„OLY KORBAN ÉLTEM”

 

Válogatás a holocaust irodalmából

 

Iskolai célú kiadvány

 

Összeállította:

dr. Harsányi Alexandra

 

 

 

 

Előszó

 

A magyarországi holocaust 60. évfordulóján egy olyan irodalmi antológiát szeretnénk az olvasó kezébe adni, amelyből mélyebben megismerheti a szörnyű kor gyötrelmeit, szenvedéseit, a hősök és mártírok, az árulók és a fasiszta gyilkosok világát.

            Kötetünk elsősorban a mai fiatalokhoz szól, valamint azoknak a tanároknak, akik az évente ismétlődő iskolai holocaust-nap előkészítését és megrendezését magukra vállalják. Emellett, természetesen, hasznos olvasmányul szolgák mindazok számára, akik e sötét, embertelen világ valósága és a költőietlen kor költészete, irodalma iránt érdeklődnek.

            Az antológiába, az irodalmi részletek válogatásán túl néhány korabeli naplórészletet is felvettünk, amelyeket a vészkorszak idején gyermekek írtak, bensőséges őszinteséggel „kis, bizalmas barátjuk”, a titokban őrzött napló számára. Annak idején a fiatalok ugyanis rendszeresen készítettek naplófeljegyzéseket, ami stílusuk csiszolásán túl gondolataik és érzelmeik fejlesztését is segítette. Ezek az olykor véletlenül megőrződött írások hű tanúi az egyén és a zsidó közösség tragédiájának, és akaratlanul is fájdalmas vádlóként adnak hírt az őket elpusztító gyilkos őrületről.

            A könyv összeállítója, a most felavatott jogász, dr. Harsányi Alexandra, maga is fiatal, s akárcsak olvasóink többsége, csupán irodalmi élményekből ismeri-ismerheti a holocaust tragédiáját, ezt a remélhetőleg soha vissza nem térő tragikus világot.

 

Budapest, 2004. augusztus

 

           Raj Tamás

főrabbi, kiadói igazgató

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Anne Frank fényképe

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mezei András

 

Részlet A csodatevő című regényből

Példabeszéd és a halálfejes gyűrű története

 

            — Ne árusítsd ki a szenvedéseidet, fiam, úgysem könnyíthetsz már a szavakkal. Az embereket ne emlékeztesd, ne tarts elébük tükröt könnyelműen és kihívóan, mert még fölróják neked. Ne tárd ki a lelked mint az ablakszárnyakat tavasszal az első csalóka hideg napsugaraknak, mert összenevetnek a hátad mögött, kicsúfolva benned a szenvedéseiket. Ha kérlelnek, hogy mesélj mit is mondhatnál mindazokról, amiken keresztülmentél? Szánalmas próbálkozás, méltatlan kísérlet maradna, mert az emberek sohasem tudnának megérteni – suttogott Lebovits Sámuel a félhomályban derengő szobácska boltíves mennyezete felé. Két sovány karját a dunyha melege alá rejtette és szinte mozdulatlanul, ahogy fölébredt a reggeli imádkozás előtt (amit az ő dédapja is az ükapjától hallott), elmondta a fiának, szóró-szóra a példabeszédet:

            — Élt egy tanyán egy paraszt… — Itt megpihent egy kissé megsimogatta a szakállát, mint aki most gyűjti egybe az emlékeit, a mondatok nyáját tereli összébb a simogatással.

— Igen, egy paraszt. — Ismételgette, ízlelgette a szavakat a fiú, aki lábtól feküdt az ágyban.

— Egy napon aztán — folytatta — beállított hozzá egy ember.

A paraszthoz?

— Igen, Egy üldözött ember és azt mondta:

„Nagy bajban vagyok, rejtsetek el engem, bújtassatok el gyorsan, mert meg akarnak ölni!”

A lábánál kuporgó fiú a dunyha domborulata fölé simuló fekete szakáll rezzenéseit leste, mint bokorból röppenő madarak ívét — a foltos mennyezeten vibráló fény-árnyékokig követte a szavakat.

-Elrejtelek – mondta a paraszt —, mert ölni, embernek nincs joga. — S miközben gyorsan levette az ágyról a magas párnákat, dunyhákat, a szalmazsákot is kifordította a helyérő, arra gondolt, hogy milyen kegyes az ő istene, aki megengedi, hogy mások életét megmentse. Erre gondolt és azt mondta:

— Feküdj csak ide a szalmazsák alá.

Rátette a zsákot, a tömött dunyhákat és a sok párnát is kiegyengette, de már dörömböltek az ajtón:

— Nyissák ki!

Még egy utolsó simítás.

Katonák rontottak a szobába, szuronyos puskájukat előre tartva:

Járt-e itt nálad egy idegen?

Az öreg Lebovits Sámuel széttárta meztelen karját a dunyha fölött, mintha az ő sovány mellének szegeződnének azok a szuronyok és nyugodt, rezzenéstelen arccal megrázta a fejét:

— Nem, erre senki sem járt.

Lebovits Sámuel szakállas arca mozdulatlanná keményedet, arcvonásai a szokottnál mélyebben árkolódtak, talán azért, mert bármelyik pillanatban az ő ajtaján is dörömbölhetnek, mint a példabeszédbeli parasztnál, akinek kifeszítették a szekrényeit, az ágya alá is benéztek, ledobálták a hófehér párnákat, dunyhákat, s a szuronyokkal a szalmazsákba is beleszurkáltak jobbról meg balról…

Így mesélt, példálózott Lebovits Sámuel. Szeme boldogan csillogott, a boltíves mennyezet fény-árnyék játékain át szívesen nézett a példabeszédbeli katonák után, akik eredménytelenül távoztak, távolodtak azon az úton, amelyen a paraszt magányos házához érkeztek. Boldogan emelte jobbját a magas ablakon át betűző fénynyalábba. Ezüst-fehérben fürdő kézfejét nézegette, mert mindig, ha katonák jönnek, dörömbölnek az ajtón, az a jó, ha nem találnak senkit, az az öröm, ha már utánuk lehet nézni. Aki ezt még nem élte át, hogy is tudhatná, milyen az, mikor a dörömbölés, a halálfélelem hosszú percei után, szerencsésen megkönnyebbülhet az ember.

— Bizony, ha sikerül elrejtőznie valakinek a dörömbölők elől, ma is még az a jó – nézett a fiára kissé felemelve túlméretezett fejét Lebovits Sámuel, majd lassan visszaereszkedve, olyan félősen, óvatosan vette le róla a tekintetét, mint a példabeszédbeli paraszt az átszurkált szalmazsákot az idegenről, akit elbújtatott, akit isten csodája, nem sebeztek meg, elkerülték a szuronyok, kinek a paraszt azt mondhatta:

— Elmehetsz. Szabad az út. Most már ne érhet semmi baj téged.

Az apja lábánál fekvő fiú még szinte látta a távolodó szuronyos katonákat a példabeszédbeli paraszt függönyös ablakán keresztül, ameddig el nem tűntek a kemény, korai napfényben villogó dombok – az ébresztőóra nikkelharagjában.

— Az idegen pedig, aki épségben állt föl a szalmazsák alól — folytatta Lebovits Sámuel —, kilesett az ablakon. Miután meggyőződött arról, hogy elmúlt a veszély, a paraszthoz fordult:

— Tudod, hogy ki vagyok én?

— Nem tudom. Nem is érdekel. Csak azt tudom, hogy üldöztek, hogy meg akarnak ölni és megmentettem az életedet. Menj Isten hírével, hagyj itt bennünket, kérlek…

De nem tágított:

— Mivel tartozom?

— Semmivel. Nem pénzért tettem — mondta a paraszt. — De kérlek, hogy most már ne kérdezz többet, menj utadra szépen…

Így mondta a példabeszédet egykor Lebovits Sámuel édesapja is a fehérre meszelt falusi házban, ott hallotta először az ifjú Lebovits Sámuel, akinek kellett a vízvezeték, az aszfalt, a gyümölcsös-bódé a Kazinczy utca sarkán, akinek elfogytak lassan az emlékei, csak a példabeszéd bővült-gyarapodott, ahogy elképzelte, hogy ő is megmenthet valakit egyszer, ki tudja, milyen szerencsét csinálhat magának.

— Adok neked pénzt! — mondta a parasztnak az idegen.

-Bizony. Rengeteg pénzt kaphatott volna — suttogta aszó szerint a példabeszédbeli paraszt szavait:

— Ne adjál pénzt, nekem az nem kell! — dobta vissza a szót, akár valami pénzeszacskót, és ha az idegen föl nem találja magát, vagy megsértődik, itt akár félbe is maradhatott volna a történet. Talán sohasem született volna meg a példabeszéd, amit most Lebovits Sámuel mégiscsak elmondhatott az ő fiának. Válságos időkben, mikor az emberek nagyon, nagyon rá vannak utalva a bölcsességre, amikor szeretnek csodákról hallani, varázslatokról, mind nagyobb az okosan csillogó szavaknak, a karcolatlan kemény igazságnak az értéke, mint annak a gyűrűnek is, amit az idegen tett le a paraszt asztalára, következőket mondván:

Ha már semmit sem fogadsz el tőlem, vedd legalább emlékbe ezt a gyűrűt. Ha az életben valaha bajba kerülnél, gyere a városba, bárkinek megmutatod. Mindenki tudni fogja, hogy kié ez a gyűrű és akkor én minden kérésedet teljesíteni fogom – szólt az idegen a példabeszédbeli kunyhóban, s mint azt a példabeszéd mondja el is távozott.

— Évek múltak el — simogatta a szakállát Lebovits Sámuel — és egyszer csak villámcsapástól leégett a háza: a példabeszédbeli paraszt nincstelen lett. Mindene odaveszett, csak a családja menekült meg: a felesége és a porontyai a szabad ég alatt…

— Mit csináljak? — sopánkodott a bajban. S mert mindig csak jönni kell valaminek, hát eszébe jutott az idegen, akit megmentett, s megkereste a gyűrűt.

— Megyek a városba, — mondta a feleségének —, hátha sikerül segítséget kapni.

A gyerekeket külön-külön mind megcsókolta. Sokáig búcsúzott.

Nehéz szívvel hagyta el a családját.

— Ez fejedelmi gyűrű! — mondta az első ember.

— Bizony fejedelmi — ismételgette, forgatta, furcsán nézve a parasztra:

— Menj be a palotába — tanácsolta.

Lebovits Sámuel értette és nagy bölcsességének tartotta a paraszt húzódozását, azt hogy nem akart elfogadni semmiféle jutalmat, hiszen a szegény embernek még a jótevőivel is takarékoskodnia kell, tartogatni a legnagyobb szükségre, apró dologra el ne herdálja a nagy szerencsét…

Mert lámcsak, amikor az ajtónállók bejelentették, hogy itt van egy paraszt gyűrűvel, a fejedelem nem is késlekedett. Eléje sietett:

— Adjonisten barátom — üdvözölte. — Komoly nagy baj érhetett téged, ha fölkerestél. Gyere vendégül hozzám, és azonnal mondd el, hogy mi történt, mivel szolgálhatok a segítségedre?

Ez volt a szerencse!

Lebovits Sámuel hiába álmodozott a kivételezettségről, hiába tudta, hogy ma is élnek „jó fejedelmek”, akikhez ha nem is egy nyomorult gyűrűvel, de néhány karkötővel már el lehet menni, ám ez csak álom maradt, hiszen nem értette a módját. Se pénze, se aranya, hogy valamiképpen bejusson a védettnek nyilvánított sokemeletes Pozsonyi úti palotákba. De nem is szerette a fejedelmeket.  A Hitközség magas támogatóival is hadilábon állt. Így aztán hiába keresett-kutatott emlékezetében , bizony nem talált pártfogót, olyan urat, aki ő rajta segített volna a bajban, vagy csak akinek a házába beléphetett volna, hogy elmondja, milyen veszélyek ólálkodnak a lakása körül…

A példabeszédben panaszkodhatott bőven a paraszt. Elmesélhette, hogy milyen borzalmas érte. Nincstelen lett. A családja sír, didereg kint a szabad ég alatt a leégett, üszkös tanyaház mellett. Hogy nem maradt váltani való ruha, se cipő, se holnapra való élelem…

A paraszt panaszkodhatott, lámcsak — suttogta a kisfiú. — Pedig a példabeszéd úgy kezdődött, hogy „ne beszélj soha senkinek a te szenvedéseidről”. Meg azt is mondta, hogy „az emberek úgysem értenék meg” — könyökölt föl az ágy végében.

Hiábavalóságnak tűntek a szavak. Szakadozott, tépett mesének, amit sohasem lehet már befejezni, mikor:

A fejedelem kettőt tapsolt. Két férfi lépett a szobába, akiket így utasított:

— Mire ez a parasztember hazaér a tanyára, legyen fölépítve a háza. Minden, ami hiányozhat, legyen meg benne és azon felül pedig még ötszáz tallért is tegyetek az asztalára, hogy ne legyen pénz nélkül, tovább dolgozhasson. Így rendelkezett a fejedelem, s a két férfi ezzel el is távozott.

— Ezek is jó dolgok sóhajtott Lebovits Sámuel, mivelhogy elmondta már a javát, s ami még ezután jön, hát azon is túl kell, hogy jusson valamiképpen. Bizony, el kell, hogy mondja a fiának. Eljött az ideje. Miképpen az öreg Lebovits Ábrahám, Isten nyugosztalja őt haló poraiban, elmondta a betegágyán nem sokkal előbb, hogy a háború alatt meghalt. Mert hiszen akkor is, s most is csak olyan idők járnak a világban, mint a példabeszédben. Most is csak mindig keresnek-kutatnak valakit. Az utcán is fogdossák az embereket meg a lakásokban… A szuronyok is szüntelenül fölsebzik jobbról meg balról a népeket, mint a szalmazsákokat, párnákat, dunyhákat, s aki majd épségben áll föl, ha már elmentek, ha már elmúlt a veszély, aki olyan szerencsés lesz, hogy túléli. Annak jól jön a példabeszéd, nem árt egy-két jótanács az öreg Lebovits Sámueltől, aki magának nem tud már tanácsot adni, mert nagyon fáradt, nem tud elbújni, elrejtőzni — nincs hozzá ereje, kedve…

Van-e még valami kívánságod, kérésed? — kérdezte jóságosan és bátorítóan a fejedelem a szolgái előtt is főhajtással tisztelvén meg a parasztot, aki nem akart hinni a szemének és fülének… Meghibbant talán, vagy valóban ilyen nagy szerencse érte?

Ő is lehajtotta a fejét, s a tűzből kimentett fényes fekete kalapját gyűrte, forgatta, időnként a kabátja oldalához törölve izzadt tenyerét.

— Kívánságom?... hát semmi — válaszolta a paraszt. — Hogy is kérhetnék többet, hacsak…— akadozott reszelősen a hangja.

— Hacsak?! — Lebovits Sámuel szinte a fejedelem parancsoló szigora előtt emelkedett, ült föl az ágyban, majd kissé előre hajolva a paraszt kíváncsiságával ismételte az egykor elhangzott kérdést:

— Mit éreztél, mikor ott feküdtél a szalmazsák alatt?

— Mit éreztem?! — dobbantott erre a fejedelem. Arcába szökött a vére. Szolgái attól tartottak, menten gutaütést kap, de a fejedelem tapsolt kettőt, s a következőket mondta a belépő szuronyos katonáknak:

— Vigyétek ezt az embert a tömlöcbe, és végezzétek ki holnap reggel, mert nem érdemli meg, hogy tovább éljen. Nem elég, hogy segítettem rajta, ő még kíváncsiskodik és fölmelegíti a múltat! — rázta az öklét a fejedelem, miközben a parasztot megragadták a katonák, kivonszolták a palotából, egyenesen a börtönbe vitték, a siralomházba, ahol egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Egy szikrát sem aludt, csak azon töprengett állandóan, hogy milyen nagy butaságot követett el a fejedelemmel szemben. Jóvátehetetlen butaságot. Mert neki nem volt elég, hogy segített rajta, ő még kíváncsiskodott, fölmérgesítette… Kár volt bizony, kár az egészért — sopánkodott megbilincselve a rácsok között, egészen reggelig. Azt is megbánta, hogy eszébe jutott a gyűrű, hogy el merészelt jönni a vesztébe, ide a fejedelemhez.

— Látod hát, sose emlékeztesd az embereket a múltjukra, fiam — mondta Lebovits Sámuel. — Az olyan dolgokra, melyekről ne szívesen beszélnek…

Felejtsd el, vagy őrizd meg magadnak mind, amit láttál, mind, amit hallottál, de még az sem elég, mert bűnödül róhatják föl egyszer akár a néma tanúságodat is. Ezért mondom, hogy ne emlékezz te a matracok alatt lapuló fejedelmekre, és ne is emlékeztesd őket lapulásukra – emelte fel a mutatóujját. — De mindezt csak mellékesen mondtam, — tette hozzá —, ez nem tartozik bele a példabeszédbe.

— Mire megvirradt — folytatta, miközben hátrahanyatlott ismét az ágyba —, megérkeztek a szuronyos katonák. Közrefogták és kivezették a parasztot a börtön kőfallal kerített udvarára. Tíz fegyveres katona sorakozott fel lőtávolságban, miközben bekötötték a szemét, így nem is láthatta, amit a tíz katona rátartotta a fegyvert. Csak a számolást hallotta: egy, kettő, három! Eldördültek a puskák, de csak a levegőbe lőttek — emelte fel a hangját Lebovits Sámuel —, mert a fejedelem abban a pillanatban leoldotta a paraszt szeméről a kendőt és azt mondta neki:

— Így hát ezt a kívánságodat is teljesítem, mivel úgy sem tudtam volna elmesélni, milyen érzés volt a szalmazsák alatt. De ha egyszer megígértem neked, hogy minden kívánságodat teljesítem: íme hát megkaptad — mondta a fejedelem. Köhécselt, bólogatott Lebovits Sámuel. — Ezt a kívánságodat is teljesítem.

„Ne meséld el a te szenvedéseidet, mert senki sem szereti hallani azokat, ne emlékeztesd az embereket, ne tarts elébük tükröt, mert fölróják neked. Ne tárd elébük lelked együgyű módján, mert összenevetnek a hátad mögött és kicsúfolják a szenvedéseidet, de ha kérlelnek is, hogy mesélj, mit is mondhatnál szavakkal mindazokról, amin keresztülmentél? Szánalmas próbálkozás lenne, önmagában is méltatlan próbálkozás, mert sohasem tudnának téged megérteni.”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Részletek

Anne Frank naplójából

 

1942. június 20. szombat

Néhány napig nem írtam, mert előbb jól meg akartam gondolni ezt az egész naplóhistóriát. A magamfajta lánynak igen szokatlan érzés naplót írni. Nemcsak azért, mert még sose írtam, de azt hiszem, később sem engem, sem mást nem érdekelnek majd egy tizenhárom éves kislány vallomásai. De hát ez tulajdonképpen nem fontos. Nagy kedvvel látok neki. Lelki szükségletem, hogy végre alaposan kiöntsem a szívem.

A papír türelmesebb az embereknél.” Ez a mondás járt az eszemben, amikor egy szép napon, kissé borongós hangulatban, unottan a kezembe temettem az arcom, s még ahhoz is lusta voltam, hogy eldöntsem, elmenjek-e vagy otthon maradjak. Csak ültem egy helyben és tépelődtem. A papír valóban türelmes. Nem szándékom, hogy ezt a kemény fedelű füzetet, amely a kevély „napló” névre hallgat, valaha is elolvastassam valakivel, hacsak nem találok egyszer majd olyan barátot vagy barátnőt, aki valóban érdemes rá, mást meg ugyan miért is érdekelne. Most érkeztem el oda, ahonnan a naplóírás ötlete kiindult: nincs barátnőm!

Most azonban hadd magyarázzam meg, különben senki sem érti, miért is áll egy tizenhárom éves leány teljesen egyedül ezen a világon. Voltaképpen nem is igaz. Szerető családi körben élek szüleimmel és tizenhat éves nővéremmel; ha jól átgondolom, van egy csomó imádóm, akinek felcsillan a szeme, ha lát, és aki az iskolában, ha másként nem megy, csorba zsebtükrön keresztül próbál nézegetni. Vannak rokonaim, kedves nénik, bácsik, van rendes otthonom. Nem, látszólag mindenem meg van, kivéve, hogy nincs barátnőm. Pajtásaimmal szórakozni szoktam, de csak hétköznapi dolgokról esik szó közöttünk. Baj, hogy senki iránt se melegszem fel. Lehet, hogy bennem van a hiba, amiért nincs bizalmas barátom. Ez biztosan így van, sajnos, nem tudok rajta változtatni.

Ezért kezdek naplót írni. A barátnőt akarom vele pótolni, aki után olyan régen vágytam. S hogy gondolatban jobban magam előtt lássam, nemcsak az élményeimet írom majd bele, hanem ez a napló lesz a vágyva vágyott, igaz és hűséges barátnő, s Kittynek fogom szólítani.

Azt hiszem, senki sem értené meg Kittyhez írt beszámolóimat, ha csak úgy ajtóstul rontanék a házba, ezért, bár nem szívesen, ideírom életem rövid történetét.

