IZRAEL ÁLLAMA ÉS A MODERN ZSIDÓSÁG

 

„Visszatérek Cionba, ott lakozom Jeruzsálemben,

és nevezik majd Jeruzsálemet a béke városának,

                                                                      az Örökkévaló Isten hegyét szent hegynek...

                                                                          ...csak az igazságot és a békét szeressétek!”

                                                                                 Zakariás könyve 8.

 

AZ ÁLLAM SZÜLETÉSE

 

                       

            A fasizmus szörnyű pusztítása (a holocaust, héber szóval %!&: soá) után a megtizedelt, családjukat vesztett zsidók egy része Izrael (akkori nevén Palesztina) felé vette útját. Különös, de az angol hatóságok (Palesztina ebben az időben brit mandátumi terület volt) a háború után tovább szigorították a bevándorlási kvótát. (Évente egyre kevesebb zsidó léphetett volna a Szentföldre.) Akiket elfogtak, még ha a náci lágerekből szabadultak is, újra internáló táborba zárták Ciprus szigetén és másutt. Válaszként a zsidó közösség létrehozta az illegális bevándorlási szervezetet: gyakran leselejtezett hajókat béreltek, s az európai kikötőkben zsúfolásig megtelt bárkákkal próbálták áttörni a blokádot. Az áthatolókat (maapilim .*-*53/) a parton a szervezet tagjai pillanatok alatt szétvitték hamis papírokkal a kisebb zsidó településekre. 1945 és 1948 között mintegy 85 000 hontalan holocaust-túlélőt vittek titokban az országba.

            A brit elnyomás és az arab támadások elleni védekezésben létrejött a zsidó földalatti mozgalom is, amely a függetlenség teljes kivívásáig működött. Tagjai főként három szervezetbe tömörültek. Ezek közül a legjelentősebb az 1920-ban alapított Hagana (%1#% = önvédelem) volt, amelyet a palesztinai zsidó közösség (a jisuv "{:*) hivatalos vezetése hozott létre a lakosság biztonsága érdekében. Az illegális bevándorlás megszervezésén túl tömegdemonstrációkkal és szabotázsakciókkal tiltakoztak az angol megszállás ellen. A Haganából szerveződött később Izrael Állam Nemzeti Védelmi Hadserege, a Cahal  (-@%7).

            Az Écel (-7! = Nemzeti Katonai Szervezet) 1931-ben jött létre, s a Haganával ellentétben, nem fogadta el az önmérsékletet: mind az arab, mind a brit célpontok ellen önálló akciókat kezdeményezett.

            A szélsőséges Lechi (*(-) tevékenységét az angol elnyomókkal szembeni küzdelem vezérelte. Akkor váltak külön az Éceltől, amikor az 1940-ben elfogadta a Hagana javaslatát, hogy a II. világháború idejére szüneteltessék a függetlenségi harcot.

            A nemzeti öntudatot és a bibliai kor történetének napjainkban is érezhető valóságát erősítette az úgynevezett Holt-tengeri tekercsek előkerülése 1947-től. A qumráni közösség iratainak feltárásán és a bibliai tekercsek megtalálásán túl rábukkantak a régészek a Bar Kochba-felkelés vezérének eredeti, saját kézzel írt (autochton) leveleire is. (Azóta tudjuk biztosan a hős vezér igazi nevét: Simon Bar Kosziba.) A kutatások a Jordánia által megszállt Qumránban és Vádi Murrabaatban (1953/54), illetve az izraeli Nachal Ceelimben (1959/60) és az i.sz. 73-ban hősi küzdelemben elesett Masszadában (1964) értek el számottevő eredményt. A Holt-tengeri tekercsek egy jelentős része az Egyesült Államokba került, azokat Izrael a 60-as évek során visszavásárolta, majd a jeruzsálemi Izrael Múzeumban nyertek méltó elhelyezést.

            Anglia képtelen volt az egymással szembenálló zsidó és arab közösség érdekeit összehangolni. Ezért, valamint a palesztinai kvóta és a ciprusi tábor elleni nemzetközi tiltakozás és a belső ellenállás miatt kénytelen volt 1947 áprilisában az ENSZ elé tárni a „palesztinai kérdést”. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése 1947. november 29-én külön zsidó és arab államok felállítása mellett döntött. A felosztás tervét a zsidó közösség elfogadta, az arabok viszont elvetették. Az angolok pedig abban bíztak, hogy később visszatérhetnek „rendet teremteni”. Így még a brit kivonulás előtt (részint titkolt segítségükkel) arab terrorista akciók sorozata indult.

