1. Csak kóser hús fogyasztható. — Már a Biblia is tiltja bizonyos állatok (például disznó, nyúl, ló, teve) húsának evését, akárcsak az elhullott vagy széttépett állatokét. (Ez utóbbi héber szavából ered a kóser szó ellentétét jelentő, közismert “tréfli” kifejezés.) Mózes III. könyve részletesen felsorolja (az V. könyv megismétli) azokat az állatokat, amelyek kósernak tekinthetők, például a marhát, a bárányt, a kecskét, a szárnyasokat stb. A szarvasmarha forgóinát is el kell távolítani (a hátsó felét meg kell tisztítani, jiddis eredetű szóval “reinigolni”), Jákob ősapánk bibliai harcára való emlékezésül. (Sajnos, ma már nincs Magyarországon olyan "szakember", aki ehhez a reinigoláshoz értene, így nálunk, a kóser mészárszékben hiába kérnénk — mondjuk — felsált.) Különbséget tesz az Írás a megengedett és a tiltott halak között is. Az édesvízi halakból a harcsán és a kecsegén kívül valamennyi kósernak mondható.

2. A húst vérteleníteni kell. — Ugyancsak a mózesi törvények írják elő a vér fogyasztásának tilalmát. (Ez a zsidó parancsolat olyan szigorú, hogy egy cseppnyi vért sem szabad fogyasztani, s ezt az előírást még az ókori Izraelben élt idegenektől is megkövetelték.) Étkezésre csak egészséges és az előírásoknak megfelelően levágott állat gondosan vértelenített, kisózott húsa használható. A vallási törvény szerint a húst fél óráig vízben, egy órát sóban kell áztatni, majd háromszor leöblíteni, hogy minden vérrög kioldódjék belőle. A májat főzés előtt alapos sütéssel kell vérteleníteni. Hajdan bárki levághatta az állatot, ma már azonban csak szakszerűen képzett, hivatásos mészáros (metsző, “sakter”), kizárólag éles késsel, s lehetőleg egyetlen mozdulattal végezheti el ezt a műveletet. A lényeg az, hogy az állat ne szenvedjen, s hogy a vér eltávozzék az állat húsából.

3. A tejes és a húsos ételek különválasztása. — "Ne főzd meg a gödölyét anyja tejében" — ez a vallási törvény, amely mondat Mózes könyveiben, a Tórában háromszor is olvasható, különíti el a tejes ételeket a zsírosoktól. Tehát húsfélét nem szabad együtt főzni, vagy akár egyszerre enni a tejtermékkel! Sőt, a későbbi zsidó hagyomány alapján a tejes és a zsíros (húsos) edényeket, konyhai eszközöket (főző- és tálaló edényeket, mosogatót, konyharuhákat, abroszokat stb.) szintén külön kell kezelni. Sőt, azokat az edényeket és ételeket, amelyet mind a húsos, mind a tejes ételekhez használhatunk (így a sót, a sótartót, az üvegpoharakat, az italokat, a kenyeret, a kenyérkosarat stb.), ugyancsak külön kezeljük, s ezeket "páros" edényeknek, "páros" ételeknek mondjuk.

Ha belépünk egy hagyományos zsidó konyhába, azonnal szemünkbe ötlenek azok a motívumok, amelyek ezekből az ősi szokásokból következnek. Hiszen a tejes és a zsíros, sőt a páros edényeket, étkészletet a konyhaszekrény más-más részén tárolják, az ételeket a hűtőszekrényben is különválasztják. A konyharuha színe is árulkodó lehet: általában a húsosé piros, a tejesé kék. Ha nincs két mosogató, akkor is a mosogató külön medencéjében tisztítják meg a tejes és a húsos edényeket. Tálaláskor más abroszt, szalvétát tesznek az asztalra tejes vagy zsíros étkezéshez.