Apám már harminchat éves, anyám pedig huszonöt éves volt, amikor házasságot kötöttek. Margot nővérem 1926-ban született Frankfurt am Mainban. Én 1929. június 12-én jöttem a világra, s mert zsidók vagyunk

1933-ban – Hitler uralomra jutásának évében – Hollandiába emigráltunk, ahol apám a Travies R. T.-nél kapott igazgatói állást. Ez a vállalat szoros kapcsolatban áll az ugyanazon épületben működő Kolen & Co. Céggel, amelynél apának is van érdekeltsége.

Itt, Hollandiában sokat izgultunk a hazai események miatt, mert Németországban rekedt rokonainkra is alkalmazták a hitleri zsidótörvényeket. 1938-ban két nagybátyám az üldözések elől elmenekült, és szerencsésen kikerült Amerikába. Ebben az időben jött a házunkba öreg, hetvenhárom éves nagyanyám. 1940-ben azután véget értek a Hollandiában töltött nyugalmas idők: előbb kitört a háború, majd jött a kapituláció, a németek bevonultak, és elkezdődött a zsidók üldözése. Viseljenek a zsidók sárga csillagot! Szolgáltassák be kerékpárjaikat! Nem utazhatnak villamoson! Nem járhatnak autón! Csak délután három és öt óra között vásárolhatnak, és akkor is csak olyan boltokban, amelyekre ki van írva: ”Csak zsidók számára!” Este nyolc után nem járhatnak az utcán! Még a kertjükben, sőt ismerőseik körében sem tartózkodhatnak! Nem mehetnek színházba, moziba és egyéb szórakozóhelyekre! Nyilvánosan nem sportolhatnak, nem mehetnek uszodába, tenisz-, hoki-, és más sportpályákra! Tilos átlépniük a keresztények házának küszöbét! Zsidó gyermekek csak zsidó iskolába járhatnak! És még mennyi szégyenletes, megalázó rendelkezés!

Ilyen körülmények között kellett most már élnünk. Hol ezt tiltották meg, hol azt. Jopie barátnőm egyre hajtogatta: „Már alig merek lélegzeni, mert attól félek, ez is tilos…” Szabadságunkat alaposan megnyirbálták, de hát azért kibírtuk valahogy…

1942 januárjában meghalt a nagymama. Senki sem sejti, mennyit gondolok rá, és hogy mennyire szerettem.

1934-ben beírattak a Montessori-intézetbe. Az óvoda után iskolába is odajártam. A VI/B osztályban az igazgatónő tanított; az év végén majd megszakadt a szívem, amikor búcsút kellett vennem tőle. Mind a ketten zokogtunk. 1941-ben csakúgy, mint Margot nővérem, a zsidó líceumba kerültem. Ő a negyedik, én meg az első osztályba. Négytagú családunknak mindmáig viszonylag jól ment sora. És ezzel eljutottam a mai napig.

 

1942. július 8. szerda

Vasárnap reggel óta annyi minden történt, mintha évek teltek volna el. Csak nem áll tótágast az egész világ? De ahogy látod, élek még, és apa szerint ez a lényeg.

Élek bizony, de ne kérdezd, hol és hogyan. Persze, mindebből semmit sem értesz, hát inkább elmondom, hogy mi is történt vasárnap délután.

Körülbelül három óra lehetett; éppen akkor ment el Harry, de ígérte, hogy később visszajön. Egyszerre csak megszólalt a csengő. Én nem hallottam, mert a verandán a fekvőszékben lustálkodtam, olvastam és napoztam. Valamivel később Margot jelent meg feldúltan a konyhaajtóban – Behívó érkezett apámnak az SS-től – suttogta –, anya már el is ment Van Daan úrhoz. – (Van Daan apának jó ismerőse és munkatársa.) Szörnyen megrémültem. Behívó… Mindenki tudja, hogy ez mit jelent; máris magam előtt láttam a koncentrációs tábort és a magánzárkát. – Hagyjuk, hogy elvigyék apát? – Egyszerűen nem jelentkezik – vigasztalt Margot, mialatt együtt vártunk a szobában anyánkra.

Anya Van Daanékhoz ment, s ott megbeszéli a holnap reggeli hurcolkodást. Van Daanék velünk tartanak, s így heten leszünk a hátsó traktusbeli búvóhelyen. Csendben tovább üldögéltünk. Egyetlen szót sem váltottunk többé. Apára gondoltunk, aki mit sem sejtve, látogatóban volt a Zsidó Szeretetotthonban, az ottani öregeknél. Vártuk anyát. A nagy meleg és az izgalom szavunkat vette.

Csengettek. – Ez csak Harry lehet – mondottam. – Nehogy ajtót nyiss – figyelmeztetett Margot, ezúttal fölös óvatosságból, mert máris hallottuk, hogy anyánk és Van Daan úr beszélget Harryval. Majd bejöttek, és kulcsra zárták maguk mögött az ajtót. Azontúl Margot vagy én minden csengetésre halkan az ajtóhoz osontunk, s megnéztük, hogy apa áll-e kint, mert mást nem engedtünk volna be.

Margot-t és engem kiküldtek a szobából. Van Daan négyszemközt akart tárgyalni anyánkkal. Mikor aztán kettesben ültünk hálószobánkban, Margot megmondta, hogy nem is apának szól a behívó, hanem neki. Most még jobban megrémültem. Margot még csak tizenhat éves; ilyen fiatal lányokat is elszakítanak a családjuktól? De hát Margot-t nem engedjük, mondta anya, és apa valószínűleg erre célzott a múltkor, amikor elbújásról volt szó. Elbújni… Ugyan hová? A városba vagy vidékre, házba vagy kunyhóba? Mikor, hogyan és hová? Ezeket nem kérdezhettem meg a felnőttektől, de nem tudtam másra gondolni. Közben Margot-val becsomagoltuk iskolatáskánkba a legszükségesebb holmit. Legelőször ezt a kemény fedelű füzetet, aztán a hajcsavarókat, zsebkendőket, iskolakönyveket, fésűt, régi leveleket szedtem össze. Minthogy egyre az elbújás foglalkoztatott, sok felesleges holmit raktam be, de nem bánom. Az emlékeimhez jobban ragaszkodom, mint a ruháimhoz.

Öt órakor végre megérkezett apa is. Felhívtuk Koophuis urat, s kértük, hogy még este fáradjon át hozzánk. Van Daan elment Miepért. Miep 1933 óta dolgozik apa irodájában, s mi igen jó barátságban vagyunk vele, meg Henkkel is, újdonsült férjével. Miep el is jött; néhány pár cipőt, ruhákat, kabátokat, fehérneműt és harisnyát gyömöszölt egy bőröndbe, aztán elment, de megígérte, hogy nemsokára visszatér. Aztán senki sem szólt többé. Négyen voltunk, de egyikünk se vacsorázott. Még mindig tartott a hőség, és mindent olyan hihetetlennek éreztem magam körül. Az emeleti nagyszobát nemrégiben bérbe adtuk egy Goudsmit nevű, harminc év körüli embernek, aki ezen az estén – nem lévén jobb dolga – körülbelül tíz óráig nálunk ténfergett, s noha igyekeztünk udvariasan tudtára adni, hogy felesleges, képtelenek voltunk szabadulni tőle.  Tizenegy óra tájban megérkezett Miep és férje, Henk van Santen. Miep táskájában és Henk óriási zsebeiben megint elsüllyedt néhány cipő, harisnya, könyv és fehérnemű. Fél tizenkettőkor azután ők is eltávoztak. Már tudtam, hogy ez lesz az utolsó éjszaka, amelyet a saját ágyamban töltök. Olyan fáradt voltam, hogy nyomban elaludtam, és fel sem ébredtem reggel fél hatig; akkor is anyám keltett fel. Szerencsére a hőség kissé enyhült a vasárnapihoz képest. Egész nap szakadt a meleg eső. Mind a négyen úgy öltöztünk fel, mintha hűtőkamrában szándékoznánk tölteni az éjszakáinkat. Persze ez azért történt, hogy még jó néhány ruhadarabot vihessünk magunkkal, hiszen egyetlen üldözött se merte volna megkockáztatni, hogy tele bőrönddel hagyja el a házat. Rajtam is két ing, három nadrág, egy ruha, egy szoknya, kiskabát, felette nagykabát, két pár harisnya, fűzős cipő, sapka, sál, és más egyéb volt. Már otthon beleizzadtam, de hát kit érdekelt ez akkor?

Margot teletömte iskolakönyvekkel a táskáját és kihozta a garázsból a kerékpárját, s Miep mögött elkarikázott előttem ismeretlen tájak felé. Én ugyanis még mindig nem tudtam, hová visz utunk. Fél nyolckor végül mi is becsuktuk magunk mögött az ajtót. Az egyetlen lény, „akitől” elbúcsúztam, Moortje volt, a cicám. Őt egy Goudsmit úrhoz címzett levélben a szomszédok gondjaira bíztuk…

A konyhában a cica számára elkészített egy font hús, a mosatlan reggeli edény, s a vetetlen ágyak azt a benyomást kelthették, hogy sebtiben hagytuk el a házat. De hát nekünk kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy miként vélekdnek rólunk az emberek. Csak menekülni kívántunk, és biztonságos helyre kerülni.

Holnap folytatom.

 

1942. július 9. csütörtök.

Így baktattunk tehát a szakadó esőben apa, anya meg én; kezünkben iskolatáska és szatyor, színültig teletömve a beledobált holmival.

A kora reggeli órákban a gyárakba siető munkások szánakozva néztek ránk. Arckifejezésük elárulta, mennyire sajnálják, hogy tilos bármiféle járművet igénybe vennünk. A feltűnő sárga csillag helyettünk is beszélt.

Csak amikor már az utcán voltunk, közölte velem kíméletesen apám és anyám, hová rejtőzünk. Már hónapok óta elhordták a házból felszerelésünk és ruhaneműink egy részét, s tervük az volt, hogy július 16-án elbújunk, függetlenül attól, hogy mi történik. A behívó miatt tervünket tíz nappal hamarább hajtottuk végre, s így hiányos lesz a berendezésünk. Búvóhelyünk apa irodájának épületében lesz. A be nem avatottak ezt meglehetősen nehezen értenék meg, ezért közelebbről is megmagyarázom. Apának nem sok alkalmazottja volt: Kraler, Koophuis, Miep és Elli Vossen, a huszonhárom éves gyorsírónő, akik mindnyájan tudták, hogy odamegyünk. Vossen raktárnokkal, Elli apjával, valamint a két segédmunkással semmit sem közöltünk.

Az épület beosztása a következő: a földszintet nagy üzlethelyiség foglalja el, melyet raktárnak is használnak. A raktár ajtaja mellett van a ház bejárata. Ez egy ajtóhoz vezet. Innen nyílik a lépcső (A). Ezen a lépcsőn üvegezett ajtóhoz jutunk, amelyen még nyomai látszanak annak a fekete betűs felírásnak: ”Iroda”. Nagy, világos szobába lépünk. Ez az első irodahelyiség. Napközben itt dolgozik lli, Miep és Koophuis úr. A szomszédos kis szobában áll a pénzszekrény, a ruhafogas meg egy nagy szekrény, melyben az árut tartják. Az utána következő szoba kicsiny és meglehetősen sötét. Azelőtt itt együtt dolgozott Kraler és Van Daan úr, most azonban csupán Kraler úr ül itt. Kraler úr irodája az előszobából is megközelíthető egy üvegajtón át, de ez csak belülről nyílik, kívülről nem.

Kraler szobájából a hosszú, keskeny folyosón keresztül, a szénraktár mellett négy lépcsőfok vezet fel az épület legszebb részébe, a főnöki szobába. Itt minden igen szép: a finom, sötét bútor, a linóleummal bevont padló, a szőnyegek, a rádió és az asztali lámpa. Azon túl nagy, tágas konyha, melegvíztárolóval és kétlángú gázrezsóval. Mellette vécé. Ez van az első emeleten.

Az első emeleti előszobából egyszerű falépcső vezet felfelé (B). Fent egy kis benyílóhoz érünk, melyet átjárónak neveznek. A benyílóból jobbra-balra ajtó nyílik. A bal oldali ajtó a ház utcai traktusába vezet. Itt vannak a raktárhelyiségek, a manzárd és az utcai padlástér. Ebből az első traktusból hosszú, igen meredek, valódi nyaktörő hollandi lépcső vezet a másik utcai ajtóhoz.

A benyíló jobb oldali ajtaja a hátsó traktusba visz. Nem gondolná senki, hogy az egyszerű szürke ajtó mögött oly sok szoba rejtőzik. Az ajtóból csak egyetlen lépcsőfokra kell felhágni, s már benn is vagyunk.

A bejárattal szemben meredek lépcső (E) vezet egy keskeny folyosón keresztül abba a helyiségbe, mely ezentúl a Frank család nappali- és hálószobája lesz. A mellette levő kis szoba tölti majd be a Frank kisasszonyok háló-és dolgozószobájának szerepét. A lépcsőtől jobbra ablak nélküli helyiség található, benne mosdó és elkerített vécé-sarok. De idenyílik egy ajtó a leányszobából is. Ha a lépcsőn feljebb megyünk, és a felső ajtót kinyitjuk, méltán csodálkozhatunk, hogy ebben a régi, csatornaparti házban egy ennyire tágas, és világos helyiséget találunk, s benne gáz tűzhelyet, vízvezetéket és mosogatót. (Ezt annak köszönhetjük, hogy ez volt mostanáig a laboratórium.) Ezentúl azonban a konyhánk lesz, s egyúttal a Van Daan házaspár hálószobája, valamint közös nappali-, ebédlő- és dolgozószobánk.

A parányi előszoba Peter Van Daan hálószobájává lép majd elő. Ezenkívül ugyanúgy, mint az utcai részen, itt is van manzárd és padlástér. Nos, ezzel teljes egészében bemutattam Neked a nagyszerű hátsó traktust.

 

1942. augusztus 21. péntek

 „Odúnk” csak most lett ám „igazi” rejtekhely. Kraler úr ugyanis jónak látta, hogy egy szekrénnyel eltakarja a hozzánk vezető ajtót, mert az elrejtett kerékpárok miatt igen gyakori a házkutatás. Persze olyan szekrénnyel, amely forgatható, és úgy nyílik, mintha ajtó volna.

A szekrényt Vossen úr készítette. Időközben ugyanis elárultuk neki, hol vagyunk, s ő nagyon szívesen támogat bennünket. Ha ezután a földszintre akarunk menni, előbb le kell hajolnunk, azután ugranunk egyet, mert eltüntettek egy lépcsőfokot. Három nap alatt valamennyiünk homlokán egész csomó dudor sorakozott, mert mindig beleütöttük a fejünket az alacsony ajtófélfába. Most azonban a szemöldökfát kikárpitozták egy szövetdarabbal, amelybe faforgácsot tömtek. Majd meglátjuk, jobb lesz-e így!

Egyelőre nemigen tanulok. Szeptemberig szünidőt engedélyeztem magamnak. Azután majd apa foglalkozik velem, mert rengeteget felejtettem abból, amit az iskolában tanultam.

Nem valami változatos az életünk. Van Daan úr meg én örökösen kötözködünk egymással. Margot-t azonban nagyon kedveli. Mama néha úgy bánik velem, mint egy kisbabával, s ezt ki nem állhatom. Máskülönben javul a helyzet. Peterrel még mindig nem barátkoztam össze. Unalmas fiú. Naphosszat lustálkodik az ágyban, olykor fúr-farag valamit, aztán újból csak szundikál. Micsoda mafla!

Kint megint szép, meleg az idő, és ezt mindennek ellenére ki is használjuk, amennyire csak lehet. Fent a padláson kinyitunk egy összecsukható ágyat, és sütkérezünk a padláslyukon beáramló napsugarakban.

 

1944. március 31. péntek

Képzeld, még meglehetősen hideg az idő, de a legtöbb családnak már körülbelül egy hónapja kifogyott a tüzelője. Ez aztán az élvezet, ugye? A nagyszerű orosz győzelmek következtében általában megint bizakodó a hangulat. Nem szoktam sokat írni a politikáról, most azonban mégis közlöm Veled, hogy hol van most az orosz front. Már eljutottak a Birodalmi Kormányzóság határához, Romániában a Prut folyóhoz, és közvetlenül Odessza előtt állnak. Esténként mindenki Sztálin külön nyilatkozatát várja.

Moszkvában annyi üdvlövést adnak le, hogy valószínűleg reng belé az egész város, csak azt nem tudom, hogy ezt miért teszik. Azért-e, mert még emlékeznek rá, hogy a front nemrég még a közelükben volt, vagy ezzel fejezik ki örömüket.

A német csapatok megszállták Magyarországot. Ott még egymillió zsidó él. Most aztán ők is sorra kerülnek.

Peterrel meg velem kapcsolatban kissé elültek a pletykák. Igen jó barátok lettünk, sokszor vagyunk együtt, és sok mindenről beszélgetünk. Olyan jó, sohasem kell elharapnom a szót, ha kényes tárgyra terelődik a beszélgetés.

Életem jobbra, sokkal jobbra fordult. Isten nem hagyott el, és nem hagy el a jövőben sem.

 

1944. május 25. csütörtök

Minden napra jut valami izgalom. Ma reggel elhurcolták a zöldségesünket, mert két zsidót bújtatott. Súlyos csapás ez nekünk, nemcsak azért, mert azok a szegény zsidók a halál torkába kerültek, de szörnyű sorsra jut az a derék ember is.

Feje tetején áll az egész világ. Gyűjtőtáborokba hurcolják a tisztességes embereket, börtönbe és magánzárkába dugják őket, s a nép söpredéke uralkodik fiatal és öreg, szegény és gazdag felett. Feketekereskedelem miatt bukik le az egyik, zsidók és más üldözöttek bújtatása miatt a másik. Hacsak nem tagja valaki az N. S. B.-nek, sose tudhatja, hogy mi történik vele másnap.

A szegény zöldségest mi is nagyon nélkülözzük. A lányok nem győzik, és nem is tanácsos, hogy ők cipeljék a rengeteg krumplit a házba. Most majd még kevesebbet eszünk. Azt is elmondom, hogyan igyekszünk ezt megoldani.

Annyi bizonyos, hogy ezzel nem lesz kellemesebb az életünk. Anya közölte, hogy reggelit ezentúl nem eszünk, délben kását kenyérrel, este sült krumplit, esetleg egyszer vagy kétszer hetenként zöldfőzeléket vagy salátát kapunk, semmi egyebet. Ez bizony azt jelenti, hogy éhezni fogunk, de semmiféle nélkülözés nem lehet oly szörnyű, mint az elhurcolás.

 

1944. augusztus 1. kedd.

Előző levelem utolsó mondatában említettem az „örök ellentmondást”, s a mai levelemet is azzal kezdem. „Örök ellentmondás” Tudod-e, ez mit jelent? Mit jelent az ellentmondás? Mint annyi más szónak, ennek is kétféle értelme van: beszélhetünk a külső és a belső ellentmondásról.

Hétköznapi jelentése: nem csatlakozni a mások véleményéhez, mindent jobban tudni, és másnak át nem engedni az utolsó szót.  Ismeretes vagyok erről a kellemetlen tulajdonságomról. Másik jelentése is rám illik, de ez az én titkom, és senki nem tud róla.

Már többször említettem, hogy úgy érzem, mintha kettéhasadt volna a lelkem. Az egyik fele féktelenül vidám, tele van életörömmel, és ami a fő, mindent könnyedén vesz. Ezt úgy értem, nem zárkózom el egy kis flörtöléstől, egy-egy csóktól, öleléstől, egy illetlen tréfától. Többnyire ez az énem kerekedik felül és elnyomja a másikat, a szebbet, mélyebbet és tisztábbat. Anne jobbik énjét nem ismeri senki, ezért szeretnek engem oly kevesen.

Mert én olyan mulatságos bohóc vagyok, akiből egy délután egy hónapra elég. Ilyenkor csak annyit érek, mint egy film a komolyan gondolkodó ember számára. Nagyszerű kikapcsolódás az egész, szórakozási alkalom, amit hamarosan elfelejtenek, ami nem rossz, de nem is jó. Furcsa, hogy ezt így elmondom, de mért ne tegyem, amikor igaz. Könnyebb és felületesebb énem állandóan legyűri a másikat. El sem képzeled, milyen sokszor próbáltam ezt az Annet, énemnek rosszabbik felét félretolni, megbénítani, elrejteni: de nem megy, s tudom is, hogy miért.

Attól félek, hogy mindenki, aki olyannak ismer, amilyen lenni szoktam, egyszer majd felfedezi, hogy van egy másik énem is, szebb és jobb. Félek, hogy akkor kigúnyolnak, nevetségesnek, szentimentálisnak találnak, és nem vesznek komolyan. Mert ezt csak a „könnyed” Anne tudja elviselni, a „súlyosabb” ehhez már gyenge. Ha azután néhanapján, egy-egy negyedórácskára erőszakkal előveszem a jó Annet, akkor becsukódik, mint a nebáncsvirág, és ahelyett, hogy megszólalna, az első számú Annenak engedi át a szót, eltűnik, mielőtt tudomást vettem volna róla.

