BEVEZETÉS: A BIBLIAI KOR TÖRTÉNETE

 „Az igazság a földből sarjad”

85. zsoltár

  AZ ŐSAPÁK KORA

            A zsidó nép története mintegy 4000 évvel ezelőtt kezdődött. Ebben az időben a világnak ma legkulturáltabb vidékeit is beláthatatlan őserdők borították. A mai művelt népek ősei még a történelemelőtti ember kezdetleges életét élték. Minden erejüket felemésztette a vadállatok, a természet erői és — nem utolsósorban —  az egymás elleni harc.

            Az emberi civilizáció bölcsője, az ókori Kelet ekkor lépett a történelem színpadára. Az ősi Egyiptomban és Mezopotámiában (a Tigris és az Eufrátesz völgyében) hatalmas birodalmak jöttek létre — ezek emlékeit a múlt századtól régészek hada tárta fel. Viszonylag kevesebb figyelmet szenteltek a két nagy birodalom közti területnek, holott az ottani városállamok gyakran ősibb és magasabb színvonalú kultúrát képviseltek. A világ jelenleg ismert legrégibb városa például Jerikó (|(*9*) a Holt-tenger kapujában: i.e. 8000 körül épülhetett. Két olasz régész a közelmúltban (1984-től) felásta az ókori Ebla városának levéltárát Észak-Szíriában (mai nevén Tell el-Mardih), ahonnan az i.e. 2600-2400 körüli időből (tehát Ábrahám előtt mintegy fél évezrednyi korból) hatalmas írásos anyag és szinte kizárólag bibliai héber nevek kerültek elő. A város királya ez idő tájt Ebrum (héberül Éver 9"3) volt, ami ismét a Bibliát látszik igazolni. (A Biblia elbeszélése szerint ugyanis Ábrahám apjának, Terahnak szépapja volt Éver, akinek nevéből ered népünk és ősi nyelvünk neve: *9"3 — héber. Sokan ezt az ivrí szót ma is mint folyón túlit értelmezik.)

            A mai tudományos ismeretek alapján feltehető, hogy a bibliai Ábrahám, „az első héber” (0&:!9 *9"3) Eblából származott (ősei i.e. 2400 körül, a város pusztulásakor menekültek el onnan), az ugyancsak észak-szíriai Harránban (09() született, majd az Észak-Irak területén levő Ur-Kaszdimba (nem azonos a sumer Ur városával) költözött, ahonnan a bálványimádás elleni tiltakozása miatt kénytelen volt visszatérni Harránba. (Később itt találjuk Ábrahám rokonait.) Az „egyetlen és láthatatlan Isten” forradalmi eszméjét hirdetve innen indult Kánaánba, amely később az Erec Jiszraél (Izrael országa) nevet kapta.

            A zsidó nép őstörténetének foglalatát megtaláljuk Mózes V. könyvében (26. fejezet 5. verstől), amelyet később minden zsidónak el kellett mondania a betakarítás ünnepén, hálát adva Istennek a Szentélyben. Ennek első öt szava minden lényeges tudnivalót tartalmaz, ami a zsidóság kialakulásával kapcsolatos. (A szöveg évről-évre történő elismétlése jelentős mértékben elősegítette a zsidó történelmi tudat kialakulását.) Az említett félmondat így hangzik: „Vándorló arámi volt az ősöm, és lement Egyiptomba”. Vizsgáljuk meg most ezt az öt héber szót külön-külön:

1. */9! „arámi” — ez volt hajdan az Izraellel szomszédos északi ország (Damaszkusz és környéke), majd később a babilóniai és a perzsa birodalom hivatalos nyelve. A sémi nyelvcsalád nyugati ágához tartozik, közeli rokona a hébernek (és az eblai nyelvnek). Őseink úgy vélték, hogy az arámi az ősnyelv, s hogy Ábrahám rokonai is arámiak voltak.