E fontos irányelvek és szabályok keretei között, később évezredes hányattatás és kisebbségi sors terhe alatt, szomszédaival mégis eleven kölcsönhatásban alakult ki a zsidó konyha. Ez sok mindent átvett a környező népek ételeiből (persze, jócskán át is adott számukra), mégis megőrizte sajátos jellegét, s minthogy hagyományos közösség körében létezett, számos archaikus elemet őriz magában.
A vallási előírások betartása és a környezet csábító ételei számtalan leleményre és ügyes újításra késztették a zsidó háziasszonyokat. Libamellből, paprikás, fokhagymás kifagyott testhájból készült a "szalonna" (az ineresz), a füstölt marhaszegyet "sonkának" nevezték. A “paprikás csirkét” tejföl nélkül, vagy az Izraelben és Amerikában, üzletben is kapható “páros” (tejmentes) kóser tejföllel főzik. Ma már, persze, Budapesten is hozzáférhető számos kóser árú és főzési alapanyag.
A szombati munkatilalom hozta létre a legjellegzetesebb zsidó ételt, a bevezetőben említett sóletet. Mivel — a vallási szabályok szerint — szombaton nem szabad ételt készíteni, nyersanyagát már péntek délután összeállították, majd a kemencében vagy forró kövek között (helyenként önálló sóletkályhában) mintegy tizenkét órán át érlelték. E hosszú főzési időnek köszönhető a sólet páratlan aromája.
A szombati és az ünnepi lakomák fényét különösen a hétköznapok szegényes táplálékához mérten tudták értékelni a régiek. A hagyományos vallási közösségben élők napjait kitöltötte a sokszor lelket ölő robot. A házalók, utazó ügynökök heti munkájukat elvégezve csak péntek délután értek haza, hogy az ünnep kimenetele után újra hátukra vegyék szegényes árukészletüket, s hogy tovább folytassák fárasztó és olykor veszélyes munkájukat. Így a szombatnak és a zsidó esztendő minden más nevezetes napjának — jelképezve az egyes ünnepek eszmei hagyományait — megvolt a maga sajátos, igencsak bőséges étrendje.
Az egész hét jóformán a szombatra való készülődés jegyében telt el: a jobb falatokat szombatra tette el a hagyományos zsidó. Ezt így mondták jiddisül: lekóved sábesz, vagyis “a szombat tiszteletére”. Péntek este, az ünnep beköszöntésekor az asztalon két hosszúkás barchesz (fonott kalács) feküdt, hogy ilyenkor többet és jobbat egyenek. Előételnek halat ettek (a hal a szaporaság jelképe). Szombaton hagymás-májas tojás (ezt hidegen is összeállíthatták) volt az előétel, a sóletet, majd az almás kuglit főételként tálalták. A szegények asztalára is került szombatonként sólet, legföljebb kevesebb és gyengébb minőségű hús főtt a lábas fenekén.
A szombati és az ünnepi közös étkezések, a szertartások és a hangulatos gyertyafények melegséget és összetartó erőt kölcsönöznek a család tagjai számára. Ha ugyanezeket a sajátos ételeket más környezetben fogyasztjuk, ha más hangulat vesz körül bennünket, mintha az ízük is megváltozna.
Hajdan egy gazdag zsidónál vendégeskedett a király. A péntek esti ételek közül különösen a töltött hal (a gefilte fis) nyerte meg az ízlését. Elkérte hát a receptjét, és elkészíttette a szakácsával. Csakhogy a hal a királyi lakosztályban már korántsem volt olyan ízletes.
A király fanyalogva ette a sajátos csemegét, és nem tudta, kit is hibáztasson, a szakácsát-e, vagy a saját ízlését. Amikor legközelebb találkoztak, megkérdezte a zsidót, nem felejtett-e ki valamit a receptből, mert mintha egy különös fűszer hiányozna az ételéből?
