A templom nemcsak Budapest egyik nagyszerű látványossága, de mindig is a nagy hagyománnyal rendelkező magyar zsidóság jelképe volt. Mintha a mesés Kelet egy darabja tárulna szemünk elé a közép-európai főváros szívében. Manapság, amikor a közel nyolcvanezer lelket számláló budapesti zsidó közösség hagyományos istentiszteletein felül hangversenyeket is rendeznek ősi falai között, a művészet iránti tisztelet egészíti ki a vallásos hódolatot. Így volt ez hajdanán, hiszen nem egyszer Liszt Ferenc (és a nagy francia zeneszerző, Saint-Saens) is játszott orgonáján, vagy amikor kiváló kántorok imája töltötte meg az építészeti remekmű legrejtettebb zugait. Ezért vésték a bibliai szöveget a főbejárat fölé: „Készítsetek számomra szentélyt, hogy köztük lakozzam". (Érdekes, hogy a Mózes II. könyvéből való idézetet általában nem így, hanem tévesen fordítják: nem azért kell ugyanis szentélyt építeni, mintha Isten ott lakozna, hanem azért, hogy a nép között, köztük jelen legyen...) A zsinagógák a jeruzsálemi Szentélynek az időszámításunk szerinti 70-ben történt pusztulása után váltak a zsidó vallás központi intézményévé. A görög eredetű szó a héber bét kneszet (= a gyülekezés háza) tükörfordítása. S a zsidó templom valóban a közösség háza, a közösség egymásra találásának otthona, mondhatni gyülekezési helye egy-egy város vagy község híveinek. Nem szent hely tehát, mint a hajdanvolt jeruzsálemi Templom: így ne csodálkozzunk, ha a zsinagógákban olykor (a kevésbé fontos imák közben) beszélgetést, csevegést hallunk. A zsinagógába mindig fedett fővel lépünk (a férjezett asszonyok kendőben), a tisztelet jeléül. Ilyenkor egy bibliai mondatot ismétlünk, különös módon épp egy idegen próféta, Bileám szavait, aki azért jött, hogy megátkozza Izraelt, ám sátrainak rendezettségét látva, csak áldani tudott: „Milyen szépek a sátraid, Jákob, hajlékaid Izrael". Ezt a bibliai mondatot több évnyi hányattatás után végre joggal mondhatjuk el a Dohány utcai zsidó templomról is... Lényeges eszköze a zsinagóga a közösség szerveződésének és megtartásának: imádkozni is csak akkor lehet benne, ha legalább tíz felnőtt férfi van jelen. Ennek magyarázatát a Szentírásban fedezhetjük föl. Mózes Izrael fiainak 12 törzséből egy-egy embert küldött Kánaánba, hogy az országról híreket hozzanak. A visszatérők vállukra vetett rúdon hozták az óriási szőlőfürtöket, ami az ország gazdagságáról, a „tejjel-mézzel folyó Kánaánról" vallott. Ám két ember kivételével (Jósua és Káleb) valamennyien azt állították: a pusztai nép képtelen lesz elfoglalni a számára odaígért földet. Mózes ekkor elmarasztalja a hírhozó „gyülekezet" lázadását. Tehát 10 felnőtt férfi — Mózes szemében is — már közösségnek, gyülekezetnek számított... A zsidó istentisztelet világszerte, nálunk is, döntő többségében héber nyelven zajlik, a szokások is jobbára megegyeznek az ősidők óta és világszerte ma is gyakorolt rituáléval. Ezt írja elő a hagyomány, s ezen felül ez fűz össze bennünket a közeli és távoli múlttal, s a világ más tájain élő testvéreinkkel. Imakönyveinkben nap mint nap a örömmel és szenvedéssel teli történelem jelenlétét érezzük. Maga az ima voltaképpen a hajdanvolt áldozatbemutatást helyettesíti, ahogyan azt a bibliai Zsoltárok könyvében olvassuk: „Legyen az én imádságom áldozat