2. $"|!  „vándorló” — ez a kifejezés hozzávetőleg annyit jelent: nomád. Csakhogy az ókori keleti nomádok (a sztyeppei nomádoktól eltérően) állattenyésztés mellett mezőgazdasággal is foglalkoztak. (Vesd össze a bibliai József álmával, aki aratásról álmodik: fivéreinek kévéi leborulnak az ő kévéje előtt.) Őseink nemzetközi közvetítő kereskedelmet is űztek: egy-egy város védelmét vállalva a többi nomáddal szemben, ellátták annak piaci igényeit. (Így tettek Schem-Sikhem városában is, amíg meg nem romlott köztük a viszony.)

3.  *"! „ősöm” — nem véletlen, hogy ez a szó a héberben apát is jelent: a régi héberek apajogú (patriarchális) társadalomban éltek. Ugyanakkor a családi leszármazás és a rokonházasság tilalma (Mózes törvénye előtt) anyai ágon érvényesült. (Ezt nevezik tudományosan matrilineáris viszonynak. A gyermek még ma is az anya után számít, de az apa nevét viseli.) Ábrahám eredeti neve (Ávrám) voltaképpen „nagy ős”-t jelent.

4. $9*& „lement” — mind a bibliai, mind a mai héberben az Izrael országából való távozást lemenetelnek (jeridá), a bevándorlást felmenetelnek (alija) nevezik. Mindez arra utal, hogy a zsidó nép kezdetektől Izraelt tekintette őshazájának. A három „ősapa” közül csak Ábrahám fia, Izsák töltötte ott egész életét, a harmadik, Jákob, aki elsőként viselte az Izrael (-!9�*) nevet, idős korában családjával együtt — az éhség miatt fia, az alkirály József hívására — Egyiptomba települt. Jákob nevét viseli máig a zsidó közösség: „Izrael fiai” vagyunk (-!9�* *1").

5. %/*97/ „Egyiptomba” — az Izraellel szomszédos déli ország neve héberül kettes számú szó (utalva Alsó- és Felső-Egyiptomra), ami azt bizonyítja, hogy őseink belülről ismerték az országot. (Nem úgy, mint például az arabok, akik mindmáig Miszr-nek nevezik azt.) Kétségtelen, hogy a későbbi zsidó (mózesi) törvények egy része és a kulturális örökség bizonyos elemei, például a tízes számrendszer az egyiptomival rokonítható.

KIVONULÁS ÉS HONFOGLALÁS

 Egyiptomot hosszabb időre (i.e. 1730—1580) egy ismeretlen pásztortörzs, a héberekkel rokon hükszoszok hódították meg. Ők ismertették meg az egyiptomiakkal a lovat, ők használták először a ló vontatta harci szekeret, amely azután Egyiptom legfőbb ereje lett. József minden bizonnyal ekkor lett alkirály, aki rokonait számukra előnyös helyen, a Szináj-sivataggal szomszédos Gósen földjén telepítette le. A  hükszoszok kiűzése után őseink visszamaradtak és a többi legyőzött néppel együtt rabszolgákká süllyedtek Egyiptomban (ők építették Pitom és a későbbi Ramszész raktárvárosokat). Az egyiptomiak a hükszoszok minden emlékét megsemmisítették, ezért őseinkről sem maradtak ott nyomok. A Biblia szavait („új király támadt Egyiptomban, aki nem ismerte Józsefet”) úgy kell érteni, hogy az új dinasztia nem akarta elismerni József és általa a zsidók érdemeit.

Az egyiptomi fogság és szabadulás története mély nyomot hagyott a zsidó nép életében. Egy lánglelkű vezér, Mózes (%�/), aki a fáraó házában nevelkedett, áll a nép élére, s a rabszolgává süllyedt  tömegből az egyistenhit és a szabadság eszméjével egységes népet farag. A Biblia szerint a tizedik csapás éjjelén, i.e. 1450 körül, az első tavaszi hónap (niszán) közepén hozza ki őket „a szolgaság házából”. Hajnalban a fáraó fegyveresekkel veszi üldözőbe, ám nem találja meg egykönnyen őseinket: Mózes ugyanis nem a „királyi főúton” (a „filiszteusok útján”) indul, hanem szokatlan, kerülő ösvényt választ. A hetedik napon, a „Nádas tenger” (4{2 .*) partján találkoznak, itt azonban a tenger kettéválik: a nép „száraz lábbal” átkel, a fáraó harci szekerei viszont a víz martalékává lesznek. Mindez összefügg — a legújabb vélemények szerint — a Szantorini vulkán kitörésével (a történelem legnagyobb ilyen eseménye, a görög Théra szigetén az i.e. 15. század közepén), amelynek nyomán Egyiptom partjainál előbb visszahúzódott a víz, majd hatalmas szökőár keletkezett. (Vesd össze a lehetséges útvonalakkal a mellékelt kis térképen!)

