A magyar zsidók szent kardja

 Bevezetés 

(Megjelent "Zsidók a törökkori Budán" címmel magyarul és angolul)

A budapesti Zsidó Múzeumnak — megnyitása óta — egyik legértékesebb ereklyéje az a héber feliratú kard, amelyet a történészek és különösen a hazai zsidó néphagyomány a „magyar zsidók szent kardjának” tart, s amely körül immár közel másfél évszázada számos tudományos elképzelés és közszájon forgó legenda keletkezett. A közelmúltban azonban előkerült — jelenleg egy izraeli magángyűjteményben található — egy másik, viszonylag egyszerűbb kard is, az előbbivel azonos héber felirattal. A gyűjtő-tulajdonos 1998-ban szakvéleményemet kérte erről a második ereklyéről. A szakvélemény héber nyelven, belső kiadványként, még abban az esztendőben, Tel Avivban napvilágot látott. A tulajdonos nevét — a személyiségi jogokra tekintettel — nem közölhetem, e második kard tudományos vizsgálatára és bemutatására azonban felhatalmazást kaptam.

A két történelmi tárgy léte, hasonlóságaik és különbözőségük révén, ugyanis mindenképp feljogosít bennünket arra, hogy a kardokat és a feliratot újra értékeljük, s hogy azok származási helyét és idejét végre megkíséreljük pontosabban meghatározni. A két kardot egymással egybevetve, azok történeti összefüggéseit is szeretnénk tanulmányunkban feltárni.

 

A két kard problémája és lehetséges kora

 

A magyar zsidóság történetírói szinte egybehangzóan szólnak egy olyan héber feliratú kardról, amelynek nagy jelentőséget tulajdonítanak. Ez a kiemelt figyelem azzal magyarázható, hogy a zsidóknak a középkori és az újkori Európában általában nem engedték meg a fegyverviselést (Kohn Sámuel: A zsidók története Magyarországon, Bp., 1884. 45. old.). A magyar történelemben azonban több olyan esetet is találunk, amikor erre — legalábbis bizonyos zsidóknak — joguk volt. Ilyen időszakok és lehetséges személyek a következők lehetnek:

1.      Kardja lehetett a magyarországi zsidó bányagrófoknak a 12-13. században, akik egyébként (különösen IV. Béla és V. István uralkodása idején) még héber betűs pénzeket is verettek. A legtekintélyesebb kamaragróf Teka comes, aki 1225—1244 körül a királyi kincstár vezetője, számottevő földbirtokok ura volt. (Lásd: Kohn Sámuel: A zsidók története Magyarországon, Bp., 1884, 92-95. old., Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története, Bp., 1986, 23-24. old. és Újvári Péter: Magyar zsidó lexikon, Bp., 1929 megfelelő címszavait.) A magyarországi zsidó néphagyomány egyébként őt tartotta/tartja a Zsidó Múzeumban található héber feliratú kard első tulajdonosának.

2.      Mátyás király idején hallunk arról, hogy a zsidó prefektus, Mendel Jakab és fia karddal vonult fel a király esküvői menetében. (Kohn Sámuel és Venetianer Lajos, a magyar zsidóság történetírói ezért azt a nézetet fogadták el, hogy Mendel számára készült a héber feliratú díszkard. E feltételezés forrásáról később még részletesen szólunk.)

3.      Kardot viselhettek a zsidók a török hódoltság kori Magyarországon, az oszmán birodalom területén, 1541 és 1686 között, ez a tény egyrészt annak köszönhető, hogy a törökök lojálisabbak voltak zsidó alattvalóikkal szemben, másrészt a határvillongások és a portyázó vitézek miatt a zsidóknak szükségük volt asz önvédelemre. Különösen igaz ez a megállapítás a oszmán kor végére, amikor az önvédelmet a súlyosbodó körülmények, Buda többször ismétlődő ostromai is indokolttá tették.

4.      Végül azt a feltételezést sem szabad kizárni, hogy a kard (és ebben az esetben csupán a díszkardra gondolhatunk) valamely 17-18. századi magyar főúr megrendelésére készült. A reformáció hatására ugyanis ez idő tájt számos bibliai héber feliratot találunk keresztény körökben. (Vesd össze: Dán Róbert: Humanizmus, reformáció, antitrinitarizmus és a héber nyelv Magyarországon, 1973. Erre a nézetre, amelyet eredetileg Richtmann Mózes vallott, de végül Scheiber Sándor sem zárta ki, később még szintén visszatérünk.)

