feltehetőleg eljuttatott egy válaszlevelet, melyben felajánlotta nagymarosi házát és szőlőjét Izrael zsidónak, az adóság fejében. Ali pasa nem fogadta ezt el, mert azt írta Ernő főhercegnek, hogy a ház és a szőlő a szultáné, ezért nem lehet a zsidó követelésének a része[113]. Az adós fizessen, vagy a következő bécsi, nagyszombati vagy komáromi kereskedő börtönbe kerül[114].

1589. június 19-én Ferhát pasa levelet írt Pozsonyba Ungnád Dávidnak, amiben megkéri, hogy fizettesse meg a pozsonyi Horvát Jánossal és a nagyszombati Bornemissza Józseffel tartozásaikat Hayim zsidó fele. A nevezettek árut vettek a zsidótól, amikor pesti birtokosok voltak[115]. Ebben az esetben a választ is ismerjük: a pozsonyi városi tanács levelében hivatkozott Ferhát áprilisi (!) levelére[116], majd közölte: azért reagálnak későn Hayim zsidó érdekében, mert Horvát János nem pozsonyi polgár, csak a közelmúltban tűnt fel újra. Horvát hajlandó elszámolni Hayimmal, és fizetni is, ha adós maradt. De csak magyar területen, mert Budára, illetve más, török kézen levő területre nem akar menni. A pozsonyi városi tanács biztosra akart menni, mert ezt a levelet Ernő főhercegnek is elküldte[117].

A zsidó kereskedők sem fizettek mindig időben. Hiersch Pál komáromi kereskedő egy levelében 1576-ban azt tudatta a budai pasával, hogy az első budai kereskedőt letartóztatja, amíg a pasa Ábrahám zsidót nem küldi hozzá, hogy Hiersch a követelését rajta behajthassa[118].

1591. június 29-én Szinán pasa panasszal fordult Ernő főherceghez: 3 pesti kereskedő, Péter, János és Miklós deákok elsikkasztották zsidók és moszlimok mintegy százezer forintját és Habsburg-területre menekültek. Szinán hangsúlyozta, hogy a pénz a szultán tulajdona[119].

Feljebb, Trombitás esetében már találkoztunk hitlevél kiadásának kérelmével. Zsidók részére is kértek hitlevelet, egy levélben 1589. nyarán Ferhát pasa kér Pállfy Miklós országbírótól két zsidó kereskedőnek, Jósának[120] és apjának, Simonnak.

A kereskedelmen és a pénzügyeken túl a kézművesek között is akadtak zsidók. 1542-ben a gyertyaöntést zsidók végezték[121]. A gyertyaöntőház és a pénzkereskedelem Musza ben Baliko és Zakarja Dobosz ellenőrzése alatt volt, bár ők nem voltak budaiak[122].

Előfordult olyan eset is, ami megmutatta: a törökök nem tartják magukkal egyenjogúnak a zsidókat. 1547-ben Budán egy zsidó orvost kivégeztek. Azzal vádolták, hogy a törököt mérgezi. A vád minden bizonnyal koholt volt, mert minden feltételezett áldozat neve Mehmed volt[123].

A kortárs útleírásokból a következőket tudhatjuk meg a budai zsidókról:

1553. és 1555. között Hans Dernschwam könyvében[124] a következőket írja a budai zsidókról: „… a zsidó és egyéb kereskedők szabadon utaznak ki és be, ha a szultánnak megfizették az adót. Szabadon lehetnek mindenhol az áruikkal. … Mindegyikük sokat fizet, mert az arabok (sic!)[125] rablók. … Verbőczyt, az utolsó követét … Izabella királynőnek  kádinak nevezte ki a Porta a keresztények fölé. Egyszer menekülni akart, közben megölték és a zsidó temetőbe lett eltemetve Budán. … A zsidóknak van a legjobb és a legtöbb boruk…” Más forrás is megerősíti, hogy Werbőczyt a zsidó temetőben temették el[126].

1553-ban Ghislain Busbecq holland diplomata volt Ferdinánd sztambuli követe, ő is átutazott Budán. Neki feltűnt, hogy a janicsároknak a zsidókra és a keresztényekre is vigyázniuk kell[127]. 1573 júniusában Stephan Gerlach német követ Konstantinápolyba menet átutazott Budán, és véleménye szerint Buda a törökök alatt pusztul, de virágzó város lehetett, erre utal zsidók nagy száma is[128]. 1578 előtt Salamon Schweigen a munkájában[129] leírta, hogy sok zsidó lakik Budán, akik kereskednek, majd egy különös esetet közölt: Mehmet budai pasa egy nagy szárazság idején összehívta a három vallás gyerekeit, hogy imádkozzanak esőért. Akinek az imája után elered az eső, az igazi vallás. A moszlim és zsidó fohász után nem történt semmi, de a keresztény ima után eleredt az eső, és Mehmet elismerte a keresztény hit elsőségét[130].

1587-ből is ismeretes egy leírás[131]: a budai zsidók tetszetős házakban laknak, a pesti előkelő kereskedők között is vannak zsidók.

A hódoltsági zsidók néha számukra kellemetlen módon kerültek kapcsolatba a Királyi Magyarország lakosaival: az anyagi eszközökben nem bővelkedő magyar katonák számára jó üzlet volt a zsidó kereskedők elrablása. Ezekért az emberekért komoly váltságdíjat követeltek, tudván, hogy a többi zsidó meg fogja próbálni, hogy előteremtse az összeget. Persze, a magyar katonák nem Budán rabolták el a kereskedőt, hanem akkor, amikor az éppen úton volt. 1567. szeptember 9-én Musztafa budai pasa tudatja Sele gróffal, hogy Ráckevén egy zsidó kereskedőt elraboltak[132]. Ugyanaznap Trautson János is tudomást szerez az esetről[133]. Más forrásból megtudjuk, hogy a zsidó neve Mózes[134]. Budai illetőségű volt. Szőcs Gergely tervelte ki, hogy rabolják el, tudván, mert Mózes a leggazdagabb kereskedő. A tervet Forgács Simon, Eger kapitánya is ismerte, és támogatta a váltságdíj egyharmadért. Mint már megtudtuk, Ráckevén csaptak le Mózesre, ahova esetleg odacsalták. Ráckevéről Egerbe vitték át. A budai török vezetés nem indíthatott büntető akciót az emberrablók ellen, mert békeidőszak volt, tilos volt a bajvívás. Musztafa pasa Bécsbe írt Miksa császárnak, és kérte közbenjárását, hogy Mózes szabaduljon ki[135]. Bécsből Egerbe küldtek egy levelet, melyben Mózes hollétéről érdeklődtek. Forgács Simon szerint Mózes nem volt Egerben akkor. 1569. február 9-én Musztafa újra levelet írt Bécsbe, melyben az állította, hogy biztos benne, Mózes Egerben van. A császárnak Mózes is levelet írt Egerből, melyben leírta elfogatását és elpanaszolta helyzetét[136]. Bécs biztosokat küldött Forgácshoz, de mire a biztosok odaértek, Forgács máshova vitette Mózest. Majd karácsonykor végre elengedte Forgács a foglyot, kilencezer arany sarc ellenében. Ugyanebben az évben Szőcs Gergely is megkapta a pénzét. Az esetből Mózes levonta a tanulságot: nem szabad elhagynia Buda falait, nem is tette többé.

Volt olyan eset is, amikor a török egyszerűen bosszút állt az emberrablásokért. 1582-ben Nyáry István jelentette Ernő főhercegnek, hogy miután a palotai vitézek három szegény zsidót elfogtak, a budai pasa három keresztényt karóba húzatott[137].

1578. május 19-én villám csapott a budai lőportoronyba, amely felrobbant. A toronyban több mint ezer mázsa lőpor volt[138]. A robbanást tűzvész követte, amely a viharos szél miatt igen gyorsan terjedt. Komoly károk keletkeztek az épületekben, közte Amurát (Murád) szultán kincstári palotájában[139]. Sokan meghaltak a katasztrófában, köztük számos zsidó is[140]. Egy forrás kétezer áldozatról számol be[141].

A török hatóságok időnként összeírásokat végeztek az általuk ellenőrzött területeken, hogy képet kapjanak az adóalanyok számáról. A törökök az adót a vagyon alapján vetették ki, három szintet különböztettek meg. A legalsó szinten az 5000 akcsénél kevesebb vagyonnal rendelkezők álltak, nekik 12 akcsét kelltt fizetni. Akinek ennél több, de 40 000 akcsénél kevesebb vagyona volt, az 24 akcsét fizetett. Aki ennél is gazdagabb volt, 48 akcsét adózott. Az adóbérlők egymással versengve szedték be az adót, néha túlkapások árán is. Az adózónak meg kellett esküdni a Szentírásra, hogy az igazat mondja. A zsidó hagyomány tiltja az esküt (azt csak Istennek lehet letenni), ezért le kellett fizetni az adószedőt, hogy eskü nélkül fogadja el a bevallásokat. Később a török igazgatás állandó összegű adót vezetett be, amit évente kellett befizetni[142].

Az adatok az adófizető családfők számát adják meg. Az 1546-os összeírás szerint van külön zsidónegyed, amely törökül Mahalle-i yehudan edr dohil-i kael-i Budun vagy Jahudiler Mahalleszi, esetleg Mahalle Zsidóuccsa néven volt ismert, vagy csak röviden Mahalle-i (yehudan)[143]. Hozzá kell tenni, hogy ez nem külön városrész volt, hanem egy utca csupán. A Mahalle a Bécsi kaputól keletre volt. A zsidóknak temetője is volt, Scheiber Sándor véleménye szerint a Vízivárosban, a mai Battyhány utca közelében. Laktak még zsidók a Vízivárosban és a Tabánban is[144], más vélemények szerint a mai Széna tér közelében is, a Duna irányában[145].