Negyven éves pusztai vándorlás követi a kivonulást, amíg új, lelkében szabad nemzedék születik. (Maga Mózes sem juthat el az „ígéret földjére”, csak halála előtt a Nébó hegyéről láthatja azt.) A kivonulást követő legfőbb esemény (a 3. hónap 6. napján) a Szináj hegyi kinyilatkoztatás, ahol a nép a két kőtáblára írt Tízparancsolatot fogadja el. (Talán nem véletlen, hogy a legrégibb ismert betűírásos emlék, az úgynevezett proto-szináji  felirat éppen itt került elő az i.e. 15. század közepéről, s a 22 óhéber betűből 21 jelet tartalmaz.) Az egyiptomi szabadulás és a kinyilatkoztatás élménye kísérte tovább Izrael népét történelmi útján. Mózes halála előtt még meghódítja a Jordánon túli területet (a mai Jordánia középső és északi részét, Básánt, valamint a Golán-fennsíkot), ahol Reuvén, Gád és Menáse fél törzse nyer elhelyezést. Így Mózes halála után az ország meghódítására kelet felől készülődnek.

A honfoglalást (69!% :{"*,) i.e. 1410 körül Mózes tanítványa és utódja, az Efrájim törzséből való Jósua hajtja végre. Jerikó és Áj városának (a sófár hangjára, illetve csellel történő) elfoglalása után nyílt csatára kerül sor Gibeon mellett, ahol egész nap tartó küzdelem során öt szövetséges királyt sikerül legyőzniük. (Jerikó feltárásakor a régészek megállapították, hogy hatalmas, ősi falai i.e. 1400 körül omlottak le.) Több fallal körülvett város (köztük Hacór és Jeruzsálem) mégsem került a zsidók fennhatósága alá. Jósua halála előtt az ország vezetését a vének tanácsának kezébe adja. A viszonylag gyors izraeli betelepülést igazolja, hogy Haifa mellett nemrég egy i.e. 1400 körüli sírfelirat került elő, rajta négy óhéber betű: "83* — vagyis azt a bizonyos követ egy Jákob nevű honfoglaló ősünk sírbarlangja fölé helyezték. (A legrégibb betűírásos föníciai sírfelirat ennél több mint 100 évvel fiatalabb.)

A VÉNEK ÉS A BÍRÁK KORA

A Vének Tanácsa (héberül .*18') nem egyszerűen öreg emberek gyülekezete volt, hanem minden nemzetség (nagycsalád) legidősebb elsőszülött férfi tagja vett benne részt. Mivel azonban ők nem mindig tudták a népet (különösen veszélyhelyzetben nem) irányítani, akadtak olyan tehetséges és lelkes emberek, akiket (mint a községek bíráit, akik a városkapukban ültek piac idején) szabadon választott a nép. Ezért őket is bíráknak (.*)5&:) nevezték. Izraelnek nem volt hadserege, ezért a belső (el nem foglalt városállamok) és külső (a szomszédos országokból érkező) támadások esetén a bírák szervezték meg az ellenállást és fogták össze a népet védelmi háborúra. Közülük a legismertebbek kitűnő hadvezérek (Gideon, Jiftách) vagy inkább egyéni hősök (Éhud ben Gérá, Sámson) voltak. (Sámson már a későbbi legnagyobb ellenség, a filiszteusok ellen küzdött. Halála után azonban törzsének, a Dán törzsnek az ország legészakibb részébe kellett átköltöznie.) Akadt női bíró is: Debóra prófétanő, akinek hadvezére Bárák lett. Hacór város hadvezére, Sziszera fölött aratott győzelme alkalmából Debóra diadaléneket írt, amely az i.e. 12. század közepéről az egyik legrégibb hiteles héber irodalmi alkotás. (Hacórt izraeli régészek 1968-tól felásták, és az igen jelentős tárgyi leletek között megtalálták az ostrom emlékeit is.)

