Olty Márta: Az állatok nyomorúsága

Olvasóink értékelése: / 8
ElégtelenKitűnő 

 

Mindenki tudja, hogy a Biblia elbeszélése szerint az első emberpár Istentől egyetlen tilalomban részesült, nevezetesen hogy ne egyenek az Éden-kert közepén elhelyezett fa, az erkölcsi tudás („a jó és rossz tudása”) fájának gyümölcséből. Az már kevésbé ismert, vagy legalábbis nem szokás figyelembe venni azt, hogy a Mindenható három pozitív törvényt is előírt számukra, amelyek a hívő ember szemében mindmáig kötelező érvényűek. Isten ugyanis, közvetlenül az ember teremtése után, megáldotta őt, majd így szólt hozzá: „Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek meg a földet, és hódítsátok meg azt. S uralkodjatok a tenger halállományán, az ég madarán és mindenféle állaton, amely a földön mozog” (Mózes I. könyve, 1. fejezet 28. vers).

 

Az isteni parancs első két törvényét mára megvalósította, talán túl is teljesítette az ember. Elvégre jelenleg több mint hatmilliárdan vagyunk, s a térképről is végképp eltűntek mára azok a fehér foltok, amelyek e sorok írójának ifjúkorában még az iskolai mappát díszítették. Ám megtanultunk-e úgy uralkodni az állatvilág felett, ahogyan azt a Szentírás szelleme és betűje elvárja tőlünk? Tudjuk-e, mit jelent pontosan az „uralkodjatok rajtuk” bibliai kifejezése?

Erre a kérdésre akkor kaphatunk feleletet, ha megvizsgáljuk, milyen igéket használ a Szentírás eredeti héber szövege az uralkodásra, s ezek közül melyik szerepel a fenti idézetben. A Biblia könyveiben ugyanis összesen négy ilyen igét találunk, amelyek mind más-más tartalomról szólnak, s amelyek egymástól olykor csak árnyalatnyi, mégis (esetünkben) jelentős, mondhatni alapvető eltérést mutatnak. A szóba jöhető igék a következők:

1. solét — az elnyomással, az erőszakos hatalommal való uralkodás igéje, ebből származik a héber silton (= uralom, elnyomás) szó.

2. molékh vagy mamlikh — vezetve, irányítva történő uralkodás. Nem véletlen, hogy ebből az igéből erednek a király (melekh) és a királyság, uralom (mamlakhá) szavai is.

3. mosél — az igazgatással és rendezéssel gyakorolt uralom igéje, ezért ennek rokona a ma is használatos memsalá (= kormány) főnév.

4. S végül, az általunk idézett bibliai versben található rode (= gondoskodva uralkodni) igéje, amely az ember feladatát jelölte volna ki az állatvilággal szemben.

Mondhatjuk-e ezután, hogy teljesítettük ezt az ősi parancsot, amely az első emberhez szólt, amikor manapság évről évre egy-egy egész állatfaj vész ki végleg a természetből, amikor — mint ez a kiadvány mutatja — könyvet kellett írni az állatok nyomorúságáról?

Az idézetünkben is szereplő rode ige többször is előfordul a Bibliában, és többnyire az uralkodás nemcsak gondoskodással, hanem — meg kell vallanunk — némi elnyomással is társul, jóllehet inkább a munkavégzés felügyeletére használják ezt a gyököt. Amikor például Salamon király a jeruzsálemi Szentélyt építtette, és kötelező robotra bírta a népet, a munka elvégzésére felügyelőket szerződtetett, hogy „uralkodjanak a nép felett” (Királyok I. könyve, 5. fejezet 30. vers és Krónikák II. könyve, 8. fejezet 10, vers). Hasonlóképpen „uralkodtak” a felügyelők egyéb közmunkák esetében is (Királyok I. könyve, 9. fejezet 23. vers). Nyilván ezekre a példákra gondoltak a Talmud bölcsei, amikor azt következtették a bibliai szóhasználatból, hogy „az embernek dolgoztatnia szabad volt az állatokat de húsát megenni nem, ahogy írva van: ’Íme, nektek adtam az összes maghozó füvet az egész földön, és minden fát, amelynek gyümölcse magot terem, eledelül legyen az számotokra’ (Mózes I. könyve, 1. fejezet 29. vers). Csak Noé fiainak engedte meg Isten, hogy úgy egyék a húst, mint a füvet” (Szanhedrin 59/b.).