1546-ban a Mahalleből 50 családfő fizetett dzsizje-adót[146]. Egy év múlva az összeírás 48 zsidó családról ad hírt, ezekben 73 férfi található. Budán tartózkodott még 24 vendég-zsidó is, akik új betelepülők voltak, valószínűleg szefárdok. Pestről is esik szó az iratban: a városban volt zsidó utca, de ott zsidók nem lakták[147]. 1559-ben az összeírás 40 dzsizje-kötelesről tud[148]. Ennek az összeírásnak teljes szövege ismert, szerepelnek benne az előző adatgyűjtés óta adóalanyként számba nem vehető személyek is, akik vagy meghaltak, vagy eltűntek. A listán megtalálható még az adóalanyok családi állapota is. Tudjuk az összeállítás módját is: a hivatalnok az 1546-os összeírás listájából indult ki, és ahhoz képest jegyezte be a változtatásokat. A fennmaradt statisztikai adatok szerint a 16. és a 17. században Budán élt a legtöbb zsidó a Magyar Korona országaiban.

Az 1562-es budai összeírásban a zsidók között felsoroltak két rabbit is: Arslan papas és David papas[149], tehát Arszlán rabbi és Dávid rabbi. Ebben az évben 49-en fizettek dzsizjét[150]. 1580-81-ben 81 adófizetőről számol be budai szandzsák deftere[151]. 1590-ben 103 adófizetőt talált az adóösszeíró[152]. A számokból látszik, hogy a század végén a közösség létszáma növekedett. Összesen mintegy 6-700 főből állhatott a zsidó közösség.

A közösség, törökül a Dzsema’t Yahudian[153], autonómiával rendelkezett, de szabadsága csak a vallási életre terjedt ki. A török elöljárósággal a törökök által kinevezett hitközségi elöljáró, a kethüda tartotta a kapcsolatot. 1569-ban a kethüda Avraham ibn Juszuf volt, majd három későbbi vezető nevét ismerjük: Ibrahim ibn Juszuf 1547-ben, Jakub és Saul pedig 1580-ban volt a közösség vezetője[154].

Egy zsidó közösséghez hozzá tartozik a vallási vezető, a rabbi. 1545-ből ismerjük az első budai rabbit: Hajim Hacman ben Jichak neve először egy válólevelen található[155]. 1569-ben még két másik rabbi csatlakozik hozzá: Friedman Szimha ben Hajim és Kohen David ben Jakov.[156] Ekkor már vallási bíróságot is tudtak alakítani. A kisebb közösségek (mint a budai) keresnek egy nagyobbat, amelynek rabbija irányadóként szolgál a közösség vallási életére. A budai rabbik Szalonikivel léptek kapcsolatba[157] (amely ekkor vallási központnak számított), és így a budai zsidóságban erősödött a szefárd hatás. A budai zsidók ezenkívül még a konstantinápolyi, a bécsi és a krakkói vallási vezetéssel leveleztek[158]. 1580-ból három másik rabbi nevét ismerjük meg: Mose, Ábrahám és Dávid[159]. Nem tudjuk, hogy a régi rabbikkal mi történt, azt sem, hogy az újak honnan jöttek.

Az adóösszeírásokban mindig szerepel legalább egy mészáros is[160]. Ez azt mutatja, hogy a budai zsidók törődtek a rituális vágási szabályokkal, saját emberük volt, aki értett a kóser vágáshoz[161].

A közösségnek szüksége van egy helyre, ahol a vallást gyakorolhatja. A zsidóságban ez a hely a zsinagóga. Ez a görög eredetű szó a héber Bét hakneszet tükörfordítása, jelentése: a gyülekezés háza. A régészeti kutatások szerint 1541-től használták újra azt a zsinagógát, a mai Táncsics Mihály utca 23. alatti ház helyén[162], amely 1461-ben épült gótikus stílusban[163]. A zsinagógákról részletesen később lesz szó.

2. A budai zsidó közösség a 17. században

Az 1602. évi ostrom

Közismert, hogy 1686-ig Budát többször próbálták a keresztény csapatok visszafoglalni sikertelenül. E munkában csak az 1602-es támadással foglalkozom, leginkább erről találhatók ugyanis korabeli források.

Az ostrom a Víziváros felől indult, az ottani zsidók keményen védekeztek, és megállították a támadást[164]. A keresztény seregeknek sikerült betörniük a zsidók utcájába is, ahol felgyújtották a házakat, és prédát is szereztek maguknak[165]. Egy későbbi útleírás szerint a Bécsi kapu melletti Zsidó utcában 1598-ban egy zsidó nő elsütött egy nagy ágyút amely a kapu felé volt irányozva. A lövés hatására a császáriak visszavonultak[166]. Erről az esetről Evlia Cselebi is beszámol, kiegészítve azzal, hogy emiatt a zsidóknak jutalmul nem kellett azután kormányzósági adót fizetni[167].

Egy zsidó forrás következőképpen írja le az eseményeket: „… Az ott lévő törökök a várba futottak. Mikor az ott lakó zsidók ezt látták, életük védelmére keltek, mondván: Küzdjünk bátran gyermekeinkért, feleségeinkért és vagyonunkért; Isten majd azt teszi, amit jónak lát. A császári[168] hadak ellen nagy hatalommal és erős kézzel[169] harcoltak, megverték őket és szétszalasztották, úgyhogy szégyenben kellett visszavonulniuk…[170] A keresztény katonai források is kiemelik a zsidók hősiességét[171]. Az ostrom idején a támadóknak sikerült betörni a Zsidó (Fehérvári) kaput, de a védők egy újabb falat emeltek a kapu elé[172].

Ennél az ostromnál a zsidó nők is megmutatták hősiességüket. Amikor úgy tűnt, hogy a császáriak elfoglalják a várost, patkányméreggel a kezükben mentek az utcára, azt mondván: inkább meghalnak (megeszik a mérget), mintsem az ellenség kezére kerüljenek.[173]

Az ostrom kudarca miatt a királyi Magyarország többi zsidó közösségén álltak az ostromlók bosszút. Egy beszámoló szerint például, ezután, ha egy zsidó Székesfehérvárra ment, ott elfogták és megölték[174]. A fentebb említett zsidó forrás szerint a Habsburg császárnak is azt tanácsolták, hogy büntesse meg birodalma zsidóit. A császár döntése szerint azonban békét kell a zsidóknak hagyni. Hiszen, ha a budai zsidók megvédték császárukat, akkor a Habsburg Birodalmon belüli zsidók is meg fogják védeni az ő császárukat[175].

A közösség helyzete és belső élete

Az 1602-i ostrom után a zsidók élete nem változott Budán. Továbbra is fenntartották a kapcsolatot a királyi Magyarországgal, kereskedelmi és diplomáciai ügyekben egyaránt. A török vezetéssel is megmaradt a jó viszonyuk, erre példa, hogy 1615 nyarán Joszéf fia Salti zsidó és testvére, Alaman Izrael kiváltságot kapott III. Mehmed szultántól, mert nagyapjuk adta át a város kulcsait Szolimánnak. Az említett két zsidó és utódai adómentességet kaptak[176].

Az ostrom problémákat is okozott a zsidók életében. Chaim Sabtaj, szaloniki rabbi Torat Chaim[177] című responsumában[178] több eset is foglalkozik a budai zsidókkal. A mű első kötetében írta: a budai közösségben egy Ráchel[179] nevű hölgynek sokáig fizetett helye volt a zsinagógában[180]. Az ostrom alatt Ráchel nem juthatott el a zsinagógába, majd anyagi helyzetének romlása miatt el is kellett hagynia Budát. Mikor visszatért, a helyén Leát találta. Lea azt mondta a zsinagógában, hogy meg akarja e helyet venni. Majd Lea meghalt, helyét lánya, Dina vette át. Mikor Ráchel visszatért, vita támadt a hely miatt. A budai rabbi, Gedálja, Ráchelnek ítélte a helyet, a szaloniki rabbi is ezt a döntést hozta[181].

A fenti gyűjtemény második kötetében pedig ezt olvashatjuk: azokat a zsidókat, akik Budáról el kellett, hogy meneküljenek, majd visszatérni kívántak, a közösség köteles minden feltétel nélkül visszavenni, visszatérésüket nem szabad megakadályozni[182]. Ezzel a döntéssel a rabbi érvénytelenítette a budai közösség azon határozatát is, amely a visszatérőknek 10 évig megtiltotta a hivatalviselést. Chaim Sabtaj véleményéhez Aharon Slomo törökországi rabbi veje is csatlakozott[183].

A kereskedelmi élet ekkor sem volt nézeteltérésektől mentes. 1619-ban Öregbik Dávid, Fekete Izsák és Ábrahám budai zsidók kérték Leipold Jánost, nagyszombati városbírót, hogy követelésüket néhai Huszár János hagyatékából hajtsa be és tartsa magánál, amíg Budára nem tudja küldeni[184].

A budai zsidók nagy része továbbra is kereskedéssel és pénzkölcsönzéssel foglalkozott. A hitel kamata havi 3% volt. Ez több volt a török pénzkölcsönzők kamatánál, de a zsidók állandóan hitelt tudtak adni, a törökök meg néha pénzszűkében voltak.[185] Dél felől ruhaneműt, Kelet-Magyarországról fémet és állatbőrt hoztak, és vitték tovább Ausztria felé. Bécsből posztót, készterméket szállítottak Isztambul fele. A kereskedésben a pénz mellett a csere is szerepet kapott[186].