Gideon történetében többek között arról olvasunk, hogy a bíró a Jordánon túl fekvő Szukot város vezetőit meg akarja büntetni, amiért nem támogatták őt a harc idején. A városi tanács tagjai azonban elbújnak. Ekkor Gideon megállít az utcán egy iskolás gyereket, aki felírja neki a város 70 elöljárójának nevét. Az ebben a korban hihetetlenül hangzó történet régészeti megerősítést nyert az úgynevezett gezeri naptár újraértékelése által. Századunk elején ugyanis egy angol régész a Jeruzsálemtől délnyugatra fekvő Gezerben agyagtáblát talált az i.e. 9. század közepéből, nyolc (eladdig nem ismert) héber hónap nevével. Ezt általában valamiféle parasztnaptárnak vélték. Nemrég újra feltárták a helyet, ahonnan számos új agyagtábla került elő betűk és nevek töredékeivel. (Egyik-másik táblán ezek folyamatosan ismétlődnek, egyre sikeresebb írásmódban.) Egyszóval kiderült: ott annak idején parasztiskola működött, s a gyerekek a nyolc hónap nevét a mezőgazdasági tennivalók egymásutánja alapján tanulták meg. (A négy téli hónap idején természetesen szünetelt a mezei munka.)

A KIRÁLYSÁG KORA

  Izrael fiai ekkor még laza törzsi szervezetben éltek, a törzsek olykor még egymás ellen is kardot fogtak. A tizenkét törzs csak a végveszély órájában — és akkor sem mindig — érezte összetartozását, egyébként mindegyik a maga külön életét élte. Először Sámuel próféta kísérelte meg az egységes Izrael létrehozását (i.e. 1050 után). (A próféta szó a héber !*"1 = szószóló görög tükörfordítása: olyan emberre vonatkozik, aki Isten nevében az igazságért, a nép érdekében, akár a hatalmasokkal szemben is szót emel.) Noha Sámuel szemeli ki az első izraeli királyt a Benjámin törzséből való Saul személyében, a királyság intézményével nem ért egyet. Beszédében Isten elleni lázadással vádolja a népet, megjósolva a királyok hatalmi visszaéléseit. (Vö. Sámuel I. könyve 8. fejezet!)

Saul apja szamarait indult keresni, ám találkozva a prófétával, királyságot talált. Izrael első királya később, uralma idején (kb. i.e. 1030—1013) eltávolodik a vallási elvárásoktól, ezért Sámuel halála előtt még kijelöli utódát Dávid személyében. A délen élő legnagyobb zsidó törzsből, Júdából származó Dávid előbb hárfajátékosként és fegyverhordozóként kerül Saul mellé, ám a filiszteus vezér, Góliát legyőzése után kivívja a király féltékenységét. Dávidnak menekülnie kell. Közben egy újabb csatában, a Gilbóa hegy lábánál a filiszteusok győznek: Saul és fia, Jonatán (Dávid barátja) hősi halált hal.

            Hosszú belső és külső harc következik: Dávid hét évig uralkodik Júda fölött (i.e. 1013—1006, fővárosa ekkor Hebron), majd végleg legyőzve a filiszteusokat, 33 éven át (1006—973) egész Izrael fölött. Hadvezére, Joáv segítségével elfoglalja az addig a jebúszi nép által lakott Jeruzsálemet (i.e. 1003). Megszünteti az éles törzsi határokat, és hazahozatja Kirjat Jearimból a frigyládát. Ekkor vált Jeruzsálem, „Dávid városa” a zsidó nép politikai és szellemi központjává. Súlyos harcokban legyőzi a környező országokat (Arámot, Moábot és Edomot), az ország határát a Vörös tengerig, „Egyiptom patakjától a nagy folyamig” nyújtja. Nem építheti viszont fel a Szentélyt, mert „vér tapad kezéhez”.

