Római kor
Magyarország területén már az
időszámításunk szerinti 2–3. évszázadban, a római Pannonia provinciában
éltek zsidók. A római táborok, városok környékén több olyan feliratos
emlék került elő, amely ezt bizonyítja.
A zsidó lakosság
részint kereskedőkként Rómából, részint közvetlenül Izrael területéről,
rabszolgákként települt az országba. Pannoniából ugyanis három légiót
szállítottak át a rómaiak Júdeába, a Bar Kochba vezette szabadságharc
(132–135) leverése érdekében. Később a csapatok kisegítő egységként
rabszolgákat hurcoltak magukkal állomáshelyükre, Aquincumba (ma
Budapest északnyugati része) és Savariába (a mai Szombathelyre). A
pannon légiók izraeli jelenlétét a Bar Kochba utolsó végvára, Bethar
mellett feltárt római emléktábla, valamint a Komárom mellett, egy
római katona sírjából előkerült és a Magyar Nemzeti Múzeum éremtárában
látható Bar Kochba-érme bizonyítja.
Így azon sem kell csodálkoznunk, hogy a
mai Magyarország területén, már jóval a magyar honfoglalás (895) előtt
számottevő zsidó közösségek működtek. Intercisa (a mai Dunaújváros) római
kori maradványaiból egy emléktábla került elő, amelyet Alexander Severus
császár és anyja, Julia tiszteletére emelt időszámításunk szerint 225
körül Cosmius állomásfőnök, aki a tábla szerint a helyi hitközség,
„a zsidók zsinagógájának elnöke” is volt. (Jelenleg a Nemzeti Múzeum
kőtárában található.)
Egy másik, ma a
budapesti Zsidó Múzeumban látható sírkő egy család (apa, anya és gyermek)
emlékét őrzi. Az elhunytak arcképes domborműve és a latin felirat mellett
három menóra-rajzolatot és görög betűkkel az „Egy az Isten” jelmondatot
találjuk: nyilván így akarták kifejezésre juttatni ragaszkodásukat
hitükhöz és a zsidó közösséghez. (A sírkő egyébként a mai magyar
fővároshoz tartozó Óbudán (a hajdani Aquincum területén) került
elő.
Magyarország nyugati
határszélén, Szombathelyen (ókori neve Savaria) és másutt (Pécs,
Dombóvár, Siklós, Eszék stb.) menóra-díszítésű lámpások, gemmák és egyéb
tárgyak kerültek elő, amelyek mind a zsidóság jelenlétét bizonyítják a
római korban. Szombathelyen, ahol ma a zsinagóga áll, az ókori Isaeum
(Isis-szentély) közelében szép, zsidó tulajdonú pecsétnyomókat is
találtak. Az ugyancsak dunántúli Sárváron a 4. századból teljes temetőt is
feltártak (sírkövek nélkül), amelynek keleti tájolása és egyéb külső jelei
a zsidó közösséghez tartozónak minősíti azt.
Középkor
A magyarság, még a
honfoglalás előtt kapcsolatba került a zsidó vallásra tért kazárokkal,
akiknek Volga-menti fővárosáról, Itilről nevezik a magyar nép
vándorlásának talán legfontosabb állomáshelyét Etelköz-nek.
Amikor a magyarok a Kárpát-medence irányába továbbindultak, két kazár
törzs, az úgynevezett kabarok csatlakoztak hozzájuk. A magyar
honfoglalás (895 körül) vezérének, Árpádnak egyik felesége is kabar
leány volt. A honfoglalás kori temetkezési helyek között, Békéscsaba
környékén a zsidó vallás előírásaira utaló sírcsoportokat találtak.
Hászdáj ibn Sáprutnak, a cordovai kalifa
zsidó miniszterének fennmaradt levele valószínűvé teszi, hogy a 9-10.
században már nem csak vándorló kereskedők, hanem letelepedett zsidók is
laktak az ország területén. A magyar államalapítás idejéből pedig már
írásos dokumentumok jelzik a zsidók jelenlétét, zsidó közösségek
létezését. Az államalapító Szent István, aki felvette a kereszténységet,
és 1000-ben uralkodó vallássá emelte, törvényeiben a különböző népeknek és
vallásoknak, így a zsidóknak is jogegyenlőséget biztosított.
A megerősödő városokba egyre több zsidó
költözött, így kialakultak a "történelmi hitközségek": Buda, Esztergom,
Sopron, Tata, Óbuda. Az egész Európát jellemző zsidóüldözés itt nem volt
számottevő, már csak azért sem, mert az új ország építése, majd
újjáépítése során a királyoknak szükségük volt a zsidók gazdasági
szakértelmére és adójára. Néha kiűzték ugyan a zsidókat egy-egy, –
többnyire a betelepült német polgárok által lakott – városból, de hamar
visszaengedték őket. 1093-ban Könyves Kálmán a vegyes házasságot
korlátozó és a vasárnapi munkát szigorúan tiltó törvényeket hozott.
A zsidók letelepedését csak a püspöki székhelyeken engedélyezte, de a
későbbiekben a szabad királyi városokban is házat vásárolhattak.
Az Árpád-házi királyok
alatt (1301-ig) többnyire az ő gyakorlatát követték. II. Endre az
úgynevezett aranybullában (1222) és a beregi esküben (1233), a pápa (és a
német kereskedővárosok) követelésére megtiltotta a vegyes házasságot, az
1215-ös lateráni zsinat határozatai alapján előírta a zsidó
megkülönböztető jel viselését, és eltiltotta ugyan a zsidókat az állami és
közhivatalok viselésétől, ám ennek ellenére továbbra is igénybe vette a
zsidók gazdasági szolgálatait. Ez idő tájt, a nyugati határszélen egy
jelentős zsidó kamaragróf, Teka működött. Endre király fia és
utóda, IV. Béla, a közeledő tatárveszély, majd különösen a tatárjárás
pusztítása (1241/42) miatt visszavonta ezeket a korlátozó intézkedéseket,
hogy a zsidók gazdasági közreműködését elősegítse az ország javára.
Ennek érdekében 1239-ben IV. Béla azzal a
kérelemmel fordult a pápához, hogy az úgynevezett közjövedelmeket ismét
zsidóknak adhassa bérbe, mert „ezt kívánja az ország és a király érdeke”.
IX. Gergely pápa, a magyar király erőteljes kérésére, kénytelen volt
megengedni a zsidók helyzetének enyhítését Magyarországon. Ettől kezdve (IV.