A hódoltság területén levő városokkal is kapcsolatban voltak a budai zsidók. Nagykőrösön 1639-ben a keresztény templom építésének költségvetésében szerepelt, hogy ismét Moyses budai zsidóval hozattak székeket és lécszöget[187]. A forrásban az „ismét” szó azt jelenti, hogy a fent nevezett kereskedő és a város álltak már kapcsolatban. Ugyancsak Nagykőrös 1639-es számadásában szerepel, hogy Kelemen Balázs Budán Oroszlán zsidótól vásárolt szőnyeget[188]. Majd ugyaninnen 1660 májusából van egy adat, amely szintén egy zárszámadás része: „… Jakab zsidótul vásárlás – 8 .. közkés, 6 pár gyöngyházas kés. Bíró uram felmenvén Budára, zsidóktul való vásárlásunk befizetésére … 2 Ft 25 és fél d.[189] Nagykőrös városával később sem szakadt meg a kapcsolat. 1671 májusában Szabó Mihály főbíró kéri Kis Jakab budai zsidót, hogy a fáért küldött két emberének annyi pénzt előlegezzen, amennyi a fa beszerzéséhez kell[190]. Ugyanitt adóslevelet állítottak ki Márton budai zsidó részére[191]. Az előbb említett Mártonnak törlesztettek is, erről bizonyságlevelet állíttatott ki a város. A levél alján héber felirat is található, mely azt jelenti, hogy a nevezett kereskedőhöz eljutott az irat[192].

Esetenként a törökök zsidókat kértek fel árubeszerzésre vagy pénztovábbításra. 1625-ben Budáról írta Süleyman pasa Salik Kethüde kereskedőnek Egerbe, hogy Harun zsidónak áfiumban és készpénzben 5-6 (sic!) ezer akcsét adott[193].

A kereskedőknek időnként a zsidó vallási törvényekkel ellentétesen kellett cselekedniük. Kohen Efrajim, budai rabbihoz intéztek egy kérdést, hogy ha az eszéki vásárra szombaton indul a hajó, arra felszállhatnak-e. A válasz nem ismert, valószínűleg a szombati utazási tilalom miatt nemleges volt a rabbitól külön engedélyt szerzni. A kérdésből az is látszik, hogy Buda és Eszék között rendszeres hajóforgalom volt[194].

A zsidók tulajdonában levő házak számáról a török fejadólajstromok tájékoztatnak. Az 1627 őszi összeírás szerint Budán a Mahallei Jehudian 11 házból áll[195]. 1633-ban Budán, Pesten és Ó-Budán 20 házból állt a zsidó város[196]. Nem tudjuk pontosan a családok nagyságát, és nem szabad elfelejteni azt sem, hogy zsidók nem csak zsidó tulajdonban levő házban lak(hat)tak. 1680-ban már 80 férfi volt a közösség tagja[197]. A közösség gyarapodása a folyamatos beköltözéseknek volt köszönhető. Buda kitűnő helyen feküdt, kapcsolatot jelentett a keresztény és az oszmán világ között. Ismeretes, hogy bécsi zsidó családok Budára küldték gyerekeiket, hogy tanuljanak meg törökül és ismerjék meg a keleti életstílust; míg budai zsidó családok Bécsbe küldték fiaikat, német nyelvet és a nyugati kultúrát tanulmányozni[198]. 1670-ban Lipót kiűzte a zsidókat Alsó-Ausztriából, közülük Budára is telepedtek be[199].

Ebben az időszakban több olyan zsidóról is van tudomásunk, aki orvoslással foglalkozott. 1625-ben Bethlen Gábor erdélyi fejedelem ismert egy zsidó orvost Budáról.[200] 1676-ban József nevű sebész tartózkodott a városban, aki a belgrádi Aser orvosnak volt a veje[201]. Kohen Efrájim egyik esetleírásából az is kiderül, hogy Józsefen kívül volt még zsidó orvos Budán, akit Elija ben Judának hívtak és kapcsolatban állt bécsi keresztény orvosokkal is[202]. 1660-ból pedig ismerünk egy sírkövet, amely Pszerli b. Joszéf szülésznőé volt. Szükség lehetett az orvosi ellátásra 1670-ben is, amikor pestis dúlt a városban[203].

A budai közösséggel a korabeli rabbinikus irodalomban is találkozunk. Szimha ben Gerson haKohen budai, majd nándorfehérvári rabbi összeállított egy listát, amelyen részeletezte, hogy a rituális válóleveleken miképpen kell a városok nevét megadni[204]. Ha a városnév nem egyértelmű, akkor leírást is kell a településről közölni. Mivel Budán németül beszélő askenázi és törökül vagy spanyolul beszélő szefárd zsidók is éltek, ezért a rabbi a következő módon jelölte Budát: Budun, amelyet Ofennek/Ovennek/Ovnnek is neveznek, mely a Duna folyója és meleg források mellett fekszik.[205] Ugyanakkor ismert volt a német-héber Oven ha-Bira[206] elnevezés is[207].

A rabbinikus irodalom nemcsak a zsidók belügyeivel foglalkozik, ha az események hatással vannak a rituális életre. Kohen Efrajim, aki 1667 és 1678 között volt budai rabbi, megemlíti, hogy 1670-ben a törökök megtiltották mindenfajta alkoholos ital tartását[208]. Ez év Pészach ünnepe előtt (kora tavasszal) egy zsidónak gabonapálinka volt a házában[209], melyet egy töröknek adott. A tilalom miatt a török a pálinkát visszaadta. A zsidó azzal a kérdéssel fordult a rabbihoz, hogy a pálinkát felhasználhatja-e. A válasz nem ismert, de feltételezhető, hogy a mózesi törvények értelmében a pálinkát ki kellett önteni[210]. Majd ugyanebben az évben IV. Mohammed szultán megtiltotta a bor tartását a zsidóknak is[211], de a zsidók saját maguknak árulhatták, csak török nem kaphatott belőle. A visszaélések elkerülésének érdekében a rabbik is megtiltották, hogy a zsidók törököknek bort adjanak el[212].

Kohen Efrajim művében más kérdések is szerepelnek. Azt a kérdést intézték hozzá, hogy a zsidó vallásra áttérített[213] szolgáló a gazdáit gyászolhatja-e a zsidó vallás törvényei értelmében[214]. A rabbi szerint az első nap még zsidó módra gyászoljon az áttért, majd saját szokásai szerint[215]. Ebben a kérdésben látszik, hogy előfordult: zsidók áttérítették a szolgálóikat. Schulhof Izsáknak is volt olyan szolgálója, aki „… már ismerte az edények és a főzés ama szabályait[216], amelyeket a zsidó vallás ír elő.”[217] A török igazságszolgáltatás a zsidókkal szemben kevésbé volt ellenséges, mint a keresztényekkel szemben, ezért is fordulhatott elő, hogy a keresztény rabszolgák áttértek a judaizmusra[218]. Kohen Efraimtól tudjuk azt is, hogy 1699-ben tűzvész volt Budán[219].

A 17. században Budán több zsinagóga is működött. 1647-ben ismert volt egy „régi” és egy „új” zsinagóga, majd Efrajim rabbi azonban három imahelyről írt. Tudjuk, hogy Budán a zsidóságnak három irányzata volt jelen (askenázi, szefárd és szíriai), és minden irányzat a maga szokásai szerint élte vallási életét. 1674-ben biztosan 3 zsinagóga működött[220], és genizát[221] is tartottak fenn. Elviekben lehetséges volt, hogy magánházakban jöjjenek össze a zsidók imádkozni, de a török hatóságok ilyen esetekben titkos összejövetelekre gyanakodhattak volna, ezért nem ez volt a gyakorlat. Két zsinagóga helyét ismerjük, a harmadik talán a külső zsidóvárosban, a mai Tabánban lehetett[222]. A közösség mintegy fele volt askenázi, nekik a német (a jiddis) volt a köznapi nyelvük. A közösség egyharmada tartozott a szefárd, a többi a szír gyülekezethez[223]. Ők spanyolul (ladino nyelven) vagy törökül beszéltek. Egymás között a héber vagy a német volt a közvetítő nyelv[224].

A kisebbik zsinagóga a mai Táncsics Mihály utca 26. alatt volt, vele szemben helyezkedett el a nagyobbik, a 23. számú épület helyén[225]. A kisebbik zsinagóga eredetileg nem imaháznak készült. A falakon megmaradt feliratok alapján dr. Scheiber Sándor keleti rítusú zsinagógának tartotta, de az nem ismert, hogy szefárd (tehát az Ibériai-félszigetről származó), avagy szíriai szokás szerint működött-e az imaház. A falon egy részlet található a Bibliából, Sámuel könyvéből, illetve a kohanita (papi) áldás szövege olvasható.[226] A zsinagóga ma, a nyári hónapokban, múzeumként működik.

Vele szemben a gótikus Nagy-zsinagóga helyezkedett el. A két zsinagógát híd kötötte össze[227]. Akár úgy is értelmezhető, hogy bár különböző rítusok szerint imádkoztak a két helyen, de összekötötte őket a közös tudat: ők a zsidó nép tagjai. Az épület a Mendel-család telkén, az udvaron állt. A Mendel-családból került ki Mátyás király idején a zsidóprefektus, befolyásos, gazdag család volt. A nevükből ítélve német területről származtak, tehát feltételezhető, hogy itt az askenázi közösség imádkozott.

Egy 1696-os telekösszeírásban a zsinagóga még szerepel, de ekkor már romos állapotban volt, mert az 1686-os ostromban leégett (lásd később). Az épület 26 méter hosszú volt, és 11 méter széles. Az épületet a nem teljes feltárás után visszatemették, a leletek egy része a Budapesti Történeti Múzeumba került[228].

A zsinagógákban a rabbik vezetésével folyt a hitélet. Szokás volt a német területekről érkező rabbik között, hogy a Szentföldre irányuló zarándokútjaikon megálltak Budán egy-két évre, és itt működtek rabbiként[229]. A 17. századból a következő rabbik nevét ismerjük: Gedalja, Lévi Azriel, Chasz Chizkijahu, Aszchar Berman. 1655 és 1660 között csak egy-egy betűvel jelezték a rabbikat: M és J.[230] Hogy ekkor e vallási vezetőknek miért nem ismert a teljes nevük, nem tudjuk.