A bibliai teremtéstörténetben az állatok megalkotása közvetlenül megelőzi az ember teremtését. Ebből a Talmud írásmagyarázata így következtet: „Azért teremtette Isten előbb az állatokat, és csak azután az embert, mert így figyelmeztette őt, hogy ügyeljen azokra, akik megelőzték őt a teremtés történetében” (Szanhedrin 38/a.). Sajnálatos tény, hogy ennek a gondolatnak a tanulságait az ember mindmáig nem tette magáévá.

A bibliaolvasó ember számára közismert, hogy a vízözön után Isten szövetséget kötött az emberrel, ennek jele a szivárvány. Ám, ha figyelmesen elolvassuk a Szentírás szövegét, láthatjuk, hogy a Világ Ura nem csupán az emberrel, hanem az állatokkal, minden élőlénnyel egyaránt kötötte meg ezt a szövetséget. „Íme, én szövetséget kötök veletek és magzataitokkal, akik utánatok (jönnek), valamint minden élőlénnyel, akik veletek vannak, a madarakkal, a barmokkal és a föld minden állatával, akik veletek vannak, mindegyikkel, aki a bárkából kijött, a föld minden élőlényével” (Mózes I. könyve, 9. fejezet 9-10. vers). A bibliai kijelentés látszólag bőbeszédű, holott alapszabály a Szentírásban, hogy nincs és nem lehet fölösleges szó a szövegben. Az ismétlés itt azonban indokolt: arra utal, hogy még a bárkán kívül maradt élőlények (például a halak) is fontos partnerei az Istennel kötött szövetségnek.

A fentiekhez hasonlóan, megismétli a Szentírás az állatokkal kötött szövetség tényét a szivárvány megjelenésekor: „Ez a szövetség jele, amelyet megállapítok köztem és köztetek és minden élőlény között, amely veletek (van), nemzedékeken át, örökre” (ugyanott, 12. vers). Ebből úgy tetszik, hogy a Biblia értelmezése szerint Isten köti a szövetséget, de az érvényes az ember és az állatok közvetlen és elszakíthatatlan kapcsolatában.

Noha a húsevést a Biblia szerint csak Noé fiainak engedte meg Isten (9. fejezet 3. vers), már korábban is találkozunk állatáldozatokkal, amelyek nyilvánvalóan azt is célozták, hogy az áldozatot bemutató személy ehessen a feláldozott állat húsából. Ezt tette maga Noé is, miután a vízözön szörnyű pusztítása véget ért: azonnal oltárt emelt, és minden „tiszta”, tehát áldozatra alkalmas állatból és madárból áldozatot mutatott be rajta. Isten ezt minden bizonnyal előre látta, ezért rendelkezett úgy másodjára, hogy Noé a „tiszta” állatokból ne csupán egyetlen párt, hanem hetet-hetet vigyen magával a bárkába. Hiszen a bibliai hagyomány szerint a bárkában az állatok nem szaporodtak, s ha Noé képes volt feláldozni közülük néhányat, akár egész fajokat pusztíthatott volna ki az állatvilágból…

„Minden élőlény, amelyet a Szent, áldott legyen, világában megalkotott, egyetlen egy sincs közöttük, amelyet hiába teremtett volna” — hangoztatja a Talmudban Jehuda rabbi, mestere, Ráv nevében. „Lásd, — folytatja —, Isten együtt gondoskodik az emberről és az állatokról! Hiszen Jónás könyvének végén olvassuk, hogy Ninivét sem pusztította el, mert sok együgyű ember és állat lakta. S a vízözön idején is egyaránt gondoskodott az ember és az állatok túléléséről” (Sabat 77/b.).