Éppen ezért, a fenti bizonytalanság miatt, nem könnyű időben behatárolni a kard(ok) keletkezési korát, illetve viselőjük (viselőik) személyét. Noha a források olykor több ilyen kardról is szólnak, a történészek eddig mindig csak egy kardot említettek, mert a budapesti Zsidó Múzeum tulajdonában csupán egyetlen (mellesleg ezüst feliratú) kard található, s eddig más ilyen kard nem volt ismeretes. A közelmúltban előkerült újabb, anyagában és kidolgozásában jelentősen eltérő, ám az előzővel azonos héber szövegű, ugyanakkor arany feliratú „szent” kard az egész probléma újraértékelését követeli meg. Tanulmányunkban elsősorban ezzel az utóbbi karddal foglalkozunk.

Mielőtt azonban a két kard összefüggéséről és lehetséges keletkezési koráról, helyéről véleményünket megfogalmaznánk, meg kívánjuk vizsgálni a kard(ok) héber feliratát, valamint szemügyre kell vennünk a kard keletkezésének történelmi körülményeit, egybevetve a történeti forrásokat és a történetírók véleményeit, végül pedig a két azonos feliratú kard problémáját, megállapítva az újabban előkerült, arany feliratú kard keletkezési korát és sajátos körülményeit.

 

A héber felirat értelmezése

 

Ha a feltételezett koroktól függetlenül vizsgáljuk, a kardok héber felirata — a két bibliai idézet, és különösen a tetragrammaton, a :9&5/% .:, használata — hármas célt szolgálhatott:

a./ a harci győzelem elősegítése,

b./ az igaz ügy biztosítása,

c./ a misztikus védelem elnyerése a kard viselője számára. (Ezt a célt szolgálhatja a kabbalista jelek alkalmazása is.)

Mielőtt azonban a feliratot értelmezni kívánjuk, a bibliai versek kiválasztásának motívumát kell megvizsgálnunk, nélküle semmiféle következtetést sem tudnánk levonni.

Kohn Sámuel, a magyar zsidóság történetírója (A zsidók története Magyarországon, Bp., 1884. 46. old.) úgy véli, hogy a 140/8. zsoltárvers első felét „nyilván azért választották, mivel folytatása ekképp hangzik: Te oltalmazod fejemet a csata napján”. Ebben az esetben azonban felmerül a kérdés, miért nem az a másik félmondat szerepel feliratként, amelyet fel sem véstek a kardra? És nyitva marad a kérdés, miért lett félbeszakítva a bibliai idézet, s miért került oda, méghozzá keretben, egy másik zsoltárvers (113/2), ugyancsak első fele? Kohn álláspontját tehát nem fogadhatjuk el.

Véleményünk szerint inkább arról van szó, hogy a kard felirata a Mindenható segítségét reméli, éspedig védelem céljából! Győzelmi esélyek és csata helyett tehát egy végveszélybe került közösség utolsó menedékét jelenthette a mágikus körbe írt Istennév és az Örökkévaló védelmét segítségül hívó bibliai vers. A szöveg sajátos alakja, formátuma és kiválasztása egyértelműen misztikus szempontokra utal.

Szerintünk azért került oda éppen a zsoltárvers első fele, mert abban a négybetűs, misztikus istennév szerepel, együtt az Adonáj (= Uram) istennévvel (*;3&:* '3 *1$! %&%*), vagyis „Örökkévaló Uram, segítségem ereje”! S éppen ilyen misztikus, kabbalisztikus ok miatt szakította félbe a felirat készítője ezt a négy szót a közepén, a misztikus istennévnél, egy másik zsoltár félmondatával, amelyet félkörbe írt. Ugyanezért volt szükség a 113. zsoltár 2. verséből vett újabb idézetre (+9"/ %&%* .: *%* = „Legyen az Örökkévaló neve áldott”), s éppen ezért tették azt keretbe.

A fentihez hasonló stílusú és formátumú (ugyancsak a héber Bibliából vett) feliratok és mágikus vörös színnel festett rajzok kerültek elő 1964-ben, a budai Várban, az I. kerület Táncsics Mihály u. 26-ban feltárt szefárd (mások szerint szír) zsinagóga bejárata fölötti boltíven. (Ez a zsinagóga az 16. század végén keletkezett, és a középkori nagyzsinagógával együtt, 1686-ban pusztult el.) Itt vörös festékkel formált Dávid-csillagot láthatunk, körülötte Áron főpapi áldásának kabbalista módon írt héber szövegével (Mózes IV. könyve, 6. fejezet, 24-26. vers). Ugyanott egy íj rajzolata is fennmaradt, ugyancsak vörös festékkel, a bibliai Hanna imájával: „A hősök íja megtörik s az elesettek erővel övezik fel magukat” (Sámuel I. könyve, 2. fejezet, 4. vers). (Vesd össze: Alexander Scheiber: Jewish inscriptions in Hungary, Bp.-Leiden, 1983, 181-184. old.)

