A magyarországi zsidó irodalom a törökkor végéig

(Megjelent "Zsidók a törökkori Budán" címmel magyarul és angolul)

Bevezetés

       Zsidó irodalomról — szerény véleményem szerint — voltaképpen csak két értelemben beszélhetünk. A kutató egyik lehetősége, hogy a zsidó témák előfordulását vizsgálja az irodalomban, természetesen függetlenül az alkotás nyelvétől és az alkotó személyétől. (Az alkotó személyének zsidó volta, vagy zsidó származása, szerintem, irodalmi szempontból semmiképpen sem lehet meghatározó.) A másik, a nyelvi megközelítés szerint a héber nyelven készült művek összessége tartozik a zsidó irodalom területére, valamint az úgynevezett “zsidó nyelvek” irodalma. (Ezekről a témákról és az úgynevezett zsidó nyelvekről a Szombat című folyóirat 1995. évi októberi számában jelentettem meg összefoglaló ismertetést.)

       Ha ezt az utóbbi szempontot helyezzük előtérbe, tudnunk kell, hogy nálunk, Magyarországon — az ismert történelmi okok miatt — héber és jiddis nyelvű zsidó irodalomról beszélhetünk csupán. (Ladino nyelvű feljegyzést kizárólag a török hódoltság korából, a Magyar Zsidó Oklevéltár 12. kötete alapján ismerünk, önálló irodalmi művet egyáltalán nem.) Míg a műveltebb réteg a múlt század közepéig jól ismerte a hébert (a “szent nyelvet“), addig a legtöbben, s az asszonyok mind, csak a héber betűs jiddis nyelvet, ezt a kelet-európai (több tájszólásban beszélt) zsidó népnyelvet tekintették magukénak. A 19. század végéig, sőt olykor még jóval később is, a többség bizalmasan, egymás között a jiddist használta, még akkor is, ha más nyelvet vagy nyelveket is beszélt. Ez a két- vagy még inkább többnyelvűség, régente, magyarországi zsidó körökben igen gyakori volt.

A héber irodalom

       A héber a középkorban és az újkorban az európai zsidóság számára nemcsak a liturgia nyelve volt, hanem a tudományé is (értve ez alatt elsősorban a rabbinikus irodalmat), sőt a különféle (héber betűs) “zsidó nyelveket“ beszélők számára a héber volt a nemzetközi érintkezés lingua francája. (Tudjuk, hogy a jemeni vagy az indiai zsidók például már Nagy Károly idején így érintkeztek a Nyugat-Európában, a frank földön élő hittestvéreikkel, s ugyancsak a középkorban, a spanyol rabbik is természetesen héberül leveleztek németországi, vagy akár magyarországi kollégáikkal.)

       Így nem meglepő, hogy a magyarországi héber irodalom éppen a rabbinikus irodalomban jelentkezik először. Az Észak-Franciaországban (Troyes-ban) élt Slomó Jichaki (népszerűbb, héber mozaikszóként rövidített neve szerint RÁSI, i.sz. 1040–1105) Párdász (= Gyümölcsöskert) című munkája említ egy Jichák Jászkont (vagy Jászkonti) nevű tudóst, — nyilván a 11.századból —, aki Kohn Sámuel szerint kétségtelenül magyarországi, sőt, neve — Jász-kun, vagy Jász-kont — alapján kazár származású lehetett. Ez azonban mégsem olyan biztos: a jászok ugyanis — mint tudjuk — csak jóval később, a 13-14. században a csatlakoztak a magyarokhoz!), s az egyik olvasat szerint az első betű nem jod, hanem váv, akkor pedig Jichák Visconti-nak kell olvasni ezt az immár egészen másként hangzó nevet!