„Megérezte az Örökkévaló (Noé áldozatának) kellemes illatát, s így szólt az Örökkévaló magában: Nem fogom többé megátkozni a földet az ember miatt, mert rossz az ember szívének akarata fiatalkoránál (neveltetésénél) fogva. És nem fogom többé sújtani az összes élőlényt, ahogyan tettem” (Mózes I. könyve, 8. fejezet 21. vers). Nehezen érthető mondat ez a Bibliában, hiszen ha Isten megígéri, nem hoz többé vízözönt a földre, miért nem az ember érdemeire, miért a rosszakaratára hivatkozik? Ha viszont „rossz az ember szívének akarata ifjúkoránál (egyesek téves fordításában születésénél) fogva”, akkor miért nem akarja Isten ezért őt inkább megbüntetni, miért ígéri épp azt, hogy nem sújtja többé, hogy nem hoz többé vízözönt a földre?

A válasz voltaképpen kézenfekvő: Isten megbánta, hogy az ember miatt vízözönnel sújtotta az egész földet, hogy elpusztította az állat- és a növényvilágot. Elvégre az ember nem javult semmit! A vízözön után az egész föld megsemmisült, csak az a néhány pár állat maradt a hatalmas faunából, azok, akik a bárka belsejében vészelték át a katasztrófát, s íme, Noé, a „jámbor” ember, nem bírja ki, hogy ne öljön le még jó néhányat az állatok közül, csak azért, hogy jóllakhasson a húsukkal! Hiába volt a vízözön, az ember nem változott meg, nem tanult semmit, nem érdemes hát elpusztítani a földet az emberért, mert szívének akarata rossz. A Biblia Istene azonban jóságos és irgalmas, ezért a történet tanulságául megengedi az embernek a húsfogyasztást, ám bizonyos feltételeket szab számára.

„Csak a húst lelkével, vérével ne egyétek meg. Véreteket pedig, amelyben életetek van, számon fogom kérni” (Mózes I. könyve, 9. fejezet 4-5. vers). A vér fogyasztásától (még legcsekélyebb mennyiségében is) a Biblián felnőtt zsidó ember, de olykor még a vallástalan is, ösztönösen irtózik. Noha a Szentírás ezt a törvényt mindenki (zsidók és nem zsidók) számára egyaránt előírta, a vér fogyasztása még mindig igen elterjedt világszerte. Ez a barbár szokás a régi pogány kultuszok beavatási szertartásaira emlékeztet, amelynek szerves része volt az állatvér élvezete vagy éppenséggel állatvérben való fürdés. (A perzsa Mithrász-kultusz résztvevői például a beavatási szertartáson egy rács alatt álltak meg, a bikát fölöttük vágták le, hogy vére az ő testükre csorogjon.) Holott a vér élvezete nyilván hatással van lelki életünk alakulására is…

A vér-élvezet tilalmát, az imént kivonatosan idézett bibliai szöveget a zsidó hagyomány „Noé fiainak hét törvényeként” tartja számon, s ebből következik, hogy ezek minden népre, minden emberre kötelező érvénnyel bírnak. E törvények közé tartozik még egy másik feltétele a húsevés isteni engedélyének, mégpedig az úgynevezett „élő testrész” (héberül éver min-haháj) tilalma.

Ez a bibliai rendelkezés kétségtelenül különös törvény, de egy különös és szörnyű, mai szemmel talán nehezen elképzelhető gyakorlat ellen született. A korai ókorban ugyanis nem tudták tartósítani a húst, ezért egyes nomád népek — hogy ne kelljen a teljes húsmennyiséget egyszerre feldolgozni — nem ölték meg az állatot, hanem csupán egyik-másik testrészét (például a lábait) vágták le, és magát az állatot hagyták kínlódni mindaddig, amíg ismét meg nem éheztek. (Ezt az iszonyú szokást egyes természeti népek még a legújabb korban is gyakorolták.) Ezt a rettenetes „népszokást”, és általában az állatokkal szembeni kegyetlenséget, az ókori Izraelben tilos volt művelni, s a törvényt igen szigorúan vették, olyannyira, hogy állami rangra emelték, ami azt jelentette, hogy még az idegenektől is megkövetelték annak betartását.