Előtted, Uram". A zsinagóga hagyományosan hármas feladata a közös imádkozás, a Tóra (Mózes öt könyvének) olvasása és a tanulás. Ez utóbbival kapcsolatos Jósua ben Gamala főpap i.sz. 64-ből való rendelete, amely szerint „minden olyan községben, ahol legalább tíz felnőtt férfi lakik, építsenek zsinagógát és iskolát". Ennek köszönhető, hogy azóta is mindenütt, ahol zsidó település létrejön, erről a kettőről meg nem feledkezhetünk. És persze, ennek köszönhető, hogy az ingyenes és kötelező népoktatás — annak idején 6—13 éves korig — éppen a zsidóságban valósult meg először. Különös, de a tanulás még az imánál is előbbre való; a főpap említett rendelete ugyanis így folytatódik: „Amennyiben a községnek nincs elég pénze, hogy zsinagógát és iskolát építsen, akkor csak iskolát létesítsenek, mert imádkozni ott is lehet... Ősi előírások szabják meg (vagy éppenséggel ösztönzik) a zsinagógaépítő munkáját. Mindenekelőtt a zsinagóga homlokzatának keletre, Jeruzsálem felé kell néznie: ezért keletkezett egy kisebb törésvonal a Dohány utcai zsinagóga bejáratánál, ami eltér az utca irányától. Belül, a keleti főfalon helyezkedik el a frigyszekrény, amelyben az ősi Tóra-tekercseket őrzik. A frigyszekrényt bársonyfüggöny és kárpit takarja, ezen héber szöveg és zsidó jelképek láthatók: menóra (hétágú lámpás), Dávid-csillag, kettős oszlop (a Szentély oszlopaira emlékeztetnek), oroszlán (Júda oroszlánja) és korona (a Tóra vagy a tudás koronája). A frigyszekrényhez, amely előtt mindig örökmécses ég, lépcsők vezetnek fel. (A hajdanvolt Szentély oltárához 15 lépcsőn vonultak fel a papok és — énekszó kíséretében — a léviták kórusának tagjai.) A Dohány utcai zsinagógában mindehhez még a frigyszekrény fölötti kupola, gyönyörű lámpások, míves szószék, ülések és fémkorlátok is járulnak. A hagyományos zsidó templomokban a Tórát (szombat délelőttönként) a középütt elhelyezett emelvényről (héberül bímá) olvassák, ám egyes modern zsinagógákban, így itt is, a keleti fal közelébe, az „oltárrészbe" helyezték azt át. Ezért a Tóra itt nem a nép közül, hanem fentről a néphez szól, akárcsak a prédikáció... A budapesti Dohány utcai zsinagóga ma a világ második legnagyobb és Európában — az amszterdamival együtt — a legmonumentálisabb zsidó templom. Nagysága a korabeli fővárosi zsidóság jelentőségét, magas színvonalú gazdasági és kulturális igényét bizonyítja. A zsinagóga építésére — közel másfél évszázaddal ezelőtt — pályázatot írtak ki, amelyre a kor legjelesebb mérnökei nyújtották be javaslatukat. Végül Ludwig Förster (1797—1863) német építész, a bécsi akadémia tanára nyerte el a pályázatot mór stílusú zsinagógatervével. (Korábban ő tervezte a bécsi nagyzsinagógát is.) Alig négy esztendő alatt végeztek a teljes kivitelezéssel, ami annak idején is rekordidőnek számított. (Hozzávetőleg ennyi ideig tartott a most zárult felújítás is.) Az építésvezető Wechselmann Ignác műépítész (1828—1903), aki később egész vagyonát a Vakok Intézetére hagyta, valóságos csodát művelt. Förster távollétében még az egyik rivális magyar építész munkáját is igénybe vette: így aztán Feszl Frigyes, a Vigadó híres építésze tervezte a templom belső szentélyét. A zsinagóga ünnepélyes felavatására 1859. szeptember 6-án került sor. (Nem véletlen, hogy az idén az újjászentelést is éppen szeptember