Béla és fia, V. István alatt) számos héber betűs magyar pénzzel
találkozhatunk, amelyeken szereplő egy-egy héber betű a pénzverő vagy
bányabérlő nevének, illetve a pénzverés helyének rövidítését jelzi. A
héber betűs magyar pénzek mellett pecsétnyomók, gyűrűk is előkerültek
héber betűkkel, ami a zsidók kivételezett helyzetét igazolja. IV. Béla
1251-ben kiadott híres zsidó kiváltságlevelét a középkori magyar királyság
fennállása alatt az egymást követő uralkodók megerősítettek. Ennek
lényege, hogy a zsidók a király kamaraszolgái, a kincstárnak adóznak, az
pedig biztosítja jogvédelmüket. A zsidók ekkor kereskedelemmel,
pénzügyletekkel foglalkoztak, s a királyi udvar nem egyszer vette igénybe
pénzüket, szakértelmüket.
Az első héber feliratú
sírkő Budáról való, és Peszach, Péter fia fölött állították fel
1278-ban. Ekkor már Budán, Sopronban, Kőszegen, Esztergomban,
Székesfehérváron és másutt jelentős zsidó közösségek működtek. Sopronban
és Budán két-két középkori zsinagóga romjai is előkerültek. A két soproni
zsinagóga közül az egyik a 13., a másik a 14. századból való. Itt a
zsinagógák mellett külön női imatermek (Frauenschul) és rituális fürdő
helyiségei is napvilágra jutottak. Ezek a zsinagógák, valamint az ott
előkerült zsidó sírkövek ma is láthatók a soproni Új utcában.
Az Anjou-házból
származó Nagy Lajos alatt egy időre el kellett hagyniuk az ország egész
területét (1360–64). Amikor visszaengedte a kiűzötteket, elődei
gyakorlatának megfelelően saját oltalma alá helyezte őket. Ebben az időben
is sok zsidó vándorolt ide Nyugatról, ahol az 1381-es pestisjárvány miatt
sok atrocitás és hamis vád érte őket (kútmérgezési és vérvádak). A budai
zsidók korábban az úgynevezett Szombati kapu közelében
laktak, amelynek neve egyesek szerint onnan ered, hogy a kapu a zsidó
munkaszüneti napon, szombaton mindig zárva tartott. Nagy Lajos korától
kezdve pedig a Bécsi kapu közelében, a mai Táncsics Mihály utcában (ekkori
nevén a Judengasse, a Zsidó utca) területén telepedtek le.
Luxemburgi Zsigmond király alatt – bár
részben korlátozták a zsidók jogait – megengedték, hogy néhány nemesi
birtokon is letelepedjenek a királyi városok mellett. Ekkor épült a nagy
budai zsinagóga, amelyet a várfalon kívül is jól látni lehetett, így a
bécsi országúton oda érkezők vagy a dunai hajósok már messziről
figyelhették a gótikus épület sajátos alakját. (A korabeli budai látképek
metszetein is feltűnő helyen szerepel a zsinagóga képe.)
A középkori zsidóság
virágkora Magyarországon egybeesett az ország politikai-gazdasági
fejlődésének csúcspontjával, Mátyás király uralkodásának korával.
Ebben az időben, amikor az itáliai reneszánsz Magyarországra is
kiterjesztette hatását, az 1470-es évektől a mohácsi vészig (1526-ig) egy
igen gazdag és előkelő zsidó família, a Németországból érkezett, de
spanyol eredetű Mendel-család töltötte be a budai hitközségi elnöki és a
Mátyás király által létrehozott országos zsidó prefektusi tisztet.
Egy névtelen erfurti
lovag leírása szerint a zsidók ünnepélyesen felvonultak Mátyás király és
Beatrix 1476-ban lezajlott esküvői menetében: Buda várának bejáratánál „a
zsidók élén agg elöljárójuk ment, lóháton, kivont karddal, melyen kosár
függött, amelyben tíz font ezüst volt. Mellette fia, szintén lóháton,
karddal és ezüst kosárral. Utánuk jött huszonnégy lovag, mindnyájan bíbor
díszruhában, kalapjukon három szál strucctollal”. A leírás szerint Fekete
(Schwartz) Mendel , fia Jakab és a „lovagok” (nyilván a hitközségi
elöljárókról van szó) Dávid-pajzzsal díszített zászlóval jelentek meg az
esküvői menetben. (Mellesleg, ez az első említés a világon a hatágú
csillagról, mint a zsidóság szimbólumáról.) A felvonulás leírása jól
érzékelteti a magyarországi zsidók különleges helyzetét, hiszen az iménti
magyar példán kívül az egész középkori keresztény Európában sehol nem
tudunk arról, hogy zsidók lovon, vagy karddal nyilvánosan megjelenhettek
volna.
Mátyás halála (1490)
után az ország egyre inkább a közeledő török támadás veszélyébe sodródott,
s a magyarországi zsidók helyzete is bizonytalanabbá vált, fellángolt a
zsidóüldözés. Ennek ellenére a spanyol zsidó származású Szerencsés (Fortunatus)
Imre (eredeti neve Slomó ben Efrájim) a mohácsi vész
során tragikusan meghalt utolsó magyar király, II. Lajos kincstárnoka
lehetett. Noha egy keresztény asszonnyal való kapcsolata miatt kénytelen
volt elhagyni hitét, közben sok zsidó testvérén is segíteni tudott. Ez idő
tájt állította össze Werbőczy István híres törvénykönyvét (Tripartitum),
amelybe több zsidóellenes intézkedést is bevett. Később azonban, amikor a
török ostrom után, 1541 októberében meghalt, kegyeletből csak a budai
zsidók temették el, a sors sajátos fintoraként, saját temetőjükben.
Török hódoltság
1526-tól, a törökök
mohácsi győzelme után az ország három részre szakadt, és anarchikus
állapotok uralkodtak mindenütt. A nyugati határszélen, a királyi
fennhatóság alatt maradt Sopronból és Kőszegről például kiűzték a zsidó
lakosságot, akik ezután a környező Esterházy-, illetve Nádasdy-birtokokon,
Kismartonban, Nagymartonban, Lakompakon, Sopronkeresztúron (ennek héber
neve Célem volt), Köpcsényben, Kaboldon és Boldogasszonyban,
illetve Rohoncon találtak menedékre. (A kiűzöttek egyébként ezekben a
helységekben élve, mintegy háromszáz évig perelték a két várost, amíg
1840-ben végül kénytelenek voltak visszafogadni őket.) Noha az elűzöttek
haragja indokolt lett volna, a Kőszegről eltávolított zsidók hat évvel
később, az 1532-i török támadás során, szállításaikkal jelentős mértékben
hozzájárultak a város sikeres védelméhez, amelynek kapitánya a horvát
Jurisich Miklós volt.
A budai zsidók 1526-ban
elhagyták a várost, és csak a város eleste után, 1541-ben tértek oda
vissza. Visszatelepülésüket héber betűkkel megörökítették a zsinagóga
alapkövén. Ennek jelentése: „301 (= 1541), (a zsinagóga) 80. évében”.