Az állatok vagy bármely más élőlény kínzásának (héberül cáár báálé hájim) minden fajtáját erősen tiltották a Biblia földjén, az ókori Izrael államában. Ez az egyik sarkalatos tilalom a Biblia szerint, s ezért zsidó embernek nem is volt szabad fegyverrel vadásznia. Csapdát ugyan állíthattak, de csak az olyan állat számára, amelynek húsát megették, s ez is csak úgy történhetett, hogy az állat ne szenvedjen. Mindez összefügg az ugyancsak bibliai előírással, miszerint az elejtett állat vérét el kellett földelni. „Bárki, Izrael fiai vagy a bentlakó idegenek közül, olyan állatot vagy madarat ejt, amely ehető, folyassa ki vérét, és fedje be homokkal” (Mózes III. könyve, 17. fejezet 13. vers).

Nem véletlen, hogy a Szentírásban (zsidók körében) nem is találjuk nyomát a vadászatnak, különösen Mózestől kezdve. (Korábban Nimród, Szidon és Ézsau volt híres vadász, ám egyikük sem pozitív hős.) Sámson csupán önvédelemből ölte meg az oroszlánt (Bírák könyve, 14. fejezet 5. vers)), Dávid pedig a nyáj védelmében végez a medvével és az oroszlánnal (Sámuel I. könyve, 17. fejezet 34. vers). Vadállatok támadása esetén az önvédelmet ugyanis megengedi a hagyomány. Ám, ha egy város vezetősége elhatározza valamely oroszlán kilövését, 23 tagú bizottság döntésére volt szükség, miközben a bíróság két vagy három tanú egybehangzó állítása esetén bárkit halálra ítélhetett.

Az ókori uralkodókkal ellentétben, a zsidó királyok egyáltalán nem vadásztak. Az idegen származású, Rómában nevelkedett Heródes ebben is kivételnek tekinthető, amiért egyébként a rabbik erősen megrótták őt. A Talmud bölcsei merészen szembeszálltak a zsarnokkal, és megüzenték neki: „Talán úgy gondolod, hogy Mózes mesterünk vadász lett volna?” (Hulin 60/a.).

A zsidó hagyomány megengedhetetlennek tartja a vadászatot, akárcsak az állatversenyekkel kapcsolatos „sportokat”. Akik a római korban divatossá lett lóversenyen vagy a galambversenyeken részt vettek, megbízhatatlanságuk miatt, még tanúk sem lehettek. Simon ben Pazi rabbi a Talmud írásmagyarázatában kifejti: „Mit is jelent a Zsoltárok könyvének kezdősora: ’Boldog az ember, aki nem járt a gonoszok tanácsában, sem a vétkesek útján nem állt, sem a gúnyolódók ülésén nem vett részt’? Mindez arra a férfira vonatkozik, aki nem járt a színházi és cirkuszi játékokban, sem a kutyákkal űzött vadászaton” (Avoda Zara 18/b.). Az ókori római teátrumokban és cirkuszokban ugyanis rendszeresen olyan „játékok” folytak, amelyek tömeges állatöldöklésben csúcsosodtak ki.

Az egyik legkiválóbb középkori rabbi, Rothenburgi Méír (1220-1293) fogalmazta meg legpregnánsabban a vadászatról — a Biblia szellemében — kialakult zsidó véleményt: „Aki kutyákkal történő vadászatot tart, mint a nem zsidók, nem lesz helye a jövendő világban. Különösen tilos állatokat vadászni íjjal, lándzsával vagy puskával, mivel egyébként is tilos enni a zsákmányból, mert (az állat) sebei által, széttépve szenvedett ki, s mivel (elejtése) szórakozás kedvéért történt” (Responzumai, 66/b.).