1655-ben komoly probléma adódott a vallási vezetésben. Uri Snago Feis bécsi rabbi döntése értelmében egyetlen hitközség rabbija sem kerülhet rokonságba a hitközség vezetőjével[231]. A magyarázat a következő volt: a rabbinak esetenként bíráskodási feladatai vannak, és ilyen esetekben a rokonaival szemben nem biztos, hogy elfogulatlan lesz[232]. A döntés megszegőit a bécsi tudós átokkal[233] fenyegette.

1660-ban érkezett Budára Kohen Szimha Freudemann Efrajim ben Gerson ben Simon ben Jichak rabbi Belgrádból[234]. Két hónapot töltött a városban, majd a fentebb említett döntés miatt kénytelen volt Budát elhagyni[235]. Rabbi Szimcháról az a hír járta, hogy (a kor szokásaival ellentétben) döntéseiért nem fogadott el pénzt[236]. Az utókor a Nevek Könyve munkájáért ismeri leginkább. Ebben a műben összeszedte a települések nevének írásmódjait, hogy a válóleveleken pontosan lehessen feltüntetni.

1666-ban (máshol 1667-ben[237]) került Budára Kohen Efrájim rabbi (máshol: Rabbi Efrajim haKohen)[238]. Írásairól és a döntéseiről a következő fejezetben lesz szó. Érkezése után neki is gondja akadt Feis rabbi döntésével (lásd fentebb): Efrájim rabbi fia ugyanis a hitközség vezetőjének a lányát készült elvenni. De Efrájim rabbi szerint erre az esetre nem vonatkozik a bécsi tudós döntése, mert amikor elfogadta a közösség hívását, még nem volt rokonságban a közösség vezetőivel[239].

1660 és 1664 között Evlia Cselebi török világutazó Budán járt. Az 1602-es ostromnal kapcsolatban már volt szó feljegyzéseiről; itt olyan feljegyzései találhatóak, melyek a békés hétköznapokról szólnak: a városban két malhalle és két zsinagóga[240] van. Schulhof Izsák – művéről később szólink - szerint azonban három volt, valószínűlég Cselebi nem vett tudomást a falon kívüli zsidó házakról és imaházról. Ezt erősíti meg Auer János naplója, mely szerint „die Vorstatt in welcher sich sehr vill Juden aufhaltenA külváros, melyben sok zsidó taláható[241]. Ugyancsak tőle tudjuk, hogy a budai zsidó nők egy különös fajta posztót, sejákot szőnek, ennek párja nincs a birodalomban[242].

Schulhof Izsák Budai krónika című munkájában[243], amelyet az 1686-os ostromról írt, (részletesebben lásd később) a következőképpen jellemzi a zsidók életét a 17. század második felében: „… A város a török birodalom uralma alatt állott, s lakozásunk viruló volt, akár a zöldellő olajfa, biztonságos és nyugalmas – valóban elmondhattuk: ki-ki a maga szőlőlugasában, a maga fügefája alatt. Az élelem olyan olcsó volt, hogy aki hallja, el sem hinné: a … marha húsának fontja négy fillérbe került … és mérhetetlenül olcsó volt a hal … egy pint bort két császári garasért lehetett venni[244] … gyümölcs meg édesség … olyan olcsón, hogy elmondani … sem győzné a krónikás.[245]

Ugyanő, egy másik munkájában megemlíti, hogy 1683-ban Újévkor[246] kellett a zsidóknak kenyeret sütniük, tehát a helyzet nem mindig volt idilli[247].

Összességében megállapíthatjuk, hogy a zsidó közösség Budán (és az Oszmán Birodalom többi részén) biztonságban érezhette magát, és aktívan hozzájárult a város gazdasági és társadalmi életéhez.

Zsidó szellemi élet Budán

Egy zsidó közösség fejlettségét mindig az jelzi leginkább, hogy az anyagi értékek mellett milyen szellemi értékeket tud létrehozni. Bármelyik zsidó közösség vezetése nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy közösségét ismerjék és elismerjék az adott városon kívül is. Egy stabil hitközség élénk szellemi kapcsolatban volt más hitközségekkel, ez alól a budai sem volt kivétel. 1617-ben a Jeruzsálemi Pinhasz[248] szerint a szafedi (cfati) askenázi hitközség 9 hitközséggel, köztük a budaival levelezik[249].

A budai zsidó közösségnek is megvoltak a maga egyesületei. A responsumokból ismert, hogy működött jótékonysági, temetkezési[250] és betegápoló egylet[251]. Feltételezhető, hogy mind a három zsinagóga körül külön-külön kialakultak ezek a szervek. Az egyleteket választott tisztségviselők vezették. A rabbi évente kétszer mondott beszédet az egyletek támogatása érdekében. Az egyletek feladatai között szerepelt, hogy Hanuka[252] idején ruhát adtak a szegényeknek; pénzt gyűjtöttek a zsidó rabszolgák kiváltására, illetve a Szentföld részére. Buda lakóit külföldön is tisztelték, egy forrás szerint a galut[253]egyik legelőkelőbb közössége volt. Ezeken túl megvoltak azok a körök, melyekben a férfiak esténként vagy hetente egy éjszaka a Bibliát, a Szentírás-magyarázatokat, a Talmudot, illetve a zsidó misztikát tanulmányozták, megfelelően képzett emberek vezetésével[254]. Egy ilyen, 30 főből álló társaság vezetője lett Schulhof Izsák.

Bármennyire is tiszteletreméltó volt Buda zsidó közössége, szellemi vezetői közül csak két rabbit tart számon az utókor.

Rabbi Szimha főművéről, a Nevek Könyvéről már volt szó. E munka nem is a vallási törvényhozás terén mérvadó, inkább a rabbik gyakorlati munkáját segítette azzal, hogy az ismert települések nevének héber írásmódját megadta[255].

Efraim ha-Kohen már ismertebb volt a maga korában is. Kommentárokat írt a Talmudhoz, beszédeket tartott, levelezést folytatott más rabbikkal. Beszédeit és műveit fia adta ki  Sáár Efraim (= Efraim Kapuja) címmel[256].

A Sáár Efraimban leírt kérdésekből nagyon sokat megtudhatunk az akkori Budáról, ezeknek az adatoknak egy részével már találkozhattunk ebben a munkában is. Például egy kérdésből tudjuk, hogy a két zsinagógát tetővel fedett átjáró kötötte össze. A kérdés arról szólt, hogy kohen[257] átmehet-e ez alatt az átjáró alatt[258]. Ezekből az iratokból ismerjük az akkori közösség többnyelvűségét is. (Erről korábban szóltunk.) A responsumok mindig héberül íródtak, ez biztosította, hogy a tudósok nem felejtették el a hétköznapi életben egyébként nem használatos nyelvet.

Efraim rabbi más tudósokkal is kapcsolatban volt. Megkérdezte kortársai véleményét is a bécsi rabbi tilalmáról (lásd fentebb), és velük egyetértésben hozta meg döntését, tehát hogy marad a gyülekezet rabbija.

Véleménye szerint a tudóst nem lehet (rituális) átok alá helyezni, mert vallási kérdésekben a jóhiszeműen (esetleg nem kellő felkészültséggel) hozott döntés nem üldözhető; de a döntéshozót négyszemközt figyelmeztetni kell tévedésére[259].

Döntéseiben a korához képest toleráns nézetek fedezhetőek fel[260]: megengedhetőnek tartotta például, hogy a leánygyermek visszautasítsa a házasságot, ha szülei az eljegyzést még gyerekkorában megkötötték[261].  Ebben a korban szokásban volt a néhány éves gyermekeket eljegyeztetni a zsidó világban[262].

Efraim rabbit hívták máshova is rabbinak, de ő Budán maradt. Itt is halt meg, egy járvány következtében 1678-ban[263]. Fia beszámolója szerint saját magát ajánlotta áldozatnak, másik fia, Jehizkijáhu halála után. Sírját még a 19. században számon tartották a Várhegy alatt[264]. Efráim rabbi beszédeit is méltónak találta fia a kiadásra, de sajnos ez a kötet elveszett. A könyv címe Machané Efraim (= Efráim tábora) volt[265].

A közösség kulturális szintje nem lehetett alacsony. Schulhof megemlíti, hogy a szent könyveket – az 1686-i ostrom idején – százával égették el. Valószínűleg minden családban lehetett imakönyv, és régi kéziratok is szép számmal voltak a közösségben. A zsinagógákban is nagyszámú könyv és tekercs lehetett, mert az 1686-os ostrom után Lotharingiai Károly herceg 35 Tóra-tekercset[266] is lefoglalt, váltságdíj gyanánt[267].

A budai héber kéziratok egy része ma is megtalálható külföldi könyvtárakban. Scheiber Sándor és Krausz Sámuel számos kódexet és irattöredéket megvizsgált, és egyes példányokról biztosan állítható, hogy Budán készültek, mert a fedőlapokon az évszám és a másoló mellett szerepel Buda neve is[268].

3. A közösség pusztulása

A város ostromával és visszafoglalásával kapcsolatban is követem a bevezetőben írottakat: a köztörténeti cselekményekkel csak akkor foglalkozom, ha a zsidó források utalnak rá, vagy ha az események a zsidó közösségre közvetlen hatással voltak.

Két fontos zsidó forrás található az eseményről: Schulhof Budai krónikája és Tauszk Szép új dal Budáról című munkája[269]. Ezeken kívül természetesen más forrásokat is használtam.

Schulhof egyértelműen Thökölyt hibáztatja a város pusztulásáért[270]. Szerinte miatta támadtak a keresztény erők Budára[271]. Ugyanő megjegyzi, hogy Budán valami különös dolog történt 1684-ben: rengeteg, furcsa rikoltozó madár jelent meg a városban, és elkergették a régen ott fészkelő madarakat. Nem támadták meg a honos madarakat, de azok elmenekültek onnan[272]. Azelőtt egy évvel pedig két napig minden folyó tele volt kígyókkal és skorpiókkal[273].