       Ugyanakkor más források említenek egy “Jichák mé-Erec Hágár”-t (= Hágár országából, feltehetőleg tehát Magyarországból való Izsákot), aki a Szentírás értelmezésével foglalkozott. Amennyiben a két Izsák azonos, az mégis Visconti (?) magyar kapcsolatát erősíti. Mindenesetre a kérdés máig sem eldöntött, remélhetőleg sikerül majd rövidesen megoldást találnunk rá.

       Az első, vitathatatlanul magyar, számottevő zsidó tudós és rabbinikus  író a 14.század végén élt, Jichák Eizik Tirnau, akinek egyetlen jelentős alkotása a héber nyelvű Széfer haminhagim (= A szokások könyve, 1400 körül). Nevéből ítélve nagyszombati eredetű lehetett (Nagyszombat németül Tyrnau, szlovákul Trnava), vagy először ott működött rabbiként, majd mielőtt bécsi rabbi lett volna — feltételezésem szerint — a pozsonyi rabbiiskola vezetője volt. Arra azonban joggal következtethetünk, hogy Bécsben (Avraham Klausner rabbinál) és Bécsújhelyen (Slomó ben Zelk-nél) tanult. Művében megpróbálja rögzíteni a vallási szokásokat, zsinagógai év vallási szertartásait és az imarendet. Az eltérő nézeteket mindig közli ugyan, de csak ismert tekintélyekre való hivatkozással.  Mindez arra utal, hogy egyrészt a szerző nem kívánt önálló véleményt hangoztatni, másrészt szükségesnek vélte a gyakorlatban elfogadott, meghonosodott szokásokat is rögzíteni, feltehetőleg a tudatlan nép számára, a hagyományok megőrzése érdekében. Érdekes és ezzel az utóbbi feltételezéssel összefügg, hogy könyve igen nagy sikerre tett szert, s több évszázaddal később is olvasták. (Először Velencében, 1566-ban nyomtatták ki.) A szerző irodalmi utóéletére még visszatérünk, a jiddis irodalom kapcsán.

        A következő irodalmi emlék már valódi szépirodalmi alkotás, egy krakkói Tóra-kódexből került elő: a szintén nagyszombati származású Jósua ben Hájim gyászdala, amelyet éppen a kegyetlen nagyszombati zsidóégetés (1494) alkalmából írt. A szerző minden bizonnyal szemtanúként élte túl a nagyszombati zsidó közösség pusztulását, onnan menekült el Krakkóba, ahol azonban szükségét érezte a szörnyű esemény megörökítésének. A dal a héber kinot (gyászdal) műfaj hagyományait őrzi, gyakran él a melica (héber költői játék) és a muzív stílus (kiragadott bibliai és talmudi idézetek játékos összeillesztése) eszközeivel.       

       A legjelentősebb héber és jiddis alkotások Magyarországon a törökkorban születtek, elsősorban Budán, és ott is a korszak vége felé, a 17. század második felében. Ekkor ugyanis, egyrészt a török fennhatóság toleránsabb zsidópolitikája, másrészt a zsidó közösség szellemi felemelkedése következtében, tanult rabbikkal és művelt zsidó kereskedők sorával találkozhatunk. Budán a férfiak egy része heti egy éjszakát rendszeresen közös tanulással töltött, az úgynevezett tanulókörök keretében.

       A mohácsi vész után érthetően sokáig nem találkozunk a héber irodalom hazai alkotóival, ám a törökkor utolsó évtizedeiben mégis hallatlan felvirágzás tanújeleit láthatjuk. Ennek okai között megemlíthetjük még, hogy a 17. században sorra pusztultak el a nagy európai zsidó centrumok. 1648-ban a kelet-európai kozáklázadás, Nyugaton a harmincéves háború dúlásai, Morvaországban Thököly szörnyű vérfürdői, a bécsi zsidók 1670-i kiűzetése és más hasonló események sorozata szinte egyedül Budát kímélte meg. Az sem mellékes körülmény, hogy Buda ekkor a két világ (a muszlim és a keresztény Európa) határvidékén feküdt, s a kétségtelen veszély állapota mellett gazdasági előnyöket biztosított az itt élő zsidók számára. Ennek a sajátos helyzetnek kitűnő leírását olvashatjuk Schulhof Izsák krónikájának elején, s hasonló bizonyítékul szolgálnak a hódoltság-korabeli budai zsinagógában talált jelképek. A vörös festékkel rajzolt Dávid-csillag mellett a főpapi áldás a veszély közepette védelmet kereső ember könyörgését jelzi, akárcsak a Hanna imájából vett bibliai idézet: “A hősök íja megtörik és az elesettek erővel övezik fel magukat” (Sámuel I. könyve, 2. fejezet 4. vers).