Az állatkínzás tilalmával magyarázható, hogy a vadon élő, „nem tiszta” állatok elejtését és fogságban tartását nem engedi meg a mózesi törvény. Az sem véletlen, hogy „az irgalmasság parancsolatát” a Szentírás éppen az állatokkal való bánásmód példájával, a fészekből kiemelt tojás előírásával fogalmazza meg. „Ha utadon eléd kerül egy madárfészek, bármely fán vagy a földön, s benne tojások vagy fiókák vannak, és az anyaállat ott pihen a tojások vagy a fiókák fölött, el ne vedd az anya alól a fiókákat! Küldd el előbb az anyát, s azután vedd el a fiókát, hogy jó legyen neked, s hogy hosszú életet élj” (Mózes V. könyve, 22. fejezet 6-7. vers).

Számos hasonló törvényt találunk Mózes rendelkezései között, amelyek mind az állatok védelmét szolgálták. Így például tilos volt bekötni a nyomtató ló szemét, amit az állat megtévesztéséül gyakoroltak. Tilos volt a nyomtató ökör száját is bekötni (Mózes V. könyve, 26. fejezet 3. vers): ha már munkát végez az állat, hadd egyék is belőle. Nem engedték meg, hogy az ökröt és a szamarat egyazon járomba fogják, mivel a gyengébb állat képtelen lenne követni az erősebb iramát stb.

A Biblia imént bemutatott állatvédelmi előírásaival és tanításaival szemben sokan felvethetnék az áldozatbemutatás törvényeit és gyakorlatát, amelyek mind a pusztai Szentélyben, mind a későbbi jeruzsálemi Templomban a mindennapos szertartás részei voltak. Szólhatnának a bűnbakról, amelyet évente egyszer, sorsolás útján választottak, majd elkergették, száműzték a sivatagba, párját pedig feláldozták.

Az állatáldozatok valódi céljáról és értelméről azonban maga a mózesi törvény szolgál magyarázattal: Az állatáldozatok bemutatásának valódi célja ugyanis az volt, „hogy ne mutassák be többé áldozataikat a kecskebakoknak (= az idegen isteneknek), amelyek után ők paráználkodnának” (Mózes III. könyve, 17. fejezet 7. vers). Egyszóval, a pogány szertartásoktól való visszatartás végett kellett áldozati szertartásokat bevezetnie Mózesnek. Elvégre, a Talmud szavaival, Isten nem kívánja és nincs szüksége áldozatokra, ezek csupán az emberek gyönyörűségét szolgálták (Menahot 110/a). A középkor legnagyobb zsidó tudósa, Maimonides véleménye szerint ez az isteni terv része volt, hogy a pogány kultusz megszűnjön anélkül, hogy a nép felhagyjon az általa megszokott áldozatbemutatással, amely különben összezavarta volna hitét és gondolkodását.

Némileg összefügg az állatvédelemmel a rituális étkezési szabályok (a kóserság) rendszere is. Ez lényegében véve három csoportra osztható:

1. A megengedett és a tiltott állatok listáját maga a bibliai törvény tartalmazza. Ezek kiválasztásának egyik lehetséges okát a szakértők a biológiai egyensúly megőrzésével magyarázzák.

2. Csak szabályosan levágott és vértelenített állat húsa ehető, ennek pontos módját azonban csak a szóbeli hagyomány őrizte meg, Mózes nem tartotta fontosnak ismertetni. Az elejtett vadat és megtépett állatot viszont határozottan tiltja a Szentírás, ezért a mózesi törvények értelmében és szellemében nincs vadászat.

3. „Ne főzd meg a gödölyét anyja tejében” — a zsidó hagyomány ezzel indokolja a tejes és a húsos ételek különválasztását, de szellemi értelemben az irgalmasság törvénye is az, hogy tilos kegyetlenkedni az állatokkal. Így értelmezte ezt Alexandriai Philón, az időszámításunk kezdetén élt zsidó gondolkodó.