Ebből a feliratból azt is megtudhatjuk, hogy a budai nagyzsinagóga
Zsigmond király uralkodása idején, 1461-ben épült…
A török hódoltság
korában a magyarországi zsidóság, néhány nagyváros kivételével, főként
falvakban, a főurak védelme alatt élt. Itt vám-, kocsma- és földbérlőként,
kereskedőként, vagy házalóként tevékenykedtek. A német városi polgárság
(az iparosok és kereskedők) erős konkurenciát látott bennük, ezért
igyekeztek távol tartani őket a piactól. A Felvidéken (a mai Szlovákia
területén), Nagyszombatban, Bazinban és másutt zsidóellenes támadások is
előfordultak. Így a török megszállás alatt a zsidó lakosság szabadabban,
jobban élt, mint a királyi Magyarország területén. Ugyanakkor Erdélyben a
reformáció, a Biblia olvasása nyomán toleráns, zsidóbarát
megnyilvánulásokra került sor, nem történtek pogromok. Péchi Simon volt
erdélyi kancellár saját birtokán, a székely lakta Bözödújfaluban és
környékén, megindította a szombatos mozgalmat, amely a bibliai zsidó
vallás gyakorlatára szólította fel a keresztény híveket. Péchi
lefordította magyarra a zsidó imakönyvet és a Zsoltárokat. (Az erdélyi
szombatosok később, a zsidóság emancipációja után áttértek a zsidó
vallásra, és még a holocaust üldöztetését és a halált is vállalták
hitükért.)
Budán, a
visszatelepülteken túl a törökök által korábban megszállt vidékekről
(Belgrádból, Isztambulból, Bulgáriából, Szíriából) is érkeztek szefárd
zsidók, akik az egykori zsidó prefektus lakóházában, a mai Táncsics
Mihály utca 26-ban külön zsinagógát rendeztek be maguknak. (Ez a
prefektusi épület és az általuk használt, úgynevezett szír zsinagóga
ma múzeumként működik. A múzeum előterében a hódoltság korabeli zsidó
sírkövekből kőtárat is kialakítottak.)
A 17. század közepén a
Buda az egyik legjelentősebb, virágzó kultúrájú európai zsidó közösséggé
fejlődött Európában. Neves tudósok, rabbik és kabbalisták, héber és jiddis
nyelvű írók és költők működtek ott. Közülük hadd említsük meg Efrájim
Kohén rabbit, a budai jesiva vezetőjét, valamint két vejét, Cvi
Askenázit, a későbbi híres amsterdami szefárd főrabbit és Schulhof
Izsákot, aki héber nyelvű krónikájában (Megilat Ofen, Budai
krónika) örökítette meg a helyi zsidó közösség életét és tragédiáját.
A szír zsinagóga
kapubejárója fölötti boltíven két rajzot és a héber Bibliából vett
feliratot találtak a régészek. Itt mágikus vörös festékkel formált
Dávid-csillagot láthatunk, körülötte Áron főpapi áldásának kabbalista
módon írt héber szövegével. Ugyanott egy íj rajzolata is fennmaradt,
ugyancsak vörös festékkel, a bibliai Hanna imájával: „A hősök íja
megtörik s az elesettek erővel övezik fel magukat”. Mindez a budai
zsidóság súlyos veszélyérzetét és kabbalista hitét mutatja. Ugyanebből a
korból két (ezüst, illetve arany markolatú) héber feliratú díszkard is
fennmaradt, amelyek egyrészt az elkeseredett zsidók önvédelmi szándékára,
másrészt ugyancsak kabbalista meggyőződésére utal. (A történészek a
korábban előkerült, ezüst markolatú kardot sokáig tévesen Mendel prefektus
kardjának vélték.)
A törökök 1683-i
sikertelen bécsi hadjárata után a szövetségesek Buda várát 1684-ben, majd
1686-ban újra megostromolták. A második ostrom sikeresnek bizonyult, Buda
vára a szövetségesek kezébe került, az ott élt jelentős zsidó közösséget
kirabolták, s 1686. szeptember 2-án és 3-án majdnem teljesen
elpusztították Mindkét ostrom idején a zsidók is részt vettek a vár
védelmében.
Már említett
krónikájában Schulhof részletesen szól arról a visszás helyzetről,
amelyben a budai zsidóság 1683 és 1686 között élt: a két birodalom
határvidéke gazdasági jólétet hozott számukra, de a pusztulás veszélye
mindvégig fejük felett lebegett. Schulhof leírta az 1686-i ostromot is,
amelyben a nagy lélekszámú zsidó közösség jórészét (köztük a szerző
feleségét és gyermekét) a hódítók kegyetlenül elpusztították. A nagy
zsinagógát a szövetségesek valósággal megostromolták, s mivel a zsidókat
legyőzni nem tudták, rájuk gyújtották az épületet. 1964-ben, amikor
feltárták ezt a budai zsinagógát, a romok alól megszenesedett holttestek
is előkerültek. (Ezeket a csontvázakat — a régészeti feltárás után — a
rákoskeresztúri zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra. Miután a
törököket kiűzték, a hódoltságbeli zsidók egy része a török birodalom
területére távozott.
A
törökök kiűzése után
Buda visszafoglalása (1686) után, a
Habsburg uralom alá került Magyarországon a zsidók nem költözhettek a
nagyobb városokba, ezért előbb a földbirtokos főurak jóvoltából a nagy
birtok-központokban, majd a kereskedelmi utak csomópontjában kialakuló,
megerősödő városokban telepedtek le. Így például Budán vagy Pesten eleinte
csak a heti piacokon és várásokon jelenhettek meg, és közben Óbudán, a
Zichy grófok jóvoltából lakhattak. A török háborúk miatt jórészt
elnéptelenedett ország nyugati és keleti határvidékén a német, szlovák
stb. paraszti telepesekkel együtt zsidók is érkeztek: Cseh-Morvaországból,
később Lengyelországból, illetve a Monarchia fennhatósága alá kerülő
Galíciából. Az előbbiek magukat oberländer-nek nevezték, németül és
jiddisül beszéltek, míg a keletiek neve unterländer lett, s ők a
keleti jiddis mellett a magyart is beszélték. 1769-ben mintegy 20.000,
1787-ben már kb. 80.000 főre tehető a magyarországi zsidóság lélekszáma. A
zsidók mezőgazdasági kereskedelemmel foglalkoztak, értékesítették a
nagybirtokok és a falvak termékeit, a bort, búzát, bőrt stb.
A II. Rákóczi Ferenc
fejedelem által vezetett szabadságharc (1703-1711) alatt ezért a nyugatiak
a császári haderő, a keletiek pedig a felkelő, úgynevezett kuruc
seregek segítői, szállítói lettek. Északkelet-Magyarországon a 18.
században igen komoly zsidó hitközségek szerveződtek, amelyeknek tagjai
egyszerű, vallásos emberek voltak (favágók, tutajosok, fuvarosok, falusi
szatócsok és házalók), akik azután jórészt a hászid irányzathoz
kapcsolódtak. A Hegyalján, a híres magyar borvidéken azért települtek meg
a zsidók, hogy onnan kóser bort szállíthassanak hittestvéreiknek
Lengyelországba és Oroszországba. Rövidesen azonban ők szervezték meg az
egész borvidék exportját, nemzetközi kereskedelmét és hírnevét.