       Budán eleinte, mintegy a 17. század közepéig, nem működtek nagytekintélyű rabbik, vagy legalábbis átmeneti területnek tekintették állásukat. A jómódú község ugyanis nem bővelkedett tudós emberekben, így a héber irodalom művelőinek jelenlétéről sem tudunk. Perahjá Kohén például azt írja tréfásan: “a budai hitközségnek az a szokása, hogy mindig olyan német származású rabbik szolgálnak ott, akik voltaképpen a Szentföldre, Izraelbe akarnak vándorolni, s csak egy-két évet töltenek ott átmenetileg…” 

       Végül 1660-ban Szimha Kohén,  Gérsom fia, belgrádi rabbi került Budára. Ő már sokat járt itt, ide is nősült (1642 nyarán jegyezte el a tekintélyes budai kereskedő, Avraham ben Hizkijá lányát), sőt híres művében (Széfer hasémot = A nevek könyve) sok budai adatot szerepeltet. Könyvét egyébként két gazdag budai kereskedő (Jákob Lévi és Smuél Bárukh) segítségével adta ki Velencében. Ez a könyv a válólevél elkészítését segítette a rabbik számára, benne minden fontos hely- és személynév helyes héber írásmódja megtalálható. A később is igen használt és népszerű kötet a szerző latin, német, spanyol, török és sok más nyelvbeli tudását dicséri. Ám Kohénnak mégis rövidesen távoznia kellett Budáról. A bécsi rabbi — a már említett családi kapcsolatok miatt — kifogásolta ugyanis megválasztásának hitelességét.

     A budai hitközség 1666 elején meghívta rabbijául Efrájim Kohént (1616–1678), a nagy tekintélynek örvendő, vilnai születésű tudóst, aki korábban Trebitschben és Mezeritsben volt rabbi. Személyével olyan ember került a rabbi-székbe, aki maga is kiváló szerző volt, és aki egyúttal magával hozta tudós rokonait és barátait, tanítványai számára pedig komoly főiskolát szervezett itt. Efrájim Kohén a rabbinikus irodalom egyik legnagyobb tudósa volt a maga korában. Főművét, a Sáár Efrájim (= Efrájim kapuja) című responzum-gyüjteményt később fia, Jehuda Kohén adta ki 1688-ban Sulzbachban. A responzum voltaképpen rabbinikus válaszlevél, a mesternek feltett szakmai problémák, kérdések megoldására. (A műfaj héber neve: seélot utsuvot = kérdések és válaszok.)

        A kiváló szerző Mahané Efrájim (= Efrájim tábora) című bibliamagyarázó prédikáció-gyüjteménye sajnálatos módon elveszett, talmudi novellái (Hidusé Efrájim = Efrájim új értelmezései) is csak idézetekben, töredékesen maradtak fenn. Efrájim Kohént a jeruzsálemi rabbi-székbe is meghívták, de ő előbb Budán műveit akarta kiadni, ám 1678-ben váratlanul, pestisjárványban meghalt. A könyvkiadási tervekből arra következtethetünk, hogy Budán héber nyomda működött, vagy a rabi tervei szerint, be akartak ott rendezni egy ilyen nyomdát.