A jeruzsálemi Templom megépítése már fiára és utódjára, Salamonra (i.e. 973—933 között uralkodott) hárult. A Szentély (i.e. 970 körül) vallási és szellemi megújulást váltott ki Izraelben, a tudományos irodalmi és művészeti élet virágzásnak indult. Salamon békés eszközökkel őrizte meg hatalmát és érte el az ország csúcspontra emelkedését: Izrael a karavánutak középpontja lett. A király hajóhadat építtetett, és komoly kereskedelmi kapcsolatot bonyolított le — a föníciai Türosszal közösen — a Földközi- és a Vörös-tengeren át számos távoli országgal. Jól szervezett hivatali adminisztrációt és hadsereget is létrehozott. Az izraeli, elsősorban a jeruzsálemi ásatások az ország politikai és kulturális-gazdasági virágkoráról tanúskodnak. Megiddóban (a Jezreél völgyében) feltárták Salamon király istállóit, a Vörös-tenger parti Élat közelében (20 km-re északra), Timnában pedig a király híres rézbányáit. A fényes udvartartás és a sok építkezés azonban magas adókat követelt.

 IZRAEL ÉS JÚDA

Az elégedetlenség Salamon halála után azonban szakadáshoz és az ország hanyatlásához vezetett. Még a király életében az Efrájim törzséből való Jerobeám indított lázadást, ez azonban elbukott, s Jerobeám Egyiptomba menekült. Salamon halála után (i.e. 933-tól) fiához, Rechabeámhoz csak két törzs (Júda és Benjámin) maradt hűséges, a többi tíz elpártolt, és Izrael névvel külön országot alakított. Ennek az északi zsidó országnak Jerobeám lett a királya. Ő a vallási hagyományokkal is szembeszállt: visszaállította a régi kultuszt a Schem (Sikhem) várost környező két hegyen (Gerizim és Ébál, az áldás és az átok hegyén). Az ország északi és déli határán, Dánban és Bét Élben bálványt emeltetett, ezzel megakadályozta a jeruzsálemi zarándoklat folytatását. A déli országrész ezután a Júda nevet viselte. (Ebből származik népünk ma világszerte ismert neve: Jude, Jew, Juif, zsidó.)

Az északi ország legjelentősebb korszaka Ácháb király uralmának (i.e. 875—854) korára esik. Az ország gazdaságilag és politikailag megerősödött, a király — türoszi kapcsolatai segítségével — legyőzte Arámot és adófizetésre kényszerítette Moábot. Ácháb felesége, Izevel (Izabella) türoszi királylány azonban az idegen kultuszt (a bálványimádást) terjesztette el és meghonosította az erkölcstelen elnyomó politikát. Ezek ellen lépett fel Élijáhu próféta ({%*-!) és tanítványa, Elisa (3:*-!). (Különösen Élijáhu, aki előre megjósolta a király és a királyné erőszakos halállal történő büntetését, lett később a nép szemében legendás alakká, a messiás hírnökévé.)

            „Ácháb király halála után fellázadt Mésa, Moáb királya Izrael ellen”, és megszabadult az adófizetés kötelezettsége alól” — olvassuk a  Királyok II. könyvében (3. fejezet). Mésa i.e. 850 körül felállított (nagy fekete kőre írt) emlékoszlopát a régészek már régen megtalálták az egykori moábi fővárosban, Divonban. Csakhogy ő ebben nem a Biblia higgadt tárgyilagosságát követi, hanem szélsőséges módon így fogalmaz: .-3 $"! $"! -!9�*& —„Izrael pedig elpusztult örök pusztulással”. (A történelem fintora, vagy pontosabban Isten rendelése viszont úgy hozta, hogy Izrael ma is létezik, Mésa nevét pedig ezen az emlékkövön kívül csak a héber Bibliából ismerjük...)

            Az időszámításunk előtti 8. század közepén lépett fel az első „író próféta”, Ámosz. (Azért nevezik így, mert a próféták fennmaradt művei között az általa írt könyv a legrégebbi.) A vallási és erkölcsi romlás ellen szólt. Azt hirdette: Isten azért választotta Izraelt, mert céljai vannak vele. A választottság nem előjog, hiszen Isten minden néppel egyaránt törődik, hanem feladat, amelyet vállalni kell. Különös, de saját állítása szerint Ámosz egyszerű pásztor és szüreti (alkalmi) munkás volt a júdabeli Tekoában, aki azonban elhivatottsága folytán északon, Bét Élben prófétaként tevékenykedett.

