Az izraelita vallás egyenjogúsítása és a zsidó szervezetek
(Az Országgyűlés kongresszusi termében rendezett tudományos emlékülésen 1995. november 24-én elhangzott előadás)

Száz év múltán egy törvényre emlékezünk, ám általa arra is, hogy itt Magyarországon a progresszió igenis győzedelmeskedni tudott: a liberális demokráciának komoly erői voltak, voltak és vannak nemes hagyományai - minden ellenkező híreszteléssel szemben. A progresszív gondolkodás és politikai akarat annak idején oda vezetett, hogy rövid néhány esztendő múltán Magyarország felzárkózott Európához - elérte a legfejlettebb nyugati államok gazdasági, tudományos, kulturális és politikai színvonalát, sőt az 1910-es évek elején sok tekintetben meg is előzte azt.

A pozitív hatású politikai döntések között kiemelkedő jelentőségű ez a most ünnepelt törvény (az 1895. évi XLII. törvénycikkre gondolok, amely szorosan összetartozik a vallás szabad gyakorlatát tartalmazó XLIII. törvénycikkel), amely kimondja: "az izraelita vallás törvényesen bevett vallásnak nyilváníttatik". Mindez jelentős mértékben erősítette azt, hogy a magyarországi zsidóság számarányát messze túlhaladóan vett részt az ország gazdasági (és kulturális) felemelkedésében. Egyetlen példa erről: az 1885. évi országos kiállításon táblázat készült a résztvevőkről. A 8218 kiállító közül 1155 volt zsidó (14 %), míg alig több mint tíz évvel később, a millenniumi világkiállítás magyar résztvevői és illusztris személyiségei között ez az arány már közel 25 % volt. A millennium alkalmából album készült Zichy Herman gróf szerkesztésében: Magyar zsidók a milleniumon címmel, s ez döbbenetesen érdekes adatokkal szolgál a feltörekvő és az országnak kiemelkedő hasznot hajtó zsidóság szerepvállalásáról.

A kiadvány elkészítésének okáról és céljáról előszavában így szól a szerkesztő:

"Hosszabb időt töltve Amerikában, tisztelni-becsülni tanultam az egyént, aki kötelességét a társadalom és az állam iránt teljesíti, és tisztességes munkával családját fenntartja. Az általános vallásszabadság hazájában nem gondol senki, de nem is kérdi senki, hogy ki-ki mily rítus szerint imádkozik az egek urához, de igenis törődik azzal, hogy az illető, akivel az ember érintkezik, becsületes munkával keresse kenyerét, és tisztességes módon viselkedjék.

A vénülő Európába visszaérkezve csodálkoztam, hogy a liberális törvényjavaslatok megalkotásával és keresztülvitelével ahelyett, hogy a még létező ellentétek megszűntek volna, egyik-másik téren az ellentétek inkább kiélesedtek. Ezen tarthatatlan állapotok indítottak arra, hogy úgy, mint minden tisztességes honpolgár, aki szíve mélyéből kívánja a vallásfelekezetek békéjét és szereti hazáját, kilépjek a porondra, és nyílt sisakkal küzdjek a még mindig élô és mozgó reakcionárius áramlat ellen."

Különös, ám a zsidóság úgy viselkedett-viselkedik Európában, mint valamely eleven hőmérő az ember testében: a legérzékenyebb módon jelzi testünk állapotát, belső változásait. Ahol a zsidó békében él, virágzik az egész nemzet, az ország fejlődésnek indul. Ám ha bántják a zsidót, ez előre jelzi a készülő veszélyt: rövidesen az egész ország szenvedi kárát. Ahogy a Talmudban olvassuk: "aki az idegenben testvérét nem látja, előbb-utóbb a testvérét is idegennek nézi..."