Nyugaton viszont a
zsidó lakosság inkább a tudásra épülő hagyományhűség, vagy a teljes
modernizáció felé nyitott, és bérlőként, kereskedőként, nem céhes
iparosként (például üveges, ékszerész, órás, aranyozó stb.), vagy
muzsikusként tevékenykedett. Ez idő tájt a Dunántúlon híres klezmer
zenészek és együttesek járták a magyar vidéket, róluk a kor legjelesebb
magyar költője, Csokonai Vitéz Mihály is említést tett. A
leghíresebb zsidó zenész Rózsavölgyi Márk (1787-1848), a Nemzeti Színház
megnyitása alkalmával játszott palotás szerzője volt. (Eredetileg egy
klezmer banda vezetőjeként tevékenykedett.)
A hászidizmus első
magyarországi képviselője Taub Izsák nagykállói cádik (csodarabbi)
volt a 18. század végén. Számos legenda fűződik nevéhez. Szoros
kapcsolatban élt a környék parasztjaival és pásztoraival, akiknek
szokásait, dalait beépítette tanításaiba. (A Szól a kakas már, vagy
a Sírnak, rínak a bárányok kezdetű szatmári népdalokat a rabbi
hívei mindmáig világszerte magyarul éneklik.) Azon a vidéken később is sok
ismert cádik működött (ilyen a sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mózes, a
bodrogkeresztúri Steiner Sájele, az olaszliszkai Friedländer Herman),
akiknek sírjait a hívők mindmáig előszeretettel látogatják.
Mária Terézia
(1740-1780) az osztrák örökösödési háború miatt – az országgyűlés
jóváhagyása nélkül – a magyar zsidókra külön, eredetileg csak hadi célt
szolgáló, úgynevezett türelmi adót (taxa tolerantialis) vetett ki,
amelyet azonban a háború múltán sem szüntettek meg. A türelmi adó összege
folyamatosan emelkedett: 1749-ben még évi 20 ezer arany forint volt,
1772-re ez az összeg már évi 50 ezer, 1813-ban pedig évi 160 ezer forintra
rúgott. A magyar vármegyék megtagadták a törvénytelen különadó
behajtásában való közreműködést, így 1828 után már egyáltalán nem sikerült
azt behajtani.
II. József, a „kalapos
király” (1780-1790), a felvilágosodás és a birodalmi politika (az
abszolutizmus) jegyében rendeletében kötelezte a zsidókat német családi
név felvételére. Német nyelvű iskolák felállítását is előírta a zsidó
közösségek számára. Így lassanként megindult a zsidó felvilágosodás (a
haszkala) az ország zsidósága körében. A német zsidó filozófus,
Mendelssohn köréhez Magyarországról is többen csatlakoztak, mások viszont
később az ő nyomukban lépnek A móri születésű Löwissohn Salamon
héber költő (1788-1821) például a bécsi Anton Schmidt-nyomda korrektora és
ismeretterjesztő művek szerzője, a lovasberényi Saphir Moritz Gottlieb
(1796-1858), aki fiatalon, Óbudán még jiddis nyelvű purimjátékot írt,
neves német író és újságíró lett.
Vallási téren is
jelentkezett a zsidóság önmegújító akarata: a reform irányzatú zsidók
vezére Chorin Áron (1766-1844), míg a konzervatívoké a gyönyörű
óbudai zsinagóga rabbija, Münz Mózes (1750-1831) és a híres
pozsonyi főrabbi, Schreiber-Szofer Mózes (1762-1839) volt. A
modernebbek a liturgiában, a zsinagóga építésében és berendezésében is
újítani szerettek volna. A hagyományos oszlopos Tóra-olvasó asztalt a
zsinagóga közepéről a keleti falhoz, oltárszerűen akarták áthelyezni. (A
hagyományos építkezés szép példája az 1700-es évek végéről való apostagi
zsinagóga.) Nagy viták folytak orgonát és a kórust elhelyezéséről a
zsinagógában, valamint a prédikáció nyelvének magyarrá változtatásáról.
Reformkor, szabadságharc és emancipáció
A 19. század elején, a reformkorban a
haladó nemesség sok egyéb hasznos újítás mellett a magyarországi zsidóság
egyenjogúsítását is célul tűzte ki. Ez az országgyűléseken gyakran szóba
került, de a törvény még sokáig váratott magára. A zsidók a részben
általuk megteremtett ipari és kereskedelmi fellendüléssel együtt
fokozatosan bekerültek az ország gazdasági életébe. Lőwy Izsák
(1793–1847) például a Károlyi grófoktól 1835-ben megvásárolt pusztán
alapította meg bőrgyárát, és egy egészen új, modern várost, teljes
önkormányzatra, vallási egyenlőségre ás a céhektől független
iparszabadságra építve, A város, amelynek Lőwy az Újpest nevet
adta. rövidesen igen jelentős település (és ezen belül zsidó közösség)
lett, első zsinagógája 1839-ben épült. (Újpest, a mai főváros IV.
kerülete, Budapest északi részén terül el. A városból a holocaust idején
több mint 20.000 zsidót deportáltak.)
1839-ben alapította a tatai születésű
Farkasházi Fischer Mór (1800–1880) a világhírű herendi porcelángyárat,
amelynek művészi porcelánjai később – többek között – Viktória angol
királynő asztalát díszítették. A gyáralapító fia, Farkasházi Fischer
Vilmos (1839–1921) Kolozsvárott telepedett le, és az erdélyi magyar
ipar vezető egyénisége lett, a millenniumon is ő képviselte az erdélyi
gyárosokat. 1822-ben alakult a „Deutsch és Fia” cég, amelyből rövidesen a
báró Hatvany-Deutsch család cukorgyárai nőttek ki.
A reformkor nagyjai, élükön Kossuth
Lajossal, folyamatosan támogatták a zsidó emancipációt: 1840-ben
kimondták, hogy a zsidók szabadon, az ország egész területén – a
bányavárosokat leszámítva – bárhol letelepedhetnek, gyárakat alapíthatnak,
kereskedhetnek. Ugyanakkor a zsidóságon belül is megindult a
magyarosodási mozgalom. Bloch Móric (későbbi nevén Ballagi Mór akadémikus,
1815–1891) 1840-ben kiadta kétnyelvű (héber-magyar) bibliáját. A
legkiválóbb rabbik kétnyelvű imakönyveket és hittankönyveket adtak ki, és
magyar nyelven tartották zsinagógai szónoklataikat. Löw Lipót
(1811–1875), aki később a magyar szabadságharc tábori lelkésze lett, a
morvaországi Cernahoráról 1841-ben érkezett rabbiként Nagykanizsára, ám
három év múlva már csak magyarul prédikált. Az első magyar zsidó évkönyv
1848. évre látott napvilágot.