Scheiber professzor — könyvének angol nyelvű, bővített kiadásában — annak a véleményének ad hangot, hogy az ezüst feliratú kard készítője, megrendelőjével ellentétben, nem lehetett zsidó.  Különben ugyanis — véleménye szerint — nem használta volna a tetragrammaton (a négybetűs Istennév) teljes írásmódját. Feltételezi, hogy a nem zsidó mesterember egy ugyancsak nem zsidó teológustól (?) kérte el a bibliai szövegeket, s így készítette el a kard feliratát (Alexander Scheiber: Jewish inscriptions in Hungary, Bp.-Leiden, 1983, 390-391. old.).

Ez az álláspont azonban több szempontból is tarthatatlan. A 17. század végén, Budán igen magas volt a zsidó tudás, és ezen belül a héber Biblia ismerete. (Vesd össze: (Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten, 1901.) Jelentős rabbik, tudósok tevékenykedtek ott a budai zsidó közösség 1686-i elpusztítása előtt, sőt, az onnan elszármazottak is világhírre tettek szert (Raj Tamás: A héber és a jiddis irodalom kezdetei Magyarországon, A határ és a határolt, Bp., 1997, 159-166. old.)

Egy tanult zsidó viszont semmiképpen sem bízhatta a (Scheiber professzor által feltételezett) nem zsidó mesterre a héber zsoltárversek kiválasztását! Ami pedig a tetragrammaton kiírását illeti, ez éppenséggel a korabeli misztikus elvárásokkal magyarázható: az isteni segítség jelentőségét kívánták így növelni. A budai közösségben a kabbala erősen hódított, Sabbatáj Cvínek is több komoly híve akadt (Raj Tamás: Kabbalista irodalom, Világirodalmi Lexikon, V. kötet, Bp., 1977).

 

A kard keletkezésének történelmi körülményei

 

Milyen történelmi korszakhoz vagy eseményhez köthető ez a rendkívüli igény az isteni segítségre és a misztikus-kabbalisztikus védelemre? Mikor volt ennyire végveszélyben a budai zsidó közösség? Tudnunk kell, hogy a törökök 1683-i sikertelen bécsi hadjárata után a szövetségesek Buda várát 1684-ben, majd 1686-ban újra megostromolták. A második ostrom sikeresnek bizonyult, Buda vára a szövetségesek kezébe került, s az ott élt jelentős zsidó közösséget kirabolták, és 1686. szeptember 2-án és 3-án majdnem teljesen elpusztították (Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten, 1901, 163-180. old.). A tragédia emlékét Krakkóban egy, Prágában két zsidó gyászdal (;&1*8) örökítette meg (Schulhof Izsák: Budai krónika, Bp., 1979, 67-71. old., Raj Tamás: A héber és a jiddis irodalom kezdetei Magyarországon, A határ és a határolt, Bp., 1997, 159-166. old.).).

Mindkét esetben zsidók is részt vettek — aktív harcosként, valamiféle, mondhatni „zsidó brigádként” — a vár védelmében. Buzgalmukat fokozta egy keresztény fogoly vallomása, hogy a császáriak győzelme esetén „mindnyájukat kardélre hányják”. (Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten, 1901, 158. old.). Az első sikertelen ostrom után a lotharingiai herceg meg is üzente a budai zsidóknak, ha „makacs ellenállásukat folytatják, legyilkoltatja a királyi területen lakó zsidókat”. (J. Ch. Cantarini: 8(7* $(5, Amszterdam, 1685 — idézi Kohn Sámuel: Héber kútforrások és adatok Magyarország történetéhez, Bp., 1881, 123-124. old.)

Itt jegyezzük meg, hogy a budai zsidók már korábban is, fegyveresen részt vettek a város védelmében. 1602-ben például a Víziváros felől támadó császáriakat az ott élő zsidók állították meg. A sikertelen ostrom idején a szövetségesek sok zsidó házát gyújtották fel (Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten, 1901., 120 old.).