elején valósították meg.) A Dohány utcai zsinagógához az elmúlt közel évszázad alatt számos történelmi és kegyeleti emlék fűződött. A szomszédos, azóta lebontott saroképületben (helyén épült a Zsidó Múzeum) született 1860-ban Herzl Tivadar író, újságíró, a zsidó állam megálmodója. Emléktáblája a múzeum lépcsőfordulójában található. A zsinagóga falai között a magyar történelem örömteli és szomorú eseményei is visszhangra találtak. A nemzeti évfordulókat, elsősorban március 15-ét rendszeresen megünnepelték. Gyászistentiszteletet tartottak a nagy magyar államférfiak (Széchenyi, Kossuth) elhunyta alkalmából is. A mostani nagyszabású felújítás nem az első ilyen esemény az épület történetében. 1929 és 31 között ugyanis a zsinagóga egész környezetét újjávarázsolták. Akkor emelték a mai Zsidó Múzeumot (hivatalos nevén Zsidó Vallási és Történeti Gyűjtemény), a kupolás Hősök templomát, amely az első világháborús zsidó hősök emlékét őrzi, s amely sokáig a Rumbach utcai templom megszűnése után az úgynevezett statusquo (mérsékelten konzervatív) irányzatú pesti zsidóság legfőbb imaházaként működött. Az akkori átépítés során alakították ki azt az oszlopcsarnokkal körülvett kertet is, amelyről a tervezők nem is sejtették, milyen szomorú szerepet fog egykor betölteni a magyar zsidóság életében. Ekkor ugyanis már — az érlelődő fasizmus jegyében — megpróbáltatások sorozata indult a zsinagóga történetében. 1931 tavaszán revolveres merénylő golyói oltották ki két hívő életét, 1938 februárjában pedig a szemközti ház tetejéről kézigránátot dobtak az istentiszteletről távozók közé. Végül 1944-ben itt állították fel a pesti gettót: egyik kapuja az árkádsor Wesselényi utcai oldalán volt. A mögötte levő háztömbökben és magában a zsinagógában is közel hetvenezer embert zsúfoltak össze, vagyonuktól és jogaiktól megfosztva, állandó halálfélelemnek kitéve. Budapest ostroma idején a templomot 27 találat érte, ezek egyike-másika hosszú évtizedeken át látható volt. A templom kertje ekkor lett a mártírok temetője. Itt hantolták el — sokukat tömegsírban — a betegségben és éhen halt vagy meggyilkolt áldozatokat. Többségüket később a hozzátartozók kérésére exhumálták és a budapesti zsidó temetőkben helyezték végső nyugalomra. Jórészüket azonban (mintegy hétezer holttestet) nem tudták azonosítani, vagy hozzátartozójuk sem maradt életben: így hamvaik ma is itt nyugszanak... A zsinagóga felújítása még nem fejeződött be: délnyugati sarka és a kert felé tekintő homlokzat még renoválásra vár. Az újjászentelés ünnepélyes aktusa és megújult külső azonban megnyugtatóan és bíztatóan hat az itthoni és az elszármazott zsidó közösségre. Hiszen ez a templom — az egész ország és a világ zsidósága szemében — a magyar nyelvű zsidó közösség és a magyar zsidó kultúra szimbóluma lett. A megújult külsejű épület homlokzata fölött bibliai mondat hirdeti a Világ Urának jelenlétét: „Építsetek nekem szentélyt, hogy köztük lakozzam". Nem a Mindenhatónak van szüksége a templomra, hanem nekünk magunknak, hogy imáink szárnyán és a kultúra értékei révén egyaránt magunk között érezzük Őt, valamint testvéreink és embertársaink együttérzését. Legyen végre ez a nagy történelmi múlttal rendelkező, világszép zsinagóga valóban a „gyülekezés háza"...

• • • • • • • • • • • Raj Tamás