       A budai tudósok közül kiemelendő Kohén veje, a már említett Schulhof Izsák (Jichák), aki az egyik budai vallásos egylet rabbija és tanulókör vezetője volt, amíg 1686-ban, a budai ostrom idején halálos veszedelemből megmenekülve Prágába nem szökött. (Feleségét és kis gyermekét az ostromlók kegyetlenül megölték.) Schulhof Prágában újra nősült, ott írta meg utólag híres naplóját, emlékül utódainak, ékes héber nyelven. Az eredeti krónikából (Megilat Ofen = Budai tekercs) két kézirat maradt fenn, az egyik a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Keleti Gyűjteményének úgynevezett Kaufmann-könyvtárában, a másik a prágai zsidó múzeumban van. Kaufmann Dávid, a budapesti rabbiképző professzora 1895-ben Trierben németül kiadta az első kéziratot, de 1899-ben bekövetkezett halála miatt már nem dolgozhatta fel a másodjára előkerült változatot. Sajnálatos, hogy mind a magyar, mind az olasz nyelvű fordítás csupán a már korábban németül publikált kéziratra épül. Schulhof egyébként dalokat is írt héberül, csodálatos megmenekülése emlékére. (Ezeket Joszéf Kobak adta ki a Jesurun című folyóirat 7. kötetében.)

     Kohén utódának (Jákob Askenázinak) a fia világhírű lett: Cví Askenázi (főműve alapján Hakham Cví, Amszterdam, 1712.) Itt Budán és Törökországban tanult, majd egy gazdag budai kereskedő lányát vette feleségül. Végigszenvedte Budán az ostromot, később Jeruzsálemben, s végül Amszterdamban lett rabbi. (Érdekes, hogy Goldberger Izidor, a mártírhalált halt tatai rabbi, jóval később — magyar nyelven — hőskölteményt írt róla, ami azonban nélkülözi a történelmi igazságot; ennek címe: Cahcham Cebi Budán, 1920.)

       A kabbalista irodalom a török fennhatóság alatt álló Budán különösen virágzott, s nem csupán az utolsó évtizedekben. Menahém ben Jákob halévi Lelover számottevő műve (Likuté Menahém = Menahém szemelvényei, Szaloniki, 1621) bizonyítja, hogy ezen a téren kiemelkedő teljesítményt nyújtottak egyes alkotók. A budai tanulókörök mozgalmának is — szerény véleményem szerint — egyik nem titkolt fő célja a kabbala tanulmányozása lehetett.

       A további jeles héber alkotói közül kiemeljük még Jehuda ben Jákob Askenázi rabbinikus írót, valamint Jonatán ben Jákobot, aki ima-válogatásával és a muszár (= fenyítő, voltaképpen erkölcsi-tanító) irodalom körébe tartozó Keszet Jonatán (= Jonatán tolla, nyomtatásban megjelent: Drinápoly, 1697) című könyvével hívta fel magára  a figyelmet.

       Egyszóval — úgy tetszik — 1660 és 1686 között pezsgő szellemi élet alakult ki Budán, aminek azonban a város feldúlása miatt — sajnos, érthetően — nem lett folytatása. Ugyanakkor a Budáról elszármazott, vagy legalábbis az ostromot túlélt, megmaradt töredék zsidóság egy része később, más városokban jelentős szerepet töltött be a szellemi élet és a zsidó irodalom továbbörökítésében.

       A héber nyelv és irodalom azonban — különösen a humanizmus és a reformáció korában — a zsidó közegen túl is (mint a korabeli műveltségre jellemző homo trilingvis, a három klasszikus nyelvben, a latinban, a görögben és a bibliai héberben járatos, művelt embertípus fontos tartozéka) igen nagy szerepet töltött be a magyar művelődés fejlődésében. Erről a nagyszámú magyarországi kódexmaradvány mellett a héber nyelv népszerűsége is bizonyságul szolgál. Apáczai Csere János 1656-i kolozsvári beköszöntőjében rajongással szólt a héber nyelv gazdagságáról, Kelp Mátyás pedig már héber prédikációt mondott Apafi Mihály erdélyi fejedelem ravatalánál (1690). Protestáns magyar ifjak disszertációik alkalmából héber üdvözlő versekkel tisztelték meg egymást. (Noha ezek a művek irodalmilag csekély értékűek, sajnálatos, hogy mindmáig nem gyűjtötték őket egybe, nem dolgozták fel őket.)