Evlia Cselebi (korabeli török krónikás) 1660 és 1664 között járt Budán, s az ottani zsidókról is részletesen beszámol. Leírása szerint az 1602-i ostrom sikertelensége a zsidók ellenállásának köszönhető. A török krónikás a Bécsi kapu közelében, tehát az akkori „Zsidó utca” végében, egy virággal feldíszített ágyút látott. Krónikájában elmeséli, hogy az ostrom idején a beözönlő szövetséges sereget egy zsidó nő (!) ágyúlövése tartóztatta fel, s ennek emlékére virágozzák fel folyamatosan az ott látható hadieszközt. (Vesd össze Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660—1684, Bp., 1904. 250. old.) Evlia beszámolója szerint a zsidóknak ezért Budán nem kellett többé kormányzósági adót fizetniük. (Vesd össze: Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660—1684, Bp., 1904., új kiadása: Bp., 1986., 271. old.) Ezt a furcsa történetet a korabeli héber források is megerősítik. (Joszéf Hakohén: Émek habakha, idézi: Frojimovics K.–Komoróczy G. –Pusztai V. –Strbik A.: A zsidó Budapest; Bp., 1995.) Hasonlóan a budai zsidók aktív, fegyveres közreműködésével sikerült elhárítani a császári seregek 1684-i, az előbbinél sokkal erősebb ostromát is. A Vízivárosban élő zsidók mind az 1684-i, mind a tragikus 1686-i ostrom idején a várfalak mögé menekülve harcoltak. (Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten, 1901., Grünvald Fülöp: A zsidók vázlatos története Budán Bp., 1935.)

A budai vár és az ott élő zsidó közösség 1684-i vészhelyzete és megmenekülése nagy visszhangot váltott ki a kor európai zsidóságában. A budai, mintegy 300 családból álló zsidó közösség volt ekkor a legjelentősebb közép-keleteurópai zsidó gyülekezet. (Lélekszámukat a korabeli források legalább ezer főre teszik.) Nagyhírű zsidó tudósok, költők és írók működtek ott. Az ostrom idején, 1684. augusztus 20-án, előbb a közösség pusztulásának valótlan híre jutott el — többek között — Észak-Itáliába (elsősorban Velencében és Padovában), ahol kis híján pogrom zajlott le. Azt a hamis hírt terjesztették ugyanis, hogy a budai zsidók harmincezren (!) voltak, s a keresztény foglyokat megkínozták és megcsonkították. Itáliában azt is tudni vélték (s ez valószínűleg igaz is volt), hogy a zsidók fegyveresen és a budai pasa anyagi támogatásával vettek részt a harcokban.

A felbőszített tömeg berontott a padovai gettóba, törtek-zúztak, fosztogattak, s csak a katonaság tudta őket megállítani. Marco D’Aviano kapucinus barát (később Lipót császár gyóntatóatyja), aki maga is részt vett Buda sikertelen ostromában és meg is sebesült, levelet írt Bartolomeo da Castelfranco padovai kapitánynak, s ebben tisztázta a zsidók ártatlanságát. Röviddel később a budai zsidók csodálatos megmenekülés híre is megérkezett, s a padovai gettó megszabadult. Ennek a napnak (1686. augusztus 29.) emlékére, a zsidó időszámítás szerint elul hó 19-én Padovában évszázadokon keresztül külön ünnepet tartottak „buduni purim” névvel. (J. Ch. Cantarini: 8(7* $(5, Amszterdam, 1685., Munkácsi Ernő: A „budai purim”, Könyvek és kövek, Bp., 1944., 84-88. old.) Ez a forrás is jól mutatja az esemény jelentőségét, zsidó szempontból (Kohn Sámuel: Héber kútforrások és adatok Magyarország történetéhez, Bp., 1881, 124-130. old.).

Schulhof Izsák maga is tudós ember, Kohén Efrájim híres budai rabbi veje, Megilat Ofen (= Budai tekercs) címmel, héber krónikában örökítette meg családja és a zsidó közösség tragikus sorsát. (Vesd össze Szakály Ferenc tanulmányát: — in: Schulhof Izsák: Budai krónika, Bp., 1979, 65-66. old.) Krónikájában Schulhof részletesen szól arról a visszás helyzetről, amelyben a budai zsidóság 1683 és 1686 között élt: a határvidék gazdasági jólétet hozott számukra, de a pusztulás veszélye mindvégig fejük felett lebegett. Schulhof leírta az 1686-i ostromot is, amelyben a nagy lélekszámú zsidó közösség jórészét a hódítók kegyetlenül elpusztították. Ő maga is feleségét és gyermekét veszítette el a tragikus öldöklésben. (Schulhof Izsák: Budai krónika, Jólesz László fordítása, Szakály Ferenc utószavával, Bp., 1979)

1964-ben feltárták a budai nagyzsinagógát, amelyet a császári csapatok valósággal megostromoltak, majd az ostrom utolsó rohamával felgyújtottak. A sikeres ásatás után azonban a zsinagóga maradványait — pénz hiányában  — vissza kellett temetni. A romok alól megszenesedett holttestek is előkerültek. Ezeket a csontvázakat — a régészeti feltárás után — a rákoskeresztúri zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra. (Vesd össze Alexander Scheiber: Jewish inscriptions in Hungary, Bp.-Leiden, 1973, 185-383. old., továbbá Zolnay László: Buda középkori zsidósága; (TIT), Bp., 1968., és Ugyanő: Buda középkori zsidósága és zsinagógáik; Bp., 1987.)