Az 1848. március 15-i magyar forradalomban
és az azt követő szabadságharcban a zsidók számarányukat messze meghaladó
módon, nagy anyagi és véráldozattal vettek részt. Az 1849-i harcokban
részt vett mintegy 180 ezres honvédségből – Kossuth jászberényi
nyilatkozata szerint – húszezren voltak zsidók, közülük 76-an hadnagyi,
29-en főhadnagyi, harmincan századosi és nyolcan őrnagyi rangra
emelkedtek. A zsidó katonaorvosok száma 56 volt, és a már említett Löw
Lipót mellett Schwab Arszlán (1794–1857) pesti főrabbi és a
reformmozgalom egyik vezére, Eichorn Ignác (1825–1875) is tábori
rabbiként szolgált. (Előbbiek a szabadságharc leverése után börtönbe
jutottak, míg Eichorn Kossuthtal együtt ment az emigrációba, majd a
kiegyezés után, Horn Ede névvel államtitkár lett. Hadd említsük meg
Reményi Ede nevét is, aki Görgey Artúr segédtisztje, majd New
Yorkban világhírű hegedűművész és zeneszerző lett. (Később Reményi
állította fel a kor két legkiválóbb magyarjának, Széchenyi Istvánnak és
Petőfi Sándornak a szoboralapját.) Az 1849-i szegedi országgyűlés ezért
joggal mondta ki a zsidók egyenjogúsítását, noha a határozat – a
szabadságharc bukása miatt – törvényerőre már nem emelkedett.
Nem véletlen, hogy Haynau, a
kegyetlen „bresciai hóhér” ezt jegyezte le: „a zsidók, érzelmeik és gonosz
cselekvésük által olyannyira előmozdították a magyar forradalmat, hogy az
az ő közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna ilyen jelentőséget”.
Ezért a magyar zsidóságot a fegyverletétel után hatalmas hadisarc
megfizetésére kötelezték. (A kiegyezés után ezt az összeget, kamatok
nélkül, I. Ferenc József császár visszaadta, és abból úgynevezett
Iskolaalapot létesítettek. Ebből a korábbi hadisarcból épült, többek
között az 1877-ben felavatott budapesti rabbiképző intézet és
tanítóképző.)
A kiegyezés (1867) és az Osztrák-Magyar
Monarchia létrejötte után azonnal megszületett az emancipációs törvény a
zsidók teljes egyenjogúsításáról, a polgári és politikai jogok
tekintetében. 1868/69-ben létrehozták az Egységes Izraelita Kongresszust,
ahol egy közös zsidó szervezet létrehozását tervezték. Ehelyett végül
három szervezet jött létre: a legnagyobb a moderneké lett, az úgynevezett
kongresszusi vagy neológ zsidóság, míg a szélsőségesen konzervatívok az
ortodox, a középutasok pedig az úgynevezett statusquo szervezetbe
tömörültek. (Ez utóbbiak jelszava így hangzott: status quo ante = a
helyzet legyen olyan, mint régen, vagyis ne újítsunk, de ne is
szigorítsunk.) A zsidó vallás teljes elismertetése, recepciója azonban
ekkor még nem valósult meg, arra csak 1895-ben került sor.
A neológ nagyzsinagóga már korábban,
1859-ben felépült a budapesti Dohány utcában, orgonáján Liszt Ferenc is
játszott. A stusquo főtemplom, az előbbi közelében álló Rumbach utcai
zsinagóga 1872-ben létesült: a bécsi szecesszió úttörőjének, Otto
Wagnernak egyetlen hiteles magyarországi alkotása. Az ugyancsak budapesti
ortodox nagyzsinagóga a Kazinczy utcában, az ortodox hitközségi székházzal
együtt, a Löffler-testvérek műve, csak 1913-ban épült meg. Amíg a neológ
és az ortodox szervezet központja a fővárosban jött létre, a statusquo
szervezeté Debrecenben székelt. A Dohány utcai zsinagóga legnépszerűbb
rabbija Hevesi Simon (1868-1943), a Rumbach utcaié Adler Illés
(1868-1924), a Kazinczy utcaié Reich Koppel (1838-1930) volt. (Reich
Koppel, a szegedi Löw Immánuellel együtt, 1927-ben a Felsőház tagja lett,
s életéveinél fogva ő lett volna a korelnök, de ezt a politikai viszonyok
nem engedték me. A kormányzó köréből azt tanácsolták neki, jelentsen
beteget.) A Dohány utcai templom legismertebb kántorai Quartin és
Ábrahámssohn Manó, a Rumbaché a tarnopoli születésű
Tkatsch Israel volt. Egyébként, a világ első ismert kántorművésze,
Jossele Rosenblatt Pozsonyból vándorolt ki az Egyesült Államokba, a
századfordulón.
Polgári fejlődés az
I. világháború végéig
Budapest
fővárosa 1873-ban, három város (Buda, Pest és Óbuda) egyesüléséból jött
létre, s annak felemelkedésében a zsidóság igen fontos részt vállalt.
Ebben a korban az egész ország gazdasági élete jelentős mértékű fejlődést
mutatott, amiben döntő szerepe volt a magyarországi zsidóságnak.
Tevékenységük nyomán gyárak és üzemek létesültek (köztük a
Wolfner-bőrgyárat, a Pick- és a Herz-féle szalámigyárat), bányákat
létesítettek, bankokat hoztak létre, kiépült a vasúti hálózat, és
megszervezték a magyar mezőgazdaság, a gyümölcs- és bortermelés modern
exportját. (Gondoljunk csak például a Wodianer-féle maglódi
mintagazdaságra, vagy a Kecskeméti Hercz által Kecskemét környékén
megszervezett gyümölcs-nagykereskedésre stb.).
A magyar zsidóság a hazai tudomány
fejlődésében is jelentékeny szerepet vállalt, mindenekelőtt az
orvostudomány terén. A Budai Egyetem első zsidó vallású doktora,
Östreicher-Mannes József (1756-1832) a Balaton első fürdőorvosaként
megalapította Balatonfüred települését és a füredi szívkórházat. A magyar
szemészet úttörője Hirschler Ignác (1823-1891), aki az 1686/69-ben
megtartott „zsidó kongresszus” fő szervezője volt, akadémikus és főrendi
házi tag lett. Ugyanezeket a rangokat érte el a magyar tüdőgyógyászat
vezéralakja, korábban a szabadságharc katonaorvosa, báró tolcsvai
Korányi Frigyes (1823-1913). A modern magyar sebészet kiemelkedő
alakja báró pusztapéteri Herczel Manó (1861-1918), aki a Szent
István kórház főorvosaként tevékenykedett. A tudományos magyar nyelvészet
úttörője Munkácsi Bernát (1860.1937), az iszlámkutatásé
Goldziher Ignác (1850-1921), a magyar történetírás legkiemelkedőbb
művelői pedig Acsády Ignác (1845-1906).és Marcali Henrik
(1856-1943) voltak
1895-ben a magyar országgyűlés a zsidó
vallást "bevett vallásnak", azaz a többi felekezettel egyenrangúnak
nyilvánította. Ugyanebben az évben törvényt hoztak a polgári házasságról,
amely a zsidó-keresztény vegyes házasságok lehetőségét nyitotta meg. Egyre
több zsidó vallotta magát magyarnak, s a különféle nemzetiségek lakta
országrészekben a zsidó vallásúakat magyar nemzetiségűnek írták be a
statisztikákba. A zsidók ezeken a területeken a magyar képviselőkre adták
le voksukat. A magyarosodás folyamatán még a tiszaeszlári vérvád és
Istóczy Győző Antiszemita Pártja sem tudott változtatni.