Bécs sikertelen ostromáról a korabeli forrás is beszámol, kiemelve a fősereg mellett portyázó tatárok kegyetlenségét. Schulhof részletesen leírja azt is, hogy a török sereg nem akarta Bécset megostromolni, hanem ki akarták éheztetni, de a védőkhöz erősítés érkezett Lengyelországból[274]. Budán, a bécsi harcok ideje alatt, egy alkalommal sötétség és nagy vihar keletkezett. Az egyik keresztény templom tornyába villám csapott, és lerombolta azt[275]. A lakosság rossz ómennek tartotta ezt az eseményt[276].

A török sereg Bécs alóli elmenekülése félelemmel töltötte el Buda lakóit (értelemszerűen a nem keresztény vallások híveit)[277]. Schulhof beszámol az ismert eseményekről: a török erősítésről, majd a székesfehérvári csapatok pusztulásáról, Buda bekerítéséről, a circumstellációról[278] és az ostromról[279]. Elmondja, hogy a törököknek felajánlották a szabad elvonulást, de ők nem éltek vele[280]. Először a falakon kívüli részeket foglalták el a támadók, például a Vízivárost, ahol, mint olvasható korábban, éltek zsidók, akik a támadás elől bemenekültek a falak mögé.[281] Egy angol hadmérnök szerint Budán ekkor 21-24000 lakos volt, ebből mintegy ezer volt zsidó. Ekkora számot mond Házi Jenő is, ő az 1689-es kimutatás, a hadifoglyok és az áldozatok száma alapján[282].

Az egyik lövedék a lőportoronyba csapódott be[283], ez a robbanás sok védőt megölt és nagy kárt okozott a várban[284]. „És történt elul[285] havának 13 napján, egy hétfőn – nem erre mondta az Írás, hogy jó![286] – hogy még délben is mélységesen sötét, komor nap volt. És íme nagy jajveszékelés … támadt a városban mivel a császár … katonái … nekirontottak a falaknak. Tudomásukra jutott … hogy a töröknek azok a csapatai, amelyek a falat őrzik … elmentek, hogy kipihenjék magukat.[287] – írja a szemtanú.

A városiak nem vették komolyan a támadók harci zaját, azt hitték, csak ijesztgetik őket, mint korában. De ekkor, szeptember 2-án az ostromlók betörtek a városba. A keresztény csapatok vad dühvel rontottak a menekülő katonák és polgárok után, nem kímélve senkit. A zsidók egy csoportja a nagy zsinagógába menekült, de az ostromlók „… az istenházában vágóáldozatot áldoztak. Izrael fiainak ártatlan vérét ontották.[288]

Schulhof megígérte, hogy odaadja a katonáknak vagyonát, csak őt kíméljék meg. Miután az egyik katona elhurcolja, hogy váltságdíjat kapjon érte, huszárok támadták meg, a fogva tartójának kellett megmentenie. Majd fiával, Simsonnal megszökik. Feleségét ekkora már elvesztette. Később fiát is elszakították tőle. Miközben menekült, tanúja lett a pusztulásnak és a fosztogatásnak. Majd egy katona kivitte a várból, ott egy ismeretlen nő megvette, aki elvitte Smuel Oppenheimhez[289], Bécsbe.

Schulhof egyéni tragédiája mögött világosan látszik az ostrom és az utána következő rablás. Schulhofot megszólítja egy keresztény, aki magát zsidónak vallja, Valószínűleg ez Tauszk volt[290].

Sok zsidót elfogtak, hiszen tudták a katonák: a zsidó közösségek hatalmas összegeket költenek társaik kiváltására. Egy keresztény tábori felcser szerint „… a zsidók is – akikből sok volt odabent –, részt vettek a harcban, és kétségbeesetten védekeztek a résnél. Olyannyira, hogy két ölnyi magasságban torlódtak össze ott az elesettek. De semmi nem segített… akit e vad dühöngések nem öltek meg, vagy akit a zsidók vagy a keresztények elrejtettek, az a hátsó várba vonult vissza, amely még két napig bátran védte magát. A lányokat tehát sok előkelő törökkel és gazdag zsidóval együtt elvitték egészen Berlinig. Itt, amikor a gárdánál dolgoztam, mint felcser, őket is kellett gyógyítanom és kötöznöm…[291]. A zsidó foglyokkal felsőbb szinten is törődtek. 1686. októberében az alsó-ausztriai vezetés utasította a Landmarschaftot, hogy a zsidó foglyokat együtt helyezzék el[292].

Jehuda, Rabbi Efraim fia a következőképpen élte meg az ostromot: „Végtére, legsúlyosabb csapásul nehéz háború is ért: a városnak ostromlása… Kénesőt, tüzet és égből szakadt tüzeket hullattak ránk, vas golyókat, melyek a légben repültek… mindenféle jószággal teli házakat szétromboltak és darabokra robbantottak: löttek és agyonöltek… fogadást tettem az Úrnak, Izrael Istenének… S az Isten meghallgatott… s az ostromlott városból kivezetett…”  Jehuda a Szentföldre érkezett. Ott hallotta, hogy „… Cionba gyászhír érkezett, hogy Buda városát bevették… s a veszedelem engem is ért: minden (Budán levő) vagyonom elpusztult. Szemeim könnyeket hullattak ama szerencsétlenség miatt, mely aznap ott történt. Mert (a császáriak) az emberségből kivetkőzvén számtalan zsidót megöltek; köztük jámbor és istenfélő Eszter nővéremet is[293]… Vigasztalást nem leltem… mert nem tudtam, mivé lett családom: vajon megölték vagy fogságba hurcolták-e kedveseimet?[294]

A németországi Worms városában található egy könyv, mely a zsidóság vértanúinak állít emléket. A könyvben 72 név szerepel Budáról[295]. Biztosra vehető, hogy az áldozatok száma ennél nagyságrendekkel magasabb volt (egyes becslések 500 fölé teszik). Ez azt is mutatja, hogy megszaporodtak a foglyok kiváltásával és a halottá nyilvánítással kapcsolatos ügyek[296].

A nagy-zsinagóga összedőlt és kiégett, maga alá temetve az oda hurcolt halottakat és az oda menekülő mintegy 100 zsidót is[297], akik közül 72-en meghaltak[298].

Tanulmányom végén szeretném bemutatni a másik lényeges korabeli forrást: Szender Tauszk Szép új dal Budáról című költeményét[299], mint egy fontos, szemtanú elbeszélését[300]. (Természetesen csak a történelmi eseményekre kitérve.)

Amikor Prágában a zsidók hírét hallották Buda ostromának, arra gondoltak, hogy segíteni kellene budai hitsorsosaikat[301]. Tauszk álmában egy öregember jelent meg, aki Budára küldte. Tauszk ígéretet kapott a lotharingiai hercegtől, hogy a zsidóknak nem lesz baja az ostrom idején. Eközben a várban a zsidók nagyon féltek. Tauszk engedélyt kért, az ostromlókkal együtt mehessen be a várba, hogy meg tudja védeni a zsidókat. A vers szerint Lotharngiai Károly a muskétásainak parancsba adta, hogy a zsidókat ne bántsák, gyűjtsék össze őket a zsinagógába, s hogy vigyázzanak rájuk.

Amikor azonban Tauszk bejutott a falak mögé, öldöklést és vért látott mindenütt. A támadók nem kíméltek senkit. Nem lehetett a zsidókat és a törököket megkülönböztetni. Tauszk megtalálta a gettót, és aki tudta a Sma Jiszrael[302] imát, azt betuszkolta a zsinagógába. A kétségbeesett embereket Tauszk vigasztalta a kaotikus viszonyok között. Schulhof leírásából ismertük, hogy az ostrom és a szabad rablás alatt családokat szakítottak szét, senki nem volt biztonságban.

Tauszk a foglyokat Pozsonyba akarta szállítani, de amikor az embereket a folyóhoz vitte, ismeretlenek megtámadták őket, és sokukat megölték. 247 foglyot sikerült Budáról kimentenie. Az út alatt Tauszk látta el őket, és őrzésükről is gondoskodott. Nem mindenki érte el Pozsonyt az ellátás szűkössége és az átélt élmények miatt.

Pozsonyban a foglyok családjuk sorsa miatt aggódtak. További 70 fogoly érkezett a városba. Tauszk Oppenheimerrel tárgyalt Bécsben, ahol sikerült császári ajánlólevelet kapnia és áthaladási engedélyt a lengyel királytól. Visszatért kíséretével Pozsonyba, ahol még 62 fogoly csatlakozott hozzájuk; de ott a foglyok őrei pénzt követeltek rajta, 21 000 rajnai arany váltságdíjat. Mivel Tauszknak ennyi pénze nem volt, börtönbe zárták. Tauszk a börtönből levelet írt a hitközségeknek, hogy segítsenek neki. Majd a 39 hetes büntetés alatt sikerült a pénzt összegyűjteni, és Tauszk kiszabadult.

Tauszk történetét igazolja egy általa írt jiddis röplap, amely leírja tetteit. Ebben szerepel, hogy Tauszk lett Buda zsidóinak megváltója, 270 rabot és 35 Tóra-tekercset mentett meg, és ezekről a tetteiről igazolásai is vannak.

Európában elterjedt a híre, hogy a zsidók együtt védték Budát a törökökkel. Sok európai városban, például Páduában pogromok törtek ki, mintegy bosszúként, a zsidók ellen[303].

Budán a törökök kiűzése után sokáig nem maradtak zsidók, majd csak a 18. század végén jelennek meg újra[304].

 

Vasadi Péter


 


[1] Fehér vászoning, a halotti ruha része. Egyes ünnepeken ima idején is viselik. Héberül: kitel.

[2] Ferdi efendi, török történetíró beszámolója. Megjelent: Komoróczy 1995. 37.o

[3] Joszef haKohen feljegyzése Magyarország történetéből; Megjelent: Kohn 1881. 93.o. Kiemelés az eredeti műből.

[4] Hernacht volgt des Bludthundsder sich nennet eyn Türkischer Keyser gehaten” című nyomtatványból kivonat, in MaZsOk V/1. 330. dokumentum (165-166. o.)