A zsidó vallás elismertetésére, az úgynevezett recepcióra voltaképpen megkésve került sor: köztudomásúlag már 1849-ben - a szabadságharc idején - Szegeden kimondták a zsidó emancipációt (Középkelet-Európában elsőként itt), de törvényerőre már nem emelkedhetett. 1867-ben (röviddel a kiegyezés után) valósult meg végül a zsidó lakosság egyenjogúsítása, ám csak egyénileg, a közösségé, a vallásé nem.

Érdekes (és természetes), hogy a zsidóemancipáció azonnal beindította a zsidó szervezetek és képviseletek szerveződését (az 1868/69. évi zsidó kongresszus 3 nagy országos zsidó szervezet létrejöttéhez vezetett), ám ugyanakkor kialakultak a kulturális, oktatási és tudományos egyesületek, intézmények is, köztük az (akkor még Ferenc József nevét viselő) Országos Rabbiképző Intézet.

Jellemző, hogy a zsidó szervezetek élén olyan egyéniségeket találunk, akik a társadalmi életben is nagy elismerést nyertek: a vallási intézmények maguk is fontosnak tartották ilyen személyek bevonását a hitélet erősítésébe, másrészt a társadalmi kapcsolatok - különösen a kezdeti, szerveződő korszakban - erősítették a hitközségi vezetôk szerepvállalását. Wahrmann Mór (mellesleg az első pesti rabbi, Wahrmann Izrael unokája) 1869-tôl haláláig (1892 novemberéig) a budapesti V. kerület (Lipótváros) országgyűlési képviselője és egyúttal a Pesti Izraelita Hitközség elnöke. Mezei Mór ügyvéd a Magyar Izraeliták Országos Irodájának elnöke, s egyúttal - Wahrmann halála után - két cikluson át (1893-1901) ugyanott országgyűlési képviselő is.

A kiegyezés után - mivel nálunk még nem szerveződtek meg - az emancipációt nem a zsidó szervezetek szorgalmazták, mint sok más országban, hanem a helyi magyar pártok és szabadelvű körök, sőt - furcsa módon - éppen az ô munkájuk vezetett el e zsidó szervezetek kialakulásához, vagy megerősödéséhez. Ezzel szemben az 1895-i recepció elérésében kétségbevonhatatlanul nagy érdemei vannak az addigra megizmosodott zsidó intézményeknek.

Már 1869-ben az akkori zsidó kongresszus - Mezei Mór, várhelyi Rósa Izsó, Fenyvessy Adolf és Simon József indítványa alapján - követelte az izraelita vallás egyenjogúsítását. A kezdeményezés nem sok sikerrel kecsegtetett, hiszen akkor még a különféle protestáns vallások is harcolni kényszerültek a teljes jogegyenlőség érdekében.

Miután a zsidó hitközségek (úgynevezett községkerületek révén) országos szervezetbe tömörültek, újra felmerült az igény a vallási recepció elérésére: a községkerületi elnökök 1883-ban beadványt fogalmaztak meg és juttattak el a kormányzathoz, hogy a zsidó vallás számára biztosítsák mindazokat a jogokat, amelyek "az országban létező törvényesen bevett vallásfelekezeteket megilletik". A kérés válasz nélkül maradt, hiszen abban a történelmi pillanatban - a hírhedt tiszaeszlári per hangulatában felajzott országban - sem a parlamenttől, sem a kormányzattól pozitív döntést várni nem lehetett.

A zsidó szervezetek, intézmények és a vallásos zsidóság lapjai a kérdést azonban minduntalan napirenden tartották, hogy a kellő pillanatban a jogos rendezést el lehessen érni. Erre azonban csak akkor került sor, amikor már a protestáns egyházak is hasonló igénnyel léptek fel. Nevezetesen az úgynevezett "elkeresztelések" miatt panaszkodó protestánsok szükségesnek vélték a vallásfelekezetek teljes egyenjogúsítását, illetve az egymásközti viszonosság következetes kialakítását. Nem szólva arról, hogy a modern államigazgatás, a progresszív politika szintén a kérdés rendezését involválta.