A 19. század végén Magyarország korábban
soha nem látott módon fejlődött, és a 20. század elejére utolérte, sőt
bizonyos területeken meg is előzte néhány nyugat-európai szomszédját. Nem
kétséges, hogy a liberális felemelkedésben különös szerepe volt az ország
zsidóságának. Nemesi rangot mintegy 280 zsidó vallású család kapott,
közülük 26-an a bárói címet is elnyerték. Európában sehol ennyi nemesi
rangot nem szereztek zsidók, és persze, nem is törekedtek megszerzésükre.
A magyar kultúra megújulásában is
hallatlanul nagy szerepe volt a magyar zsidóságnak. A századvég
legjelentősebb irodalmi folyóiratát, (A Hét címmel) Kiss József
(1843-1921) költő szerkesztette. Ágai Adolf (1836-1916) indította
meg már 1867-ben a legismertebb humoros lapot, Borsszem Jankó
címmel. A „Pesther Lloyd” főszerkesztője, Falk Miksa (1828-1908)
akadémikus lett: egyébként ő volt a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István
iratainak közreadója, a „haza bölcse”, Deák Ferenc titkára és Erzsébet
királyné magyar tanára is. A népszerű „Tolnai Világlapja” és a „Tolnai
Világlexikon” a Mauthausenban elpusztított Tolnai Simon (1868-1944)
újságírónak köszönhető.
A modern művészetek képviselői között
szinte minden területen (az építészetben, a szobrászatban és a
festészetben) nagy számmal találunk zsidókat. Baumhorn Lipót
(1860-1932), Lechner Ödön tanítványa például összesen huszonnégy gyönyörű,
szecessziós zsinagógát tervezett az országban, köztük a híres szegedi
zsinagógát (1903). Még a változatlanságáról híres zsidó temetőkbe is
behatolt a modern művészet: Lajta Béla (1873-1920) tervezte a
Salgótarjáni úti temető kapuját. A rákoskeresztúri Schmidl-sírkó a
magyar szecesszió egyik remekműve. Az új magyar irodalmi hullám (élén Ady
Endrével) a Fenyő Miksa (1877-1972), Ignotus (eredeti neve
Veigelsberg Hugo, 1869-1949) és báró Hatvany Lajos (1880-1961)
által 1908-ban alapított „Nyugat”-ban jelent meg.
Az I. világháború végéig tartó polgári
fejlődés a zsidóság asszimilációját és megerősödését is elősegítette.
Kialakult egy nagy létszámú, iskolázott, művelt, értelmiségi vállalkozói
és kereskedői réteg, amely hazájának érezte ezt az országot, és jól
összeegyeztette magyarságát zsidóságával. A magyar ipar és kereskedelem
létrehozásában, fejlesztésében múlhatatlan érdemei vannak a zsidóságnak.
Sorolhatnánk pénzembereket, közgazdászokat, tudományos kutatókat,
mérnököket, feltalálókat. A zsidó írók, költők, művészek, színészek,
rendezők, filmes és színházi szakemberek örökre beírták nevüket a magyar
kultúra történetébe. Európa más országaihoz hasonlóan, a magyarországi
zsidóság is megmutathatta a világnak az évszázadokon keresztül kényszerűen
visszafogott és ekkorra felszabadított alkotóerejét. Ők alakították ki a
tradicionális életvitelt folytató falusi zsidóság mellett a számos önálló
jellegzetességgel bíró városi, Budapesten pedig a nagyvárosi magyar-zsidó
kultúrát.
Egyes zsidók a politikai közéletben is
szerepet játszottak. Az első pasti rabbi, Wahrmann Izrael unokája, a
várospolitikus Wahrmann Mór (1832-1892) még csak a Kereskedelmi és
Ipari Kamara, valamint a Zsidó Hitközség elnökeként hallatta szavát a
közéletben. A sümegi születésű Vázsonyi Vilmos (1868-1926) azonban
már igazságügyi miniszter, a rimaszombati báró Hazai Samu
(1851-1942) tábornok és 1910-17 között hadügyminiszter is volt. Báró
Szterényi József (1861-1941), az újpesti rabbi, Stern Albert fiaként a
magyar ipar egyik újjászervezője, államtitkár, majd kereskedelmi miniszter
lehetett. (A Tanácsköztársaság alatt egyébként Szterényit internálták, de
később, 1927-től felsőházi tag lett.)
A politikai ellenzék, elsősorban a polgári
radikálisok között is szép számmal találunk zsidókat A modern gondolkodók
vezére Jászi Oszkár (1875-1957) lett, aki 1918-ban a polgári
demokrata gróf Károlyi Mihály vezette kormány nemzetiségi ügyekkel
megbízott tárca nélküli minisztere lett. A szocialista eszméknek is sok
híve akadt, így a szovjet mintára 1919 márciusában megalakult
Tanácsköztársaság vezetői között is több zsidót találunk, akárcsak,
eleinte az annak leverésére szerveződő fehérek között. (Az úgynevezett
„szegedi tiszti különítmény” 72 tagja közül tizenöten zsidók voltak.)
A századfordulón kibontakozó cionista
mozgalom alapítói, Theodor Herzl (1860-1904) és barátja, Max
Nordau (eredeti neve Südfeld Miksa, 1849-1923) Budapesten születtek,
az újságíró Herzl a Dohány utcai zsinagóga melletti házban (ma ennek a
helyén működik a Zsidó Múzeum), míg az esszéíró Nordau a Wesselényi utca
és a Rumbach utca sarkán. A magyar cionisták is létrehozták országos
szervezetüket, folyóiratukat (Zsidó Szemle címmel), ifjúsági és
sportegyesületeiket. Magyarországon a legismertebb zsidó sport-egyesület a
Makkabi és a VAC (Vívó Atlétikai Club) volt.