[5] Kivonat az 1568-as Nürnbergi Krónikából, in MaZsOk V/1. 331. dokumentum (166. o.)

[6] Johann Kessler scájci humanista beszámolója 1526. szeptember 8-ról. In: MaZsOk XII. 5. dokumentum (70. o.)

[7] Kivonat a „Newe zeyttung, wie es mit der schlacht…Wie der Türck die stett Ofen … erobert hat” című 1526-os nyomtatványból; in MaZsOk V/1. 333. dokumentum (166-167. o.). A forrást közli Fraknói 1867. 8-14.o.

[8] Lion Feuchwanger: Jud Süss című regénye is ebben a korszakban játszódik

[9] Memoria rerum, quae in Hungariae a nato rege Ludovico ultimo acciderunt című kéziratból kivonatok, in: MaZsOk V/1, 370. dokumentum, 183-184. o.

[10] Johannes Cuspinianus/Spiessheimer: Oratio protreptica; in: Komoróczy 1995. 37.o.

[11]Megtalálható: Feridun Ahmed Beg: Münseat Üsz-Selatin, Konstantinápoly, 1858 I, 564. [1274 az iszlám időszámítás szerint]. A naplóbejegyzést közli: Káldy-Nagy 1980. 192. o.

[12] Büchler 1901. 76. o; Büchler sem tekinti az áttelepítést büntetésnek. Uo. 77.o.

[13] Ferdi efendi, török történetíró írása, in: MaZsOk XII. 6. dokumentum, 70-71. o.

[14] Káldy-Nagy 1980. 192.o.

[15] 1529 szeptember 8-10, egy szemtanú leírása, miképp foglalta el a török Budát. In: MaZsOk VIII. dokumentum, 169-170. o.

[16] Van hasonlóság a zsidó és a moszlim temetkezési szokások között. Egyik vallás sem hamvaszt és mindkét helyen a sír kelet-nyugati irányban fekszik.

[17] Kemelpasazade, török történetíró, in Káldy-Nagy 1980. 193. o.

[18] Káldy-Nagy 1980. 193. o.

[19] Fodor 1997, 900. o.

[20] Tagebuch Einer reise nach Konstantinopel; 1555. In: Komoróczy 1995. 39.o.

[21] Vass 1980. 11.o.

[22] Bővebben lásd a következő fejezetet.

[23] Egy példa: Izraelben a Pészach ünnepén tartandó Széder-estét otthon tartják, családi ünnep, míg  Magyarországon a zsidók többsége közösségi Szédereken vesz részt.

[24] Jólesz 1987. 134. o.

[25] Askenáz: bibliai eredetű elnevezés. Azokat a zsidókat jelöli, akik a szétszóratáskor Itálián keresztül francia-német terültekre kerültek, majd innen vándoroltak kelet felé. Jólesz 1987. 20.o.

[26] Szefárd: Ovadja próféta könyvében jelenik meg először a Szfarad elnevezés, mint a zsidók lakhelye a szétszóratás után. Később a spanyol területekkel azonosították, és így azokat a zsidókat és leszármazottaikat  nevezték szefárdiaknak, akik innen menekültek el a 14. és a 15. században. Ezek a zsidók főleg a Mediterraneumban telepedtek meg. Jólesz 1987. 221.o.

[27] A szefárd kiejtés lett a mai modern héber kiejtés, ettől jelentősen különbözik az askenáz. Például a tb` szót a szefárdok sábátnak, az askenázok sábosznak ejtik.

[28] Az ünnepek ugyanazok és ugyanakkor vannak, de az imák (a bibliai eredetűeket kivéve, mint például a zsoltárok) szövege más, és az imarend sem ugyanaz.

[29] Az askenáz zsidóságban Rabbénu Gerson óta tilos a poligámia míg a szefárd közösségekben a 20. századig előfordult a többnejűség.

[30] Jeruzsálem, Hebron és Tibériás mellett a negyedik szent város Palesztinában. A kabbala (zsidó misztika) egyik központja.

[31] Káldy-Nagy 1980. 194.o.

[32] hby`y - Zsidó vallási iskola.

[33] Komoróczy 1995. 39.o.

[34] Büchler 1901. 85.o.

[35] Büchler 1901. 86.o.

[36] Magyarország héber neve a középkorban. Kohn 1881., 144.o.

[37] Budun volt Buda török neve.

[38] MaZsOk X. 55. dokumentum, 88-89. o.

[39] A zsidó Újévhez kapcsolódó szokás: folyó vagy tenger partján a zsidók morzsákat szórnak a vízbe és elmondják az odatartozó imát és így jelképezik a bűneiktől való megszabadulást. Jólesz 1987. 190-191. o.

[40] Káldy-Nagy 1980. 195.o.

[41] A zsidóságban a @yd tyb Bét Din (vallási bíróság) legalább 3 tagból kell, hogy álljon. Például az Engesztelőnap estéjén a zsinagógában is egy ilyen alakul meg a rabbi, és a hitközség két vezetőjének részvételével, hogy megengedjék a „bűnösök” részvételét az imán.

[42] Büchler 1901. 82.o.

[43] Áv hó kilencedike, az Első és a Második Jeruzsálemi Szentély lerombolásának évfordulója.

[44] 1488-1575 között élt rabbi, a ^wr[ @jlw` (Sulchan Aruch – Terített asztal) c. törvénygyűjtemény összeállítója.

[45] Komoróczy 1985. 40.o.

[46] Ez ellentmond a zsidságban követett elvnek, ami szerint minden zsidó felelős a másikért, ezért egy komoly büntetésnek számított.

[47] Büchler 1901. 89.o.

[48] Olyan férjezett asszony, aki nem él együtt a férjével (mert az eltűnt, meghalt, stb.), de nem számít elváltnak, ezért nem házasodhat újra. Jólesz 1987. 13.o.

[49] Komoróczy 1995. 39.o.

[50] A zsidó családokban a mai napig hagyomány annak számontartása, hogy a család ősei honnan érkeztek a lakhelyre. Magyarorzságon (bár a zsidók túlnyomó többsége askenáz – morva, osztrák vagy galíciai – eredetű), sok ember bizonygatta, hogy az ősei szefárd zsidók, tehát az Ibériai-félszigetről származnak, mintha ez nagyobb presztízst jelentene.  A mai Izraelben is számon tartják, hogy kinek a családja honnan érkezett az országba.

[51] Büchler 1901. 98.o.

[52] Nem e munka témája a történeti párhuzamok keresése, de 1944-ben a deportálások után is hasonló események játszódtak le: az elhagyott (zsidó tulajdonban levő) házakat is sokan próbálták megszerezni különböző indokokkal. Bővebben: Vasadi 1997. 30-32.o.

[53] MaZsOk V/1. 336. dokumentum, 167. o.

[54] Valószínűtlennek tartom, hogy egy zsidót akkor így hívtak. Vagy a héber hyra Arje szót fordították le, vagy az illetőt Lőw-nek hívták, és  a német Löwe szót ültették át magyarra. Ez esetben egy kis félremagyarázás történhetett, mert a Lőw (Löw, Löb, Lőb, Löbl, Lőwy, stb.) a ywl Lévi névből ered, amely a zsidó nép egyik törzse.

[55] MaZsOk V/1. 338. dokumentum, 169. o.

[56] MaZsOk V/1. 340. dokumentum, 170. o.

[57] MaZsOk V/1. 328. dokumentum, 164. o.

[58] MaZsOk V/1. 339. dokumentum, 169-170. o.

[59]MaZsOk VIII. 177. dokumentum, 160. o.

[60] lásd: Bevezetés

[61] MaZsOk I. 319. dokumentum, 378. o. (Eredeti: Magyar Országos Levéltár, Lib. Reg. I. K. 120. levél.)

[62] MaZsOk I. 318. dokumentum, 377. o. (Eredeti: Magyar Országos Levéltár, Lib. Reg. I. K. 120. levél.)

[63] MaZsOk IX. 97-98. dokumentum, 86-88. o.

[64] MaZsOk IV. 86-87. dokumentum, 108-111. o.

[65] MaZsOk IV. 88. dokumentum, 111-112. o.

[66] MaZsOk V/I. 346. dokumentum, 172. o.

[67] MaZsOk XII. 7. dokumentum, 71. o.

[68] A Zsidó-kapu több célt szolgált: elválasztotta a zsidó városrészt a többitől; illetve a zsidó vallási törvények betartását is segítette azzal, hogy „zárt területet hozott létre”, ahol szombaton lehet tárgyakat vinni; ezt a vallási törvények tiltják közterületen.

[69] A 13. század végi Budán a zsidók lakhelye a mai Szent György utcában volt, a mai Fehérvári kaput nevezték Zsidó-kapunak. (Zolnay 1987. 28.o)

[70] MaZsOk V/1. 370. dokumentum, 183. o.

[71] MaZsOk XII. 8. dokumentum, 71. o.

[72] A Talmudi szabály szerint anyd atwklm anyd (Dina malkhuta dina), jelentése: az állam törvénye törvény. Ez azt jelenti, hogy a zsidóknak be kell tartaniuk lakhelyük törvényeit, ha azok nem ellenkeznek a vallási előírásokkal. Ebbe az is beletartozik, hogy a lakóhelyük politikai vezetését is tiszteletben kell részesíteni, hiszen a zsidók jogi helyzete e vezetés jóindulatától függ.

[73] MaZsOk XII. 11/1. dokumentum, 73. o.

[74] Zolnay 1987. 36.o.

[75] Zolnay 1968. 34. o.

[76] Fodor 1997. 897. o.

[77] Fekete 1944. 173-174. o.

[78] Büchler 1901. 104. o.

[79] Fodor 1997. 896. o.

[80] Itzkowitz 1980. 34. o.

[81] A héber személyneveket a forrás írásmódja szerint közlöm.

[82] MaZsOk II. 2. dokumentum, 1. o. (Megtalálható még: Velics 28. o.