1891-ben Irányi Dániel (alakulásakor a nemzeti alapon álló, ám ugyanakkor liberális elveket valló Függetlenségi Párt elnöke) a költségvetési vita tárgyalásakor határozati javaslatot nyújtott be a törvényhozás elé: "a képviselőház utasítsa a kormányt, hogy a vallás szabad gyakorlatáról és a polgári házasságról törvényjavaslatokat terjesszen elő". A közhangulat hatására a kormány valóban fontolóra vette az egyházpolitikai reformtörvények előkészítését.

Noha a vita most már nem az izraelita vallás kérdéséről szólt, a zsidó szervezetek teljes mértékben felléptek a reformok mellett, s éppen ezért és csak így érhették el céljukat. Sőt ennek pozitív hatása kétségtelenül az is volt, hogy a recepciót - mint magától értetődő követelést - a tervezett törvény szerves részének érezhette és érezte minden érdekelt fél. 1892. január 6-án az izraelita országos nagygyűlés a pesti hitközség dísztermében ünnepélyesen elfogadta Vázsonyi Vilmosnak a képviselőház számára írt memorandumát a zsidó vallás egyenjogúsításának törvénybe iktatásáról.

Szapáry Gyula miniszterelnök nov. 9-én bejelentette a törvényhozásban: "a kormány előkészítette a törvényjavaslatokat az általános polgári anyakönyvvezetésről, az izraelita vallás törvénybe iktatásáról, valamint a vallás szabad gyakorlatáról és ezen törvényjavaslatok beterjesztésére megnyerte a korona jóváhagyását".

Tudjuk, a törvényjavaslatot végül (1893-ban) már Wekerle Sándor kormánya nyújtotta be, s csak Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején került - hosszas huzavona után - elfogadásra. A király 1895. október 1-én szentesítette azt.

Számunkra azonban mindennél tanulságosabb az, hogy a törvény - a millennium előtt - megszülethetett, s egy addig soha nem látott fejlődést segíthetett elő mind a magyarországi zsidóság, mind - részint közreműködésükkel - az egész ország és nemzet javára.

A zsidó vallás egyenjogúsítása nemzeti üggyé lett, s így is valósult meg, ahogyan azt már jóval korábban, a zsidóemancipáció idején Löw Lipót szegedi rabbi (mellesleg korábban a szabadságharc tábori lelkésze, aki ezért fél évet ült Haynau rémuralma idején a Neugebäudeban) megfogalmazta: "Hazánkban a zsidóügy soha nem volt elkülönített tárgya a hazafiúi elmélkedésnek, a törvényhozási tanácskozásnak, a napi sajtó vitájának: hanem mindig alkotó része vala az általános közügyi fejlődésnek és alakulásnak, melynek létesítésében szólottak, buzogtak, fáradoztak, tűrtek, szenvedtek hazánk legbölcsebbjei, hazánk legjobbjai".

Az eredmény persze visszahatott a zsidó szervezetek belső életére is: azok a szervezetek (elsősorban az úgynevezett kongresszusi vagy neológ zsidóságé), amelyek támogatták, sőt előmozdították a fejlődést, megizmosodtak általa, míg az ortodoxoké, amely passzívan vagy éppen idegenkedve figyelte a folyamatot, akkor még igen jelentős számarányától függetlenül lassan háttérbe szorult.

Végezetül két tanulságot is leszűrhetünk:

1. a zsidó szervezetek saját jogos érdekeiket akkor érvényesíthetik legjobban, ha az ország fejlődését szolgáló folyamatok keretében kívánják azokat megvalósítani,

2. a nemzet vezetői csak akkor szolgálják híven népüket, ha az ország minden polgárának egyenjogúságát és szabadságjogát kívánják töretlenül biztosítani.

                                                            Raj Tamás