Társaságban tehát a „kedves” Anne még soha, egyetlenegyszer sem került felszínre, de amikor egyedül vagyok, majdnem mindig ő viszi a szót. Pontosan tudom, milyen szeretnék lenni, és milyen vagyok... belülről, de sajnos, ezt is csak akkor, ha magamra maradok. És talán, sőt biztosan ez az oka, hogy magamat mélyen gondolkodó lénynek, a többiek viszont felületes teremtésnek tartanak. Belül az okos Anne mutatja nekem az utat, kívül pedig nem vagyok egyéb egy féktelenül ugrabugráló kis kecskénél.

Ugye, mondtam már Neked, hogy mindig mást mondok, mint amit érzek? Ezért csúfolnak fiúbolondnak, kacér lánynak, tudálékosnak, regényfalónak. A vidám Anne ezen csak nevet, szemtelenkedik, hányavetin vonogatja a vállát, úgy tesz, mintha mindez nem érdekelné, de bizony a csendes Anne ennek pontosan az ellenkezőjét érzi. Ha egészen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy mindez nagyon bánt. Kimondhatatlanul sokat fáradozom azon, hogy megváltozzam, de sajnos, mindig alulmaradok.

A lelkem így zokog: ”Látod, látod, mi lett belőled: rossz véleménnyel vannak rólad, gúnyos, bosszús arcokat látsz magad körül, nem szeretnek az emberek, mégpedig azért, mert nem fogadod meg jobbik éned tanácsát.” Pedig szívesen megfogadnám, de nem megy. Ha csendes és komoly vagyok, azt hiszik, hogy komédiázom, s végül kénytelen vagyok tréfával elütni a dolgot, nem beszélve a családom tagjairól, akik ilyenkor biztosra veszik, hogy beteg vagyok, fejfájás és idegesség elleni tablettákat nyeletnek velem, a homlokomra és a nyakamra teszik a kezüket, vizsgálják, nincs-e lázam, érdeklődnek, hogy milyen az emésztésem, s megkérdezik, miért vagyok rosszkedvű. Ezt aztán végleg nem bírom: minél jobban megfigyelnek, annál durcásabb és dühösebb leszek, s végül megint felülkerekedik a rosszabbik énem, és alulmarad a jobbik. Állandóan keresem a módját, hogyan lehetnék olyan, amilyen lenni szeretnék, és lennék is, ha… nem volnának mások is a világon.

Itt végződik Anne naplója.

 

Utószó

 

1944. augusztus 4-én a zöldrendőrség betört a búvóhelyre. Az üldözötteket elfogták, s velük együtt Kralert és Koophuist is német vagy holland koncentrációs táborba hurcolták.

A házat a Gestapo kirabolta. Miep és Elli a földön, szétszórt könyvek, folyóiratok és újságlapok között megtalálta Anne naplóját. Egyes, az olvasó számára értéktelen részletek kivételével az eredeti szöveg került közlésre.

A rejtekhely lakói közül csak Anne apja érte meg a felszabadulást. Kraler és Koophuis túlélte a holland internálótábor borzalmait, és hazakerült családja körébe.

Anne 1945 márciusában, két hónappal Hollandia felszabadulása előtt, a Bergen Belsen-i haláltáborban fejezte be életét.

 

F. Solti Erzsébet fordítása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Radnóti Miklós

 

Töredék

 

Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.

 

Oly korban éltem én e földön,

mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,

az áruló, a rabló volt a hős, –

s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,

már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

 

Oly korban éltem én e földön,

mikor ki szót emelt, az bujhatott,

s rághatta szégyenében ökleit, –

az ország megvadult s egy rémes végzeten

vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

 

Oly korban éltem én e földön,

mikor gyermeknek átok volt az anyja,

s az asszony boldog volt, ha elvetélt,

az élő írigylé a férges síri holtat,

míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

…………………

 

Oly korban éltem én e földön,

mikor a költő is csak hallgatott,

és várta, hogy talán megszólal ujra –

mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –

a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

1944. május 19.

 

 

 

Részlet

André Schwartz-Bart:

Igazak ivadéka című regényéből

 

            A leány a priccs szélén ült, magába roskadva, s arcát két kezébe temette. Nem hallotta meg, hogy valaki közeledik feléje. Ernie először megérintette Golda piros mellénykéjét, mintha meg akarta volna győződni róla, hogy a leány valóság, nem látomás. Golda ekkor ráemelte arcát, amely egészen dagadt volt a bolha- és poloskacsípésektől, és csontos, beesett, sárga a nélkülözéstől. Szájára szorította egykor oly szép kezét, amely tele volt lila fagydaganattal, hogy visszafojtsa a feltörni készülő kiáltást. Ernie leült mellé a priccsre, és sírva fakadt. Amikor megint rá tudott nézni a lányra, akkor vette csak észre, hogy Golda szeme száraz, s az internáltak szomorú közönyével mered rá.

            — Hát te is… — állapította meg hűvösen Golda.

            — Mi van a szüleiddel? — kérdezte Ernie.

            — Rég elmentek már. Picsipojba.

            Fel sem figyelt rá, hogy Ernie kétségbeesetten szorongatja fagytól vörös és kék, dagadt kezét.

            — Régen jöttél? — kérdezte udvariasan, de be sem várta a választ, s ugyanazon a közönyös hangon folytatta: — Édes fiam, alig ismerni rád. Olyan vagy, mintha autó ment volna rajtad keresztül. Igazán csak a szemed az, ami megmaradt belőled. És én? Még mindig olyan csinos vagyok szerinted, mint azelőtt?

            — Golda! Golda! — felelte Ernie.

            Kissé távolabb kíváncsiak verődtek kisebb csoportokba. A felső priccsről egy borzas női fej hajolt ki. A leány lassan megcsóválta fejét, és azt mondta:

            — Nincs többé Golda. Itt mindenki egyedül van. De azért igazán nagyon örülök, hogy látlak, ne hidd, hogy…

            — Nem vagy éhes, mondd?! — kérdezte tőle Ernie.

            A lány tanácstalanul bámult rá. Aztán felvillant szemében az értelem egy sugara.

            — Várj csak — mondta Ernie, és felállt.

            Jókedvűen megveregette Golda hidegtől elkékült orrát, és sikerült eljutnia a kijáratig, anélkül, hogy elárulta volna, milyen gyenge. Hanem az Appelplatzon, a jéghideg szélben egyszerre belé nyílalt megint a kiállott vérhas maradványa. Hasára szorította kezét, és kétrét görnyedt. És mégis: valami furcsa békesség töltötte el. Úgy érezte, immár semmi, sem az emberek, sem az embereket kényükre-kedvükre alakító és megsemmisítő külső erők nem távolíthatják el többé a zsidóknak abból a nagy bárkájából, amelyben a kórházba való belépése pillanatától kezdve ott érezte közvetlenül maga mellett övéi láthatatlan árnyékát, s ahol néhány perc óta saját kezével érintheti Goldát — nem számít, hogy csúnya lett, hogy megkeseredett, és közömbössé vált a múlt iránt. Boldog mozdulattal hajtotta fel takaróját, s ott találta érintetlen kenyéradagját és a néhány darab vitaminos piskótát. Szája torz mosolyra húzódott, s a világ legtermészetesebb hangján kérdezte meg a körülötte állóktól, nem volna-e hajlandó valaki egy darabka csokoládét ajándékozni neki, vagy valami más édességet, akármit, amitől „felderül az ember szíve”. Szomszédjai megbotránkozva fordultak feléje.

            — Igaza volt magának — állapította meg jiddisül az egyik kártyás. – Tényleg hihetetlenül nevetséges egy alak!

            — De nem nekem kell! — tiltakozott Ernie könnyes szemmel. — Esküszöm, ajándékba akarom adni valakinek!

            Erre még nagyobb nevetés tört ki körös-körül. Griboullie legújabb különcségének híre egy szempillantás alatt elterjedt a hálóterem legtávolabbi sarkáig. Az egyik szomszédos priccs en heverő, őszülő halántékú férfi azonban félkézzel benyúlt a szalmazsákja huzatán vágott titkos nyílásba, elővett a rejtekhelyről egy szemüvegtokot, amelybe két kockacukor volt, és néhány szem savanyú cukorka. Tenyerébe öntötte az egészet, majd elgondolkozott, és egy szem cukorkát lassan visszacsúsztatott a szemüvegtokba. Aztán odalépett Ernie-hez, aki ijedten és sápadtan ácsorgott saját priccse lábánál, s válla meggörnyedt a felé záporozó gúnyos megjegyzések súlya alatt, és mosolyogva odanyújtotta neki kis vagyonkáját.

            — Testvérem   súgta neki, s hajában alig észrevehető sajnálkozás remegett —, testvérem, testvérkém, bizony neked van igazad: nagyon, hogy adjon az ember…

            Egy pillanatig tétovázott, majd mosolya valamivel erősebb lett, s így folytatta: — …ha nincsen semmije.

 

            Ernie rögtön megérezte, hogy távolléte alatt valami vele kapcsolatos változás történt: az emeleti folyosón asszonyok csoportosultak, szemmel láthatólag őt várták, és fájdalmasan, figyelmesen, bensőségesen néztek rá. Egyikük, egy csuklyát viselő kövérkés kis nő, kihúzta kezét a takaró alól, amelyet burnuszként terített magára, összecsapta a tenyerét, s nagyon ostobán elkiáltotta magát: ”Éljen…” A többiek pedig cinkos módon összenevettek, de ez az alapjában illetlen viselkedés mégsem volt bántó. Ernie aztán belépett a hálóterembe, s csacsogó nők egész csoportját találta a közben kicicomázott Golda körül, akinek ajkát az egyik asszony éppen akkor rúzsozta nagy komolyan. Mihelyt Ernie odaért hozzájuk, az egész csoport felrebbent, s a szomszédos priccsek tulajdonosai is a terem túlsó végébe húzódtak, magára hagyva a festetlen, nyersfaketrecek közötti keskeny átjáróban ácsorgó, eszeveszetten kifestett és kidomborított Goldát. Amikor a leány meglátta a darabka fekete kenyeret és az édességet, amelyet Ernie magához szorított, lila karikás szeme úgy felragyogott, hogy egészen visszaszépült. Egy ujjal odaintette magához Ernie-t és leültette: a fiú benyálazta zsebkendőjét, és szótlanul, a nagy művész óvatos mozdulataival kezdte letisztogatni Goldáról a festéket. A leány közben szakadatlanul azt hajtogatta, bár nem egészen egyértelmű sajnálkozással: „Ők akartak mindenáron kiszépíteni… Ők akarták…”

            Egyszerre csak nem tudta megállni, elnevette magát, halk, bársonyos hangon, s Ernie kezét arcához szorítva, azt mondta neki:

            — Nem is tudtam, hogy te vagy az a Griboullie… Mondd, miattam jöttél a táborba?

            — Ugyan dehogy is! Hova gondolsz?! — tiltakozott Ernie, meglapulva, vajmi kevés meggyőződéssel hangjában.

            Az arcára mázolt púder és ocsmány festék közül ugyanolyan szerelmesen és ragyogón és titokzatos életörömtől szikrázón ragyogott Ernie-re a leány szeme, mint valamikor a Mouton-Duvernet sétatér lombsátora alatt. Felsóhajtott:

            — Hát igazán van más égbolt, más föld, más gondolat is a világon, mint ami Drancyban jut ki az embernek?

 

(…)

 

            — Mindent te jelentesz nekem   kezdte mondókáját lassan ráolvasásszerű hangon, mert tudta, hogy ez hat csak a gondjaira bízott szerencsétlen teremtések idegeire. — Többet jelentesz nekem, mint a kenyér és a víz és a só, többet jelentesz nekem, mint a tűz, többet jelentesz nekem, mint az élet…-folytatta aztán, nem is igen törődve a szavak értelmével, csak arra ügyelve, hogy betartsa a bibliai versek komoly enyhet adó ritmusát.

            Golda, akit kimerített az álmatlanul töltött éjszaka, homlokát Ernie vállára hajtotta, s feledtető könnyei mögé menekült.

            — Mindez onnan van — mondta Ernie, s az ajkán csüggő gyermekre nézett-, hogy elhiszed a vagont és a benne történő dolgokat, holott nem is léteznek. Igazam van, gyerekek?... Onnan van mindez, hogy még mindig bízol a szemedben és a kezedben…

            Az első sorban kuporgó gyerekeknek leesett az álluk, amikor e szavakat meghallották: többen jobbra-balra ingatták fejüket, mintha ezzel még jobban el akarnának merülni az Ernie szájáról folydogáló álomban, a többiek pedig mohó kíváncsisággal húzódtak közelebb hozzá, félrecsavarták a nyakukat, és szájuk szélén kicsordult a nyál.

— Te nem is nekem beszélsz, te a gyerekeknek beszélsz — panaszolta zokogva Golda.

 

(…)

 

            Ne menjetek el, drága kicsi gyermekeim, ne törődjetek vele! Jöjjetek közelebb, hadd mondom el nektek, milyen is a mi országunk…

            Az első sorban ülő egyik fiúcska félig kinyitotta dagadt szemét, — a sebet annak a kollektív őrültségi rohamnak a során kapta, amely az előző napon az egész vagonban végigsöpört —, és suttogva, színtelen hangon, mintha nyelve nem is érintené kiszáradt szájpadlását, azt mondta:

            — Bácsi kérem, nem miattunk, amiatt a másik gyerek miatt, aki ott fekszik, ő szeretné, ha odamenne hozzá…

            — Miért nem ébresztettek fel? — kérdezte Ernie.

            — Azt hittem, nem kell, hiszen először történt… — felelte szégyenkezve Golda.

            Ernie szótlanul elhúzódott tőle. Élesen nyilallt minden összetört tagjában a fájdalom. Térden csúszva igyekezett előre a gyermektestek között, azok félrehúzódtak, hogy utat engedjenek neki, egyiken-másikon azonban át kellett lépnie, hogy ki ne zökkentse őket az erőiket kímélő mozdulatlanságból.

            Az a gyerek, akiről szó volt, a „hullakamrától” kétméternyire feküdt. Mellette ült az öreg orvosnő. Háttal a vagon falának támaszkodott, arca kemény volt, mint a halotti maszk. Valamilyen furcsa téveszme következtében makacsul ragaszkodott a vöröskeresztes fehér orvosi sapka viseléséhez, noha az előző nap óta egész orvosi tevékenysége arra szorítkozott, hogy a vérhasas betegek jéghideg testét dörzsölte s végignézte, hogyan halnak meg. Tekintete most a leplombált vagon zavaros levegője meredt, valami láthatatlan pontra, s meg sem rebbent szempillája, amikor Ernie odaért hozzá.

            — Meghalt — csak ennyit mondott.

            Az öregasszony arca csontos volt, aszott, és kék a hidegtől. Orrcimpái ugyanúgy összehúzódtak, akár a halott gyermekei. Ernie hátában érezte valamennyi gyermek pillantását, kijelentette hát, nagyon hangosan, hogy félre ne érthesse senki:

            — Elaludt…

            Azután felemelte a halott fiúcska tetemét, s végtelenül gyengéden odatette az egyre magasodó halomra, a zsidó férfiak, zsidó nők és zsidó gyermekek holtteste fölé, akiket a vonat zötyögése ide-oda himbált utolsó álmuk közben is.

            — Az én testvérem volt — mondta neki egy kislány, némi tétovázással, homályos zavarral, mint aki nem tudja, hogyan is kell most viselkednie Ernie előtt.

            Ernie leült mellé, és az ölébe húzta.

            — Ő is fel fog ébredni nemsokára, a többivel együtt, mihelyt megérkezünk Izrael országába. Ott a gyerekek megtalálják majd szüleiket, s mindenki örvendezni fog. Mert tudjátok meg, hogy a mi országunk az a hely, ahová most utazunk. Ott soha nem nyugszik le a nap, s mindent ehettek majd, amire csak kedvetek támad. Ott az örök boldogság koszorúja lebeg majd fejeteken, vidámság és öröm szegődik hozzátok, a fájdalom és a jajveszékelés pedig messzire távozik tőletek…

            — És ott biztosan éjjel-nappal melegedhetünk majd — szólt közbe boldogan az egyik gyermek. Ütemesen mondta ki e néhány szót, mintha már többször mondta vagy elgondolta vagy hallotta volna.

            — Bizony, ott úgy lesz — helyeselt neki Ernie.

            — És ott nem lesznek majd se németek, se vagonok, se semmi olyan dolog, ami fáj az embernek — szólalt meg egy másik száj a sötétben.

            — Hallgass, ne te beszélj, hagyd a rabbit beszélni! — vágott közbe türelmetlenül az egyik kislány. — Ő jobban beszél mint te.

            Ernie tovább ringatta térdén a halott fiúcska nővérét, és folytatta a mesét. Körülötte gyerekfejek imbolyogtak: kis hallgatói nagyon legyengültek már. Észrevette azt is, hogy kissé távolabb, lopva, néhány felnőtt férfi és nő figyelni kezdett elbeszélésére, s az ő szemükben is fellobbannak ugyanannak az őrületnek a lidércfényei, amely a kicsinyekbe még valamelyest életet öntött. Az ölében ülő kislány hirtelen sírni kezdett, könnyek nélkül, mint mindazok a gyermekek, akik nagyon sokat sírtak az út első két napján. Aztán ökölbe szorított keze két kékes kis gombját mellére szorította, s tágra nyílt szemét Ernie-re szegezve elaludt.

            — Bácsi kérem, én is szeretnék… — suttogta egy elhaló hang. —  Engem is tessék elaltatni! Még semmit sem aludtam az egész idő alatt!

            A hang egy tizenkét év körüli kisfiútól származott. Arca olyan fonnyadt volt az ödémától, hogy aki látta, nem értette, milyen csoda tartja még húsában a kidülledő két szemgolyót.

            — És miért nem aludtál? — kérdezte Ernie.

— Mert félek.

— Csakhogy te már nagy vagy ahhoz, hogy ringassalak — mondta Ernie, s önkéntelenül is elmosolyodott. — Nem is tudom, hogyan csináljam.

— Akkor is! — könyörgött a vérhas beteg kisfiú. — Ha nagy vagyok, akkor is aludni szeretnék!

Ernie becsúsztatta a kislányt a takaró alá, s mindkettőjük hosszas erőlködése árán sikerült a kisfiút ölébe fektetnie. Ám, olyan gyenge volt már, hogy ringatás helyett csak emelgetni tudta a kisfiúnak hol felső testét, hol mocsoktól fényes térdét. Golda, néhány még lábra állni képes asszony segítségével dörzsölgetni kezdte a legrosszabb állapotban levő gyermekek gémberedett tagjait.

— Ha majd Izrael országában leszünk… — suttogta Ernie, a kisfiú fölé hajolva. A gyermek szemét most mintha sárgás, álmatag hártyával vonta volna be a megbékélés. Aztán egy idő múlva észrevette Ernie, hogy közvetlenül a szeme előtt felbukkan az orvosnő arca, kopáran, mint a sivatag. Látszott rajta az eszeveszett düh.

— Mit csinál?! — súgta Ernie fülébe.

Az első sorokban kuporgó gyermekek riadtan hátráltak. Ernie lesütötte szemét, és megállapította, hogy a térdén ringatott élő hulla időközben halott hullává változott. Az orvosnő erősen megszorította vállát, körmei belemélyedtek az Ernie csontjain megmaradt kevéske húsba.

— Hogy meri nekik azt mondani, hogy ez csak alvás?! — súgta gyűlölettel teli hangon.

Ernie gépiesen tovább ringatta a gyermek testét, s ő is sírva fakadt, ő is könyörtelenül. Azután azt mondta a doktornőnek:

— Asszonyom, itt nincsen hely az igazság számára.

Abbahagyta a ringatást, s amikor kissé oldalt fordította fejét, észrevette, hogy az öregasszony arckifejezése egészen megváltozott.

— Hát minek a számára van itt hely? — szólalt meg.

Alaposabban szemügyre vette Ernie-t, mintha emlékezetébe akarná vésni minden egyes arcvonását, s csendes odasúgta neki:

— Hát semmit, egyáltalán semmit sem hisz abból, amit mond?

Sírni kezdett, és valami keserű sajnálkozás és rémült, tébolyult nevetés keveredett sírásba.

Justus Pál fordítása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Radnóti Miklós

 

Hetedik ecloga

 

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett,

vad tölgykerítés, barak oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? S van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

 

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

 

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet élt itt, –

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a végét, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

 

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

 

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó,

mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

 

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. július

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Részletek

Dawid Rubinowicz naplójából

 

1940. május 28.

            Ma életemben először elmentem az öcsémmel az erdőbe gombát szedni, bár nem tudtuk az utat. Annak ellenére, hogy még sose voltunk gombát szedni, találtunk néhány farkasgombát, mert ehető még nincsen.

 

1940. július 7.

            Már egy hete beteg vagyok, ma valamivel jobban érzem magam. Odaültem az ablakhoz, és néztem a zöldellő földeket. Olyan kellemes volt így nézegetni, hiszen egy teljes hétig még az ablakon se nézhettem ki.

 

1940. július 16.

            Hogy elmúlt a betegségem, napról napra jobb a kedvem. A napok, mint a mai is, teli vannak jókedvvel és napsugárral.

 

1942. május 1.