1948. május 14-én (a zsidó időszámítás szerint 5708. ijár 5-én), miután az utolsó angol megszálló elhagyta az országot, kikiáltották Izrael Államát. A Függetlenségi Nyilatkozat teljes vallásszabadságot és egyenlőséget biztosít minden polgára számára. Alig 24 órával az ünnepélyes pillanat után azonban öt arab ország reguláris hadserege támadt a fiatal országra. A hiányosan felszerelt, sebtében kiképzett, ám annál lelkesebb izraeli véderő hősies küzdelemben (15 hónapig tartó kemény harcban) állta meg helyét: visszaverte a betolakodókat. A „függetlenségi háború” legádázabb csatái a jeruzsálemi útért folytak. Egy régi római út feltárásával sikerült megkerülni a jordániai Arab Légió által elfoglalt Latrun erődöt, s így Jeruzsálem megmenekült. A fegyverszünet előtti utolsó órákban azonban megszállták a keleti városrészt (ideértve az Óvárost: a Zsidó Negyedet és a Siratófalat), így Jeruzsálemet az ENSZ kettéosztotta.

A függetlenségi háború befejeztével, amely több mint hatezer zsidó áldozatot követelt, az ország építésének ugyancsak heroikus feladata várt Izrael régi és új polgáraira. Megválasztották 120 főből álló Kneszet (;21, = országgyűlés) tagjait és általuk az ország vezetőit: Chájim Weizman lett Izrael Állam első elnöke, Dávid Ben-Gurion pedig az első miniszterelnök. 1949. május 11-én Izrael már elfoglalhatta helyét az ENSZ 59. tagjaként a világszervezetben.

 

        A VILÁG ZSIDÓSÁGA A HOLOCAUST UTÁN

 

A szörnyű vérveszteség, amely elsősorban az európai zsidókat sújtotta, természetesen megrázta a világ egész zsidóságát. Európa számos országában a hitközségek képtelenek voltak újjáalakulni, a megtizedelt népesség több helyütt anyagi javait, megélhetési forrását is elveszítette. Németországban az állam igyekezett segítséget nyújtani a lassan, bizonytalanul oda települőknek (vagy visszatelepülőknek). Kelet-Európában, ahol szintén katasztrofális pusztulás zajlott le (a magyarországi zsidó lakosságnak például kétharmada pusztult el), inkább csak a nyugati zsidó szervezetek álltak az üldözöttek mellé. Erős kivándorlás kezdődött, amelynek csak a rendszer (és az utazási feltételek) szigorodása szabott határt. Nagyobb lélekszámú közösség csupán a Szovjetunió középső és keleti területein, Romániában és Magyarországon (elsősorban Budapesten) maradt.

A Szovjetunióban a II. világháború idején (propaganda célból) támogatták a nem vallásos zsidó szervezetek és a (nem héber, hanem jiddis nyelvű) kulturális orgánumok működését, mindennek azonban Sztálin rémuralma és antiszemita érzelme egyhamar véget vetett. 1948-ban letartóztatták a jiddis irodalom 33 legkiválóbb képviselőjét, majd 1952. augusztus 12-én tárgyalás nélkül kivégezték. A Távol-Keleten, Mandzsúria határán létrehoztak egy mesterséges Zsidó Autonóm Területet, ahova közel százezer embert deportáltak. A Kaukázusban élő „hegyi zsidók” (.**99%) ellenálló törzsét felszámolták. Az egyetemi felvételeknél és az állások, hivatalok betöltésénél súlyos hátrányt szenvedtek a „zsidó származásúak”.

Mindezek híre érthető módon befolyásolta a többi kelet-európai zsidó helyzetét is. A vallásosabbak és a volt polgári réteg tagjai erős mellőzöttséget szenvedtek. Másokat viszont ott találunk (főként Magyarországon) a kommunista párt és a kormányhivatalok vezetői között. Ezek azonban mindenekelőtt testvéreiket tagadták meg. 1948 májusában (amikor a hivatalos politika még az angol gyarmatosítók ellen küzdő Izraelt támogatta) a zsidó fiatalok felvonulást rendezhettek Budapesten a Függetlenségi Nyilatkozat mellett, röviddel később azonban a cionizmus és Izrael Állam említése is a legsúlyosabb politikai „bűnök” közé számított. Cionista perek sorozata kezdődött Kelet-Európában, a nemzetközi zsidó szervezetek irodáit bezárták, itt maradt képviselőit bebörtönözték. A héber nyelv tanítását és a zsidó fiatalok összejöveteleit nem engedélyezték, a hitközségek vezetőit az állami és belügyi szervek jelölték ki és irányították.

Nyugat-Európára az egyenlőtlen fejlődés lett jellemző a II. világháborút követően. Egyedül Svájc és a nagyobb zsidó lakossággal rendelkező Anglia mentesült a fasizmus pusztítása alól: itt tovább fejlődött a zsidó kultúra és a szervezeti élet. Franciaországban ma ugyan több zsidó (mintegy 600 000) él, mint a háború előtt, nagy többségük azonban az észak-afrikai arab országokból kényszerült bevándorolni az utóbbi évtizedek során. Másutt (Olaszországban, Ausztriában, Hollandiában, Dániában stb.) viszonylag kevesen élnek, de szervezeteik szépen működnek. A kelet-európai holocaust túlélők egy-egy nagyobb csoportja telepedett le Svédország és Nyugat-Németország nagy városaiban, valamint a belgiumi Antwerpenben. Spanyolország (különösen Franco bukása óta) visszafogadja (honosítani hajlandó) a mintegy 500 éve elűzött szefárd (*$952 = spanyol eredetű) zsidóságot. 