A jiddis irodalom

       Érdekes, hogy a jiddis irodalom magyarországi kezdetei is hozzávetőleg a kései törökkorhoz, tehát ahhoz a korszakhoz köthetők, amely a hazai héber irodalom első virágkora volt. Az 1684-ben elhunyt lakompaki (lackenbachi) rabbi, Hájim Bokhner jiddis nyelvű  komentárt írt Élija Levita egyik híres művéhez (Perek Sírá) a következő címmel: Toceot Hájim (a cím többértelmű: Az élet következményei, vagy Hájim eredményei, Hamburg, 1710).

       Említettük, hogy az első jelentős héber szerző (Jichák Eizik Tirnau) irodalmi utóélete a magyarországi jiddis irodalomban is jelentőséggel bír. A nagyszombati eredetű tudós művét (Széfer haminhagim) 1601-ben ugyanis jiddis fordítással együtt is kiadták. Nem tudjuk, ki volt a fordító, s csak sejtjük, hogy maga is magyar, esetleg nagyszombati származású. A fordítást egymásután többször is megjelentették az évszázad során: Prágában, Amszterdamban, Frankfurt am Main-ban, s rövidesen ezt egy önálló jiddis alkotással is kiegészítették. Ebben egy legendát közölnek Eizik rabbiról, ami persze kizárólag a fantázia terméke.

       E szerint a jiddis legenda szerint a rabbi lányába beleszeret a nagyszombati hercegnő (?) fia, ám a rabbi inkább egy talmud-tudóshoz szeretné adni a lányát. A fiú ezt megtudja, ezért titokban áttér a zsidó hitre, és három év múlva a Talmud egyik legjártasabb szakembere lesz. Jelentkezik Eizik rabbinál, aki tanítványául és vejéül fogadja őt. A fiú hajdani dajkája azonban egyszer véletlenül, egy anyajegyről felismeri a herceget és feljelenti anyjánál. A fiút börtönbe vetik. Anyja mentességet ígér neki, ha felfedi magát, de ő kitart, ezért kivégzik. A kegyetlen hercegnő bosszút akar állni a zsidókon is, de álmában megjelenik a szerencsétlen fiú, és megbocsátást kér a zsidók számára. Végül a hercegnő nem bántja, "csak" kiűzi őket Nagyszombatról. A mese nyilvánvalóan költött, ám valódi hátteréül szolgálhatott a már említett nagyszombati mészárlás (1494), s még inkább a zsidók kiűzetése onnan.

       A jiddis irodalom magyarországi továbbélését mutatja még Aharon ben Joszéf 55 versszakból álló szép jiddis költeménye (1688), amely a budai zsidók 1686-i lemészárlásáról és azt követő keserű sorsáról szól.

       Az egyik Budáról elmenekült hitközségi elöljáró, Jonatán ben Jákob egész legendáskönyvet adott ki 1697-ben (Náje Mászebuch = Új legendáskönyv), amely hosszú ideig igen nagy népszerűségnek örvendett zsidó körökben.

       A törökkor végén tehát a magyarországi zsidóság, mind a héber, mind a jiddis irodalom területén jelentős alkotásokat tud felmutatni, szellemi élete a korabeli európai zsidó irodalom élvonalába helyezhető. A budai zsidóság 1686-i kegyetlen pusztulása azonban ezt a fejlődést, sőt az egész folyamatot megállította. A héber és a jiddis irodalom hazai alkotásaival legközelebb csak a 19. század első évtizedeiben találkozhatunk.