            Krajnóból a napokban hoztam magammal néhány csomó hagymát. Ma volt időm, vázákba elültettem őket. Még be se fejeztem az ültetést, apuka őrölni hívott, mindent otthagytam az udvaron, az öcsémnek kellett eltakarítani. Az őrlést elvégezve, bementem a szobába. Mikor apuka is bejött, nagyon veszekedni kezdett velem, hogy mért hánytam szét a fát a fáskamrában, rögtön verni kezdett. Én magyaráztam, hogy hiszen nem volt időm rendbe berakni a fát, erre még jobban ütött. Már nagyon ideges voltam, hogy mért vert engem ok nélkül. Végre, mikor már párszor nagyot vágott rám a nadrágszíjjal, hevesen sírni kezdtem, nem is a fájdalomtól, mint inkább mérgemben, néhány jókora kék folt is maradt rajtam, ami nagyon fájt. Aztán rám parancsolt, hogy mindezek után menjek őrölni. Hát hogy őröljek, mikor alig bírom a kezem mozdítani. Ha nem jön ez a háború, már régen nem lennék itthon, hanem valami mesterséget tanulnék valahol, így meg szenvedni vagyok kénytelen. Apuka egyáltalán nem szeret engem, bár ami van itthon, azt sose sajnálja tőlem. Érzi, hogy ez kötelessége, de nem úgy, ahogy kellene. Egész nap csak erről az én esetemről volt szó.

 

1942. május 2.

            Este a bácsiék mind átjöttek hozzánk, a tegnapi megverésemről folyt szó. Apuka mindig veszekszik anyuval, hogy anyu minek szól bele, mikor elver engem. Nagyon komoly civódásra került köztük a sor. Én azt gondolom, hogy egy házaspárnak nem szabad úgy élni, folytonos viszálykodásban, mint az én szüleim élnek, nemcsak mától kezdve.

 

1942. május 6. borzalmas nap

            Három óra felé kopogásra ébredtem. A rendőrség elkezdte már a razziát. Nem ijedtem meg, apuka és az unokatestvérem Krajnóban vannak, és tudják, a többi unokatestvérem pedig elbújt. Pár perc múlva hallottam, hogy kopognak az ajtón, a bácsi mindjárt kinyitotta nekik. Egy lengyel és egy zsidó rendőr jött be. Mindjárt keresni kezdtek valamit, az egyik észrevett engem, rám parancsolt, hogy öltözzek fel, a másik megkérdezte, hány éves vagyok, mondtam tizennégy, erre békén hagyott. Keresgéltek egy darabig, de senkit nem találtak meg, csak Plockból vittek el kettőt. Nem féltem ugyan, de úgy rázott a hideg, mintha lázam lett volna. Ahogy elmentek rögtön elaludtam. Reggel az unokanővérem azzal keltett, hogy apuka megjött egy szekérrel. Gyorsan felöltöztem, és kimentem, apukát már nem találtam ott, mert rögtön elszökött a razzia elől. A szekérről lerakták már az árut. Egyszer csak látom, hogy rendőr jön. Éppen a mi udvarunkba fordult be. Én rögtön kimentem az udvarról, de még hallottam a rendőr kiáltozását: hol a krumpli? Ide a többit! És még mást is kiabált de azt már nem értettem. Arra gondoltam, hogy most már mindennek vége. Mikor mindent felraktak, mentek az őrszobára. Apuka nincs itt, mihez kezdjek most? – Anyu elment a nénivel az őrszobára. Nagyon fel voltam indulva, amink volt, mindent elvittek, most egy darab kenyérért sóvárgunk. Anciel mindjárt megjött, és mondta, hogy a razziában apukát és az unokafivéremet is elkapták. Erre kezdtem csak sírni. Elvitték apánkat, elvitték mindenünket, amink volt, csak most kezdtem igazán vágyódást érezni apuka után. Az áruról meg is feledkeztünk már, csak a Zsidó Tanácsba ment anyu, hogy engedjék apukát, hiszen beteg, orvosság nélkül nem is marad életben, és ha most valami lágerbe vinnék munkára, az borzalmas lenne! – Azt felelték, kieresztik apukát, ha megtörtént a kivizsgálás, reménykedtünk hát, hogy így is lesz. Az utcára nem mentem ki, mert engem is elfoghatnak, csak az öcsém és Anciel vittek neki enni. Mikor Anciel bejött az utcáról, mondta, hogy az ő sógorát is elkapták. Rettenetes pánik volt, mindenki rejtőzködött, ahova csak bírt, az elvittek rokonai és az asszonyok szörnyen sírnak, ahogy mi is sírunk. A bielinyi rendőrök is razziáznak. Mikor kicsit minden elcsendesedett, két autó jött, az egyik teherautó volt. Mikor ezt észrevettem, és elgondoltam, hogy ezzel szállítják majd apukát, borzasztóan sírni kezdtem. Az öcsémnek mondta apuka, hogy vigyen neki ennivalót és egy váltás fehérneműt és egy kislábost. Mikor láttam, hogy viszi, megint sírva fakadtam. Anyu egész idő alatt a Tanácsban volt, hogy kimentse apukát, de csak annyit mondtak, hogy majd kiengedik. Az öcsém visszajött még egy meleg sapkáért – de már nem adhatta oda… a teherautó már a másik piactéren volt. Mikor közelembe voltak, hangosan felzokogtam, azt kiabáltam: Apuka!... apukám, hol vagy, csak még láthassalak, és ekkor megláttam őt, kisírt szemmel áll az utolsó kocsiban, néztem utána, míg el nem tűnt a kanyarban, és csak akkor törtem ki görcsös sírásban, és megéreztem, mennyire szeretem őt, és ő is engem, és csak akkor éreztem meg, hogy az, amit május 1-én írtam, hogy ő engem nem szeret, az tiszta hazugság, és ki tudja, nem kell-e most megbűnhődnöm majd azért, hogy olyannal gyanúsítottam meg, ami nem igaz. Ha Isten megsegít, és visszajön, többé sose leszek olyan hozzá. Még nagyon sokáig sírtam, és ahogy felidéztem apuka kisírt arcát, még jobban zokogni kezdtem. Aki nekünk a világon a legdrágább volt, azt elvitték és ráadásul betegen… Mikor kicsit megnyugodtunk, anyu elment az őrszobára, mert már kettő felé járt. A szobában azon töprengtem, milyen sors vár most apukára, és mi minden ért bennünket. Egyszer csak jött a nővérem, és mondta, eriggy az őrszobára még valakivel, mert mindet visszaadtak. Anciellel elszaladtunk, útközben találkoztunk anyuval, Anciel átvette tőle, amit hozott, én pedig anyuval mentem az őrszobára. Többször megtettük ezt az utat, míg mindent elhoztunk. Senki se tudja elképzelni, mennyire örültünk, de csak felszínes öröm volt, a szívünkben leírhatatlan szomorúság van. Anyu megkért néhány tanácstagot, hogy segítsen kimenteni az árut, egyikük sem akarta ezt megtenni, de Isten megadta, hogy az ő segítségük nélkül is elhozhattuk. Alig értünk haza, jött egy csendőr, és kérdezte, hogy mindent elhoztunk-e már. Ez nagyon jó német, és ha ő nincs, semmit se kaptunk volna vissza. Anyut úgy kimerítették a mai események, mintha négy hét telt volna el így. Már ágyban feküdtem, mikor eszembe jutott apuka, én itt fekszem a kényelmes ágyban, míg apuka alatt valami barakkban még egy kis szalma nincs. Úgy elszorult a szívem, hogy nem tudtam visszafojtani a sírást, és így sírva aludtam el.

Sebők Éva fordítása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Radnóti Miklós

 

Sem emlék, sem varázslat

 

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,

mint alma magházában a négerbarna mag,

és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,

mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.

 

De aki egyszer egy vad hajnalban arra ébred,

hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,

kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,

annak szép, könnyűléptű szivében megterem

az érett és tünődő kevésszavú alázat,

az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,

az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

 

Semmim se volt s nem is lesz immár sose nekem,

merengj el hát egy percre ezen a gazdag életen;

szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,

a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,

az új falak tövében felhangzik majd szavam;

magamban élem át már mindazt, mi hátravan,

nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem

sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;

ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –

talán most senki sincs.

 

1944. április 30.

 

 

 

 

 

 

 

 

Részletek

Ecséri Lilla naplójából

 

1944. május 19.

Erre nem voltam elkészülve. Még álmomban sem vártam volna ezt. Még a múltkor eladtam Beának egy cipőt, mert nagy volt, hogy azon a pénzen ugyanazt a cipőt egy számmal kisebben megvegyem. Ma délelőtt akartam a Líviával együtt megvenni, mielőtt felmennék Mártához. A szuterén előcsarnokában ott volt Adél néni is rendkívül szomorú pofával. Nem tudtam, mi baja van. Anyámtól kértem a vásárlási könyvet. Erre Adél néni rámtámadt, hogy ilyen időkben az ember nem költi a pénzt cipőre. Viszont arra nem gondolt, hogy pont most vette az ő lányának a harmadik cipőt. Meg is mondtam neki. Erre azt feleli rém mérgesen, hogy ennek is én vagyok az oka, mért tukmáltam a lányára a második cipőt. Én nem tukmáltam, mondom, mert az üzletben is kicserélhettem volna, de ő akarta mindenáron, és különben is a saját spórolt pénzemből veszem. És ez így ment. Anyám és Adél néni szörnyen undokok voltak. Én kimentem és sírtam. Közben kisült, hogy Rezső bácsit elvitték Kistarcsáról, ahol eddig voltak, és azért olyan ideges. Én rém hangosan bőgtem. Erre kirohan Adél néni, mint egy sebzett vadkan, ordít, pofoz, ráz, ver, és azt kiabálja: „Míg másokat gettóban visznek, megölnek, addig én ilyen üres és léha vagyok” stb. Nem tudom, hogy ebben mi a léhaság, hogy a saját pénzemből egy eladott szandál helyett (amit az ő lányának adtam el) egy másikat akartam venni, természetesen nem tudva, hogy Rezső bácsit elvitték Kistarcsáról, mert ha ezt tudom, valószínűleg egy szót sem szólok. Hát ez történt. És ez engem végtelenül bánt. A villanyoson is sírtam. Végre a Mártánál megértésre találtam, ő ugyanis már régen utálja az Adél nénit a lányával együtt. Nekem tulajdonképpen nem a verés, hanem az anyámban és Adél néniben való csalódás fáj. Nem is tudom kifejezni, milyen végtelen fájdalmas csalódást érzek. A természet gyönyörű, süt a nap, bárányfelhők úsznak az égen, a fák zöldek, és ez vigasztal. De elhatároztam, hogy rettenetes csendes leszek anyámmal, csak akkor beszélek, ha kérdez. A Friedékhez pedig be se teszem a lábam.

 

1944. október 19.

            Ma írok talán utoljára ide, ebbe a naplóba. Azt a két oldalt mégis kitéptem, és ezt a naplót odaadom Szalvay Gabinak lezárva, aki biztos helyre teszi. Tegnap kitéptem a másik naplómból is a kompromittáló oldalakat és gyufával meggyújtottam. Amilyen hülye voltam, sikerült felgyújtanom a szemétkosarat és a függönyt. A Lívia segítségével eloltottuk a tüzet, de anyám sírógörcsöt kapott és állítólag (ezt nem láttam) apám is sírt.

            Tegnap megjött a rendelet, hogy mindenki, aki zsidó fajú, zsidónak számít. Vagyis sem az árja-párja, sem a svédség nem ér semmit. Sokan eltélacholtak, mert mindenki meg van győződve róla, hogy elvisznek. Sokan azt mondják, hogy dolgozni, sokan, hogy megölnek. Most hangzott el egy hatalmas dörrenés, mindenki pakol, ideges, undok és pesszimista. Anyám nem! Ő talán apámmal a legnyugodtabb. A Bea és én sem vagyunk izgatottak. Érdekes, nem bírom elhinni, hogy az oroszok Miskolcnál vannak.

            Eddig, míg a Szálasi-kormány nem lépett uralomra, csillag nélkül jártam már jó ideje, sőt ötször moziban is voltam. A Szalvay Gabi igazán nagyon rendesen viselkedik, ő keresztény, tehát járhat az utcára, s így sokat segíthet rajtunk. Én, őszintén szólva nem vagyok szomorú, sőt még élvezem is ezt az izgatott helyzetet és a változatosságot. A halálomban nem bírok hinni. Hogy jobban vázoljam a mostani helyzetet és hangulatot, leírom a mai eseményeket. A Bettelheim Manci néni, aki különben egy igen rendes nő, rettentő izgalommal jött át reggel egy csomó vészhírrel. Sikerült a kedélyeket felizgatni, főleg Líviáét, aki olyan ideges és izgatott, hogy nem is lehet vele beszélni, de ha beszél, akkor állandóan azt hangoztatja, hogy ő még fiatal és nem szeretne meghalni.

            Itt a szobában pakolnak, az egész ki van rakva, és anyám pont most szíd, hogy ne naplót írjak, hanem segítsek pakolni. Ezért most befejezem életemnek talán utolsó naplóját.

 

Kispest

            Egész úton Pest felé azt hittük, mégis leszerelünk, de amikor keresztülmentünk Budapesten, ez a reményünk is romba dőlt. Küldtünk telefonüzeneteket Surányi doktor telefonjára, de mivel a telefont kikapcsolták, egyiket sem kapták meg….

            Három nap múlva kihirdették, hogy a katonai, belügyi, kormányzói mentesek és védettek álljanak külön. Az a hír járta, hogy hazaviszik őket. Én eleinte ki sem akartam állni, mert nem bíztam a hazavitelben. A Juci, aki állandóan meg akart lógni, azonban nagyon rábeszélt, úgyhogy természetesen oda állottam a kb. 35 többi védetthez. Így hát elhagytam a századomat és megindultam az ismeretlen Jövő felé. Elvonultunk egy helyre, ahol átnézték az iratainkat. Júlia mamának ugyanolyan katonai kivételezettsége volt, mint nekem, és a százados azt mondta, hogy nem érvényes, míg az enyémet jónak tartotta. Júlia mama felháborodott, hogy az övé ugyanolyan, erre a százados az övét is jónak találta. Több iratot tartott rossznak, de azok tehetségesen elkezdtek sírni, mire átengedte őket. Elindultunk Pest felé. Éltetett a remény, hogy nemsokára otthon leszek és meglátom ANYUKÁT! Hogy fognak majd csodálkozni, ha meglátnak. Estére Pesten voltunk. Azonban nagy csalódás várt ránk, nem mehettünk haza, hanem megállottunk a Damjanich utcai védett ház előtt.

 

Otthon

Éjjel tizenkét óra tájban beront Saci néni, öltözz, itt vannak a nyilasok. Kiugrom az ágyból, magamra kapom a kabátot és átrohanok a szomszéd szobába. Egy másik nő is volt itt elbújva (akiről nem is tudtam, hogy ott van), az is előmászott valahonnan reszketve, de hamarosan szem elől vesztettem. Mint utóbb kiderült, az íróasztal alá bújt. Pont aznap adtam hálát Istennek, hogy nem maradtam a Wekerle Sándor utcában, mert ott, mióta eljöttem onnan, már két razzia volt és mindenkit elvittek, csak a schutzpasszosokat engedték vissza. Nekem nem volt schutzpasszom, tehát lebuktam volna. Ezt Apu mesélte, aki meg tudott lógni a razzia elől valahogy. S erre most éjjel keresztény házban van razzia, pont mikor én odamegyek. Egyszerre lépéseket hallok, egy nyilas közeledik. Én ott állottam a sötét szobában az ajtó mellett reszketve. A nyilas kinyitja az ajtót, benéz a sötét szobába és KIMEGY. Engem nem vett észre az ajtó nyílása mögött. Tulajdonképpen az Ellyke miatt jöttek, mert feljelentéseket tettek ellene. Az volt a nagy szerencsém, hogy az Ellyke éppen akkor ott volt, és tudta igazolni, hogy legálisan van ott. A nyilasok rögtön kevesebbek lettek és csak azt kívánták, hogy Ellyke menjen el velük és igazolja a hatóság előtt magát, aztán visszaengedik. Végre a nyilasok elmentek. Saci néni majd elájult, mikor meghallotta, hogy az ajtó mögött álltam és nem bújtam el sehova, mert ha engem észrevesznek, mindenkit internáltak volna. Gyorsan eltüntettük az ágyam nyomait és mi a másik nővel bevonultunk a konyhába.

Ellyke a nyilassal csakhamar visszajött, a nyilast megkínálták borral, és az kijelentette, hogy majd elintézik azt, aki ezt a feljelentést tette. Nemsokára elment és mi hálát adva Istennek visszafeküdhettünk az ágyba.

 

Svábhegy, Pesch Piri

Egy szép napon egy szál ridikülben indultunk el otthonról Anyámmal. Ahogy kiértünk az ajtón, Anyám kijelenteti: ”Te most Pesch Piroska vagy, apád Pesch István, és Eger mellett Kerékkötőben laktál, de az orosz elől keresztanyádhoz költöztél stb.” Elmentünk a svéd vöröskereszthez, az beutalt a svábhegyi gyermekszanatóriumba. Ott azonban a főorvos nem akart fölvenni, mert nem volt meg a két nagyapám, és csak színárját vehet fel, mondta. Végül azonban kijelentette, hogy három napig ott maradhatok, de ez alatt az időn belül be kell mutatni a hiányzó iratokat. Én ez alatt a nap alatt többet hazudtam, mint egész eddigi életemben. Minden gyereknek külön le kellett adni a Pesch Piri-mesét, és egyik sem akarta megérteni a nevemet. Peschpiri Piroska stb. változatokat értettek, míg végül felfogták, hogy ez a ronda név sem nem Pest, sem nem Pespiri, hanem Pesch Piroska. Anyám, Valival egész úton Pirikének szólított, hogy hozzászokjak, s úgy valóban, ha azt mondták, Piri, odafigyeltem. Különben rémesen éreztem magam, mikor hallottam, hogy a következő nap megérkezik Kállai Kati, a Bea osztálytársa, akivel két évig együtt voltam a Veres Pálné internátusban. Ettől a találkozástól úgy féltem, mint a tűztől, egész gyomorfelfordulást kaptam a reszketéstől, egyetlen reményem az volt, hogy ha délután Anya és Vali megérkezik a csomagokkal, kijelentem, hogy itt egy percig sem maradok tovább. Azonban a csomagot egy ember hozta, sem Anyu, sem Vali nem jött ki. Azt hittem megőrülök. Az emberrel ugyan küldtem egy levelet, de ezt csak akkor kapták volna meg Anyuék, ha elmennek az emberhez. S így egész éjszaka le nem hunytam a szememet. Rémképek gyötörtek. Néha azonban mégis el-elszenderedtem, ilyenkor a Kállai Katival való találkozást álmodtam végig részletesen, azután izzadva felébredtem. A másik pillanatban már újra reszkettem.

Másnap eléggé összebarátkoztam egy Földvári Daisy nevű lánnyal, akivel ismerősnek találtuk egymást. Ő azt mondta, hogy félvér és ezért kell elmennie az intézetből. Azt hiszem, sejtette hogy nem igaz az én menekült-mesém sem. A fődoki rettentően féltette a bőrét, mert ott lakik a Gestapo a Svábhegyen. Mikor razzia volt az intézetben, Daisyn kívül még két zsidót fedeztek föl. Ezért kívánta úgy az iratokat. Behivatott az irodába, s ekkor következett a megoldás: a fődoki kijelentette, hogy minek csinálják vele ezt a komédiát, ő úgyis tudja, hogy zsidó vagyok. Lassan tűzbe jött, végül már ordított és újra kikérdezett részletesen. Mindenre tudtam felelni, de ő hitetlenül csóválta a fejét. Különben el kellett neki mondani a hét szentséget és öt egyházi parancsot, mert a mese szerint zárdában vizsgáztam, s így ezt is tudni kell. A hét szentséget úgy ahogy elmondtam, de az öt egyházi parancsnál hallgattam, mint a sír. Erre a fődoki, hála Isten kirúgott, s én végtelenül boldogan távoztam. Szörnyen élveztem előre, hogy mit fognak szólni hozzám.

A hatás valóban fölülmúlt minden várakozást. Anyám és Vali éppen elmenőben voltak hozzám a Svábhegyre, mikor én betoppantam. Leadtam a dolgot. Szörnyen röhögött mindenki és a Vali elnevezett labdának, amelyet akárhová dobnak, mindig visszajön. Különben nagy szerencse, hogy előző nap nem voltam otthon, mert razzia volt és ötven éves korig mindenkit elvittek, kivéve, aki meglógott. Az Adél nénit és a Vágónét is el akarták vinni, az Adél néni le is akart menni, de a többiek biztatására betegnek mondta magát, nem ment le és így megúszta. A Vágóné teljes felszereléssel lent volt az utcán, de valami betegség ürügye alatt visszalógott. A Zsuzsi lefeküdt az ágyba és kijelentette, hogy tizenkét éves. Úgy látszik, a nyilasok azért nem vették olyan szigorúan a dolgot, mert már a megfelelő létszám megvolt, s így a mi lakásunkból mindenki megúszta.