A zsidó kulturális-szellemi központ (a zsidó szervezetek központja is) jobbára az Egyesült Államokba tevődött át a holocaust után. A konzervatív irányzatú zsidóság legnagyobb főiskolája a New York-i Jewish Theological Seminary, a reform irányzatúaké a Cincinnatiban (majd New Yorkban is) működő Hebrew University College, az ortodoxoké a Jeshiva University. A legfőbb zsidó szervezet a Zsidó Világkongresszus (World Jewish Congress) os az USA-ban székel, míg a Cionista Világszervezet és a Zsidó Képviseleti Iroda (héberül: Haszochnut hajehudit, röviden Szochnut ;{1,|2) az 1950-es években Jeruzsálembe tette át székhelyét.

A kelet-európai kivándorlók távoli országokba is áttelepültek. Így erősödtek meg általuk a közép- és dél-amerikai, dél-afrikai, valamint ausztráliai zsidó hitközségek. Ezekbe az országokba több hullámban érkezett (szinte kizárólag Kelet-Európából) a zsidó népesség. Az első bevándorlási hullám századunk elején indult és megszakadt az első világháború idején. A második csoportot a fasizálódó Európából történt kényszerű menekülés szülte, míg a harmadik hullám az egyedül maradt, holocaust túlélők csoportjaiból tevődött. (A Dél-Afrikai Köztársaságban ma hozzávetőleg 120 000, Argentínában kb. 230 000 zsidó él.) 

 

        ORSZÁGÉPÍTÉS ÉS HÁBORÚK IZRAELBEN

 

A függetlenség kivívása után a gazdasági, katonai és politikai gondok leküzdésén túl Izrael Államának sok új bevándorló befogadásával és letelepítésével is foglalkoznia kellett. 1951 végéig 687 000 új bevándorló érkezett, ezek közül sokan a holocaust túlélőiként: a függetlenségi háború első négy hónapjában már ötvenezren. Több mint 300 000 zsidó települt ekkor Izraelbe a szomszédos arab országokból, ahol a háborús helyzet és a nacionalista közhangulat miatt többé nem érezhették magukat biztonságban. Igaz, több izraeli arab lakos is elhagyta az országot, csakhogy őket ott nem telepítették le, hanem leszármazottaikkal együtt ma is menekülttáborokban tartják. Izrael zsidó lakossága a függetlenség kivívása idején volt 650 000-rel szemben egy évtizeddel később megközelítette a 2 millió főt.

A gazdasági nehézségek leküzdésében a világ (elsősorban az Egyesült Államok) zsidóságának anyagi segítsége, valamint a német jóvátétel jelentettek biztos támogatást. Ennek ellenére az 50-es években sokan laktak barakkokban, nélkülöztek, de lelkesen építették a városokat és a falvakat, az utakat és a középületeket. Az ország első évtizedének végére a mezőgazdaság (főként a közösségi falvak, a kibbucok jóvoltából) virágozni kezdett, országszerte mintegy 20 000 hektár új erdőt, az utak mentén fasorokat telepítettek. Az ipari termelés és a foglalkoztatottság megkétszereződött. Az iskoláztatás ma 5-16 éves korig kötelező, 18 éves korig ingyenes egész Izraelben (az arab lakosság számára is).

A bizonytalan és mesterséges határok azonban állandó veszélyt jelentettek: illegális behatolók zavarták meg a határ közelében levő települések életét. Hiába hozott az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatot 1951. szeptember 1-én az Izraelbe érkező és onnan induló hajók szabad közlekedéséről, Egyiptom lezárta a Tirán-szorost (a Vörös-tenger izraeli bejáratánál) és megtiltotta az oda irányuló hajók áthaladását a Szuezi-csatornán. 1956 októberében Egyiptom, Jordánia és Szíria (szovjet támogatással) katonai szövetséget kötött, nyilvánvalóan támadó céllal. Ezért Izrael (a magyar forradalommal egy időben) villámháborút hajtott végre: Mose Dajan vezetésével nyolc nap alatt elfoglalták a Gázai övezetet és a Szináj-félszigetet. A fegyverszünet és a visszavonulás kapcsán Egyiptom biztosítékot ígért Izraelnek a szabad hajózásra.

Az állam második évtizede (1958—1968) a konszolidáció jegyében telt el. Izrael exportja megkétszereződött, az ipari fejlődés leginkább a gépgyártásban, a fém- és vegyiparban (főként a Holt-tengerből előállított ásványi anyagok feldolgozása révén), illetve az elektronikában jelentkezett. Megnyitották — a haifai mellett — az asdodi kikötőt, ami jelentősen megnövelte a Földközi-tengeren át lebonyolított kereskedelmet. Tizenegy évi építő munka után megkezdte működését (1964-ben) az országos vízszállító vezeték, amely az ország északi területeiről juttatja el az életet adó vizet az esőben szegény déli vidékekre. A mezőgazdasági feldolgozóipar is jelentősen fejlődött.