            Az írástudás és a Tóra (a mózesi tanítás) általános ismeretére bizonyítékul szolgál egy nemrég feltárt lelet. A délnyugat-izraeli Javne Jámban egy cseréplevelet sodort partra a tenger: a világ legrégibb ismert parasztlevelét az i.e. 8. sz. közepéről. A zsidó paraszt ebben a helyi erőd parancsnokához fordul, amiért a munkafelügyelő elvette tőle (szerinte jogtalanul) az éjszakai köntösét, s nem akarja neki azt visszaadni. Márpedig — s itt a paraszt hivatkozik a mózesi törvényre — „napszállat előtt vissza kell kapnia, hiszen nincs, mibe aludjék, s Isten számon kéri majd ezt a bűnt”. (Az ókori Keleten a melegebb éjszakai köntös volt az értékesebb ruhadarab, míg a nappali viselet a ma imaköpenyként használatos tálit volt.)

            A kettészakadt ország együtt is gyengébb volt a hajdani egységes birodalomnál. Sorsuk állandó küzdelemben telt a puszta fennmaradásért. Különösen aktuálissá lett a veszély, amikor északkeleten egy új birodalom született, Asszíria, amely rövidesen leigázta a föníciai városállamokat és Arámot is. Ez (és a nép hite szerint a bálványimádás) lett a veszte a velük szövetséges Izraelnek: a főváros, Somron hosszú ostrom után i.e. 722-ben elesett. Lakóit elhurcolták, későbbi sorsukat máig sem tudjuk pontosan: ők az „elveszett tíz törzs”.

            A déli királyság népe a jeruzsálemi Szentély légkörében élt, hűségesebb maradt az ősi hagyományokhoz. Uralkodói mindvégig Dávid házából kerültek ki. Itt jutottak döntő jelentőséghez a próféták, akik a tiszta egyistenhitet hirdették, a külsőséges szertartások és áldozatok helyett az erkölcsös életet, az érzések tisztaságát, igazságos társadalmat. A szüntelen háborúk idején megálmodták az örök békét, a messiási kort. Ezt hangoztatta — többek között —  Jesája (%*3:*) próféta, aki Chizkijáhu király idején, előkelő család sarjaként lépett a történelem színpadára. Beszédeiben idejekorán figyelmeztet az asszír veszélyre és az egyiptomi szövetség („a törékeny nádszál”) tarthatatlanságára. (Ha rátámaszkodunk, nemcsak könnyen eltörik, de meg is szúrja a kezünket.) A próféta akkor is felkeresi a királyt, amikor éppen megszemléli az újonnan kiépített vízvezetékrendszert. A várható ostrom (i.e. 701) előtt Chizkijáhu bevezettette a Silóách patak vizét a jeruzsálemi hegy alá, s ott ciszternába gyűjtötte. (Ez a korabeli technológia mellett tudományos bravúrnak számított.) A vízgyűjtőt feltárták a régészek, sőt a munkások által a kétirányú fúrás találkozóhelyénél (!) állított emléktábla szövegét is (az úgynevezett Silóách-feliratot) ismerjük.  A szöveg megfogalmazása és óhéber nyelvezete az egyszerű munkások stílusát őrzi.

 JERUZSÁLEM PUSZTULÁSA

             Júda országa túlélte az asszír támadásokat, sőt i.e. 621-ben Jósijáhu király uralma idején vallási megújulást is megvalósított. Szakított az idegen, pogányjellegű szertartásokkal, és a prófétai eszmék hatása alatt országát Mózes tanítása, a Tóra (%9|;) alá rendelte. Az akkor elveszettnek hitt Tóra-tekercs a megrongálódott Szentély falából került elő, s Mózes beszédének hallatán határozta el Josijáhu a szükséges változtatást.