Aznap elég vígan voltunk, mert az összes télachos hazajött. Már csak az Adél néni hiányzott, akit Vali lánya egy jó télach helyre helyezett el. Nagyon nevettünk, ahogy a Vali előadta, hogy ő milyen peches, mindenkit elhelyez, és mindenki mindenhonnan visszajön. Az anyákat elhelyezi, visszajönnek, engem idáig három helyről rúgtak ki. Egész nap ágyban feküdtem, ha netán razzia jönne újra, én beteg vagyok. Zsuzsival nagyon örültünk egymásnak. Ő kapott a Pétertől valami vöröskeresztes beutalást és másnap el is ment oda. És ekkor következett a nagy gond, hogy hova helyeznek el engem. Végül is a harmadik nap elindultunk Anyával, hogy berak valahová. Egy Hanák nevű pátert kerestünk, aki talán elhelyez valahová, de egy egész délelőtti gyaloglás után végre megtudtuk, hogy ellógott. Újra bementünk a vöröskereszthez és az, mint katonai kivételezettet beutalt a Gyógypedagógiai Intézetbe.

 

Ostrom, 1944. december 31.

Este 8 óra van, s én itt ülök az ágyban és utolsó csonka kis gyertyám mellett naplót próbálok írni. Körülöttem véres harcok dúlnak és fognak dúlni, mert az oroszok fegyverletételi ajánlatát nem fogadták el, s így betartják majd fenyegetéseiket, hogy Budapesten kő kövön nem marad. Ezt egy röpcédulából tudjuk, amit az udvaron találtunk. Nemsokára belépünk az Új Évbe. Távol a szülőktől, idegen helyen, ahol egész nap egy sötét óvóhelyen ülök, és alig látok már. A Bea átment az Editkéhez aludni, mert nem bírja a mi közönséges hangulatunkat a Daisyvel, így ketten alszunk egy ágyon. Rengeteget tudnék még írni, de a papír és gyertya is veszedelmesen fogy. Csak nagyon fáj a szívem ezért az elrontott életért, és arra gondolok, hogy tavaly ilyenkor milyen jó volt otthon, és még soha életemben semmi mulatságon nem voltam, pedig már elmúltam 16 éves. Várom a boldogabb Újévet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mezei András

 

Tanúvallomás

 

Az emberek levetkőztek.

Nem sírtak, nem kiabáltak.

Nem könyörögtek kegyelemért

Egy ősz hajú asszony a megásott

Gödör előtt kisbabát dajkált,

Dalolt neki és csiklandozta,

Hogy sikongott az egészen pici

Gyerek a gyönyörűségtől.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Részlet

Jorge Semprun:

A nagy utazás című regényéből

 

— Pajtás, jaj pajtás — mondta a semuri fiú —, nem alszol?

Elszundíthattam, az az érzésem, mintha álmodtam volna. Vagy maguktól teremnek az álmok körülöttem, s én azt hiszem, hogy a vagon valóságát álmodom.

— Nem, nem alszom.

— Mit gondolsz, hamarosan véget ér már ez az éjszaka? — kérdezi a semuri fiú.

— Nem tudom, fogalmam sincs.

— Igazán torkig vagyok már — mondja.

Hallani a hangján.

— Próbálj meg aludni egy kicsit.

— Ó, nem, az még rosszabb.

— Miért?

— Azt álmodom, hogy zuhanok, folyton zuhanok.

— Én is — mondom.

Mert csakugyan zuhantunk, menthetetlenül zuhanunk. Egy sziklafal tetejéről zuhanunk a kútba, a kút vizébe. De ezen az éjszakán örültem neki, hogy belezuhanok a vízbe, hogy belemerülök a víz suhogó selymébe, tele a szájam, a tüdőm is tele. A végtelen víz az, a feneketlen víz, szülőanyánk, a nagy víz. Arra riadtam fel, összecsuklom s leroskadok - s aztán még rosszabb volt. A vagon s az éjszaka a vagonban sokkal rosszabb volt, mint rémálom.

— Azt hiszem, nem fogom kibírni — mondja a semuri fiú.

— Ne röhögtesd ki magad — felelem.

— Nem tréfa, pajtás, teljesen kiégtem.

Ezek a szavak eszembe juttatnak valamit.

— Hogyhogy kiégtél? – kérdezem

— Hát kiégtem. Nem is élek már.

A szíved is?

— Igen, a szívem is kiégett — mondja.

Valaki üvölteni kezd mögöttünk. A hang felerősödik, aztán majdnem elhal, suttogva nyöszörög, majd teljes erővel újrakezdi.

— Ha nem hagyja abba, bedilizünk — mondja a semuri fiú.

Érzem, hogy egész teste görcsbe rándul, hallom, hogy zihálva szedi a levegőt

— Bőven megérdemelnétek, hogy bedilizzetek – mondja mögöttünk a hang.

A semuri fiú hátrafordul a mögöttünk torlódó testek árnytömege felé.

— Még mindig nem döglött meg ez a szarházi? — mondja.

A pasas valami gorombaságot morog.

— Légy szíves, viselkedj udvariasan — mondja a semuri fiú, és hagyd, hogy nyugodtan beszélgessünk.

A pasas röhög.

— Azt igen, pofázni, azt tudtok — mondja.

— Szeretünk társalogni — mondom. — A társalgás minden utazás sava-borsa.

— Ha nem tetszik — teszi hozzá a semuri fiú —, szállj le a következő megállónál.

A pasas röhög.

A következőnél — mondja — mindenki leszáll.

Ebben az egyben igaza van.

— Ne izgulj — mondja a semuri fiú —, akárhova megyünk, te szem előtt leszel.

— Úgy van — mondja egy másik hang, kissé odébb, bal felől —, a spicliken rajta tartjuk a szemünket.

A pasas befogja a száját.

Az iménti üvöltés véget nem érő, suttogó nyomasztó jajgatássá változott.

(…)

— Hány óra lehet? — kérdezi mögöttünk egy hang.

            Senki sem felel, minthogy senki sem tudja, hogy hány óra lehet. Egyszerűen éjszaka van. Éjszaka, melynek nem látni a végét. Egyébként most nincs is vége az éjszakának, csakugyan örökkévaló, örökre megtelepedett vég nélküli éjszaka-lényében. Még ha meg is őrizhettünk volna az órákat, ha az SS-ek nem is vették volna el az összes órát, ha látnánk is, hogy hány óra van, akkor is – tűnődöm – volna-e konkrét jelentése az időnek? Talán csak elvont utalás volna a külvilágra ahol valóságosa múlik az idő, ahol megvan önnön sűrűsége, tartalma. De a mi számunkra ez az éjszaka süket árny csak a vagonban, éjszaka, mely elszakadt mindentől, ami nem éjszaka.

            — Nem mozdulunk, órák óta meg se mozdulunk — mondja mögöttünk egy hang.

            — Azt hitted talán, hogy előreengedik a vonatunkat? — mondja egy másik.

            Mintha megismerném ezt az utóbbi hangot. Azt hiszem az a pasas, aki a kübli-ügykor azt mondta, hogy haláli jó humora van. Bizonyosan ő az. Kezdem megkülönböztetni az utazás hangjait.

            Később néhány hónap múlva, megtudom majd, milyen utazásra kényszerítik a zsidókat. Látni fogom az érkező vonatokat a táborpályaudvarán, amikor Lengyelországban megindul a nagy téli szovjet támadás. Kiürítették a lengyelországi zsidó táborokat, elszállították azokat, akiket már nem volt idejük kivégezni, vagy talán azt gondolták, hogy egy kicsit dolgoztatják még őket. Kemény tél volt a következő év tele. Láttam, hogyan érkeznek meg a zsidó vonatok, a lengyelországi táborokból kiürített zsidók. Majdnem kétszázan voltak egy-egy lelakatolt vagonban, csaknem nyolcvannal többen, mint mi. Azon az éjszakán, a semuri fiú mellett, meg sem próbáltam elképzelni, hogy mit jelenthet kétszázan lenni egy olyan vagonban, mint a mienk. Azután, hogy láttam a lengyel zsidók érkező vonatait, akkor már megpróbáltam elképzelni. S kemény tél volt a következő év tele. A lengyelországi zsidók hat napig, nyolc napig, néha tíz napig utaztak a kemény, hideg télben. Étlen-szomjan persze. Amikor megérkeztek, amikor elhúzták a tolóajtókat, senki sem mozdult. El kellett távolítani az összefagyott holttestek tömegét, az álló helyzetben meghalt, álló helyzetben megfagyott lengyelországi zsidókat, úgy zuhantak a tábor pályaudvarának peronjára, mint a kuglibábuk, csak aztán került elő az a néhány ember, aki élt még. Mert voltak még élők, csapatuk lassan, támolyogva indult meg a tábor bejárata felé. Néhányan földre estek, és fel sem keltek többé, mások feltápászkodtak, megint mások a szó szoros értelmében vonszolták magukat a tábor bejárata felé. Egy ízben az egyik vagon holttesteinek összefagyott tömegében három zsidó gyereket találtunk. A legidősebb ötéves volt. A Lagerschutzon dolgozó német bajtársak az SS-ek orra előtt csempészték be őket. Ott élt a táborban, ki is szabadult a három zsidó árva. Akiket a holtestek összefagyott tömegében találtunk. Így fogom megtudni majd a jövő év kemény telén, hogyan utaznak a zsidók.

            De most, idén, semuri barátom mellett, akinek hirtelen kiégett a szíve, egyelőre épp csak megfordult a fejemben, hogy talán ő is, az a Vaugirard utcai zsidó asszony is megtette ezt az utazást. Engesztelhetetlen tekintetével talán ő is látta ezt a moselle-i tájat.

            Parancsszavakat hallani odakintről, gyors lépteket, csizmadobogást a vágányok mellett.

            — Indulunk — mondom.

            — Azt hiszed? — kérdezi a semuri fiú.

            — Mintha az őröket szólítanák.

            Mozdulatlanul várunk a sötétben. A mozdony kettőt füttyent, aztán hirtelen nekilódul.

— Ó, nézd, pajtás, nézd! — mondja izgatottan a semuri fiú.

Odanézek. A hajnal. Szürkés csík jelenik meg a láthatár, szélén aztán egyre szélesebb. A hajnal az, átestünk egy éjszakán, egy éjszakával rövidebb az utazás. Ez az éjszaka nem akart véget érni, nem is volt előre látható vége. Bennünk bomlik ki a hajnal, most még csak keskeny szürkés csík a láthatáron, de semmi sem tudja megakadályozni, hogy kibontakozzék. Önmagától bontakozik ki a hajnal, önnön éjjelből s önmaga felé, önmaga ragyogó, égővörös megsemmisülés felé.

— Végre, pajtás, végre — énekli a semuri fiú.

Mindenki egyszerre kezd el beszélni a vagonban, és robog a vonat.

Réz Pál fordítása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Radnóti Miklós

 

A la recherche

 

Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!

Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott

Tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?

hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot

ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?

 

Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld

jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és

éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt

drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,

szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

 

Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,

s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,

s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos

éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,

mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.

 

Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,

dermedten és fegyvertelen álltak az aknamezőkön,

s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,

némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, –

s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.

 

S volt ahová … mindegy. Hova tüntek a bölcs borozgatások?

szálltak a gyors behívók, szaporodtak a verstöredékek,

és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők

ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér –

léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.

 

Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?

és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?

hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szorítását,

művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,

s mérem (néma fogoly), – jajjal teli Szerbia ormán.

 

Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé,

mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. –

Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában

és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen,

távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.

 

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. augusztus 17.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Radnóti Miklós

 

Erőltetett menet

 

bolond ki földre rogyván      fölkél és ujra lépked,

s vándorló fájdalomként       mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul,           mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok,                maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem?    még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony       s egy bölcsebb szép halál.

Pedig bolond a jámbor,         mert ott az otthonok

fölött régóta már csak            a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal,           eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos             a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám:        nemcsak a szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még,     s van visszatérni otthon,

ha volna még! S mint egykor  a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne,               míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna       az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén             a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan              a lassu délelőtt, —

de hisz lehet talán még!           a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom,       kiálts rám! S fölkelek!

 

Bor, 1944. szeptember 15.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Részletek

Heimann Éva naplójából

 

1944. február 17.

            Ma lehoztam a biciklimet a padlásról, két hét múlva talán már mehetek is vele. Imádok biciklizni és az én biciklim igazi bicikli, nem gyerekeknek való, hanem felnőtteknek. Csak ne jutna még most is Márta az eszembe, ha ránézek. Kis Naplóm, megígértem, hogy Márta történetét beléd írom, mert Te vagy a legjobb barátom, és előtted nem lehet titkom. Márta két évvel volt idősebb mint én, Ági azt mondotta, hogy egy tánczseni és Josephine Bakerhez hasonlít, de az néger és Márta csak fekete volt és gyönyörű. Mindig nagyon büszke voltam, ha egy zseni, aki nálam kettővel járt feljebb, barátkozik velem. Akkor délután, majdnem három éve lesz nyáron, Márta itt volt nálunk, előbb Szálldobágyon voltunk biciklizni, ez volt az első „túrám” ezzel a piros biciklivel, Mártáé pont ilyen volt, csak világosabb piros. Aztán hazajöttünk és Ági kérte Mártát, hogy táncoljon a gramofonra valamit, de Márta nem akart, mert fáradt volt a biciklizéstől. Később uzsonnáztunk, csokoládét habbal és epret habbal, azt Márta a világon a legjobban imádta, még a táncnál is jobban. Egyszer csak a kapunál ötöt csengettek, Márta dadája volt, aki ott maradt szakácsnőnek náluk mert Mártának már nem kell dada és azt mondta: ”Mártika, gyere haza, ott vannak a rendőrségtől, és Neked is el kell menni Apukával és Anyukával”. Ágira most is emlékszem. Olyan fehér lett, mint a fal, de Márta azt mondta, hogy biztos azért, mert gyorsan biciklizett a Rimanóczy utcán és az apukája már sokszor mondta, hogy a rendőrségre kerül „gyorshajtásért”. Én is belenyugottam ebbe, de Ági olyan furcsán fel-alá járt a szobába és folyton hívta telefonon Pásztor nénit, a Márta nagymamáját, de nem volt otthon senki. Reggel én is telefonáltam,- Mártáék száma nem felelt. Hallottam, amikor Ági nagyapának azt mondta, hogy este az Újságíró Clubban azt mondták, hogy a kormány valami disznóságra készül, és akik nem Magyarországon születtek, és zsidók azokat elviszik Lengyelországba, és ott borzasztó sorsuk lesz. Ezt akkor nem értettem, mert Márta Váradon született és az anyukája is és a nagyapjának egy újságja volt Nagyváradon borzasztó régen, amikor még Ági sem élt. „Nagyváradi Friss Újság” volt a neve azt hiszem. De Márta nagyapja, Pásztor bácsi meghalt és most csak könyvkereskedésük és hirdető irodájuk van és azt Márta apja, Münczer bácsi vezeti. Ági mondta, hogy Münczer bácsi Bukovinában született, de az nem számít, mert az is a Monarchiához tartozott. Akkor sem értettem, mi az a Monarchia, majd nagyapát megkérdezem, mert ő öreg és mindenre emlékszik, ami régen volt. Mikor Márta anyja még lány volt, Bécsben tanult és Münczer bácsi is. Szerelmesek lettek egymásba és elvették egymást, és azóta itt laknak Váradon, Münczer bácsi jól tudott magyarul, Márta pedig még németül sem tudott, csak angolul. Akkor nálunk rettenetes izgalom volt. Ági folyton sírt és telefonált, de nagymama megtiltotta, mert azt mondta, erről nem szabad telefonon beszélni és Ági akkor elszaladt a városba az újságírókhoz, és azok elmondták, hogy tízezer embert, akik úgy vannak, mint Mártáék, elvittek vagonban Lengyelországba, koffer és ennivaló nélkül. Azt mondták, hogyha Münczer néni gyorsan elválik, akkor ő és Márta maradhatnának. De nem akartak elválni, és Márta sem akart az apukája nélkül itt maradni. Ági hallotta, hogy Pásztor nagymama felutazott Pestre és ott mindent megpróbált, azt hiszem egy miniszter, valami Keresztes-Fischer a lengyel határra sürgönyözött, hogy vegyék ki a vagonból. De nem kapták meg a sürgönyt. Ági akkor is mondta, hogy ez hazugság, csak letagadták, mert most mindenki gazember és a miniszter sem parancsol nekik. Márta biciklije ott maradt az enyém mellett a kapualjban és nem mertük elküldeni Márta nagymamájának. Ági hangosan sírt valahányszor meglátta a két piros biciklit egymás mellett. Én meg is kérdeztem tőle, miért sír folyton, minket nem visznek el, mert az én apukám Budapesten született, Béla bácsi Komáromban és nagyapa Kaposváron. De ő csak sírt és azt mondta, még sok minden történhetik, és minket is elvihetnek vagonban Lengyelországba csak azért, mert zsidók vagyunk, és itt fasizmus van. Nem tudom mi az a fasizmus, biztos azt jelenti, hogy a zsidókat elviszik Lengyelországba.

 

1944. március 26.

A rádió állandóan légiriadót jelez, vagy a zsidókat szidja, de úgy ahogy eddig még soha. Már a bombázástól sem félek, mert még a riadó is jobb, mint a zsidózás a rádióban. Aztán beolvasnak mindenféle rendeletet a zsidókról, hogy mi mindent nem csinálhatnak. Aztán Ági ma is beszélt Pesttel, azt mondja minden barátjuk már a németek foglya, és a németek mindenkit megölnek, még a gyerekeket is. Kis Naplóm, eddig nem akartam beléd arról írni, mert elhessegettem magamtól, de amióta itt vannak a németek, csak Mártára gondolok. Ő is gyerek volt mégis megölték a németek. De én nem akarom, hogy engem megöljenek! Én fotóriporter akarok lenni, és 24 éves koromban férjhez megyek egy angol árjához, de az is lehet, hogy Vadas Pistához. Pistát nem láttam, mióta bejöttek a németek, de nem is gondolok rá, mert olyan rettenetes az egész élet március 19.-e óta. Bár inkább Pstára gondolnék, mint Mártára, most már igazán azt sem bánom, hogy vesz-e Péter Évának perecet a moziba, vagy sem.

 

1944. április 5.

            Ma eljött értem Mariska, s Anniéknál felvarrta a csillagot a drapp tavaszi kabátomra, jó szorosan, épp a szívem fölé. Öt napig voltam Anninál, sokkal jobb volt, mint otthon. Anni nem is búskomor, keveset beszélgettünk, és állandóan játszottunk. Csak az utolsó nap romlott el minden, mert Pali bácsit behívták. Pali bácsi az Anni apukája és én is nagyon szeretem. Egész éjjel nem aludtunk, mert Pali bácsi hajnalban ment el és éjjel csomagoltak és Pali búcsúzott Annitól és Bora nénitől. Ezek mind a ketten úgy zokogtak, mint Ági szokott, ha Béla bácsit vagy a nagyapát valami baj éri. Én egész éjjel arra gondoltam, hogy inkább tegyenek ki az utcára, és jól rúgjon meg hátulról engem is egy német, csak Béla bácsit ne vegye el senki Ágitól. … Mikor ma reggel Mariskával hazajöttünk Anikótól, valahogy nem is figyeltem az utcát, vagy mert még korán volt és nem láttam sárga csillagot. Na de aztán ma délután Lujza mamához menet találkoztam a csillagosokkal. Olyan szomorúan lehajtott fejjel mentek ezek az emberek az utcán, engem Mariska kézen fogott, mint egy kisbabát és siettünk. De mégis megláttam Vadas Pistát, ő nem vett észre, hát én köszöntem neki. Tudom, hogy ez nem illik, hogy egy lány előre köszönjön egy fiúnak, de olyan mindegy, hogy egy sárgacsillagos kislány illedelmes –e vagy sem. Pá Éva – mondta – ne haragudj, nem is vettelek észre. Nagyobb a csillag, mint te, – mondta –, de nem nevetett, csak olyan szomorúan nézett.

 

1944. április 7.

            Ma eljöttek a biciklimért. Majdnem nagy bajt csináltam. Tudod kis naplóm, már attól, hogy a rendőrök bejöttek a házba rettenetesen megijedtem. Tudom, hogy a rendőrök most csak bajt hoznak, ahova betérnek. Ennek az én biciklim is volt száma és a nagyapa fizette érte az adót. Így találták meg a rendőrök, mert a városházán az is be volt jegyezve, hogy nekem volt biciklim. Utólag nagyon szégyellem magam, hogy a rendőrök előtt ezt csináltam. Szóval kis Naplóm, bizony levetettem magamat a földre s alulról átöleltem a biciklim hátsó kerekét, s ordítottam mindenfélét a rendőröknek, „szégyelljék magukat, elvenni egy gyereknek a biciklijét”. „Hiszen ez lopás”… Az egyik rendőr nagyon mérges volt. S azt mondta, még csak az kell, hogy egy ilyen ronda zsidógyerek ilyen komédiát csináljon, ha elveszik a biciklijét. Egy zsidógyereknek sem jár ezentúl bicikli, de még a kenyér se, mert azt is a katonák elől zabálják el a zsidók. Képzelheted, kis Naplóm, mit éreztem, amikor ezt nekem a szemembe mondták. Ilyesmit csak a rádióban hallottam, vagy német újságban olvastam. Mégis más, ha olvasok valamit, vagy ha az arcomba mondják. Még hozzá, amikor az én biciklimet viszik el. Tulajdonképpen mit gondol ez a gonosz rendőr, hogy mi loptuk azt a biciklit? Mi vettük a Hoffmanntól pénzért és azért a pénzért megdolgozott a nagyapa és mindenki, aki pénzt adott hozzá. De tudod, ki Naplóm, a másik rendőr, úgy látszik, megsajnált. Szégyellje magát kolléga úr, – mondta. – Hát magának kőből van a szíve? Hogy beszélhet így egy ilyen gyönyörű kislánnyal. Aztán megsimogatta a hajamat és megígérte, hogy ő vigyázni fog a biciklimre, adott róla egy írást s azt mondta, hogy ne sírjak, ha vége lesz a háborúnak, visszakapom a biciklit. Legfeljebb rendbe kell majd hozatni a Hoffmannál. Ági azt mondta, ez egyszer szerencsénk volt – de máskor akármit visznek el, hagyni kell. Úgy sem lehet csinálni ellene semmit, és ne lássák azok a szemét dögök, hogy mennyire szenvedünk. Azért én nem értem Ágit. Mit bánom én, tudják, vagy nem tudják, hogy szenvedünk. Azt igazán nem nehéz kitalálni, ha az embernek mindenét elviszik s nemsokára ennivalóra sem lesz pénze, akkor mindenki szenved. No, de mindegy, Áginak nem kell a bicikli kerekét átölelni és bőgni, ha akárki ránéz, láthatja, hogy ő nemcsak szenved, hanem egész nap és egész éjjel retteg Béla bácsiért.