A zsidó elmosolyodott, és azt válaszolta: Uram királyom, jól tudom, melyik fűszer maradt ki a töltött haladból. Ezt azonban a világ legjobb szakácsa sem tudná pótolni. Ez a különös fűszer ugyanis nem más, mint maga a szombat…
Ősszel, újévkor mézes sárgarépa-főzelék, vagy répatorta készült, s a kerek ünnepi kalácsot is mézbe mártogatják: legyen édes (és kerek) az új esztendő! A sátrak ünnepén és a Tóra örömünnepén töltött káposztát, liba- és kacsapecsenyét készítettek, diós és mákos kiflit és — flódnit. Olajban sült fánk, palacsinta, latkesz, diós vagy gesztenyés sütemény járta hanukkakor, a decemberi Makkabeus-évforduló napjain.
A legtöbb különleges süteményt purimkor, a zsidó "farsangon" sütötték. Ilyenkor illett kóstolót küldeni a rokonoknak, barátoknak, jó szomszédoknak is, s ez nagy kihívást jelentett a háziasszonyoknak. Flódni, kindli (pólyás babához hasonlító diós vagy mákos sütemény), gyömbéres sütemény, fánk és háromszög alakú, dióval, mákkal vagy lekvárral töltött Hámán-táska (Hámán-füle) örvendeztette meg az édesség kedvelőit ezen az ünnepen.
A vallásos családok számára a legnagyobb megpróbáltatást a peszah jelentette, a zsidó húsvét. Ilyenkor — az Egyiptomból való szabadulás ősi évfordulóján — ugyanis tilos a kovászos étel fogyasztása, sőt, az ünnep nyolc napján a ragyogóan kitakarított otthonokban külön erre a célra használt edényekben kell főzni. Noha ezeken a napokon nem szabad kenyérfélét enni, mégsem marad senki sem éhen, mert az okos lelemény számtalan finom ételt alkotott a kovásztalan kenyérből, a maceszból. Cibereleves (borscs), párolt marhahúsok és más ízletes sült, borral és dióval ízesített sütemények tarkították az ünnepi menüt. Ilyenkor készül az ismert levesbetét, a maceszgombóc, a knédli is. A peszahi ételkülönlegességekről részint a különböző ételek között, részint önálló fejezetben tárgyaljuk könyvünkben.
Tejes és túrós ételeket főznek a zsidó pünkösdkor, a Tóra-adás ünnepén, mert a hagyomány szerint a Tóra épp oly tápláló, mint kisgyermeknek a tej. (A Tóra Mózes öt könyvének ősi zsidó elnevezése. A Tóra-adás napja a pünkösdnek megfelelő zsidó ünnep, a savuot. A Tórát a zsinagógában heti szakaszokra bontva olvassák fel oly módon, hogy az őszi ünnepek végén befejezik, és azonnal újra kezdik az olvasását. Ez utóbbi ünnep neve a már említett Tóra örömünnepe, héberül Szimhat Tóra.). Könyvünk végén egyébként — mások mellett — néhány ünnepi étrendet is közlünk.
Ugyancsak tejes ételeket készített hajdan a zsidó háziasszony a Jeruzsálem pusztulását idéző, legnagyobb gyász- és böjtnapot, az áv hónap 9-ikét (tisá beávot) megelőző félböjt, a "tejes hét" (jiddisül nájn tég = kilenc nap) idején. Ez idő tájt került a zsidó étrendbe a tejfeles bableves, a loksn kugli, a túrós delkli és más hasonló ételek. Kötetünk végén egyébként a legfőbb zsidó ünnepek sajátos étrendjét is közöljük.