Izrael 1965-ben felvette a hivatalos diplomáciai kapcsolatot a Német Szövetségi Köztársasággal, ami annak idején többekben — érthető módon — keserű ellenérzést váltott ki, viszont meggyorsította a közeledést az európai fejlett országokhoz. A titkosszolgálat emberei Dél-Amerikában elfogták Adolf Eichmannt, és 1960. május 23-án Izraelbe vitték, ahol nyilvános tárgyalás után halálra ítélték: 1962. május 30-án felakasztották. Ez volt az egyetlen eset, amikor izraeli törvény alapján halálos ítéletet hajtottak végre. Ugyanakkor a per és az ítélet példamutató jelentőségű a fasiszta bűnök elévülhetetlensége szempontjából.

Ez idő tájt épült fel Jeruzsálemben a Kneszet állandó épülete, a Hadasza Orvosi Központ, a Héber Egyetem új épülete és az Izrael Múzeum. Az izraeli héber kultúra nemzetközi elismertetést szerzett Smuél Joszéf Agnon (1888—1970) író 1966-ban szerzett irodalmi Nobel-díjával. A szorgos építkezést azonban folyamatosan akadályozta az állandó háborús készenlét, a zsidó települések elleni folyamatos határsértések és támadások. A szovjetek által támogatott és tüzelt Egyiptom 1967 májusában ismét csapatösszevonást hajtott végre a Szináj-félszigeten és távozásra szólította fel az ENSZ 1957 óta ott tartózkodó békefenntartó erőit, majd ismét elzárta a Tirán-szorost. Ugyanakkor Szíria és Jordánia is csatlakozott az egyiptomi háborús készenléthez: Izrael ismét minden fronton ellenséges, komoly túlerőben levő arab erőkkel nézett farkasszemet.

A kényszerű helyzetben Léví Eskol miniszterelnök hadügyminiszterévé Mose Dajant nevezte ki, aki azonnal hozzáfogott az ellencsapás előkészítéséhez. (A vezérkari főnök Jichák Rabin volt.) 1967. június 5-én hajnalban megkezdődött a hatnapos háború. Előbb az ellenséges légierőt semmisítették meg, majd délen az egyiptomi hadsereget morzsolták fel, ezután keleten a jordániai támadás visszaverése, végül a Golán magaslaton beásott szíriai erők ostroma következett, ahonnan 19 éven át szakadatlanul bombázták az észak-izraeli településeket. A harcok harmadik napján az izraeli hadseregnek kemény küzdelem után sikerült visszafoglalnia és gyakorlatilag egyesítenie Jeruzsálemet. Az Óváros és a Siratófal újra visszakerült. (Addig, 19 éven át a Dávid-toronyból csak távcsővel imádkozhattak a hívők.)

A hatnapos háború során nyert területek és Izrael tárgyalókészsége sem vezettek azonban békéhez. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. határozata (1967 nyarán) ugyan kimondta: „a térség minden államának joga van a szuverenitás, a területi sérthetetlenség és a politikai függetlenség elismertetésére, s arra, hogy fenyegetéstől vagy támadástól mentes biztonságos és elismert határok között éljen”, az arab országok ezt mégsem fogadták el. 1966 augusztusában a khartumi konferencián kialakított álláspontjuk szerint „nem lehet békét kötni, nem lehet tárgyalni Izraellel és nem lehet elismerni Izraelt”. Így aztán megegyezés sem születhetett, hanem Egyiptom és Szíria — további szovjet támogatással, szakértői közreműködéssel — újabb háborúra készült.

1973. október 6-án szombat (és a legszentebb zsidó ünnep, jom kippur = az engesztelés napja, teljes böjt) reggelén összehangolt, meglepetésszerű támadás indult egyiptomi és szír részről Izrael ellen. A következő három hét alatt, a jom kippuri háború során az izraeli hadsereg megváltoztatta a harc kimenetelét: a támadókat visszaverték és körülkerítették, sőt, egy csapat (Mose Saron vezetése alatt) átkelt a Szuezi csatornán, az Északon levő izraeli erők pedig 32 km-re megközelítették Damaszkuszt.

 

                  A KÖZEL-KELETI BÉKEFOLYAMAT

 

A jom kippuri háború Izrael számára egy évi nemzeti jövedelmének kiesését jelentette. 1974 második felétől azonban újabb fejlődési folyamat indult. 1975-ben Izraelt felvették társult tagként az Európai Közös Piacba, amelynek nyomán ugrásszerűen megnőtt a külföldi tőke beáramlása és az izraeli áruk forgalma Nyugaton. Természetesen az izraeli vállalkozók is megkísérelték a külföldi beruházások megindítását, társulások kialakítását. Az állam harmadik évtizedének végére a turizmus is jelentősen megemelkedett: az évi vendégszám meghaladta az egymillió főt.