Joggal feltételezem tehát, hogy a szefárd zsinagóga bejárata felett és a kard markolatán látható egykorú feliratokat ugyanaz a történelmi szituáció motiválta. Így a kardok keletkezési korát egyértelműen az 1683 és 1686 közötti időre és a budai zsidóság körébe helyezhetjük.

A vár védői, köztük a zsidók, folyamatosan készülhettek a védelemre, amelyen életük függött, de ahhoz akkor már a török szultán nem tudott komoly katonai segítséget nyújtani. A budai zsidók között ez idő tájt — a fentiek alapján, érthető módon — különösen a misztikus-kabbalista irodalom virágzott. (Raj Tamás: Kabbalista irodalom, Világirodalmi Lexikon, V. kötet, Bp., 1977, Ugyanő: A héber és a jiddis irodalom kezdetei Magyarországon, A határ és a határolt, Bp., 1997, 159-166. old.). Nem véletlen tehát, hogy zsinagógájukra és kardjaikra vésték a hitük szerinti védelmező, segítségkérő — kabbalista értelmezésű — bibliai szövegeket.

Az általunk vizsgált kardok és a misztikus felirat készítése tehát egyértelműen ehhez a korszakhoz (az 1686 előtti évekhez) és a korabeli budai zsidó közösség egyes előkelő (kardot viselő) tagjaihoz, minden bizonnyal egyik-másik vezetőjéhez köthető.

 

A „szent kardról” szóló történeti források

           

A „héber feliratú kard”-ról a Magyar Zsidó Lexikon (1929) külön címszóban számol be (352. old.). Keletkezését és feltételezett első tulajdonosának, Mendel Jakabnak a működését azonban tévesen a 14-15. század fordulójára teszi. A Mendel-család igen gazdag és előkelő volt, ők töltötték be a hitközségi elnöki és az országos zsidó prefektusi tisztet (praefectus omnium Judaeorum) Mátyás király uralkodásától, tehát az 1470-es évektől 1526-ig, a mohácsi vészig (Kohn Sámuel: Zsidó történelmi emlékek, IMIT Évkönyv 1896, 59. old. és Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten, 1901, 48-51. old.)

Kohn idézi egy névtelen erfurti lovag leírását a zsidók felvonulásáról Mátyás király és Beatrix 1476-ban lezajlott esküvői menetében: Buda várának bejáratánál „a zsidók élén agg elöljárójuk ment, lóháton, kivont karddal, melyen kosár függött, amelyben tíz font ezüst volt. Mellette fia, szintén lóháton, karddal és ezüst kosárral. Utánuk jött huszonnégy lovag, mindnyájan bíbor díszruhában, kalapjukon három szál strucctollal.” (Kohn Sámuel: A zsidók története Magyarországon, Bp., 1884, 213. old. Az eredeti latin szöveg közzétéve: Magyar Zsidó Oklevéltár II. kötet, 529. old.) Az erfurti lovag beszámolójában azonban az idősebb és a fiatalabb Mendel egyaránt karddal szerepel (tehát legalább két kard volt!), s az sincs kizárva, hogy a lovagoknak (nyilván a hitközségi elöljárókról van szó) szintén volt kardjuk.

A korabeli leírásban a kardok feliratairól szó sem esik. Így idézi azt művében Büchler Sándor is (A zsidók története Budapesten, 1901, 46. old.). Ezzel szemben Venetianer Lajos történelmi tényként kezeli azt, amit Kohn csak feltételezett, nevezetesen azt, hogy Mendel azzal a karddal vonult volna, amelyet Kohn írt le. „A kivont díszkard… markolata alatt ezüst betűkkel kirakott héber zsoltárversek voltak” (A magyar zsidóság története, Bp., 1986, 42. old.) Valószínűleg Venetianer leírása folytán terjedt el az a közkeletű hiedelem (amit egyébként Kohn is sejteni enged), hogy a feliratos kard eredetileg Mendelé volt. Röviddel Kohn Sámuel közleménye, és különösen a magyar zsidók millenniumi kiállítása után terjedt el a máig közkeletű elnevezés a „magyar zsidók szent kardjáról”. (+)