Herzl unokaöccse, Heltai Jenő
(1871-1957) viszont magyar író, költő, Petődi Sándor „János vitéz”-ének
dalműírója, a mozi magyarországi népszerűsítője lett. Az első magyar
olimpiai bajnok, 1896-ban, úszásban Hajós Alfréd (1878-1955) mérnök
lett. A magyar zsidókat az olimpikonok és sportvilágbajnokok között
feltűnően nagy számban találjuk, köztük Petschauer Attila kardvívót
(1904-1943), akit később, a holocaust idején, az úgynevezett
munkaszolgálatban, Ukrajnában halálra kínoztak. (Az ő történetét dolgozta
fel Szabó István A napfény íze című filmjében.)
A zsidótörvények és a holocaust
Az I. világháború, illetve a trianoni
egyezmény (1920. június 4.) miatti sokk után rendkívül megerősödött az
antiszemitizmus Magyarországon. Az ellenforradalom a zsidók ellen fordult.
Szervezett bandák raboltak és gyilkoltak országszerte, Pesten a Britannia
szálló pincéjében kínoztak meg „kommunistagyanús” zsidó kereskedőket. (A
legdurvább, több halálos áldozatot követelő incidens a Pest megyei Izsák
és Orgovány közelében zajlott le.) Még a nagy tiszteletnek örvendő (később
felsőházi taggá emelt) tudós szegedi főrabbi, Löw Immánuel
(1854-1944) ellen is „kormányzósértési” pert indítottak. 1920-ban
megszületett az első korlátozó törvény, az úgynevezett numerus clausus.
A Bethlen István gróf nevével fémjelzett
konszolidáció alatt sem javult lényegében az ország és vele az itt élő
zsidók helyzete. A Horthy Miklós kormányzó vezetésével kialakult,
úgynevezett keresztény, úri vagy rendi Magyarországon a haza és a
haladás elvei (a korábbiaktól eltérően) egymással szembekerültek. A német
orientáció, az irredenta törekvések és az 1929/30-i gazdasági világválság
kétségbeejtő hatása egyre inkább a fasizmus felé sodorták az országot.
Hiába állította fel a magyar zsidóság Budapesten a ma is működő, első
világháborús Hősök Templomát, hiába bizonyították a Hadviseltek
Aranyalbumával nagyszámú és eredményes részvételüket a magyar hősök
arzenáljában, a hatalom ellenük fordult. A hitleri Németországgal és a
Mussolini vezette Olaszországgal kötött szövetség, akárcsak az irredenta
jelszavak pedig már a II. világháború előkészítését szolgálták.
A 30-as évek végére ugyan javult a
gazdasági helyzet, az úgynevezett zsidótörvények viszont egyre inkább
megfosztották jogaitól a hazai zsidóságot. (1938-tól kezdődően összesen
négy zsidótörvényt szavazott meg a Magyar Országgyűlés, ezek egyre
szigorúbbak voltak.) Magyarország 1941 nyarán lépett be a II.
világháborúba, amikor hadat üzent a Szovjetuniónak, és német nyomásra,
noha megnemtámadási egyezmény kötötte, megtámadta Jugoszláviát, és
megszállta a Délvidéket. Már a harcok megindulása előtt a katonaköteles
zsidó férfiakat, fegyveres szolgálat helyett fegyvertelen, úgynevezett
munkaszolgálatra és megkülönböztető jel viselésére kényszerítették. A
munkaszolgálatosokat felügyelő „karpaszományos” keretlegények (felsőbb
jóváhagyással) folyamatosan kínozták és gyilkolták a szerencsétlen
zsidókat, akik közül többet egyenesen az orosz aknamezőkre küldtek, hogy
alattuk robbanjon fel az elhelyezett akna. A „büntetések” között gyakran
szerepelt a kikötözés, a botozás és a hideg télben meztelenre vetkőztetés.
1941-ben, a Délvidéken, az
úgynevezett újvidéki pogromban mintegy tízezer embert, majd
1942-ben a nem őshonos (1913 után beköltözött) zsidók elhurcolásakor, az
ukrajnai Kámenyec-Podolszkban mintegy húszezer főt, a polgári lakosság
soraiból, kegyetlenül meggyilkoltak. A zsidótörvények a többség munkájának
megszűnését, megélhetésének veszélyeztetését, sőt egyre inkább életét is
fenyegették. S mindez csak előjele volt a szörnyű katasztrófának, amely a
magyarországi zsidóságra várt. 1944. március 19-én a német csapatok
megszállták az országot, Eichmann és hírhedt kommandója Magyarországra
érkezett, a „zsidókérdés – úgymond – végső megoldása” végett.
Minden zsidót összeírtak, és sárga csillag
viselésére kötelezték őket. Megkezdődött a vidéki zsidóság deportálása,
először a Kárpátaljáról (ma Ukrajna), majd az ország egész területéről. A
fővárosban a zsidókat úgynevezett csillagos házakba, majd gettóba zárták.
A román kapituláció után, 1944. augusztus végén a front Magyarország
területére tevődött át. Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter egy
időre leállította a deportálásokat. Horthy Miklós kormányzó megpróbált
„kiugrani” a háborúból: 1944. október 15-én proklamációjában bejelentette,
hogy Magyarország leteszi a fegyvert. Még aznap – német katonai
segédlettel – a szélsőséges nacionalisták, az úgynevezett „nyilas párt”
(élén Szálasi Ferenccel) átvette a hatalmat.
Ekkor már, miközben az ország fokozatosan
az előrenyomuló orosz csapatok kezére került, a féktelen terror lett úrrá.
Mivel a deportáló vonatokat már nem tudták útnak indítani, bujkáló és
szomszédjaik által feljelentett, vagy az utcán és másutt, kegyetlen módon
összefogdosott zsidókból gyalogmenetet indítottak nyugat felé. Ebből a
„halálmenetből” csak kevesen tértek vissza. Az életben maradt
munkaszolgálatosokat is nyugatra irányították. Közülük is sokan út közben
pusztultak el, vagy meggyilkolták őket, mint a bori haláltáborból út
közben megölt Radnóti Miklós költőt (1909–1945), vagy Szerb
Antal irodalomtörténészt (1901–1945).
A pesti gettót (időhiány miatt) nem tudták
deportálni, ott mintegy 70.000 ember zsúfolódott össze, közülük hétezren
az éhezés és a járványok következtében elpusztultak. (A Dohány utcai
zsinagóga kertjében temették el őket, ott áll ma Varga Imre szobrászművész
emlékfája, amelynek „leveleire” a meggyilkoltak neveit jegyezték fel.) A
nyilas banditák a fővárosban folyamatosan raboltak, és válogatás nélkül
gyilkolták az üldözött zsidókat, az őket rejtegető magyarokat és az
ellenállógyanús személyeket. Az úgynevezett „nyilas házak” pincéiben
(például a zuglói Thököly étterem épületében) kínzóhelyiségeket rendeztek
be. Az elfogott zsidókat a jeges Dunába lőtték. (A gettó két egykori
bejáratánál később táblát helyeztek el, a Dunába öltek emlékét pedig a
Vizafogónál és a Margit híd pesti hídfőjénél emlékmű őrzi.)