 

1944. május 10.

            Öt napja vagyunk itt kis Naplóm, de becsületszavamra olyan, mintha öt év telt volna el. Azt se tudom, hogy fogjak hozzá az íráshoz, annyi rémes volt azóta, hogy írtam beléd. Először is a kerítés kész lett és senki sem jöhet be, és senki sem mehet ki. Azok az árják, akik azelőtt itt laktak a gettó területén, mind elköltöztek innen ez alatt a pár nap alatt, és átadták a helyüket a zsidóknak. Mától kezdve mi nem gettóban vagyunk kis Naplóm, hanem gettó táborban és minden házra ragasztottak egy plakátot, arra rá van írva, hogy mi mindent nem szabad és aláírás: Péterffy csendőr alezredes, a gettótábor parancsnoka sk. Tulajdonképpen semmit sem szabad, de a legrémesebb az, hogy minden büntetés halál. Akármiről van szó, nincs sarokba állítás, verés, ételmegvonás, rendhagyóigék százszor való leírása úgy, mint valamikor az iskolában, semmi, semmi, a legkisebb és a legnagyobb büntetés: halál. Az nincs külön kiírva, hogy gyerekekre is, de azt hiszem, ez ránk is vonatkozik. A csendőrök bejöttek a házba, elvitték a spejzből az egész élelmiszert, amit hoztunk magunkkal, rengeteg élelmiszer volt, nem is fért a spejzba, nagy része a padláson és a pincében volt…. Amikor a házkutatást csinálták, ezek a csendőrök elvették Béla bácsi rengeteg cigarettáját. Ági még jobban bőgött, mint én, amikor a biciklimet elvették. A csendőrök csak röhögtek rajta s olyan rendetlenséget csináltak, senki sem találta semmijét. Úgy sincs hely még annak a kevés holminak sem, amit hoztunk. Ági csak ült a matracon és sírt a cigaretta miatt. A csendőrök ide-oda lökdösték, de ő nem mozdult. Kis Naplóm, Ági olyan könyörögve nézett arra a kancsi pofájú csendőrre, mintha legalábbis az volna az Isten. De az csak nevetett s azt mondta Áginak: úgy is megdöglesz a bagóért, te ringyó! (Ringyó, az rossz nőt jelent, azt mondta Marton Pista.) Pedig én tudom, hogy Ági Béla bácsi miatt sajnálta a cigarettát, mert igaz, hogy ő is szeret szívni, de Béla bácsi egyikről a másikra gyújt s Ági azt mondja, ez a szenvedélye és ez fontosabb, mint az élete.

 

1944. május 29.

            Kis Naplóm, most aztán igazán mindennek vége van! Körzetekre osztották a gettót, és mindnyájunkat elvisznek. Ági és nagyapa mégsem maradtak ott éjjel a Dreherben, valami civil ruhás csendőr megsajnálta Ágit, de nem tudom, hogy volt. Ági éppen kezdte elmesélni és akkor tudtuk meg, hogy mindenkit elvisznek. Erre Ági elszaladt a kórházba Béla bácsiért, hogy hazahozza, mert azt akarja, hogy legyünk együtt mindnyájan.

 

1944. május 30.

            Az első körzetet tegnap elvitték. Délután mindenkinek a szállásán kell tartózkodni, mi úgyis be vagyunk ide zárva, de most azoknak sem szabad kilépni a kapun, akiknek eddig engedéllyel lehetett. Már azt is tudjuk, hogy két ember egy hátizsákot vihet. Semmi más nem lehet benne, csak váltás fehérnemű, ágynemű sem. Ennivalót, állítólag, szabad vinni, de kinek van már ennivalója? Hiszen a csendőrök minden házból elvitték a készleteket akkor, amikor tőlünk. A légy zümmögését is hallani lehet, olyan nagy a csend. Senkisem sír. Még azzal sem törődünk, hogy csak nagyapa és Béla bácsi vihetnek hátizsákot. Kis Naplóm, mindenki azt mondja, hogy Magyarországon maradunk, valahová a Balaton környékére gyűjtik össze az egész országból származó zsidókat és ott fogunk dolgozni, de én nem hiszem el. Rettenetes lehet az a vagon, és az mondják: deportálnak. Ezt a szót eddig nem hallottam és most Ági is azt mondja Béla bácsinak: Béluskám, nem érted, bennünket deportálnak! Járkál itt le és fel a ház előtt egy csendőr. Tegnap a Rédey – kertben volt, mert onnan indítják a zsidókat. Nem az igazi pályaudvarról, így nem látja a város – mondja a nagyapa. Sokat törődik vele a város. Ha az árják nem akarták volna, meg tudták volna azt is akadályozni, hogy a gettóba vigyenek, de annak inkább örültek. És most sem bánják mi lesz velünk! Ez a csendőr innen a ház elől, akit Béla bácsi barátságos csendőrnek hív, mert sohasem ordít ránk, a nőket sem tegezi, az bejött ide a kertbe, s azt mondta nekünk, hogy ő otthagyja a csendőrséget, mert ez már nem embernek való, amit a Rédey – kertben látott. Nyolcvan embert kényszerítettek be a vagonokba, és összesen egy vödör ivóvizet adtak ennyi embernek. De még ennél is borzasztóbb, hogy lakattal zárják le a vagont. Hiszen ebben a borzasztó hőségben ott meg fogunk fulladni! Azt mondja a csendőr, nem is értette ezeket a zsidókat. Még a gyerekek sem sírtak, mind olyanok voltak, mint a holdkórosok, mintha nem is élnének. Olyan mereven, szó nélkül szálltak be a vagonokba. A barátságos csendőr egész éjjel nem aludt, pedig máskor, ha leteszi a fejét, már alszik is – mondta. – Olyan rettenetes látvány volt, – mesélte –, hogy még ő sem tudott aludni. Pedig ő mégis csak csendőr! Valamit suttog most Ági és Béla bácsi, hogy visszamaradunk valami tífuszkórházban, állítólag azt fogjuk majd mondani, hogy Béla bácsinak flekktífusza van. Ez lehet, mert neki Ukrajnában is volt. Mit tudom én, már nem bízom semmiben, csak Márátra gondolok, és attól félek, hogy velünk is az lesz, ami vele, hiába mondja mindenki, hogy mi nem Lengyelországba, hanem csak a Balatonhoz megyünk. Pedig kis Naplóm, én nem akarok meghalni, én még akkor is élni akarok, ha egyedül az egész körzetből csak én maradhatnék itt. Én, egy pincében, vagy a padláson, vagy valamilyen lyukban is kivárnám a háború végét, én kis Naplóm, még a kancsi csendőrtől, aki elvitte a lisztet tőlünk, még attól is hagynám magam megcsókolni, csak ne öljenek meg, csak hagyjanak élni!

            Most látom, a barátságos csendőr beengedte Mariskát, nem tudok tovább írni, kis Naplóm, hullanak a könnyeim, sietek Mariskához…

 

Itt vége szakad a naplónak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Radnóti Miklós

 

Razglednicák

(1.)

 

Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,

a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;

torlódik ember, állat, szekér és gondolat,

az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.

Te állandó vagy bennem e mozgó zűrzavarban,

tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan

s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,

vagy korhadt fának odván temetkező bogár.

 

1944. augusztus 30. A hegyek között

 

 

 

(2.)

 

Kilenc kilométerre innen égnek

a kazlak és a házak,

s a rétek szélein megülve némán

riadt pórok pipáznak.

Itt még vizet fodroz a tóra lépő

apró pásztorleány

s felhőt iszik a vízre ráhajolva

a fodros birkanyáj.

 

Cservenka, 1944. október 6.

 

 

 

 

 

 

 

(3.)

 

Az ökrök száján véres nyál csorog,

az emberek mind véreset vizelnek,

a század bűzös, vad csomókban áll.

Fölöttünk fú a förtelmes halál.

 

Mohács, 1944. október 24.

 

 

(4.)

 

Mellézuhantam, átfordult a teste

s feszes volt már, mint a húr, ha pattan.

Tarkólövés. – így végzed hát te is, –

súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.

Halált virágzik most a türelem. –

Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.

Sárral kevert vér száradt fülemen.

 

Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vihar Béla

 

Az Isten Halála

Dr. F. D., a prédikátor emlékezetére (1944)

 

(Így kezdenéd el, ha még szólni tudnál,

így suttognád elfúló halk szavakkal.

Vagy lelkemben te kopogsz, te vagy itt már,

S mint pusztaságból támadt zord panaszdal,

A hangod kél, s átröppen éjjel, síron…

Csak mondd, csak mondd, figyellek…írom, írom…)

 

Mikor kinyílt a nehéz vagonajtó,

A fáradtságtól a porba leestem.

Mintha rámzuhant volna minden jajszó…

De máris kicsiny fiamat kerestem,

Kit kilenc napig eszelősen, sírva

Tanítgattam, hogy kínjaink kibírja.

 

Fecske repült a kék eget hasítva,

Mint a reménység: cikkant, tovarebbent…

A sín mellett meg mintha virág nyílna,

S csak egy volt ijesztő, az iszonyú csend,

Ahogy felálltunk harsány paracsszóra:

A számkivetettek sorakozója.

 

Mi lesz velünk? – néznek rám tízen, százan,

Kérőn, könyörgőn, hiszen papjuk voltam.

Most pisztolyok csattogtak, és azt láttam,

Egy ifjú asszonyt emelnek le holtan,

És ott mosolygott homlokán, mint fényjel,

A könnyű halál drága kegyelmével.

 

Köröskörül már vasszoborként álltak

Hóhéraink marcona fegyverekkel…

Ó, mint rebegtem tűzforró imámat,

Könyörögvén – hogy Isten, ne ereszd el

A két kezem, ha majd eme nagy órán

Megméretem, és ott állok a próbán!

 

Sütött a nap, de bennem sűrű éj volt,

Koromsötét, és könnyben úszott lelkem:

Legyőzöm-e, mi körülvesz, a tébolyt,

Nem roskadok-e össze majd hitemben,

És Isten felém int-e: rád vártam –

S veled leszek a pokol kapujában.

 

 

Mint szomjas a hűs forrás vizére,

Kicsiny fiam arcára rátapadtam,

Hogy csapjon le bár villám tüzes éle,

Nincs oly erő, hogy tőle elszakadjam…

Haljak vele, mint véreontott bárány,

És selyemfürtje legyen a síri párnám.

 

Az életem utolsó búcsúperce

Tekintete kéklő egén, mint csillag

Hulljon alá, a semmiségbe veszve,

S ha elmúlna, benne, véle múljak.

Ezt éreztem, ez rázott meg, mint áram,

S már folyt a könnyem, midőn láttam, láttam…

 

                        *

 

Rejtse el fiát!... – súgták eszelősen

Innen, onnan is – csavarja köpenybe!...

S a menet élén, nem messze ott előttem,

A gyermekeket tépték el örökre

A karokból, a vonagló kezekből,

Ágat az ágtól, szívet a szívektől.

 

Régholt anyja a sírból tán felébredt,

És fellegként felszállt az ég urához,

Kikönyörögte fiunkat, enyémet,

Leborulván hétszer szent lábához,

Ki eltakarta két szemét, ne lásson,

Mint füstölög haragja a világon.

 

Mély kút a kín… A szó csak buborék, hab,

Jelzés a jaj örvénylő, hűs öléből…

A száj dadog és a nyelv ínyre tapadt…

Hol lelnék szót, mely perzsel, pezseg, tép, öl?

Elmúlt a perc és köpenybe rejtettem,

Sorsa elől a fiam megmentettem.

 

Megmentettem? – Vonszoltam szolgaságban!

Rettenet vette körül e kínvárost.

Halál kering a drótban, villanyáram,

Hol vérebekként őrködtek reánk most,

Vázak ezrei jöttek, mint a holtak,

Csak szemük mondta, hogy emberek voltak.

 

                        *

 

Mint alja gaz, ki erdő sűrűjében

Gyermekre les, hogy bemocskolja testét:

Ily merénylő volt a kor, melyben éltem,

Így támadt rám a szenny, a becstelenség.

Kínjaimmal nem telt be, s újra, újra,

A számra tapadt tömpe, nyirkos ujja.

 

Láttam férfit, aki nyers füvet rágott

Saját szennyében. – Ki voltál? – kérdeztem.

– Tegnap nevem tudósok és királyok

– Koszorúzták meg, s most így kell elvesznem…

Egy harapást! – nyöszörgött, ajkát tépte,

Majd fogát vájta elfonnyadt öklébe.

 

Láttam asszonyt, kopaszon ült egy dombon,

Csak tákolt csont volt, lázrajzolta rémkép…

Egykor tapsolta Párizs, Berlin, London,

Költők és festők hirdették szépségét.

Most répalé csurgott végig a mellén,

És lyuk tátongott arca gödre helyén.

 

Így apadtam el én is köztük, vélek…

Ha hívott hazám, otthonom, az asztal,

A tiszta pohár, könyvek és emlékek –

Elkergettem a haragjukat haraggal.

Már régi magam is álomnak véltem,

Csak álomnak, hogy egykor másként éltem.

 

Ti elhagyott küszöbök és szekrények,

Ti kedves székek, melyen ültünk régen,

Elmerengtek-e rólunk, kik nem élnek,

Kik ellobbantak, mint kanóc az éjben –

Hogy viaskodtam szaggató sebekkel –

Sugárpilléjű esték, ríjjatok fel!

 

Akit udvarként körülvesz a bánat,

Kitágul lelke, érzi, hallja sírni

A távol csillagát, rét bogarának

Fájdalmait és a magány halk, síri,

Szent énekét, mely égtől földig zendül,

A tört remények tengerén keresztül.

 

                        *

 

Így álltam itt este, mint ősbálvány,

Felkomorlott a gázkamra, kemence.

Hányan mentek be iszonyatos száján,

S falánk gyomra csak nyelte, nyelte, nyelte

Népek sorát, ma őket, holnap engem,

A kínhalálra kiszemelt seregben.

 

S ki voltam egykor nyáj között a pásztor,

Már meginogtam, mintha mélybe esnék…

Ősz atyáim Istenét hívtam százszor…

Ó, távozz tőlem, rontás, hitetlenség,

Zászlóm az Úr, ki megmutatja jellel,

Hogy van, velem lesz s az én gyermekemmel.

 

E gyermek élte lesz a bizonyosság –

Vallottam akkor, rajongással, balgán –

Hogy ő az Út az Igazság, az Ország,

s ha van – erőt vesz tomboló haragján

így üzen majd fiam életével,

hogy nem hiába hittem őt reménnyel

 

Három napig bujtattuk valahányan

A Rügyecskét, a kicsiny Megmaradtat,

Összebújva a barakk homályában,

Őrizői a halálos titoknak. –

Míg künn a kínzók vezényszava, lépte,

Beleveszett az éj nagy sötétbe.

 

Ő volt nekünk, mindünknek, már a Gyermek,

Ezrek helyett az Egyetlen, az Élő,

Dániel, kit az oroszlán nem mart meg,

A gyenge mécs, a gyertyaláng, a fénylő.

Úgy hittem, védi kivont éles karddal,

A szalmaágyon hetvenezer angyal.

 

Ki árulta el? – Sikítás álmában?

Egy köhintés? Nesz, vagy a rettegésem

Felüvöltött, vonító kürtté váltan,

S kikiáltotta kínom, szenvedésem?

Vagy társaim árultak el? – az ínség?...

Harmadnapon ránktörtek és elvitték.

 

Harmadnapon megragadták kis vállát,

Mint farkasok a gödölyére törtek.

Rejtekhelyét feldúlták, megtalálták,

Lágy gerlicét, éhescsőrű ölyvek.

Tíz ujj kúszott kígyóként lágy hajába,

És kigyulladt a Gyehenna parázsa.

A fájdalom máglyáján imígy égtem:

Mért hagytál el, mért vetted el, ha adtad?

Ezerszer tisztább minden bűnöm, vétkem,

Mint irgalmad, ki tőlem megtagadtad…-

Ezt suttogtam… – Jöjj, Isten sújts, le vágj ki…

Ó, Éli, Éli! Lama sabaktáni!

 

                        *

 

Sütött a Nap, villant halk fecskeszárnyon

A hamvas ég, mint a bibliai kendő.

Fiam kerestem, s a magasban – látom –

Gomolygó füstöt tép, szaggat a szellő,

Rótta a kémény tollként füstbetűit,

Mint titkos írást… Lobban, majd eltűnik…

 

Hamvasztanak… fojtó gáz…most ölték meg…

Hazudsz! Rivalltam annak, aki mondta,

De már ömlött a vad feketeségnek

Óceáni, fényoltó zuhatagja.

Szikrát okádva ontotta a kémény…

Ő az! – futott az alkonyi ég kékjén.

 

Vitte a hátán az iskolatáskát,

a melléhez szorítva ott a labda…

Szél tört elő… hová lett – szétcibálták,

Belevészett, eltűnt a gomolyagba,

És itt hagyott peremmel Jób módjára,

Belefúrva arcom az út porába.

 

Jób lettem én, bakancsom szertemállott,

Körmöm megnőtt… Ütöttek? – imbolyogtam,

Ruhám, mint hitem, testemről levásott,

Csak egyre vágytam, elterülni holtan,

Az öntudat kínjától elszakadni,

A semmiséggel csontom betakarni.

 

Engem immár hiába keltegettek

Melegszavú, testvéri drága szóval,

Nem szisszentem fel, hogyha rúgtak, vertek:

Nagy perem volt az Örökkévalóval.

Most láttam csak, ki volt Ő, mikor nincsen,

s többé a hit nem szárnyam, sem bilincsem.

 

Búcsúztam tőle, e fantomi árnytól,

Megköszöntem, hogy általa nem féltem,

Megitatott a remény korsajából,

S megszépítette minden szenvedésem:

Sajtolt nekem a keserű édest,

Sejtjeimet elbódító, szent mérget.

Búcsúztam tőle, kit fűmoccanásban,

Csillagsugárban, betűk tengerében,

A temetők, nemzedékek sorában,

Örökségként, hogy hinni, látni véltem.

Ő intett nekem hegyek tetejéről,

S az alázottak ezüstlő könnyéből.

 

Búcsúztam tőle, ki mellém ült, ha sírtam,

Mert velem sírt, ha apám rám kiáltott.

Ha fájt, Ő fájt, megosztozott a kínban,

Kit, hogyha hívtam, jött és velem játszott,

Nem parancsolt sem földön, sem egekben.

Ő vezérelte fel lábát, ha elestem.

 

Ott gubbasztott – tudom már – a vagonban,

Vizet kért Ő is, mikor elepedtem,

És együtt mentünk, egymásra hajoltan,

A reánk törő, fojtó félelemben.

A bánatom láttán felírva arcán.

Nem óriás volt, sem hős, csak aggastyán.

 

Megbocsájtottam néki gyöngeségét…

Nem szólt, csak nézett – elhagyom? Elhagytam,

S oly ijesztő szabadság tört rám végképp,

Ahogy nélküle magamra maradtam…

Majd fölkeltem, s könnyebben, mint az árnyék,

Elindultam, akárha légben járnék.

 

Nem kötött már sem tilalom, sem törvény…

Elérkezett a sűrű drótsövényhez,

Melyben a halál száguldott, forgó örvény,

S megálltam, ott mint aki már nem érez,

Nincs gyökere, nincs magja, nincs reménye.

Kinyújtottam hát ujjaim feléje.