Kohn Sámuel „Zsidó történelmi emlékek” című tanulmányából (IMIT Évkönyv 1896. 58-59.), valamint a már idézett alapvető művéből (1884. 45-46. old.) továbbá az is kiderül, hogy az összes történeti feldolgozás nem az újonnan előkerült kardról, hanem egy díszesebb kivitelű, jobb minőségű (ezüst markolatú, damaszkuszi acél pengével ellátott), nagyobb méretű (87 cm), de csupán ezüst betűkkel tausírozott, a fentivel azonos módon, azonos betűkkel, azonos szöveggel feliratozott kardról beszél. (Az utóbb előkerült kard egyszerűbb, anyaga, kidolgozása kevésbé értékes, felirata ezzel szemben nem ezüst, hanem arany betűkkel íródott.) Kohn pontosan megnevezi ennek a kardnak a forrását: A Löw Lipót szegedi rabbi által szerkesztett Ben Chananja című folyóirat X. évfolyamában említették először (Kohn Sámuel: A zsidók története Magyarországon, Bp., 1884, 46. old. 2. jegyzet).

Scheiber Sándor (Magyarországi zsidó feliratok, Bp., 1960. 318. old.) az ezüst markolatú kard fényképét is közli. (Ezt az egyébként gyenge minőségű fotót másolatban ugyancsak mellékelem — 2. sz. melléklet!) A jelenleg a Zsidó Múzeum tulajdonában levő díszkardot azonban Turán B. Róbert igazgató kérésemre nem tudta megmutatni: pillanatnyilag a raktárban található, becsomagolva.)

Ez a bizonyos díszkard Andrássy Manó gróf tulajdonából került elő, amikor a későbbi országgyűlési képviselő 1867-ben kiállítást rendezett gyűjteményéből. (Ben Chananja X. 1867, 241. old.) Andrássy Manó gróf maga mutatta meg a kardot Kohn Sámuelnek. (Vesd össze: A zsidók története Magyarországon, Bp., 1884, 46. old. 2. jegyzet). A „magyar zsidók szent kardja” később, 1896-ban (ezzel a megtisztelő címmel) szerepelt a magyar zsidók millenniumi kiállítási gyűjteményében, végül 1951-ben a budapesti Zsidó Múzeum vásárolta meg (Grünvald Fülöp: A héber feliratú díszkard. A Praefectus Judaeorum kardja?, Új Élet, 1953, X. 12. szám).

Csakhogy az ezüst feliratú kard hitelessége, Mendel prefektus kardjaként mindenképp vitatott. Kohn megemlíti ugyan, hogy a kardot „a szakértők egyhangúlag a 14. század második feléből valónak mondják”  (Kohn: A zsidók története Magyarországon, Bp., 1884, 46. old. 2. jegyzet). Ő azonban nyilván nem a saját véleményét, hanem a tulajdonos Andrássy grófét, vagy a gróf által felkért szakértők nézetét közli. .Scheiber Sándor ugyanis később ezt a kardot megvizsgáltatta: „A szakértői vizsgálat megállapította, hogy a kard a 17. századból való. A héber felirat, amely a pengéhez van tausírozva, a pengével egyidős, mert az ezüst betűk beillesztése csak akkor történhetett, amikor a penge még nem volt teljesen edzve.” (Scheiber Sándor: Magyarországi zsidó feliratok, 1960. 321. old.) Régebbi tehát semmiképpen nem lehet. Az általam felkért szakértők a 17-18. század fordulójára (1700 körüli időpontra) teszik az ezüst feliratú kard keletkezését, amely hosszú időn át az Andrássy grófok birtokában volt.

Ezzel szemben az arany feliratú kard szinte mindvégig zsidó tulajdonban maradt. A jelenlegi tulajdonos beszámolója szerint az 1848/49-i magyar szabadságharc idején találta meg azt a péterváradi várban (Újvidék, ma Novi Sad közelében) egy zsidó tiszt, s vitte el Akiba Schlesinger rabbihoz, s azután tőle öröklődött tovább. Ez a tény egyáltalán nem mellékes, mert az is a kard, illetve a kardok eredetisége, illetve zsidó környezetben való keletkezése mellett szól.

 

A két azonos feliratú kard problémája

 

Mindkét (arany, illetve ezüst feliratú) kard értékelésére, a rendelkezésre álló fényképek alapján, több szakértőt kértem fel. Ők egybehangzóan a következőket állapították meg:

1./ az arany tausírozástól függetlenül az utóbb előkerült példány nem díszkard, így ezzel nem vehettek volna részt Mátyás király ünnepélyes bevonulásán, mérete és formája alapján inkább vadászkésnek mondható,

2./ a szakemberek véleménye, valamint a témába vágó szakkönyvek (Régi magyar fegyverek, kardok, Bp., ??? stb.) bizonysága szerint mind a két kard a 17. század második feléből való,

3./ a kardok éle, markolata és héber felirata egyidős, csak egyszerre készülhettek.