Noha sem itt, sem a receptek között nem foglalkozunk a kóser (sajátosan zsidó) italok fajtáival, vagy elkészítésük módjával, tudnunk kell, hogy a vallásos zsidó nem fogyaszthat akármilyen szeszes italt. Az ókori zsidó hagyomány szerint az úgynevezett nészech (pogány áldozati célra szánt) bor fogyasztása, vagy akár hasznosítása is szigorúan tilos. A Talmud azonban ezt az előírást kiterjesztette a nem zsidók által használt minden borra, amely nem feltétlenül ezt a célt szolgálta. (Az ilyen bor neve héberül sztám, vagyis általános borféle.) Ennek hátterében azt a feltételezést találjuk, hogy a bor esetleg bizonytalan, netán idegen, kultikus célra beszentelt szőlőtábláról származott. Így azután a kóser bor csakis folyamatos ellenőrzés mellett készülhet. Az ortodox zsidók mindmáig arra törekednek, hogy lehetőleg még a szőlőt is maguk műveljék meg, s hogy a mustot és a bort maguk készítsék el. Mindenesetre elmondhatjuk, hogy a kóser bor egészen biztosan szőlőből készül...
A legismertebb pálinka (snapsz) nálunk a kóser szilva (a szilvórium vagy slivovitz), amely az utóbbi időben nem zsidó körökben is igen kedveltté vált. Egyes régi zsidó italkedvelők, a maguk igazolására, külön hagyományt teremtettek, így a kóser bort (a Biblia alapján) Noéig, a kóser szilva eredetét pedig Salamon királyig vezetik vissza.
Könyvünk a kóser előírásoknak megfelelő étkezési rendre épül, ám nem tartalmazza valamennyi, a zsidó konyhában előforduló ételt, hanem csakis azokat, amelyek a zsidó konyha különlegességei (sóletek, kuglik, maceszgombóc stb.), illetve azokat, amelyeket a zsidó kulináris hagyomány a szokásostól eltérő módon készít el. Ezért hagytuk el például a főzelékek, vagy a savanyúságok bemutatását, mivel azokat ugyanúgy készítik hagyományos zsidó környezetben, mint ahogyan azokat bármely más szakácskönyvben megtalálhatjuk. Ugyanezért nem szerepel ebben a kötetben — többek között — a zöldbableves, vagy akár a rakott burgonya, amelyet persze, a kóser konyhában kolbász nélkül készítenek. New Yorkban, persze, megtehetnék, hogy a rakott burgonyába tejmentes tejfölt tegyenek, ez utóbbi azonban nálunk nem igen kapható.
Igyekeztünk mindenütt a modern konyhai eszközök (pl. turmix) használatát is figyelembe venni, ám ugyanakkor a hagyományos elkészítési módot is feltétlenül megőrizni. Talán fölösleges megemlítenünk, hogy könyvünkben zsír alatt mindig liba- vagy egyéb baromfizsírt értünk, ám a diétájukra, vagy az egészségesebb táplálkozásra ügyelők kedvéért mégis elmondjuk, hogy ahol kötetünkben libazsírt írtunk, majdnem minden esetben akár olajat is használhatunk helyette. (Csupán a maceszgombóc tekinthető ez alól kivételnek.). Hasonlóképpen, cukor helyett (persze, a sütemények többségét kivéve) főzhetünk-süthetünk akár folyékony szacharinnal is.
Válogatásunk elsősorban a közép-keleteurópai (magyar) zsidóság étkezési szokásaira épül. Természetesen, felvettük azokat a sajátos zsidó ételeket is, amelyek külföldi zsidó hatásra, akár az utóbbi időben, nálunk is meghonosodtak. Viszont el kellett hagynunk kötetünkből azokat az (általában világszerte divatos, korábban nálunk is megszokott, például bárány- vagy kecskehúsból készült) zsidó ételeket, amelyeknek kóser alapanyaga jelenleg itt, Magyarországon szinte hozzáférhetetlen.
Izraelben és a nagy vallásos közösséggel rendelkező USA-ban, részben a klíma, részben az egészségesebb táplálkozás miatt, sajnálatos módon, a hagyományos zsidó ételek leegyszerűsödnek, vagy éppenséggel háttérbe szorulnak. Mi ezt a változást nem vettük figyelembe, így aki az eredeti zsidó konyha iránt érdeklődik, jobban jár, ha könyvünket olvassa, a modern nyugati kiadványokkal szemben.