Az 1973-i háborús élmény és veszteség mindkét oldalon a béketörekvéseket erősítette. Előbb csupán a csapatszétválasztásról, az Izrael által újabban megszállt területek visszaadásáról esett szó, később azonban — főként amerikai közvetítéssel — a békeszerződés, egymás elismerése lett a párbeszéd témája. A tárgyalások előkészítésében Henry Kissinger, az Egyesült Államok elnöki főtanácsadója játszott kulcsszerepet.

Közben az 1977-i választásokon a centrum- és jobboldali liberális erőket tömörítő Likud pártcsoport aratott győzelmet, ezzel megdöntve a közel három évtizedig kormányzó Munkáspárt (Mápáj, később Máárách) hatalmát. Az új  miniszterelnök, Menachém Begin folytatta a béketörekvéseket és tárgyalóasztalhoz hívta arab partnereit. Anvar Szadat, Egyiptom elnöke 1977 novemberében — megtörve az addigi arab elutasítást — Jeruzsálemben járt, és felszólalt a Kneszetben is. Így Egyiptom lett az első olyan arab ország, amely elfogadta Izrael 1948 óta kinyújtott békejobbját.

Ezt a politikai áttörést a tárgyalások egész sora követte. A folyamatos tárgyalások végén az izraeli és az egyiptomi vezetők 1978 szeptemberében Camp Davidben, az Amerikai Egyesült Államok elnökének rezidenciájában tartottak csúcstalálkozót. Ezen nem csupán a békekötés lehetősége szerepelt, hanem olyan átfogó megállapodás előkészítése is, amely alapjául szolgálhat az Izrael és valamennyi arab szomszédja közti megbékélésnek is. A tervezett egyezmény részletes tárgyalási javaslatot tartalmazott Júdea, Somron (Szamária) és a Gázai övezet (az 1967 óta izraeli ellenőrzés alatt álló területek) politikai státusára vonatkozólag is.

Végül Izrael és Egyiptom vezetői (Begin miniszterelnök és Szadat elnök) Washingtonban (a Fehér Ház kertjében) — Jimmy Carter amerikai elnök jelenlétében — 1979. március 26-án aláírták a békeszerződést. (A két aláíró fél még abban az esztendőben Nobel-békedíjban részesült.) Szadat egyiptomi elnököt röviddel később meggyilkolták, utóda, Hoszni Mubarak azonban kijelentette, hogy folytatni kívánja elődjének politikáját.

Izrael nem engedhette meg, hogy a megszerzett területekről való lemondás árán ismét veszélyhelyzetbe kerüljön. A megelőzés érdekében stratégiai együttműködésről szóló megállapodás született Izrael és az Egyesült Államok között (1981), ami tartalmazza a kölcsönös katonai tájékoztatást is. Még ugyanebben az esztendőben valóban kialakult egy komoly veszély: Izrael kénytelen volt — bravúros légi akcióval — lebombázni az iraki atomreaktort, s így elhárítania egy nukleáris pusztítás lehetőségét.

A békeszerződés értelmében Izrael teljes kivonulást ígért a Szináj-félszigetről, s ennek az ígéretének 1982 áprilisáig eleget is tett. Így a korábbi tűzszüneti vonalakat és fegyverszüneti egyezményeket immár kölcsönösen elismert nemzetközi határok váltották fel. A határokat kölcsönösen a turisták is igénybe vehették.

Izrael politikai kapcsolatai folyamatosan javultak, elsősorban olyan afrikai és ázsiai országokkal, amelyekkel korábban nem volt vagy az arab-izraeli háborúk során megszakadt a diplomáciai, illetve a gazdasági együttműködése. Több fejlődő országnak Izrael kezdett nyújtani műszaki-tudományos segítséget.

 Jóllehet, az Izraellel szomszédos arab országok közül a háborúk során egyedül Libanon tudott semleges maradni, ez a helyzet a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) katonai szárnyának 1970 szeptemberében Jordániából történt kiűzetésük után megváltozott. Ők ugyanis Dél-Libanonban fészkelték be magukat, ahonnan azután rakétáikkal folyamatosan lőtték az észak-izraeli településeket. A gyenge libanoni kormány nem tett semmit, sőt a szíriai katonai befolyás egyre erősebb lett ott. Ezért Izrael 1982 júniusában néhány hetes offenzívát hajtott végre Dél-Libanonban, majd a határ túlsó oldalán (1985 elejéig) katonai erőket állomásoztatott a támadások megelőzése végett. A határ egy része ma is biztonsági zónaként működik.