A fentieken túlmenően, de azokkal egybehangzóan, az arany feliratú kard izraeli tulajdonosa által felkért zürichi intézet 1995-ben elvégzett vizsgálata 315 esztendősnek (+/- 45 év) mondta kardunkat, ami a 17. század második felére, közelebbről ugyancsak az 1680-as évekre tehető. (A zürichi intézet egyébként végső jelentésében, ennek ellenére, igen tág, a szakmában szokatlanul széles időhatárt jelölt meg: 1473—1662. között, ez azonban nyilván nem tartható.)

Meg kell említenünk, hogy a tulajdonos által szintén felkért jeruzsálemi Resut Haatikot régészeti intézet fémvizsgálata, noha a 17. századi keletkezést valószínűsíti, nélkülözi a pontos keletkezési dátum megjelölését. (Nem zárja ki viszont azt a lehetőséget sem, hogy a kard vasa akár a 15. századból is származhat! Ez azonban nyilvánvaló képtelenség.)

Egyszóval megállapíthatjuk, hogy mindkét (az arany és az ezüst feliratú) kard keletkezési kora — több vizsgálat alapján is — éppen az 1680-as évekre, tehát a magyarországi törökkor végére tehető. Ez pontosan megfelel a történelmi tényekből fakadó korábbi magyarázatunknak, vagyis kardunk ez idő tájt és mindenesetre 1686 előtt, Budán készülhetett, valamelyik ott élő előkelőbb zsidó (elöljáró?) számára, önvédelmi célból.

A kardok feliratainak azonossága azonban több súlyos kérdést vet föl. Mindenekelőtt: kizárhatjuk-e azt a lehetőséget, hogy a két kard egyidős? Lehetséges-e, hogy egy helyen, esetleg egy személy részére, tehát egy időben készülhettek?

A kardok anyaga és keletkezési kora alapján pusztán nem zárható ki, hogy mind a kettőt Budán, még 1686 előtt készítették. Csakhogy — s ezt az általam felkért kardszakértők határozottan állítják — a díszkardot a 17. század végén zsidók már nem igen viselhették, inkább főúri kardként szolgálhatott az. A két kard anyaga és minősége olyannyira eltérő, hogy egyazon személy nem lehetett mindkettő birtokosa. Ezért nincs más lehetőségünk, mint azt feltételeznünk, hogy

a., az egyik kardról másolták át a héber szöveget a másikra, vagy

b., mindkét kardot egy időben, egyetlen helyen, egyazon felirattal, de különböző személyek számára készíthették.

a., Az előbbi esetben újabb súlyos kérdésként merülhet föl: melyik volt az eredeti, melyikről másolták a másik szövegét? A kardszakértők egybehangzó véleménye szerint azt kell mondanunk, hogy minden bizonnyal az arany feliratú az eredeti, arról készült az ezüst tausírozású, ám díszesebb másolat. Mivel ez utóbbi előkelőbb, művészibb kidolgozású, feltételezhető, hogy a másolat megrendelője jobb körülmények között élt, mint az eredeti kard tulajdonosa. Ugyanakkor a másolat készítője (a megrendelő) azzal is meg kívánta különböztetni az eredetit, hogy a másolatot nem arany, hanem csak ezüst felirattal (tausírozással) látta el. Így jöhet szóba az a lehetséges magyarázat, amelyről már a bevezetésben is szóltunk, hogy az ezüst feliratú kard nem zsidó, hanem előkelő (protestáns) főúri megrendelésre készült. Richtmann Mózes, a budapesti Rabbiképző Intézet egykori professzora úgy vélte, hogy az ezüst feliratú kard egy ilyen főúr megrendelésére készülhetett. Scheiber Sándor eleinte ezt kizárta (Magyarországi zsidó feliratok, 1960. 321. old.), később azonban már nem utasította el olyan szigorúan (Alexander Scheiber: Jewish inscriptions in Hungary, Bp.-Leiden, 1983, 391. old.).