 

Világ pattant szét, bolygók feldörögtek,

Egy kiáltás hasított végig rajtam,

A átöleltem, mint anyámat a földet,

Éjfekete csomóvá zsugorodtan,

Majd halkabban, mint fonnyadt levél, pernye:

Reám hullott az Isten, tetememre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Részlet

Kertész Imre

Sorstalanság című regényéből

 

            Kimondhatom: nincs annyi tapasztalat, oly tökéletes nyugalom, sem belátásnak akkora ereje, úgy látszik, hogy még egy utolsó esélyt ne adnánk szerencsénknek – föltéve, ha találunk rá módot, természetesen. Így amikor mindazokkal együtt, akiknek itteni munkába állításához túl sok remény immár szemlátomást ne fűzhető, engem is vissza, mintegy a feladónak: Buchenwaldba küldtek, minden maradék képességemmel osztottam, természetesen, a többiek örömében, mivelhogy az ottani jó napok, no meg kiváltképp a reggeli levesek jutottak tüstént az eszembe. Nem gondoltam viszont, elismerem, arra, hogy még előbb meg is kell majd érkeznem, mégpedig vasúton s már az ily utazások föltételei mellett: mindenesetre elmondhatom, vannak dolgok, amiket addig sosem értettem, s bajosan is hihettem volna egyáltalán el. Egy oly, valaha gyakran hallott kifejezés például, mint: „földi maradványai”, az én addigi tudtommal kizárólag valaki megboldogultra vonatkozhatott csak. Márpedig a magam részéről, nem kétkedhettem, életem, ha pislákolva, mintegy tövig lecsavartan is, de égett még bennem valami, az élet lángja, ahogyan mondani szokták – vagyis hát itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már valahogy benne. Minden nehézség nélkül észleltem, hogy ez a holmi, oldalán, fölötte más hasonló holmikkal, itt fekszik, a kocsi zötyögő padlatának hideg s mindenféle gyanús nedvektől nyirkos szalmáján, hogy a papiroskötés már rég lemállott, szétfoszlott, leszakadozott, ingem, rabnadrágom, amibe az útra öltöztettek, puszta sebeimhez tapadt – de mindez nem érintett közelről, nem érdekelt, nem befolyásolt többé, sőt állíthatom, rég éreztem már ily könnyen, békésen, elandalodva szint, kereken kijelenthetem: ennyire kellemesen magam. Annyi idő után végre először szabadultam meg az ingerültség gyötrelmétől is: az enyémhez szoruló testek nem zavartak többé, még valahogy inkább örvendtem is annak, hogy itt, velem vannak, hogy oly rokoniak és annyira hasonlók az enyémhez, s most először fogott el irántuk valami szokatlan rendellenes, valami félszeg, mondhatnám ügyetlen érzés – meglehet, a szeretet tán, azt hiszem. S ugyanezt tapasztaltam az ő részükről is. Reménnyel, mint eleinte, igaz, többé már nemigen biztattak. Meglehet, ez is tehette – az egyéb nehézségeken kívül, természetesen – annyira csöndessé, másrészt azonban oly családivá is egyúttal az általános nyögdécselésen, fogak közti sziszegésen, halk panaszon kívül olykor hallható egyéb megnyilvánulásokat: a vigasz, a nyugtatás egy-egy szavát. De mondhatom, tettekkel sem takarékoskodott, kinek csak képességéből tellett, s hozzám is adogató kezek irgalmas szorgoskodása juttatta például el, ki tudná, mi távolságból, a sárgaréz konzervdobozt, mikor bejelentettem: vizelnem kell. S mire végül hátam alá – nem tudom, mint, mikor és kinek vagy kiknek a keze révén – a vonat deszkái helyett egyszerre kövezett talaj jégbőrös pocsolyái kerültek, mondhatom, igen sokat már nem jelentett nékem, hogy szerencsésen megérkeztem Buchenwaldba, s azt is régen elfeledtem, hogy ez az a hely végeredményképp is, ahová annyira vágytam. Azt sem sejtettem, hol is vagyok: pályaudvaron-e még, vagy beljebb, a környékre sem ismertem, és az utat, a villákat meg a szobrot se láttam, amelyekre pedig még igen jól emlékeztem.

            Mindenesetre, úgy tetszett, soká fekhettem így, s elvoltam, békésen, szelíden, kíváncsiság nélkül, türelemmel, itt, ahová tettek. Hideget, fájdalmat nem éreztem, s azt is inkább csak értelmem, sem mint bőröm közvetítette, hogy arcomat valami szúrós, hó s eső közti csapadék permetezi. El- eltűnődtem egy s máson, el-elnéztem, ami már így, minden fölös mozdulat, fáradság nélkül a szemembe ötlött: például arcom fölött az alacsony, szürke és átlátszatlan eget, pontosabban az ólmos lomha járású, téli felhőzetet, amely szemem elől eltakarta. Mindamellett hellyel-közzel meg-meghasadozott, itt-ott váratlan rés, fényesebb lyuk is keletkezett egy-egy futó pillanatra benne, s ez olyan volt, mint valami mélység hirtelen sejtelme, amelyből ilyenkor mintha egy sugár vetülne odaföntről rám, egy gyors, fürkész tekintet, egy meghatározhatatlan színű, de mindenesetre kétségkívül világos szem – némiképp egy kissé az orvoséhoz hasonló, aki elébe egykor, még Auschwitzba kerültem. Közvetlen mellettem ormótlan tárgy: egy facipő, másik oldalon meg az enyémhez hasonló ördögsapka, két hegyes tartozék – orr meg áll – közti üreges mélyedés – egy arc került látszögembe. Azon túl további fejek, tárgyak testek – megértettem, a rakomány maradéka, hulladéka, mondhatnám pontosabb szóval, amit egyelőre ide tettek vélhetően félre. Valamennyi idő, s nem tudom, egy óra, egy nap vagy egy év múlva, aztán végre hangokat, neszeket, munka, rendezkedés zörejét észleltem. A mellettem lévő fej egyszerre csak megemelkedett, s lejjebb a vállánál rabgúnyás karokat láttam meg, amint valamilyen kordé- vagy targoncafélére készülődtek felhajítani, a már ráhalmozott egyéb testek kupacának tetejébe. Ugyanakkor tört szófoszlány ért fülemhez, amit alig-alig sikerült csak kihámoznom, s ebben a rekedtes suttogásban még kevésbé egy valaha pedig – emlékeznem kellett – mennyire érces hangra ismertem: - Tilt…a…kozo…zom… – motyogta. Egy pillanatra akkor, mielőtt még továbblendült volna, megállt a levegőben, mintegy a meglepetéstől, úgy éreztem, s mindjárt egy másik hangot hallottam meg, azét nyilván, aki a vállát fogta. Kellemes, férfias színezetű, barátságos hang volt, kissé idegenes, amolyan lágerbeli németsége érzésem szerint inkább bizonyos meghökkenéséről, némelyes ámulatról, mintsem neheztelésről tanúskodott: Was? Du willst noch leben? – kérdezte, s csakugyan, ezt magam is furcsa, mivel sem indokolható, egészében meglehetős, oktalan dolognak találtam abban a percben. Akkor is tettem föl: magam részéről értelmesebb leszek. De már fölém is hajoltak, s hunyorogni voltam kénytelen, mivel egy kéz matatott valamit a szemem táján, mielőtt engem is egy kisebb kordé rakományának közepébe huppantottak, majd tolni kezdtek valamerre, nemigen kíváncsiskodtam, merre. Egy dolog foglalkoztatott csupán, egy gondolat, egy kérdés, ami e percben ötlött csak eszembe. Meglehet, az én hibám, hogy nem tudtam, de hát sosem voltam annyira előrelátó, hogy megérdeklődjem a buchenwaldi szokásokat, rendtartást, eljárásmódot, egyszóval, hogy itt miképp is csinálják: gázzal-e, mint Auschwitzban, talán orvosságszer segédletével, amiről úgyszintén ott hallottam, esetleg golyóval, netalán máshogy, az ezer egyéb mód egyikével, melyhez az én ismereteim elegendők – nem sejtettem. Mindenesetre azt reméltem, nem fog fájni, s meglehet, furcsaság, de hát ez is éppoly valódi volt, éppúgy betöltött, mint más, igazibb remények – hogy így mondjam –, melyeket a jövőhöz fűzünk. S akkor tudtam csak meg, hogy a hiúság oly érzés, mely az embert egészen a végső pillanatáig elkíséri, úgy látszik, mert valóban, bármennyire furdalt is ez a bizonytalanság, se kérdést, se kérelmet, egyetlen szót sem intéztem, de még csak egy futó tekintetet sem vesztettem hátra, arra vagy azokra, akik toltak. De az út egy magas kanyarodóhoz érkezett, s odalenn egyszerre széles látkép bukkant ki alattam. Ott volt az egész roppant lejtőt benépesítő sűrű táj, az egyforma kőházikókkal, a takaros zöld, meg egy külön csoportot alkotó, tán új, kissé komorabb, még festetlen barakkokkal, a különböző övezeteket elválasztó belső drótkerítések tekervényes, de láthatóan rendezett szövevényével, távolabb a hatalmas, most csupasz fák ködbe vesző rengetegével. Nem tudom, amott egy épületnél mire várakozott a sok pucér muzulmán, pár föl-alá sétálgató méltóság meg, ha jól láttam, s csakugyan, zsámolyaikról, serénykedő mozdulataikról egyszerre fölismertem: fodrászok körében – ilyképp akkor hát fürdőre s majdani bebocsáttatásra nyilván. De beljebb, a macskaköves, messzi lágerutcákat is mozgás, lanyha szorgoskodás, tevésvevés, időtöltés jelei népesítették be – törzslakosok, gyöngélkedők, előkelőségek, raktárosok, belső kommandósok szerencsés kiválasztottjai jöttek-mentek, végezték mindennapi teendőjüket. Imitt-amott gyanúsabb füstök keveredtek el barátságosabb gőzökkel, valamerről ismerős csörömpölés szállt fel hozzám puhán, mint a harangszó álmaikban, s keresgélő tekintetem ott alant rá is bukkant a cipekedő menetre, a vállra vetett rudak, a rudakon meg a párolgó kondérok súlyától roskadozva, s a fanyar szagú levegőben a távolból, semmi kétség, répaleves illatára ösmertem. Kár volt, mert ez a látvány, ez az illat indíthatta el, pedig már zsibbadt mellemből azt az érzést, melynek növekvő hulláma még kiszáradt szememből is pár melegebb cseppet volt képes az arcomat áztató hideg nedvesség közé préselni. S hiába minden megfontolás, ész, belátás, józan értelem, mégse ismerhettem magamban félre valami halk vágyakozásféle lopott, mintegy az esztelenségétől szégyenkező s mégiscsak egyre makacskodó szavát: szeretnék egy kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Pilinszky János

 

Egy KZ-láger falára

 

Ahova estél, ott maradsz.

A mindenségből ezt az egyet,

ezt az egyetlen egy helyet,

de ezt azután megszerezted.

 

Menekül előled a táj.

Lehet az ház, malom vagy nyárfa,

Minden csak küszködik veled,

mintha a semmiben mutálna.

 

De most már te nem tágitasz.

Megvakitottunk? Szemmel tartasz.

Kifosztottunk? Meggazdagodtál.

Némán, némán is reánkvallasz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Pilinszky János

 

Ravensbrücki passió

 

Kilép a többiek közűl,

megáll a kockacsendben,

mint vetitett kép hunyorog

rabruha és fegyencfej.

 

Félelmetesen maga van,

a pórusait látni,

mindene olyan óriás,

mindene oly parányi.

 

És nincs tovább. A többi már,

a többi annyi volt csak,

elfelejtett kiáltani

mielőtt földre roskadt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Pilinszky János

 

Harbach 1944

 

Újra és újra őket látom,

a hold süt és egy rúd mered,

s a rúd elé emberek fogva

húznak egy roppant szekeret.

 

Vonják a növő éjszakával

növekvő óriás kocsit,

a testükön a por, az éhség

és reszketésük osztozik.

 

Viszik az utat és a tájat,

a fázó krumpliföldeket,

de mindennek csak súlyát érzik,

a tájakból a terheket.

 

Csak szomszédjuk esendő testét,

mely szinte beléjük tapad,

amint eleven rétegekben

egymás nyomában inganak.

 

A falvak kitérnek előlük

és félre állnak a kapuk,

elébük jött a messzeség és

megtántorodva visszafut.

 

Térdig gázolnak botladozva

facipőiknek alacsony,

sötéten zörrenő zajában,

mint láthatatlan avaron.

 

De törzsük már a némaságé.

Magasba mártják arcukat,

feszülten mintha szimatolnák

a messze égi vályukat.

 

Mert fogadásukra már készen,

akár egy megnyiló karám,

kapuit vadul széttaszítva

sarkig kitárult a halál.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Részlet

Giorgio és Niccolo Pressburger

Nyolcadik kerületi történetek című könyvéből

 

            Ám ezt a rejtelmes világot egy csapásra feldúlták 1944-ben, azon a napon, amikor először kellett belépnem a templomba a szüleim megnyugtató jelenléte nélkül. Egy késő őszi reggelen anyám felöltöztetett, nekem és testvéreimnek adott egy papírzacskót, benne kenyérrel és egy darab libasülttel, és elkísért minket a zsidó hitközség kapujáig. Az előtte való estéken a felnőttek bonyolult beszélgetések során azt próbálták nekünk megmagyarázni, hogy ott biztonságban leszünk, mert Svédország királya személyesen vette meg azt a házat, mely most az ő különleges védelme alatt áll, ezért a németek semmilyen esetben sem léphetik át a küszöbét, és a nyilaskeresztesek sem, és egyáltalán senki, aki rosszat akar tenni nekünk, zsidó gyerekeknek. Azt viszont senki nem mondta meg, hogy egyedül leszünk ott, kétségbeejtően egyedül és kiszámíthatatlan ideig. A hitközség kapujában a mama elengedte a kezünket. Egy sokdioptriás szemüveget viselő sovány asszony átvett minket, és mire megfordultam, a mama már nem volt ott, mintha a föld nyelte volna el.

            — Hova ment? — kérdeztem szorongva a hitközség titkárnőjétől.

            — Nincs semmi baj, gyertek velem – felelte az asszony.

            Elmentünk a templom ajtaja előtt, de épp csak arra volt időm, hogy bepillantsak a terembe: ahelyett, hogy beléptünk volna, mint rendesen, továbbvezettek az emelet felé, a hitközség helyiségeibe.

            Egy nagy szobában gyűjtöttek össze minket. Egyetlen ablaka volt, rajta szorosan leeresztve a redőny, és a bejáraton kívül még két ajtaja: az egyik, a kétszárnyas, az elsőhöz hasonló szobába nyílt, míg a másik, az egyszárnyas a folyosóra. A kétszárnyas ajtó mindig nyitva állt, és a két szobában, amely arra rendeltetett, hogy az elkövetkező hónapokban lakhelyünk legyen, jóformán minden gyereket megtaláltam, akit templomban ismertem meg, vagy baráti családoknál, azoknál a zsúrokon, amelyeket anyáink rendeztek néhanapján, még békeidőkben. Sok órát töltöttünk együtt, most mégis mind idegennek éreztük egymást. Senki nem nézett a másik arcába, csak álltunk ott bárgyún, nem tudva, mi vár ránk.

            Kegyetlen napok, hetek, hónapok következtek. Este leterítettek néhány matracot és lópokrócot a két szoba padlójára. Egymás mellett fekve, csöndben töltöttük az éjszakát. Reggel a hitközségi asszony mindent összeszedett, majd a folyosó végéről bejött a rabbi a segédrabbival, hogy órát tartson az írásról. Semmi sem maradt meg az emlékezetemben ezekből a vallásos tanításokból. A legkeményebb fogságba kerültünk, amilyenben gyereknép csak kerülhet, megfosztva az érzelmektől, jóléttől, tápláléktól, s bár lelkünkben nyoma sem volt bűntudatnak, de magyarázatnak sem, hogy mindezt miért kaptuk. A Könyv fenyegetései és szigorúságai igazságtalanságnak, rettenetes igazságtalanságnak tűntek. Az ételt délben osztották ki bádogcsajkában: barna színű kocka levest, babot, káposztát, mikor mi adódott.

            Lassan a parancsok sem hatottak ránk. Elhagytunk minden szokást és szabályt. Már nem a matracokon aludtunk. Aki fáradt volt, az levetette magát a földre, és ott aludt el, aki éhes volt, a fal felé fordult, és a fogát csikorgatta. A testi szükségletekre vonatkozó szabályokat sem tartottuk be: a másik szobából egy kis folyosón elérhető vécét, amit senki nem takarított, ellepte az ürülék. Egy nap, mivel fáradt voltam sorban állni, állva becsináltam a nadrágomba. Még egy hónapig hordtam magammal a mocskos terhet, egészen a felszabadulásig.

            Már a titkárnő és a rabbi tekintélye sem számított semmit. 1945 februárjában, miközben körülöttünk tombolt a háború, fellázadtunk. Legalább három hónapja voltunk bezárva a hitközség termeiben, kiéhezve, koszosan, tetvesen, Egy visszataszító étel volt az utolsó csepp a pohárban, káposztaleves férgektől hemzsegett. Egyikünk sem tudta megenni. Üres gyomorral, remegő testtel sírva fakadtam. De nem sírás volt ez. A torkomból tiltakozó kiáltás tört elő, hasonló az ökör bőgéséhez, olyan erős volt, hogy megremegtette az ajtókat és az elsötétített ablak üvegeit. A hangomhoz csatlakozott a testvéreim hangja is, és hamarosan minden gyereké. – Éhes vagyok – kiáltotta valaki. Sokan követték a példámat, és öklükkel verték a szobák fapadlóját. Grósz Lajos, jelenleg orvos Amerikában, letépte magáról a ruháit, a szemüveges Maurer a földre pisilt, néhány gyerek bűzlő epét hányt sugárban. Csak ekkor tűnt fel a folyosó végén, feketén, mint a bűntető Angyal, a rabbi. Sztentori hangon kiabálta túl hisztérikus üvöltésünket, hadonászó karjával földre terített egy csoport gyereket, majd lángoló tekintettel, kihúzott derékkal megállt közöttünk, mint aki rögtön megragad, és ripityára zúz minket. „Ha ennyi ereje van, az azt jelenti, hogy ő nem férges káposztát eszik, hanem valami jobbat”, gondoltam. És talán mondtam is, mert egy pillanat múlva mintha légörvény kapta volna el a fejemet, egy robbanásszerű erő arcul csapott, s eszméletlenül a földre zuhantam. Sok napot töltöttem aztán ott, fekve, erőtlenül. A lázadás végkifejletét a többi gyerek arcáról olvashattam le, amikor magamhoz tértem: sápadtak, vigasztalanok voltak, az élet leghaloványabb lángja nélkül. Az egyetlen eredmény, amelyet elértünk, az volt, hogy megszűnt a káposzta. Legjobb emlékezetem szerint attól fogva csak babot kaptunk. 

            Még tél volt, amikor elhagytuk börtönünket és menedékünket. Ez sok zűrzavar után történt. A hitközség szobáiban egy ideje már nem volt villany, a sápadt lámpák, amelyek addig bevilágították a helyiségeket, most vakon lógtak a plafonról, csak a redőny mögül beszűrődő két fénycsík engedett látni valamit. Már víz sem volt, és három éjjel és három nap óta egyre közelebbről rengették a falakat az ágyúdörgések. Ekkor láttam meg először a rabbi szemében is a félelmet. Aztán döntöttek.

— El kell küldeni őket innen — mondta, nem nekünk, hanem a titkárnőnek. — Így tanácsos és helyénvaló.

Nem sokkal ez a beszélgetés után feladták a gyerekekre a télikabátokat, amelyeket érkezésünk napján az egyik szobában hagytak. Aztán levezettek minket a lépcsőn. Kis csoportokban vittek ki. Ami engem illet, én az utolsók között voltam. A templom ajtajánál lecövekeltem. Annyi idő után most láttam először napfényt. Felnéztem. Az égen két repülőgép harcolt egymással. Láttam, hogy röpködtek a vörös lövedékek a két repülő között: két harcoló angyal kerengett az égen az ágyúzajban. Hirtelen a két angyal, még mindig vörös tűznyilakat váltva, eltűnt a templom felett. Egy pillanattal később kimondhatatlan dörej remegtetett meg minket és körben a házakat. A szemüveges Maurert és sok más társamat elvitte a Halál Angyala abban a rémisztő robbanásban. És én még ma is ezt kérdezem magamtól, miért?

 

De már nem várok választ semmire, amióta annyi év után elmentem megnézni a templomot és a hitközséget. Úgy vélem, hogy az univerzum vénül, és más világok kellenek, nem ez, hogy megtaláljam gyermekkorom örömét.

Óvatlan léptek vittek arra az útra. Fölnéztem, és megláttam a hulló vakolatú homlokzaton a héber írást: Bét Kneszet. Átmentem a ház elé a túlsó járdáról. Az alacsony kapu nem élt az emlékezetemben. Könnyen kinyílt, de a megfelelő folyosót nehezen találtam meg. Amikor végre a templomban voltam, összeszorult a torkom. A sok évvel ezelőtti kifürkészhetetlen architektúra eltűnt, mintha az a tény, hogy oly sok zsidóval kevesebb jár ide a kerületből, a téglákat is megtizedelte volna. A szent összejövetelek helye összezsugorodott, kifakult nyomorúságos volt. És hová lettek az oszlopok? Csak két tartóvasat láttam a terem két oldalán. És a padok? Sok közülük törött volt, szinte mindről nagy foltokban hiányzott a festék, és a szürke, szúette fa közszemlére tette saját pusztulását. Csak a szószék körüli korlát volt kifényesítve, meg a Tóra-szekrény ajtói. A burkolólapok mind töröttek vagy hasadtak voltak, a meszelt falakat szürke porréteg borította. „Ez inkább boszorkánytanyának tűnik, mintsem az Úr templomának”, gondoltam. Ezen a helyen nem lakozhatott az öröm, itt gonosz volt jelen, és mindbe bemélyesztette a fogát.

