A szám és a számok a Bibliában

A bibliai héber nyelv két szót használ a szám fogalmára, s mindkettő gyökét igeként is használja a számolásra:
1.    A miszpár szó bármely szám lehet, gyöke, a már korábban tanult szafar, vágni, (könyvet, levelet) írni és számolni jelentéssel bír.
2.    A minján szó viszont mindig meghatározott, illetve kerek számot fejez ki. S éppen itt a bökkenő, hogy mi volt a kerek szám az ókori hébereknél, vagyis — más szóval —milyen számrendszert használtak?
Mielőtt erre válaszolnánk, megállapíthatjuk, hogy mindkét fent említett ige nagyon korán, már a Szentírás legrégebbi szövegeiben előfordul. Jákob például (fiaival vitatkozva) még arról panaszkodik, hogy népe „igen kisszámú” (mté miszpár, Mózes I.. könyve, 34. fejezet), Bileám áldásában (Mózes IV. könyve, 23. fejezet) viszont már azt olvashatjuk, hogy „ki tudná (pontosan!) megszámlálni Jákob porát”, tehát Izrael sokaságát. (Ez utóbbi helyen a másik héber igével, maná, találkozhatunk.)


Az egyetemes művelődéstörténetből tudjuk, hogy Babilóniában a hatos (tizenkettes), Egyiptomban a tízes számrendszer volt általános. Mindkettőnek van misztikus alapja, hiszen a hatos az első három szám összege (és szorzata), míg a tíz az első négy szám összeadásával keletkezik. Úgy tetszik, az ősi zsidók mindkettőt ismerték és minden bizonnyal használták is, hiszen Babilóniából érkeztek Kánaánba, és sok időt töltöttek Egyiptomban. Mégis, a (a tízes szám után összetetté váló) ősi héber számnevek elárulják, hogy a tízes rendszer bírt elsőbbséggel: eszer, áhát-eszré, stém-eszré (= 10, 11, 12). Így van ez a magyarban is: tíz, tizenegy stb. A nyugat-európai nyelvek többsége azonban csak tizenkettő után vált. Németül például: elf, zwölf, dreizehn, angolul: eleven, twelve, therteen  stb. A héberben a nagy számok is a tízes többszörösei: méá (= száz), relef (= ezer), míg a tízezer (revavá) egyszerűen sokaságot jelent.
Hogy a tízet érezték a héber Biblia korában kereknek, mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy a zsidó Szentírás történeteiben egyébként gyakorta használt tizenkettő kivétel nélkül, mindig tízre és kettőre oszlik. Így például Jákob tizenkét fia közül kettő a kedvenc, Ráhel gyermekei, a tizenkét kém közül csupán kettő biztatja, a többi elkeseríti és fellázítja a népet. Salamon halála után a kettéosztott országban Jerobeám tíz törzset csatol el, míg Jeruzsálem mellett ketten (Juda és Benjámin) maradtak meg, és bízvást sorolhatnánk tovább.
Hasonlóképpen lekerekednek a tizenkettes szám többszörösei is: a Tóra görög fordítására (a Septuaginta elkészítésére) az egyiptomi uralkodó — úgymond — minden törzsből hat-hat tudóst hozat Jeruzsálemből Alexandriába, összesen tehát hetvenkettőt. A hagyomány mégis Hetvenes fordításról beszél. (A mű görög eredetű neve is éppen a hetvenes számra utal.)
Hasonló a helyzet a bibliai „nemzetségtáblában” (Mózes I. könyve, 10. fejezet) szereplő, az ókorban ismert 70 nyelvvel, amelyről — ha utánaszámolunk — kiderül, hogy valójában hetvenkettő. S hadd tegyük hozzá: „Jákob fiai”, akik Egyiptomba jöttek, valóban hetvenen voltak, de közéjük számít Efráim és Menáse, József fiai, akik Egyiptomban születtek…
Nem kell tehát meglepődnünk, hogy a minján szó (különösen manapság) általában tízet tesz, s hogy már csak a tízes számrendszer miatt is kellett kialakulnia annak a zsidó szokásnak, amely a vallási közösség minimális számát legalább tíz felnőtt férfiban határozza meg. A minján (így nevezik) eredetére persze a hagyomány bibliai magyarázatot is talált. Az egyik vélemény szerint a tíz, rossz hírt hozó kém okán beszélhetünk minjánról, hiszen maga az Örökkévaló nevezi őket „gonosz gyülekezetnek”. Mások viszont Jákob áldásában fedezik fel az első minjánt, amikor az örökségéből (erőszakosságuk miatt) kizárt Simonnak és Lévinek, azt kívánja az ősapa, hogy a „gyülekezetben” ne vegyenek részt, mivel ő itt a tíz testvér körére gondol.
Az ókori ember a páratlan számokat szerencséseknek, a párosakat szerencsétleneknek tartotta. (A szicíliai görög matematikus és vallásalapító, Püthagorász hímnemű és nőnemű számokról is beszélt.) A kabbalista hagyomány a páratlan számokban újító-előremutató, a párosakban rendteremtő-elrendező erőt vél felfedezi: figyeljük meg ennek az ősi felfogásnak a nyomait a teremtéstörténet páros és páratlan „napjainak” viszonylatában!
Különösen a páratlan prímszámok voltak kedveltek a régiek szemében: a hármas, az ötös és a hetes. Nem véletlen, hogy például Áron áldásának három bibliai mondata (Mózes IV. könyve, 6. fejezet 24-26. vers) pontosan 3, 5, és 7 szóból áll. A szombatnapról szóló bibliai idézet (Mózes I. könyve, 2. fejezet 1-3. vers, egyúttal a hagyományos zsidó boráldás, a kiddus) félmondatokra tagolt szövegének szavainak száma a következő: 5, 7, 7, 7 és 9. A számok növekvő sora egy ősi zsidó hagyományra épül, amelyet a hanukai lángok gyújtási rendjével kapcsolatban a Talmud így fogalmaz meg: „A szentség dolgában mindig csak emelkedni szabad, és soha nem szabad csökkenni”.
A héber számnevek még érdekesebb, ősi titkokat rejtenek. Az egyes szám (áhát vagy ehád), akárcsak az Isten (Él, Elohim, Adonáj) és az ember (Ádám, is-isá, sőt enós) szavai, mind az első héber betűvel, az aleffal kezdődnek! A kettes szám az emberpárt szimbolizálja, számnevében (stájim) az utolsó két héber betű találkozik. A hármas szám a gyermeket, a hatos a világot jelképezi: mindkét számnévben két sin betűt, az általunk tárgyalt Sadáj rövidítését látjuk, a hármas nevében (salos) még egy lamedet is, a tanulás szimbólumát. A tízes — korábban megbeszéltük — Isten szimbóluma, ennek fele, az ötös Isten jelenlétét jelképezi. A négyes a családot, a hetes az újrakezdést jelképezi, a hetes számneve (sevá) mintha a hármas és a négyes összeadásából keletkezett volna. A hét, mint időegység, egyértelműen zsidó találmány: a Szentírás és a zsidó vallási gyakorlat révén terjedt az el, akárcsak a heti munkaszüneti nap, szerte a világon. A hetes szám (sevá, a talmudi irodalomban röviden sev) és a szombat (sabat) is rokonai egymásnak a héber nyelvben.    

 

 
WEBSHOP
Kabbala

Raj Tamás