Ugyancsak az állatvédelemre utal az a zsidó gyakorlat is, hogy tilos olyan fát kivágni, amelyen madarak fészkelnek. A fák védelme ugyan inkább természetvédelmi kérdés, mégis érdemes itt megemlíteni, hiszen a fakivágás tilalma közvetve az állatvédelmet szolgálta. Mózes törvénye ugyanis előírta, hogy ostrom idején, a város környékén található, termő fákat nem szabad kivágni. „Ha ostromolsz egy várost hosszú időn át, hogy harcolj ellene és elfoglald azt, ne pusztítsd el a fáit, fejszét eresztve ellene, mert annak gyümölcséből ehetsz, mert vajon ember-e a mező fája, hogy ellene hadat viselj? Csak azt a fát, amelyről tudod, hogy (gyümölcse) nem ehető, azt vágd ki” (Mózes V. könyve, 20. fejezet 19-20. vers).

Nagyon jellemző a bibliai gondolkodásra a látszólag haszontalan növényekért való hálaadás — Isten minden teremtményének ugyanis jól meghatározott helye, életének, fennmaradásának értelme van! A sátrak ünnepén például, bibliai parancs alapján, a vallásos zsidó ősidők óta ünnepi csokrot készít, hogy hálát adjon a Mindenhatónak a bőséges termésért. A négyféle termésből álló csokor egyike a gyümölcsökért, a másik a fákért, a harmadik a dísznövényekért fejezi ki köszönetünket. Az ünnepi csokor negyedik eleme azonban a szomorúfőz vesszeje, amelynek látszólag semmi haszna nincs, a hagyomány szerint az ilyen növényekért, az úgynevezett vadontermőkért mégis hálával tartozunk a Teremtőnek. Ez azért különös és egyedülálló, mert az ókori ember mit sem tudott a természet- és a környezetvédelem jelentőségéről, a növények fontos szerepéről a levegő tisztaságában. A bibliai gondolkodásmód mégis — úgy tetszik — ráérzett modern korunk egyik kulcskérdésére.

Az állat és az ember együttéléséről és egymásrautaltságáról számos bibliai és talmudi történet szól. Elég legyen Bileám (Bálám) szamarára utalni, aki bölcsebbnek bizonyult gazdájánál, a nagyhírű varázslónál. Az állat héber szava (hajá) magyarul ennyit tesz: élő, a Szentírásban gyakran előforduló „élőlény” (nefes hajá) kifejezés pedig szó szerint élő lélek. Ebből következik, hogy a bibliai gondolkodásban az állatnak is van (animális) lelke. Az egyik zsidó irányzat hívei, a karaiták, akik a Bibliához való visszatérést hirdették, úgy vélték, túlvilági jutalmuk és büntetésük is van. A legnagyobb zsidó gondolkodók (Szaádja, Maimonides, Mendelssohn) ezt ugyan nem fogadták el, de hangoztatták: a Mindenható nem vonhatja meg egyetlen élőlény jutalmát sem.

Az ókori zsidó mesterek szoros kapcsolatban éltek állataikkal. „Tilos az embernek mindaddig ennie, — tanította Jehuda, Ráv nevében — , amíg előbb állatait meg nem etette. Hiszen a Bibliában ez áll: Adok majd füvet a meződön, állataid számára, és csak azután olvassuk: Enni fogsz, és jóllaksz” (Brakhot 40/a.). Ezért aztán „Senkinek sem szabad állatot vennie, ha korábban nem biztosította számára a szükséges táplálékot” (Talmud Jerusalmi, Ketubot 4, 8.).

A bensőséges kapcsolat talán legszebb példája Aszi rabbi mondása, aki úgy véli, a háziállat elhozza számára, otthonába a természet, a mezők üzenetét. „Soha nem szólítottam a feleségemet feleségemnek, az ökrömet ökrömnek, hanem a feleségemet így hívtam: házam, az ökrömnek pedig ezt mondtam: mezőm” (Sabat 118/b.). A jól ismert zsoltárvers is egymás mellé helyezi az élőlényeket: „Embert és állatot segíts meg, Örökkévaló!” (Zsoltárok könyve, 36. fejezet 7. vers).

Raj Tamás

 

 
WEBSHOP
Kabbala