Az üldözöttek mentésében a magyar
értelmiségiek (a népszerű Jávor Pál színész, Karády Katalin énekes és
mások) mellett a semleges országok követségei is tevékenyen részt vettek.
Ezen a téren Raoul Wallenberg, a svéd nagykövetség titkára volt a
legeredményesebb. (Őt rövidesen az oroszok, politikai megfontolásból
elfogták, és a gulágra hurcolták.) Jelentős embermentést végzett a svájci
Carl Lutz is, akárcsak az olasz Giorgio Perlasca, aki spanyol követnek
adta ki magát a németek előtt. (Áldásos tevékenységüket ma emlékmű őrzi
Budapesten.)
A pesti gettó 1945. január 17-én szabadult
fel, a főváros budai oldala (noha a fasiszták a hidakat mind
felrobbantották) február 13-án került szovjet uralom alá, az egész
országból pedig 1945. április 4-én űzték ki a fasisztákat. A korabeli
Magyarország területén élt közel egymillió zsidó kétharmadát, több mint
600.000 embert, a mai Magyarország területén élt hatszázezer zsidóból
pedig mintegy 400.000 főt pusztítottak el a holocaust idején.
Kommunista uralom
és rendszerváltás
A felszabadulást
követően ellentmondásos folyamat indult meg: a haláltáborokból és a
munkaszolgálatból hazatérő, a gettóból szabaduló zsidók egy része a
cionista mozgalmak felé fordult, mások viszont az átélt szenvedések
hatására feledni kívánták hitüket, származásukat. A zsidó középosztály
megmaradt tagjai komoly szerepet vállaltak az ország újjáépítésében.
1948-ban, a „fordulat évében” azonban egyértelműen a kommunisták kerültek
hatalomra, és a polgári elemeket kitelepítették, vagy börtönbe zárták.
Rövidesen a kommunisták egymás ellen is koholt pereket indítottak. A
kommunista vezetésbe került zsidó származásúak (köztük Rákosi Mátyás
pártvezér) folyamatosan „kompenzálva”, a zsidókkal szemben még szigorúbban
jártak el, mint másokkal. (A legismertebb koncepciós bírósági színjáték, a
Rajk-per áldozatai közül a zsidó származásúakat két héttel korábban
tartóztatták le, ami nyilván nem véletlenül történt.) A szovjet orvos-per
mintájára Rákosi cionista kirakatpert készített elő, amelynek fővádlottja
legjobb barátja, korábbi fogolytársa, a háború utáni közélelmezési
kormánybiztos, Vas Zoltán lett volna. Erre csak azért nem került
sor, mert Sztálin 1953 tavaszán meghalt.
A hagyományaikhoz és zsidóságukhoz
ragaszkodó, többnyire a szegényebb rétegekhez tartozó zsidók ugyanakkor
rendkívül nehezen éltek. Üzleteiket, iparengedélyüket többnyire elvették,
nemzetközi kapcsolatuk megszűnt. 1949-től az egyre erősödő ateista állami
nyomás hatására visszaszorult az időlegesen felpezsdült hitélet, a
cionista-ellenes akciók folyamatossá váltak egyes zsidó vezetők és
fiatalok ellen. A vallás kizárólag a szertartásokra és a mártírokra való
emlékezésre korlátozódott, a gyermekek zsidó neveltetése szinte
lehetetlenné vált.
Az 1956. október 23-án kitört forradalom
előkészítésében, sőt a szovjet támadást követő fegyveres ellenállásban is
több zsidó vett részt. A korábban Auschwitzot megjárt Angyal István
például a Tűzoltó utcai szabadságharcos csoport parancsnoka volt. Ezért őt
később, társaival együtt halálra ítélték, és kivégezték. Ugyanakkor, az
anarchikus állapotok következtében, helyenként antiszemita
megnyilvánulásokra is sor került. Ezért, vagy az 50-es évek rossz
tapasztalatai miatt nagyon sok zsidó is elhagyta az országot.
A Kádár-korszak alatt
az Állami Egyházügyi Hivatal által ellenőrzött hitközségi vezetés csupán a
hitélet külsőségeinek és a felekezet központi szervezeteinek fenntartására
törekedett. A hagyományaikhoz ragaszkodó zsidókat ismét gyakorta
zaklatták, a vallásosság, vagy ami sokkal súlyosabbnak számított, a
cionizmus „vádjával”. (Az utolsó, úgymond cionista letartóztatásokra és
kihallgatásokra 1986 nyarán került sor.)
A rendszerváltásban a hazai zsidóság
liberális és demokrata gondolkodású része jelentékeny részt vállalt.
Kelet-Európában az első alternatív zsidó szervezet az 1988-ban Budapesten
létrejött Magyar Zsidó Kulturális Egyesület volt. Az 1990-ben
szabadon megválasztott első Országgyűlés elnöke a neves történész
professzor, dr. Szabad György lett, az országgyűlési képviselők
között is mintegy 20-25 zsidót találunk. A gazdasági és a kulturális élet
szinte minden területén kiveszik részüket. A demokratikus átalakulással
együtt azonban újjáéledt az addig leplezett antiszemitizmus is.
A rendszerváltás után az általános vallási
és társadalmi fellendülés hatására a hozzávetőleg 80.000¾100.000
fős magyarországi zsidóság reneszánszáról beszélhetünk. Megerősödtek a
cionista szervezetek, a civil és ifjúsági egyesülések, a kulturális, az
oktatási és a sportélet, zsidó oktatási és szervezeti hálózat jött létre,
a nemzetközi kapcsolatok is erősödtek. 45 év óta először nem az ingatlanok
eladása, hanem visszaigénylése és felújítása került előtérbe.
Magyarország, amely 1967-ben, a hatnapos
háború idején, szovjet nyomásra, megszakította diplomáciai kapcsolatait
Izraellel, 1989-ben nagyköveti szinten újra létrehozta azt, és azóta a
kapcsolatok komoly fejlődésnek indultak.
A rendszerváltás
lehetővé tette a zsidóság szabad megélését. Az összetartozást ugyanakkor
az itt-ott felparázsló antiszemitizmus is növeli. Olyan vidéki városokban
is létrejöttek hitközségek, ahol hosszú ideig nem élt bevallottan zsidó
család. A vegyes házasságból származók jó része is keresi gyökereit, a
zsidó kötődést. Ma már négy zsidó iskola, négy óvoda és zsidó egyetem
működik a fővárosban.
A
mai magyar társadalmi változások ellentmondásait, feszültségeit
természetesen a zsidóság is érzi. Kezd kialakulni a nyugat-európai
közösségekhez hasonló, vallásához, hagyományaihoz hű, Izrael Államra
büszke, szülőföldjéhez erősen kötődő, öntudatos zsidó réteg. A
közösség fennmaradásának alapja az ifjúság visszatérése a zsidósághoz
Orbán Ferenc