[83] MaZsOk V/1. 396. 397. 400. 401-403. 406. 407. dokumentum, 195-199. o.

[84] Vass 1980. 12.o.

[85] MaZsOk II. 18. dokumentum, 10. o.

[86] MaZsOk II. 19. dokumentum, 10. o.

[87] MaZsOk II. 23. dokumentum, 11. o.

[88] MaZsOk II. 22. dokumentum, 11. o.

[89] MaZsOk II. 48. dokumentum, 31. o.

[90] MaZsOk II. 85. dokumentum, 61. o.

[91] uo.

[92] Vass 1980. 12. o.

[93] uo.

[94] Komoróczy 1995. 45. o.

[95] Vass 1980. 12. o.

[96] MaZsOk II. 72. dokumentum, 49. o.

[97] A moszlim naptár egy hónapja. Furcsa, hogy az évet a forrás a keresztény időszámítás szerint adja meg.

[98] MaZsOk II. 73. dokumentum, 50. o.

[99] A források csak az utóneveket közlik (a zsidóknál ekkoriban nem is volt családnév, az embereket az apjuk neve után ismerték, például: Mose ben Aharon: Mózes, aki Áron fia. A vallási életben a mai napig így vezetik a zsidók az anyakönyveket.), ezért nem lehet eldönteni, hogy az itt szereplő Ábrahám azonos-e a fentebb említettel.

[100] MaZsOk II. 9. dokumentum, 4. o.

[101] Vass 1980. 15. o.

[102] Részletes táblázat: Vass 1980. 15 o.

[103] MaZsOk X. 60. dokumentum, 93. o.

[104] A forrás magyarul maradt fenn, ebben található a zsidó neve így. Nem tartom azonban valószínűnek, hogy egy zsidót így hívtak. Lehetséges, hogy @hk - Kohen volta a neve, amely a papi törzs nevéből ered.

[105] MaZsOk V/1. 435. dokumentum, 215. o.

[106] A név szerintem bq[y @b ^wrb Baruch ben Jaakov volt.

[107] MaZsOk II. 57. dokumentum, 38-39. o.

[108] MaZsOk II. 59. dokumentum, 40-41. o., illetve MaZsOk XVII. 3. dokumentum, 21. o.

[109] MaZsOk II. 60. dokumentum, 41. o.

[110] MaZsOk XVII. 6. dokumentum, 24. o.

[111] MaZsOk II. 65. dokumentum, 43. o.

[112] MaZsOk XVII. 4. dokumentum, 22. o.

[113] Az iszlám jog szerint a föld a szultán (uralkodó) tulajdona, csak szolgálati birtokként kerülhet magánember kezébe, de ekkor sem örökölhető. A zsidó birtoktörvények is hasonlóak: a földet csak bérbe lehet venni a mai Izraelben is 49 évre Az 50. évben a föld visszaszáll az államra. Ez az úgynevezett lbwy Jovel – szabály.

[114] MaZsOk XVII. 5. dokumentum, 23. o.

[115] MaZsOk II. 68. dokumentum, 46-47. o.

[116] Ezt a dokumentumot nem sikerült megtalálnom. Valószínűleg Ferhát pasa júniusi levele sürgetés volt.

[117] MaZsOk X. 78. és 79. dokumentum, 107. és 108. o.

[118] MaZsOk X. 64. dokumentum, 95. o.

[119] MaZsOk XVI. 13. dokumentum, 380. o.

[120] Valószínűleg  [`why - Jehosua.

[121] Vass 1980. 12. o.

[122] Vass 1980. 12. o.

[123] Komoróczy 1995. 45. o.

[124] Tagebuch Einer reise nach Konstantinapol. A forrás itt németül olvasható. A fordítást magam végeztem el. MaZsOk II. 14. dokumentum, 7-8. o.

[125] Az eredetiben: die Araben

[126] MaZsOk X. 54. dokumentum, 88. o.

[127] MaZsOk X. 53. dokumentum, 88. o.

[128] MaZsOk X. 61. dokumentum, 95. o.

[129] Eine neue Reissbeschreibung aus Deutscland nach Konstantinapel und Jerusalem, Nürnberg, 1608. MaZsOk XVI. 10. dokumentum, 379. o.

[130] Nem nehéz észrevenni a történet propagandisztikus jellegét. A vallások „versenyén” túl meglehetősen valószínűtlennek tűnik, hogy egy moszlim vezető a kereszténységet ismeri el.

[131] W. Sahn: Bescreibung der Reisen des Reinhold Lübenau, Königsberg, 1912. pp 82-83 .MaZsOk X. 76. dokumentum, 105. o.

[132] MaZsOk II. 36. dokumentum, 48. o.

[133] MaZsOk II. 37. dokumentum, 49. o.

[134] MaZsOk XVII. 78. dokumentum, 62-65. o.

[135] MaZsOk II. 46. dokumentum, 27. o.

[136] MaZsOk II. 47. dokumentum, 28-29. o.

[137] MaZsOk XVIII. 81. dokumentum, 66. o.

[138] Gans Dávid világtörténeti krónikája, in: Kohn 1881. 111. o.

[139] uo.

[140] MaZsOk X. 68. dokumentum, 98-99. o.

[141] MaZsOk XVI. 11. dokumentum, 380. o.

[142] Büchler 1901. 101. o.

[143] Az iszlám országokban is ismert volt a zsidók elkülönülése. Erre, többek között, a szigorú étkezési és szombati törvények miatt volt szükség.

[144] Komoróczy 1995. 41. o.

[145] Fekete 1944. 92. o.

[146] MaZsOk XVI. 7. dokumentum, 377. o.

[147] MaZsOk V/1. 380. dokumentum, 188-189. o.

[148] Káldy-Nagy 1974. 8. o.

[149] A török forrásokban a rabbit vagy a görög papas, vagy a héber !kj, chakham (bölcs) szóval jelölték.

[150] MaZsOk XVI. 9. dokumentum, 378. o.

[151] MaZsOk II. 58. dokumentum, 39-40. o.

[152] Káldy-Nagy 1974. 9. o.

[153] Patai 1996. 172. o.

[154] Komoróczy 1995. 43. o.

[155] Válólevél, héberül fg- Get. A zsidó vallás ismeri a válást, az említett okiratot a férj adja ki a feleségnek. Jólesz 1987. 64. o.

[156] Büchler 1901. 108. o.

[157] Büchler 1901. 108. o.

[158] Büchler 1901. 109. o.

[159] Büchler 1901. 108. o.

[160] Komoróczy 1995. 47. o.

[161] A vallásos zsidóságban a kóser vágásnak nagy szerepe van. Csak a mózesi törvények által megengedett állatokat lehet levágni, a vallási jog által meghatározott módon. Például csak egy vágással, tökéletes élű késsel.

[162] A zsinagóga az 1686-os ostrom alatt pusztult el, lásd bővebben a VII. fejezetet.

[163] Zolnay 1987. 15. o.

[164] Büchler 1901. 120. o.

[165] Büchler 1901. 120. o.

[166] MaZsOk VIII. 353. dokumentum. 279. o. Ottendorf Henrik útleírása.

[167] MaZsOk X. 242. dokumentum. 221. o.; Cselebi 1985. 271. o.

[168] Itt: Habsburg

[169] Bibliai utalás: Mózes II. könyvében a Mindenható erős kézzel hqzj dyb -Bejad hazaka vezette ki a zsidókat Egyiptomból.

[170] Joszef Ha-Kohen: Siralom völgye című könyvének kiegészítése; in: Komoróczy 1995. 44. o.

[171] Komoróczy 1995. 44. o.

[172] Büchler 1901. 120. o.

[173] Cselebi 1995. 271. o. Érdekesség, hogy Zolnay László ezt az eseményt az 1598. évi ostromhoz köti.

[174] Büchler 1901. 119. o.

[175] Büchler 1901. 120. o.

[176] MaZsOk V/1. 489. dokumentum. 245. o.

[177] !yyj trwt - Az élet törvénye

[178] twbw`t twla` - (Seelot uTsuvot) – Kérdések és Válaszok. A rabbik kiadták azokat a kérdéseket, amelyeket hozzájuk intéztek; illetve a rájuk adott válaszaikat. Ezek az úgynevezett Responsumok.

[179] A responsumokban a nevek kitaláltak.

[180] A mai napig szokás a zsinagógai helyeket „eladni”, ebből jut a közösség bevételhez. Nagyszámú gyülekezet esetén a helyvásárlás egyben foglalást is jelent.

[181] Chaim Sabtaj, szaloniki rabbi döntvénytárának Buda ostromára vonatkozó adatai, in: Kohn 1890. 112-113. o.

[182] uo.

[183] Büchler 1901. 121. o.

[184] MaZsOk VIII. 317. dokumentum. 257. o.

[185] Fekete 1944. 241. o.

[186] Fekete 1944. 244. o.

[187] MaZsOk VIII. 325. dokumentum. 262. o.

[188] MaZsOk VIII. 327. dokumentum. 263. o.

[189] MaZsOk VIII. 350. dokumentum. 278. o.

[190] MaZsOk II. 132. dokumentum. 119. o.

[191] MaZsOk II. 137. dokumentum. 123. o.

[192] MaZsOk X. 282. dokumentum. 246-247. o.

[193] MaZsOk XV. 22. dokumentum. 28. o.

[194] Kohen Efrajim, budai rabbi .. in: Kohn 1890. 118. o.

[195] MaZsOk II. 108. dokumentum. 91. o.

[196] MaZsOk II. 111. dokumentum. 93. o.

[197] Büchler 1901. 123. o.

[198] Büchler 1901. 122. o.

[199] Büchler 1901. 123. o.

[200] Komoróczy 1995. 45. o.

[201] Csillag 1970. 39. o.

[202] Kohen Efrájim budai rabbi … in: Kohn 1890. 121. o.

[203] Büchler 1901. 153. o.

[204] A válólevélen szerepelni kell a kiadás helyének is.