Odamentem az egyik padhoz, rátettem a kezemet. Egy pillanatra mintha egy váratlan fény eloszlatta volna a sötétségét a szemem előtt, sok zsidót láttam hajlongva-mormogva imádkozni, a terem megnőtt, kitágult, és hallottam, ahogy halkan csilingelnek a Tóra-csengettyűk. A zsidókat fejük búbjáig talesz fedte, s alul kilógtak a fehér öltözetek.

— Gyere, imádkozz velünk — hallottam a suttogást. Megborzongtam, mert annak a hangnak nem engedelmeskedni, a halottak szólítása szent és végzetes.

Egy fuvallat újból sötétséget sodort elém. Elröppent az imádkozó tömeg. De a hátam mögött egy öregember csoszogása hallatszott. Megint megijedtem, és hátraugrottam.

— Keres valakit? — kérdezte az öreg, miközben szinte hangtalan léptekkel közeledett. Felismertem benne Stern Sámuelt, az egykori kántort. Arca beesett volt, szeme fátyolosnak tűnt.

— Keres valakit? — kérdezte újból.

— Stern bácsi, hogy van? Egy régi tanítványa vagyok — suttogtam. Ő tanított meg héberül olvasni. De Stern továbbra is kérdőn nézett rám.

— Csak a templomot jöttem meglátogatni — kiáltottam, hogy legyőzzem a süketséget és a gyanakvását.

— Á, itt nincs senki — volt a válasz. — Kevesen jönnek. A többség meghalt a háború alatt.

Elkiabáltam neki, hogy gyerekként én is ebbe a templomba jártam, csak állt tétován. Stern Sámuel számára már nem léteznek élők, csupán halottak. Talán a hangom miatt: a plafonról nagy robajjal leesett egy régi stukkódarab, s a lábunk előtt zúzódott porrá.

A vakolat… — mondta.

Mielőtt elmentem, gyengéden megérintettem az arcát. Fel akartam menni a hitközség termeibe, hogy újra lássam gyermekkori szenvedéseim színhelyét. De a lépcső helyén csak egy befalazott fülkét találtam. Az utcán megoldottam a rejtélyt. Az emeletnek most külön bejáratuk van, és egy állami gazdaságnak adnak helyet. Számomra, mindent összevetve, megkönnyebbülés volt, hogy nem kellett még egyszer felmennem azokba a szobákba. Ott találtam volna gyermek önmagamat, és az a gyermek számon kérte volna életem későbbi részét.

— Én megmenekültem — mondta volna. — És te mit csináltál az ellopott években?

Dorogi Katalin fordítása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Balla Zsófia

 

Jizkor

 

Ébren lenni, a gyertya tövig ég.

A gyűlölet elkopott, elhamvadott.

Fáradt a szárny, fáradt a sírás.

 

Légy ébren, ébren, ne aludj,

szerepbe zártan jól bicegsz,

nehéz a lábad, rohansz az egyik

ajtón, a másikon be, egyik

feladatból a másik arculatba.

 

A gyertya ég, kettő, nyugodhatsz.

A szombat esti dal leszállt.

Apád fölött a csillagok

születésnapi fénye zeng.

Most lenne…”, ki már soha.

Fiatal arca halkuló.

Egy viaszmeleg csókpecsét

az agyag fölött úszik el.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gergely Ágnes

 

Legenda

 

Pincébe ment a dédapánk borért

s nem jött fel soha többé —

ennyi az esemény.

 

Széndioxidgáz. Ez volt az ok..

Ők nem tudtak semmilyen dioxidot.

 

Ültek, ott fenn, az asztalnál,

várták a Messiást. Vártak.

 

A halott kezéből, ott lenn, szétfolyt a bor.

Az időhálón nem üt át az utolsó hörgés,

sem az első sikoly.

 

A kapu közben megnyikordult.

Nem hallgattak oda.

Rohantak. Párnát! levegőt! a borbélyt!

A falu temploma

éjfélt kondított, tömör felhő

szitált a ház körül, az asztalos

ezüsttel írta rá a feketére: „Antal”.

S tizenötödik századi nevét, mely

jóságost jelent. Kegyetlenül s termékenyen

beállt a csend. Hallgattak negyven évet —

vízözön, hegycsúcs, sivatag — a csend

szereti a negyvenet. S a gyermekek

gyermekei, a négy elsőszülött fiú

fölvette az Antal nevet. Hóban,

sárban, tűzben és szélben

kavicsot pattintgattak a dombvidéken,

s követték, négyen négyfelé.

Az egyik Kantot, Nietzschét vinné,

a másik gyümölcsöket mellé,

a harmadik, mint Ézsau, állatbőr közt lakna,

a negyedik mindig Trianont siratná.

Fegyvert foghattak volna. Kő repült nekik.

Eldőltek. Várták a Messiást.

Meghaltak? Élnek? Esemény.

S mért nem jön el! Nem több, csak ok.

Az emléket nem fogják oxidok.

 

A hálón semmi sem üt át,

csak hörgés, csak sikoly.

Értelmes emberi beszéd olyan

késésben él, akár halott vulkánok

fogékony lejtői tövén, a föld kékes

erei közt a bor.

 

Lement borért, nem jött fel soha többé.

Onnét szólít. Meglep majd, szemből,

sosem orvul. Várj. Négy, negyven,

négyszáz év kell.

S a kapu sarokvasa megcsikordul.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mezei András

 

Részlet A csodatevő című regényből

 

 (…)

            Mikor továbbvitték őket, a lassan hömpölygő menet még mindig kísértetiesen hasonlított az álomhoz — de mintha a világ álmodna mindenféle borzalmat, melyeket Joske csak kívülről szemlél. Igaz, belegázol, mint nagysodrú folyamba bokáig, térdig, de az nem ér fel egész a torkáig, hiszen semmi sem igaz. Nem ő, a világ álmodik…

            Látszólag ott járt az utcán. A kapualjakból felemelt karú csoportok kanyarogtak a hömpölygő folyamba. Valahol kicsapódott az erkélyre nyíló üvegajtó, a kitörő fényben valaki fejest ugrott, kabátban, papucsban…

            Megmenekült – moccant meg Joskéban most az életösztön: fölugorni a villamosra…Csak ki kellene lépni a a sorból, átszaladni a „senki földjén”, a fényes utcaköveken, letépni melléről a sárga csillagot, elvegyülni az utazók között, le a másik oldalon…

            Azt is megtehetné persze, hogy a villamoson marad és az ablakból nézi a menetet. Kényelmesen utazhat a sokaság mellett és megszámolhatja milyen kevesen terelik őket… Fölléphetne, igazán semmiség… A bicskáját kellene csak belehajítani az éjszakába és közben ezt mondani: Hasíts a német nyakába… A riadalmat kihasználva azután könnyedén leléphetne. De nem teszi, mert ez már nem is szégyen, így felemelt karral vonulni. Csak az első zsidózás — az volt a megalázó, amikor Kunhalmi nem akart egy padban ülni vele. Az igazán marta, szaggatta. Mert pont a Kunhalmi mondta, akinek mindig segített a dolgozatokban, megosztotta vele az uzsonnáját, és ha verekedésre került a sor… Úgy érezte akkor, hogy elönti a szenny. Állig süllyedt a pöcegödörbe, igazán büdös lesz, ahogy azt a Kunhalmi mondja.

            A menet kikanyarodott a Vilmos császár útra.

            Egy öregasszony fürgén kiugrott a sorból, a sarki mozi sötét bejáratának mélyedésébe. Sárga csillagát széles vállkendőjével takarta. Tenyerét begörbítve remegtette, mint a koldusok, előre tartva mintha kéregetne…

            — Nézd csak! — suttogta meglepetten Dunai, akinek közvetlen szomszédságából tűnt el az öregasszony. — Jól kiagyalta a satrafa!

            Valóban az előre nyújtott kéz, a rongyok, a homlokba húzott fekete fejkendő: kellékei a veszélyes szerepnek.

            Az útkanyarban éppen összetorlódtak a sorok. Várni kellett.

            Lassult a menet irama.

— Jó lenne koldusnak lenni — sóhajtott Joske. — Szabadon állni az utcasarkon, a mozi előtt, vagy a WC bejárónál és hangosan az emberek fülébe rikácsolni: adakozzanak, szegény nyomorultnak… Levághatná a bal kezét. Nem egészen, csak csuklóból… Oda lehetne nyomni a csonkot a járókelők elé, hogy elhúzódjanak a kényesek, az érzékenyebbek, akik ledobnak valamit inkább a sapkába, de elfordítják a fejüket. Ha most megkérdeznék Dunai urat, válasszon: lenne-e kéregető koldus, aki szabadon mászkálhat az utcán, akit az ingyenkonyhára is beengednek, kinek az életét senki sem veszélyezteti, aki a jóisten nevében szólhat az emberekhez, és nem kérdik tőle, hogy miféle isten az, akinek a nevében kéreget. Ha most kitárnák előtte a kaput, hogy fölemelkedjen az árja koldusok világának színvonalára, bizony hanyatt-homlok rohanna, mind a két tenyerét előre tartva: könyörüljetek!

 — Mozgás, mozgás! Fényes fekete csizmák terpeszállásban az öregasszony előtt. Szétrángatják a vállkendőjét. A sárga csillag! A kendő sötét szárnyai mintha megdermednének a levegőben. Az öregasszony maga is kifeszített, vergődő denevérhez hasonlít.

            Puskatussal a fejére.

Joske megugrik.

— Láttátok! — figyelmeztet, int, óvatosságra Dunai úr. — Be akarta tartani a parancsot.

Az öregasszony kéregető tenyere kíséri Joskét a Vilmos császár úton, amerre terelik őket, a Szent István kőrúton is, a legrosszabb sejtelmek felé, föl a Margit-hídra…

A Dunába visznek? — Joske az idegent nézi, aki a menet élén halad. Ütik. Joske azt várja, hogy egyszercsak megelégeli, fölkap egyet és odavágja a másikhoz. Azután még egyet, és a Margit-híd közepén, éjjel, a Duna fölött megkezdődik a harc. Meghasadnak a fellegek, fehér villámok csapnak a kavargó bolydult tömegbe. Először alig hallatszik, majd mind erősebb lesz a jelszó: meghalunk, de nem adjuk ingyen… Az idegen magasra emel egy nyilast, odacsapja a híd vaskorlátjához. Egy-két pillanatig még ott csüng a teste, majd átbillen, zuhan a zavaros folyóba. Így el kellene kezdeni.

De nem mozdul senki sem. Joske szeretne az idegen mellé férkőzni, a fülébe súgni a csodát, de az ebben a pillanatban egy egész emberhosszal megemelkedik. Mintha rugó csapná föl. Ferdén, hatalmas ívben röpül, akár a sirályok, a ködös viharos éjben.

A Duna zavaros vizét hiába fényszórózzák, nem bukkan föl a feje. Talán a lövések is elkerülték. Így menekül, menekül…

Maradj életben — búcsúzik tőle Joske.

— Hát nem csoda ez? — néz fel az égre. — Fölemelkedik egy ember, mintha szárnyai nőttek volna. Összezárul körülötte a sötétség és nem tudni: madárrá változott-e? Vagy ott sétál száraz lábbal a Dunaháton…

Évekkel ezelőtt, kisgyerek korában egyszer árvizet álmodott. A városban a víz az első emeletig is fölért, a gyerekeknek apró csónakokban kellett evezniök az iskolába. Fejest is ugorhattak az ablakból, egyenesen az utcára, ahol a folyó volt. Reggel csak ki kellett lépni és zsupsz! Az volt az élet! Sokszor a víz alatt úszott, egészen sokáig. Egy-egy utcasaroknál bukkant csak föl, hogy levegőt vegyen, azután beúszott ő is az osztályablakon, még csöngetés előtt…

Az idegen fejest ugrott, Joske képzeletében előre nyújtott kézzel hagyta süllyedni magát egészen mélyre, szinte az iszapig, azután minden erejét megfeszítve vette a tempókat, lélegzetvétel nélkül, hogy mind messzebb kerüljön a halálos hídtól.

Ki tudja, hol ér partot, miként szárítja meg a ruháját, mihez kezd ezután, azt még Joske sem tudta elképzelni. A nyomában fölcsapó víz — úgy érezte — a homlokára fröccsent: ne add olcsón az életedet!

Túlélve a Margit-híd budai hídfőjét is lekanyarodtak a sötét, elhagyatott Duna-part felé.

Az utat megvilágították a házak fehér ablakkeresztjei, amelyek Rózsi nénit juttatták eszébe, az olyan vasárnapokat, amikor nem voltak náluk előkelő vendégek, üres volt az ötszobás lakás. Persze a lány is szabadnapos volt, a nagymama pedig nem számított, Joske abba a szobába ronthatott be, amelyikbe akart.

A színes, süppedő szőnyegeken szabadon bukfencezett, de az úriszobában megtorpant, mikor először látta a falon a keresztet, az elefántcsontból faragott filigrán Krisztust, pontosan Rózsi néni esküvői fényképe mellett.

Joske többször is megkerülte a kerek dohányzóasztalt. Megállt. Végig simogatta a mahagóni könyvszekrény ébenfekete szobrait, majd a feszület felé fordult.

„Ti feszítették meg Krisztust!” — mondta az iskolában Pernyei. Joske föltérdepelt a süppedő karosszékre és ujja hegyével megérintette Krisztust, aki hasonlított egy kicsit az ő apjára, mert neki is kilátszanak a bordái, és ilyen tyúkmelle van…

Joske kisomfordált a szobából, de a kereszt ott maradt sokáig még a szemében: a Duna-partra néző ablakok világító fehér ablakkeresztjei is visszahátráltak lassan, a szégyenletes úriszobáig…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Székely Magda

 

Az ítélet

 

Nem enyhülhetek, mert helyettük élek,

akikben többé nem kelhet bocsánat.

Ők nem változnak. Mint a föld a követ,

úgy viselik a mozdulatlan vádat.

 

Tavaszodik. Én eszem és növekszem.

Az eleven hús élőhöz hajolna,

kapaszkodnék a létező világhoz,

mint növény a karóra,

 

de úgy kell élnem, könyörtelenül

és enyhületlen, ahogy ők halottak.

Meg kell maradnom, mint földön a kő,

igazságukban meg nem ingatottnak.

 

Heged a föld, kihasított helyük

a születőkkel lassan megtelik,

minden nyomukat benövi az élet.

Magam vagyok az utolsó ítélet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Székely Magda

 

Feltámadás

 

A fölemelt és ütnikész karok

lehullanak, ha közelükbe érek,

és minden arcon ott a döbbenet,

elkerülnek, kitérnek.

 

Mert ott feküdtem a többi között,

a mész alatt, a foszló seregekben,

de megérkezett valami erő,

és kiragadott engem.

 

Most újra járok. Nincsen még utam,

de fölöttem az édes, tiszta ég,

az eleven föld terül el alattam,

és érzem vállamon az ő kezét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kötetben szereplő

fogalmak magyarázata

 

A la recherche (francia): (valaminek) a nyomában

Ági: így nevezi naplójában Heimann Éva édesanyját, Rózsa Ágnes újságírót, akinek második férje az akkor már nagybeteg Zsolt Béla író volt.

Appelplatz (német): sorakozóhely a koncentrációs táborokban

árja: az úgynevezett „fajelmélet” által kialakított fogalom, az indoeurópai, elsősorban a germán embertípusra. Ugyanakkor a valódi árjákat, az indiaiakat, és az ugyancsak Indiából eredő cigányokat kizárták az árja-fogalomkörből.

Bét Kneszet (héber): a „gyülekezés háza”, zsinagóga

deportálás: kitelepítés. Így nevezték hivatalosan a zsidók és más „nemkívánatos” csoportok elhurcolását, olykor elpusztítását is.

„Der springt noch auf” (német): „Ez még felugrik”, az egyik őr „gunyoros” megjegyzése lehetett.

Dr. F. D., a prédikátor: Dr. Friedman Dénes újpesti főrabbi. Miután feleségét és fiát is megölték, maga is Auschwitzban lelte halálát.

ecloga (görög): pásztordal

Éli, Éli! Lama sabaktáni: bibliai kifejezés, a 22. zsoltárból: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”. Az Újszövetség szerint Jézus is ezt mondta, ezt idézte a keresztfán.

„fegyvertelen álltak az aknamezőkön”: a zsidó munkaszolgálatosokat olykor az aknamezőkre hajtották, hogy a robbanófejeket összeszedjék.

Flandria: a régi Németalföld (ma főként Belgium) területe

gázkamra, kemence: a haláltáborokban berendezett, fürdőnek álcázott helyiség, ahol a munkára alkalmatlannak ítélt zsidókat és más „nemkívánatos” csoportokat gázzal pusztítottak el, holttesteiket pedig elégették.

Gestapo (német): gettó, gettótábor: fallal és őrséggel lezárt zsidónegyed, ahova embertelen körülmények között zsúfolták össze a deportálásra szánt embereket.

gyehenna: a pokol tornáca, a néphit szerint

Jizkor (héber): emlékimádság, amelyet a halottak (így a mártírok) emlékéért mondanak a zsinagógában

Jób: bibliai alak, aki szenvedéseiről vált ismertté

Josephine Baker: híres amerikai énekesnő

Keresztes-Fischer Ferenc: belügyminiszter

Kistarcsa: Pest megyei község, ahol a német megszállás idején átmeneti gyűjtőtábort rendeztek be.

koncentrációs tábor, KZ-láger: gyűjtőtábor. A táborokat a fasiszták Németországban és a megszállt Lengyelországban állították fel.

láger (a német Lager szóból): tábor, fogolytábor

Lagerschutz (német): a fogolytábor biztonsági szolgálata

„lepecsételt marhakocsikban utaztak”: az elhurcolt zsidókat embertelen körülmények között, lezárt és őrzött, túlzsúfolt marhavagonokban szállították a koncentrációs táborokba.

passió: kínszenvedés, Jézus kereszthalálának története

razglednica (szerb): levél

sárga csillag: a fasiszták által megszállt országokban a zsidókat jól látható, megkülönböztető jel viselésére kötelezték. Magyarországot a németek 1944. március 19-én szállták meg, és április elejétől volt kötelező a sárga csillag viselése.

schutzpassz (német Schutzpass): védlevél, amelyet a Svéd Vöröskereszt és egyes semleges országok követségei adtak ki 1944 nyarától az üldözöttek mentesítésére

SS (német Schutz-Staffel): fasiszta kommandó, Hitler testőrsége

Svábhegy: a mai Szabadság hegy régi neve. Itt volt a Gestapo és az Adolf Eichmann vezette, a zsidó deportálást előkészítő kommandó parancsnoksága és lakhelye.

Szálasi-kormány: Horthy Miklós kormányzó fegyverletételről szóló bejelentése után azonnal, 1944. október 15-én Szálasi Ferenc nyilas vezér irányításával megalakult bábkormány.

sztentori hang (görög eredetű): jól csengő, szónoki előadásmód

talesz (jiddis): imaköpeny

télach (jiddis), eltélachol: szökés, menekülés, illetve elszökik

Tóra (héber): a Tan, Mózes öt könyve, a Biblia első nagy egysége

Tóra-szekrény: frigyszekrény, ahol a kéziratos, bőrre írt Tóra-tekercseket őrzik a zsinagógában.

véreontott bárány: bibliai példázat az áldozati bárányról, aki ártatlanul, a mások bűne miatt és némán, jajszó nélkül jutott a vágóhídra

Was? Du willst noch leben? (német): Mi? Te még élni akarsz?

 

 

 

A kötetben szereplő

művek szerzői

 

Balla Zsófia (1949–): költő, műfordító. Néhány éve települt át Kolozsvárról Budapestre.

Ecséri Lilla (1928–1989): holocaust túlélő, naplóíró, később újságíró.

Frank, Anne (1929–1945) holland zsidó kislány. Naplóját a túlélő édesapa találta meg és tette közzé. A Bergen Belsen-i haláltáborban halt meg.

Gergely Ágnes (1933–): költő, műfordító.

Heimann Éva (1931–1944): nagyváradi kislány, naplóíró, Zsolt Béla író nevelt lánya.

Kertész Imre (1928–): író, Nobel-díjas.

Mezei András (1930–): író, költő.

Pilinszky János (1921–1981):   költő, műfordító.

Pressburger, Giorgio és Nicola (Budapest, 1937– ): magyar származású itáliai ikerpár. Giorgio (György) a budapesti Olasz Kulturális Intézet vezetője volt, jelenleg íróként él Triesztben, Nicola (Miklós) filmrendezőként dolgozott, és 1986-ban halt meg.

Radnóti Miklós (1909–1944): a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője. Abdán (Győr közelében) magyar katonák ölték meg.

Rubinowitz, David (1928–1942): lengyel zsidó fiú, naplóját 1ö40 tavaszán kezdte írni, de 1942 júniusában, deportálásakor megszakadt. Az egyik lengyelországi haláltáborban ölték meg.

Schwartz-Bart, André (1928–): francia író, Goncourt-díjas.

Semprun, Jorge (1923–): spanyol származású francia író.

Székely Magda (1936–): költő, műfordító.

Vihar Béla (1917–1987): költő, műfordító.