Ez a lehetőség azonban könnyen kizárható. A protestáns főurak csak alig-alig tudtak valamit héberül, és különösen tájékozatlanok voltak a misztikus zsidó irodalom sajátos jelei között. Feltehető azonban, hogy az arany betűs kard akkori zsidó tulajdonosa, a 17. század végén, díszes másolatot készíttetett a tulajdonában levő kardról valamelyik Andrássy számára. (Ezt a feltételezést egyik megkérdezett szakértőm, dr. Festetics György gróf is valószínűnek tartja.) Az Andrássyak őse, Andrássy Péter báró még 1578-ban (tehát jóval Buda visszafoglalása előtt) lett az észak-magyarországi Krasznahorka várkapitánya. Utódai, a korai Andrássyak nagyobb részt eleinte Krasznahorkán éltek, azon a vidéken, ahova a 17. század végén, több Budáról elszármazott zsidó menekült. A család monoki ágából való István 1766-ban kapott grófi címet, s ebből az ágból származott Andrássy Manó gróf (1821—1891), a kard nyilvánvaló örököse, későbbi tulajdonosa.

Ezt a feltételezésünket látszik alátámasztani az a körülmény is, hogy az ezüst feliratú kard tartozékaként, az Andrássyak tulajdonából, előkerült egy ezüst kardhüvely is. (Megjegyezzük, hogy a főurak — fegyverszakértőim szerint — mindig készíttettek díszkardjaikhoz hüvelyt, míg a zsidók kardjainak ilyen felszereltsége nem igen lehetett.) Scheiber Sándor megvizsgáltatta az ezüst feliratú kard hüvelyét is, ám az közel egy évszázaddal későbbinek bizonyult (a 18. századból való!), mint maga a kard (Scheiber Sándor: Magyarországi zsidó feliratok, 1960. 321. old.). Tehát az Andrássyak számára készült díszkardhoz a megajándékozott utólag készíttethetett hozzáillő díszes hüvelyt.

b., A második lehetőség, persze, jóval valószínűbb. Hiszen feltehető, hogy az 1684-i sikertelen és az 1686-i sikeres (de a budai zsidók számára végzetes) ostrom idején, sőt, már korábban is, mint a forrásokból tudjuk, a zsidók részt vettek a vár védelmében, s ehhez fegyverekre volt szükségük. Nyilvánvaló, hogy több kardot, tőrt és kést készíttettek ez idő tájt, és a helyi zsidók kabbalista hite szerint azonos ábrákkal és azonos felirattal láthatták el azokat. Ebben az esetben mindkét kard — több más hasonlóval együtt — 1683–1868 között keletkezett, csak tulajdonosaik (előkelőségük és vagyoni helyzetük tekintetében) különböztek egymástól.

A fenti állításunkat (az ezüst feliratú díszkard vonatkozásában) csak akkor támaszthatnánk alá teljes bizonyossággal, ha a továbbiakban legalább még egy hasonló feliratú, hasonló kabbalista jelekkel ellátott fegyver bukkanna elő.

Összefoglalás és végső következtetések

 

A fentiek alapján megállapíthatjuk.

1.      Az általunk vizsgált arany feliratú kard eredeti, magyarországi zsidó munka, amely eddig kevéssé ismert volt, de szinte mindvégig zsidó tulajdonban maradt. Ez a „magyar zsidók szent kardja”.

2.       A kardot egy előkelő zsidó (hitközségi vezető) készíttette a 17. század második felében, de legkésőbb 1686 előtt, Budán, önvédelmi céllal.

3.      Az ezüst feliratú díszkard is zsidó munka, minden bizonnyal ugyanabból a korból és ugyancsak Budáról származik, és ennek a díszkardnak a tulajdonosa az arany feliratú kard birtokosánál előkelőbb, gazdagabb lehetett.

4.      Az ezüst feliratú kard esetében az sem kizárható, hogy egy zsidó készíttette azt (az arany feliratú másolataként) valamelyik Andrássy báró számára, tiszteletből vagy hálából, mivel annak birtokán találhatott menedéket a budai zsidó közösség pusztulása után. A díszkard hüvelye egészen biztosan utólagos, s a 18. században készült, feltehetőleg az Andrássyak megrendelésére.

5.      A kard(ok) keletkezésének korában, a törökkori Budán — több forrás tanúbizonysága szerint — a zsidók viselhettek fegyvert, gazdasági és politikai helyzetük kedvezőbb volt, így kardjuk is lehetett.

6.      A kard héber felirata misztikus, kabbalista értelemmel bír, a tudatosan kiválasztott és kabbalista módon megformált zsoltáridézetek Isten segítségét, védelmét kérik. Erre a végveszélybe került budai közösségnek, sajnos, nagy szüksége volt. A budai hitközség tagjai magas fokú zsidó tudással rendelkeztek, ismerték és művelték a kabbalát is.

 

Raj Tamás