1984-ben egységkormány jött létre Izraelben, ennek oka azonban nem a politikai vagy a katonai helyzet, hanem a rendkívül súlyossá vált infláció volt. (Az infláció mértéke 1984/85 fordulóján elérte az évi 400 %-ot.) Az (ősi nevet viselő) izraeli pénzt (a sekelt) 100:1 arányban kellett megújítani, megállapodtak a nagy izraeli szakszervezettel (a Hisztadruttal) és megszorító gazdasági intézkedéseket vezettek be. Az infláció megfékezése elősegítette a gazdasági kapcsolatok erősödését a fejlett nyugati országokkal. Még 1985-ben Szabad Kereskedelmi területi Egyezményt írt alá Izrael az Egyesült Államokkal, s ez jelentős mértékben növelte a zsidó állam nemzetközi kereskedelmi helyzetét a világ gazdaságában. Számos ország ezután azért is igyekezett javítani kapcsolatait Izraellel, mert általa közelebb kerülhetett az amerikai piachoz.

A folyamatos izraeli bevándorlás 1984-ben egy addig kevéssé ismert zsidó törzs, az Etiópiában élő (fekete bőrű) falassák megjelenésével bővült. Sokan — az Etiópiában uralkodó éhínség és a politikai bizonytalanság elől — gyalog indultak neki a végtelenül hosszú útnak, keresztül vándoroltak (gyakran ellenséges környezetben) Szudán és Egyiptom országútjain, sivatagokon át, hogy a Szentföldre vándoroljanak. Az ottmaradtakat (mintegy 17 ezer embert) 1992-ben egyetlen éjszaka izraeli repülőgépek hozták el félig illegálisan testvéreik után. Letelepítésük és beilleszkedésük azóta teljessé vált. Az 1980-as éveket (a Szovjetunió végnapjaiban) az ott élő több mint kétmilliós zsidó közösség elégedetlensége és kivándorlási vágya, tüntetései jellemezték. A szovjet zsidóság tömeges kivándorlása 1989-ben kezdődött. (Egy ideig Magyarországon keresztül bonyolították le.) Az orosz (és más volt szovjet területekről érkező) bevándorlók jelentős változást idéztek elő az izraeli közvéleményben: az újonnan érkezettek már nem a hősi helytállás lelkesedésével, hanem nagyon is reális, mondhatni materiális elvárásokkal kezdték el izraeli életüket. Persze, a kezdeti nehézségeket hosszú távon minden bizonnyal rendkívül pozitív fejlődés követi majd. Az izraeli társadalomnak azonban lassan be kellett látnia, hogy a hőskorszak elmúlt, az ország felnőtt, a kibbucok és a vonzóan szép, áldozatos cionista eszme helyébe jórészt a megfontolt vállalkozások léptek.

 

                                   HOGYAN TOVÁBB?

 

Az 1967 óta Izrael által ellenőrzött területek egy részén (különösen a Gázai övezetben, de Júdeában és Szamáriában is) az arab lakosság — a PFSZ támogatásával — 1987-től belső ellenállásba (arab szóval intifáda), gyakran erőszakos akciókba is kezdett. Ugyanakkor Izrael a béketerv kidolgozásán munkálkodott: 1989-ben olyan javaslatot terjesztett elő, amelynek célja nemcsak a békefolyamat megvalósítása, hanem egy átfogó közel-keleti rendezés keretében a területeken élő arab lakosság végleges státusának kialakítása és az arab államokkal fennálló háborús állapot felszámolása volt. Az amerikai külügyminiszterrel történt közvetítői tárgyalásokon komoly lehetőségként merült fel, hogy a nemzetközi fórumokon a területek lakosai által szabadon megválasztott autonómia képviselői vegyenek részt.

Több hónapon át tartó diplomáciai tárgyalások kezdődtek, amelyek után Madridban 1991. október 30-án békekonferencia jött létre az Egyesült Államok és (akkor még) a Szovjetunió védnökségével. Az üléseken részt vett a libanoni, a szíriai és egy jordániai-palesztin közös küldöttség. Mindez elkerülhetetlenné tette a PFSZ-szel történő közvetlen kapcsolatfelvételt. 1993 szeptemberében levélváltás útján a felek kölcsönösen elismerték egymást. A Palesztinai Felszabadítási Szervezet lemondott az erőszak alkalmazásáról és elkötelezte magát a békés tárgyalások mellett. Ezt követően kezdődött közvetlen tárgyalás Jichák Rabin izraeli miniszterelnök és Jasszer Arafat, a PFSZ elnöke között, a „területet a békéért” izraeli elvek alapján. Létrejött a palesztin autonómia és önkormányzat (1994-ben), s az izraeli katonaság megkezdte kivonulását a területekről. Arafat előbb Jerikóba, majd Gázába települt. (1995-ben megtartották az első palesztin önkormányzati választásokat.) Még 1994-ben Marokkó és Tunézia teljes diplomáciai kapcsolatot létesített Izraellel, és aláírták az izraeli-jordániai békeszerződést. Az év végén Rabin, helyettese, Simon Peresz és Arafat Nobel-békedíjat kapott.