[205] Szimha ben Gerson haKohen meghatározza… in: Kohn 1890. 115-116. o.

[206] hrybh @wwa  - Oven, a főváros

[207] Komoróczy 1995. 51. o.

[208] A Saría (iszlám jog) tiltja az alkoholfogyasztást a Korán alapján, amely mértékletességet követel meg a moszlim vallás követőitől.

[209] Pészachkor, amikor az egyiptomi kivonulást ünneplik a zsidók, csak olyan élelmiszer lehet a házban, illetve zsidó tulajdonban, ami garantáltan kovász, illetve élesztőmentes, és ezt vallási felügyelő által kiadott pecsétnek kell igazolnia. Ha valakinek kovászos vagy élesztős terméke van, el kell fogyasztani, vagy el kell ajándékozni egy nemzsidónak.

[210] Kohen Efrájim budai rabbi … in: Kohn 1890. 117-118. o.

[211] Véleményem szerint az árusítást tiltották meg, mert a Oszmán Birodalom viszonylag toleráns valláspolitikája szerint nem tették lehetetlenné a szertartások lebonyolítását, a zsidó vallásban a bornak pedig lényeges szerepe van.

[212] Kohen Efrájim budai rabbi … in: Kohn 1890. 117-118. o.

[213] A zsidó vallás nem térít, de mindenki előtt adott a lehetőség, hogy a vallást felvegye. A betérésnek rwyg  (Giur) megvan a maga menete, mely után a betért és a született zsidó között nem szabad különbséget tenni, a betértre ugyanazok a jogok és kötelességek vonatkoznak.

[214] A gyász három szakaszra különül a zsidó vallásban. A temetéstől számított 8 napig a gyászoló nem hagyja el lakhelyét. Majd 30 napig már kimozdulhat, de nem nyiratkozhat és nem vehet részt vidám rendezvényeken. Majd egy éven keresztül imát kell hogy mondjon minden közösségi ima alkalmával. Jólesz 1987. 66-67. o.

[215] Kohen Efrájim budai rabbi … in: Kohn 1890. 117-118. o.

[216] Például a tisztátalan állatok evésének tilalma, illetve a tejes és húsos edénynek és ételek össze nem keverése.

[217] Schulhof 1979. 42. o.

[218] Szabolcsi 1991. 240. o.

[219] Kohn 1890. 123. o.

[220] Haraszti 1999. 85. o.

[221] hzyng Geniza- a zsinagógának az a része, amelyben a használhatatlanná vált (bepiszkolódott, elszakadt, stb.) kegytárgyakat és imakönyveket, illetve tekercseket tartják. Egy bizonyos idő után ezeket a temetőben a temetési szokások szerint elföldelik.

[222] Komoróczy 1995. 41. o.

[223] Büchler 1901. 125. o.

[224] Büchler 1901. 134. o.

[225] Ezt a zsinagógát 1964-ben tárta fel Zolnay László, Papp Melinda és Czagány István.

[226] Zolnay 1987. 14. o.

[227] Komoróczy 1995. 47.o.

[228] Zolnay 1987. 21. o.

[229] Komoróczy 1995. 48. o.

[230] Büchler 1901. 135. o.

[231] Büchler 1901. 137. o.

[232] Komoróczy 1995. 49. o.

[233] A zsidóságban az átok  !rj- cherem kiközösítést jelent. Az illetővel tilos bármilyen formában kapcsolatot tartani.

[234] Büchler 1901. 139. o.

[235] Komoróczy 1995. 49. o

[236] Büchler 1901. 145. o.

[237] Jehuda, Efráim ha-Kohen budai rabbinak a fia… in: Kohn 1890. 137. o.

[238] Büchler 1901. 151. o.

[239] Büchler 1901. 151. o.

[240] Cselebi 1995. 286. o.

[241] MaZsoK V/1, 693. dokimentum, 377-378. o. Auer kolduló hadifogolyként tartózkodott Budán.

[242] Cselebi 1995. 287. o.

[243] Schulhof 1979. Héberül: @pwa tlygm -  Megilat Ofen

[244] Tehát a törökök alkoholtilalma mégsem volt szigorú.

[245] Schulhof 1979. 5-6. o.

[246] A vallási ünnepeken ugyanolyan munkatilalom érvényes, mint szombaton.

[247] Schulhof 1979. 19. o.

[248] sjnp - feljegyzés, lista.

[249] MaZsOk XVI. 23. dokumentum. 385. o.

[250] A halottakkal való foglalkozás a legnagyobb vallási parancs, mert a halott nem tudja viszonozni.

[251] Ezeknek az egyleteknek társadalmi és karitatív szerepük volt és van. A beteg látogatása és a foglalkozás a halottakkal Tórából eredő parancs. A jótékonyság pedig a „Minden zsidó felelős a másikért” elvből következik.

[252] A Makabeus-szabadságharc ünnepe, decemberben.

[253] twlg - galut: a zsidó nép szétszóratása

[254] Schulhof Izsáknak… in. Kohn 1890. 135-136. o.

[255] Büchler 1901. 139. o

[256] Büchler 1901. 151. o.

[257] Papi törzs tagja, Áron leszármazottja.

[258] A kérdés azért lényeges, mert a mózesi törvények szerint kohen, rituális okokból, nem tartózkodhat a halottal egy házban, illetve egy fedél alatt. De ha abban a házban halott van, ahonnan a tetővel fedett boltív kiindul, az értelemezhető úgy is, hogy a boltív a ház része, tehát haláleset előfordulta esetén kohen nem mehet át az ív alatt.

Rabbi Efraim szerint az ív el volt választva a háztól, tehát a házbeli halott nem befolyásolja a kohen tisztaságát. (Komoróczy 1995, 49. o.)

[259] A zsidóságban különösen hangsúlyos a másik megszégyenítésének tilalma. Ha valaki hibázik, azt rá kell vezetni hibájára, de tilos kellemetlen helyzetbe hozni.

[260] Komoróczy 1995. 49. o.

[261] Ez a @waym miun – visszautasítás.

[262] Falk 1962. 74. o.

[263] Jehuda, Efráim ha-Kohen budai rabbinak a fia… in: Kohn 1890. 138. o.

[264] Komoróczy 1995. 50. o.

[265] Büchler 1901. 151. o.

[266] Mózes 5 könyvét, a Tórát, kézzel írt pergamentekercsről olvassák a zsinagógákban, ezen kívül egyéb bibliai iratok is szerepelhetnek tekercsen.

[267] Komoróczy 1995. 46. o.

[268] Komoróczy 1995. 46. o.

[269] Fürst 1936. 169. és 176. o.

[270] Schulhof 1979. 6-8.

[271] (Eszerint a logika szerint a törökök tulajdonképpen jogosan voltak Budán Thököly színre lépéséig. E gondolatnak ellentmondani látszik, hogy amikor Schulhof a Habsburg császárról ír, mindig hozzátesz valami dicsérőt, például: „növekedjék dicsősége”. De ez érthető, hiszen Schulhof Nyugat-Európában talál menedéket.)

[272] Schulhof 1979. 13. o.

[273] Schulhof 1979. 14. o.

[274] Schulhof 1979. 14. o.

[275] Itt már a harmadik „rossz ómenről” lehet olvasni a krónikában. Akaratlanul is az olvasó eszébe jut a tíz csapás, amelyeket az egyiptomi népnek kellett elszenvedni a zsidók fogságba taszítása miatt.

[276] Schulhof 1979. 17. o.

[277] Schulhof 1979. 19.

[278] Richards Jacob angol hadmérnök naplójából, in: MaZsOk V/2. 781. dokumentum, 430. o.

[279] Az ostrom történetéről bővebben: Varga J. 1986. 100-137. o.

[280] Schulhof 1979. 33. o.

[281] Büchler 1901. 165. o.

[282] Házi 1977. 9.o.

[283] Schulhof 1979. 34-35. o.

[284] Szakály Ferenc szerint a lőportorony korábban robbant fel. (Schulhof 1979. – jegyzetek)

[285] A zsidó naptár 6. hónapja, augusztus–szeptember.

[286] Bibliai utalás: Mózes I. könyvének (Teremtés könyve) legelején a teremtéskor a Mindenható minden nap végén látta, „… hogy jó”.

[287] Schulhof 1979. 35. o.

[288] Schulhof 1979. 39.

[289] Schulhof 1979. 40-54.

[290] Lásd később.

[291] Részlet Dietz János önéletrajzából, in: MaZsOk XIII. 51. dokumentum, 73-74. o.; Zsolnay 1987. 38. o.

[292] MaZsOk V/1. 779. dokumentum, 428. o.

[293] Eszter Schulhof felesége volt. In: Jehuda, Efráim ha-Kohen budai rabbinak a fia… in: Kohn 1890. 138. o.

[294] Jehuda, Efráim ha-Kohen budai rabbinak a fia… in: Kohn 1890. 138. o. (kiemelés és helyesírás az eredeti szerint)

[295] Büchler 1901. 167. o.

[296] Büchler 1901. 170-173. o.

[297] Zolnay 1987. 38. o.

[298] Házi 1977. Esetleg ezeknek az áldozatoknak a nevei találhatóak meg Wormsban.

[299] A mű részletes elemzését lásd Haraszti 1999. 81-105. Az összefoglalást a cikkben közöltek alapján írom.

[300] Eredeti címe: @[bywa @wp dyl yyn @yy` @yya, Ajn sajn naj lid fun Ojben. Jiddisül íródott, a zsidóság akkori beszélt nyelvén.

[301] Ebből is látszik, hogy a két közösség kapcsolatban volt. A prágaiak tudtak a budai zsidók relatív jólétéről és biztonságáról a török uralom alatt.

[302] lar`y [m` Sma Jiszrael – Halljad, Izrael – a zsidó vallás legfőbb imája, a monoteizmus hitvallása. A vallásban nem igazán művelt zsidók is tudták ennek az imának legalább az elejét.

[303] Szabolcsi 1991. 241. o.

[304] Katzburg 1976.