            Josijáhu utódai már a politika hatása alá kerülnek: egy új nagyhatalom, Babilónia ellen szövetkeznek. Hiába figyelmeztet Jeremiás próféta (%*/9* Jirmejá), hiába vesz igát a nyakába a királyok jeruzsálemi tanácskozásán, a háborús gépezet beindul. I.e. 597-ben Nabukodonozor (Nabú-kudurri-Uszur, héberül: Nevuchadnecár 971$,{"1) babilóniai király meghódítja Jeruzsálemet, majd túszként deportálja az előkelő családok tagjait és a kézműveseket. Jeremiás levelet intéz az elhurcoltakhoz: Isten 70 év múlva visszavezeti őket, ám addig is „keressétek annak a városnak a jólétét, ahova száműztelek benneteket. Imádkozzatok érte az Örökkévalóhoz, mert az ő jóléte lesz a ti nyugalmatok”.

            Júda királya, Cidkijáhu azonban újra háborúra készül. Jeremiás szavait elutasítják, beszédeit tiltják, őt magát börtönbe vetik, mert úgymond „ellankasztja a harcosok szívét”. Láchisban (:*,-, Délnyugat-Izrael) egy cserépre írt levélgyűjteményt találtak ebből a korból, amelyen a várparancsok megbízottja küld tájékoztatást főnökének Jeruzsálemből. Itt név szerint is említik Jeremiást, sőt a Bibliában idézett vád szinte szó szerint szerepel: „a próféta elgyengíti a harcosok kezét”. Egy másik korabeli lelet-együttesből, az aradi ($93, Dél-Izrael) cseréplevelekből tudjuk, hogy a védők között idegenek (ciprusiak .*;,) is voltak, akik számára bort kér a parancsnok. Nem is szólva a végvárakban talált számos görög kerámiamaradványról.

            Végül i.e. 587 (más számítás szerint 586) nyarán, hősi harc után Jeruzsálem elesik, s vele odavész a Salamon által épített Szentély. (A pusztulás = 0"9{( évfordulóját áv hónap 9-én legnagyobb zsidó gyásznapként máig megüljük.) Ezzel kezdődött ugyanis az első diaszpóra (a zsidóság szétszóratása, száműzetése), héber szóval az első galut (;{-#).

Jeremiást a babilóniai király a börtönben találja, ezért barátjának véli, és szabadon bocsátja. A próféta önkéntesen elkíséri egy darabig a száműzetésbe indulókat és vigasztalja őket. (A menet nyilván Hebronból indult, s az első rövid állomáshely Ráhel sírja lehetett: vö. Jeremiás könyve 31. fejezet.) Visszatérve az idős próféta megvásárolja elszegényedett rokona földjét, hogy az élet folytatására ösztönözzön másokat.

            Nabokodonozor Júda helytartójául Gedalját, Achikám fiát, az egyik (jó szándékú) zsidó vezetőt nevezi ki. Az élet a megmaradtak körében lassan kezd visszatérni a megszokott rendbe, amikor a szélsőségesek (i.e. 583 szeptemberében, a zsidó újév ünnepén) orvul meggyilkolják Gedalját. Várható volt, hogy a babilóniai király rövidesen bosszúhadjáratot indít, a szélsőségesek azonban gyáván megfutamodtak: Egyiptomba menekülnek, s hogy egy tisztességes ember is legyen közöttük, magukkal hurcolják az agg Jeremiást. A próféta és a csoport későbbi sorsáról nem tudunk, csak mintegy százötven évvel későbbről van hírünk egy, Egyiptom déli részébe (a Nílus egyik szigetére) betelepült zsidó katonai bázisról, az úgynevezett elephantinei papiruszok jóvoltából. (Az összefüggés joggal feltételezhető.)

            Közben Nabukodonozor visszatért Jeruzsálembe és elhurcolta a maradék zsidóságot is. Ezzel a harmadik deportálással minden remény szétfoszlani látszott és szinte teljessé vált Júda lakosságának száműzetése idegen földre: a babilóniai fogság. Mindez mégsem csupán tragikus és komor befejezés, hanem egyúttal kezdet is: kezdőpontja annak a történelmi fejlődésnek, amelyet ez a könyv kísérel meg bemutatni.

 

 

 

[left.htm]