Izraeli és főként arab részről azonban sok ellenzője maradt a békefolyamatnak, a terrortámadások nem szűntek meg, sőt alkalmasint megszaporodtak, s a palesztin önkormányzat nem tudott ezeknek véget vetni. Izraeli autóbuszokat gyújtottak fel, a területeken élő zsidó telepesek állandó fenyegetettségben éltek. 1995. november 4-én este egy Tel-Avivi béketüntetés után az ott felszólalt Jichák Rabin miniszterelnököt egy szélsőséges izraeli diák lelőtte. A gyilkosság döbbenetet váltott ki egész Izraelben és a világ zsidóságában. Hatására világszerte számottevő politikusok és a zsidó szervezetek vezetői a béke mellett nyilatkoztak, Bill Clinton amerikai elnöknek a temetésen elmondott búcsúszavait idézve: 9"( .&-:salom chavér...

Az 1996-i esztendő eleje a közeledő választások jegyében teltek el Izraelben. Soha nem látott éles küzdelem alakult ki Peresz, Rabin utódja és a Likud jelöltje, Binjamin Netanjáhu között. A választási eredmények végül fej-fej mellett alakultak: soha ilyen szoros verseny nem volt a választásokon, ahol végül is Netanjáhu szerezte meg a lehetőséget a kormányalakításra. (Itt említjük meg, hogy korábban a Kneszet többsége adott bizalmat a kormánynak, most először azonban közvetlenül a nép — köztük a többségükben Pereszt támogató arab lakosság — választhatta meg a miniszterelnököt.)

  Hadd soroljuk fel végül Izrael miniszterelnökeit, akik az ország első fél évszázadában vezették az országot:

Dávid Ben-Gurion                           1948—1954

Mose Sarét                                       1954—1955

Dávid Ben-Gurion                           1955—1963

Lévi Eskol                                        1963—1969

Golda Méír                                       1969—1974

Jichák Rabin                                     1974—1977

Menachém Begin                              1977—1983

Jichák Samir                                     1983—1984

Simon Peresz                                    1984—1986

Jichák Samir                                      1986—1992

Jichák Rabin                                      1992—1995

Simon Peresz                                     1995—1996

Binjamin Netanjáhu                          1996—

 

            Az új izraeli kormányfő biztosította arab szomszédait és a politikai hatalmakat Izrael eltökélt szándékáról a békefolyamatot illetően, valamint a békés és kölcsönösen előnyös kapcsolatok megerősítése érdekében. Ha lehet mondani, a változás csupán abban mérhető, hogy a „területet a békéért” politikájának a helyébe a „békét a békéért” szándéka lépett. Izrael gazdasági és politikai kapcsolatai fokozatosan tovább javulnak: 1996-ban az arab Omanban és Qatarban is felállítottak képviseletet, Oman pedig irodát nyitott Tel Aviv-ban.

Izrael lakossága 1995-re meghaladta az 5 millió lelket, ebből a zsidó közösség száma több mint négymillió, a nem zsidóké (köztük legnagyobb számmal arabok vannak) kb. egymillió. A legnépesebb izraeli városok (1993-as adatok): az egységes Jeruzsálem —Izrael Állam fővárosa — (567 000 lakos), Tel-Aviv (357 000),     Haifa   (247 000),     Holon    (163 000),     Rison Lecijon   (154 000),     Petach Tikva   (151 000),    Bat Jam  (143 000).   Netanja  (143 000)  és  Beér Seva (141 000). Még egy fontos adat: Izrael 1994-ben nemzeti össztermelésének (GDP) 8,6 százalékát költötte oktatási célokra, s ezzel első helyen áll a világon.

 

                                   A VILÁG ZSIDÓSÁGA MA

 

Az 1980-as évek közepétől jelentős változások következtek be, elsősorban a kelet-európai zsidóság életében. A szovjet befolyás alatt élő országok politikai vezetői már régen megbánták, hogy 1967-ben, a hatnapos háború idején diplomáciai szakítást hajtottak végre Izraellel szemben. Noha Magyarországon és másutt még az 1980-as évek közepén is megpróbálkoztak cionistaellenes belügyi akciókkal, ugyanakkor igyekeztek felvenni a kapcsolatot a nemzetközi zsidó szervezetekkel és a nyugati zsidó (vagy éppenséggel izraeli) üzletemberekkel. 1986-ban a Zsidó Világkongresszus, 1987-ben pedig (az Alef-könyvek megjelenése alkalmából) a Memorial Foundation for Jewish Culture (Zsidó Kultúráért Emlékalapítvány) Budapesten tartotta hivatalos ülését. Civil zsidó szervezetek kezdtek létrejönni (Magyarországon elsőként 1988. november 20-án a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület), amire korábban (a kommunizmus idején) nem volt példa.

A kelet-európai változások (1989—1990) és a Szovjetunió megszűnése (1992. január 1.) következtében az ott élő zsidóság szervesen bekapcsolódott a világ zsidóságának vérkeringésébe. A nyugat-európai, amerikai és főként az izraeli zsidó (köztük ifjúsági) szervezetek irodákat tartanak fenn, folyamatos együttműködés alakult ki a helyi és a külföldi vallásos és nem vallásos zsidó csoportok között. Zsidó iskolákat alapítottak, amelyekre a túljelentkezés a jellemző. Olyan helyeken, ahol korábban (a korábbi hivatalos zsidó vezetés szerint) már nem éltek zsidók (így pl. Szlovákiában vagy egyes magyar vidékeken), új hitközségek szerveződtek.

A világ zsidóságának lélekszáma — becsült adatok szerint — ma hozzávetőleg 15—15 és félmillió. Ebből az Egyesült Államokban él mintegy 5 millió 750 ezer, egyedül New Yorkban 2 millió, csupán Kalifornia államban is mintegy 800 ezer. Izraelben több mint 4 millió zsidó él, a volt Szovjetunió területén is közel másfélmillió. Európán belül Franciaország az első 650 000, majd Anglia következik 400 000 zsidó lakossal, Magyarországon 80—100 ezerre becsülik a zsidóság létszámát. A holocaust után is 140 000-es lélekszámú román zsidóság az 1960-as évek közepétől, amikor az ottani vezetés mondhatni „eladta” zsidóit Izraelnek, a zsidó lakosság száma 25—30 ezer főre apadt.  

Szétszórtan élünk még mindig, ám ma már a világszerte száműzetésben (galutban) élő zsidók is állandó kapcsolatot építhetnek egymással és izraeli testvéreikkel. A számítógép (elsősorban a CD-rom) és az Internet segítségével pedig a témába vágó információk tömege pillanatok alatt lehet közkinccsé. A teljes zsidó kultúra és tudásanyag válhat így hozzáférhetővé, csak éppen kellő érdeklődésre és tudásszomjra van szükség. A fiatalok azonban arról sem feledkezhetnek meg, hogy a zsidóságot nem az információk, hanem a könyv népének nevezik...

 

AZ UTÓBBI TÍZ ÉV TÖRTÉNETE

           

            Az elmúlt évek zsidóságát két tragikus esemény rázta meg: az 1995-i Rabin-gyilkosság után (amelyről már szóltunk) a 2001. szeptember 11-i New York-i terrorista merénylet. Az első arra figyelmeztet, milyen veszélyeket tartogat a szélsőséges gondolkodás még a zsidóságon belül is, a második pedig — sajnálatos módon — jól érzékelteti, hogy mindaz a veszély, ami Izraelt és a világ zsidóságát fenyegeti, nem hagyja érintetlenül a kívülállókat sem. Nem lehet és nem szabad a zsidó lét elleni támadást senkinek sem érzéketlenül elbagatellizálnia, mert a terror ma már az egész emberiség ellen irányul.

            2000 őszén, Éhud Barak miniszterelnöksége alatt (1999–2001) megújult az intifáda, főként öngyilkos merénylők okoztak súlyos tragédiákat ártatlan emberek körében. 2001 óta Ariél Saron miniszterelnök sem tudta lecsillapítani a szélsőséges arabok támadásait. A merényletsorozatok visszaszorították az izraeli turizmust is, ami igen nagy kárt okoz az országnak.

A világ zsidósága körében ugyancsak két új jelenségről beszélhetünk. Ezek közül az egyik az Izrael-ellenességgel leplezett újfajta antiszemitizmus, amelyet Izrael Állam politikai ellenfelei — komoly anyagi háttér segítségével — mesterségesen szítanak. Hatása a most kibővült Európai Unióban is érezhető.

Ugyancsak fontos, új jelenség a volt szocialista országokban élők zsidó öntudatának erősödése, ami Magyarországra is jellemző. A kelet-európai és ezen belül a magyar zsidóság jelentőségének növekedését jelzi, hogy az európai zsidó szervezet (ECJC) 2004. májusában Budapesten tartotta harmadik, eddigi legnagyobb horderejű kongresszusát.

A több évezredes múlt, amelyről ez a könyv is szól, most, a 21. évszázad elején nem csupán tanít, de kötelez is bennünket. A népnek, amely a történelem élő tanújaként vesz részt a világ eseményeiben, tudnia kell: Istennek célja van velünk, s erről nem szabad — külső vagy netán belső támadás esetén sem — egykönnyen lemondanunk.

S végül hadd álljon itt a könyv elején idézett bibliai szakasz teljes szövege:

„Szeretet és igazság találkozzanak,

ölelkezzék az igazságosság és a béke,

mert az igazság a földből sarjad,

s az igazságosság az égből tekint alá.

Az Örökkévaló bizony megadja a jót,

országunk is a termését,

mert az igazság Előtte jár,

útra emeli lépteit.”

                             85. zsoltár

 

Raj Tamás

 

Megjelent Hahn István: A zsidó nép története c. könyv kiegészítő tanulmányaként

(Makkabi kiadó)

 

 

 

[left.htm]