Goldschmied István: Emlékbeszéd

(Elhangzott Keszthelyen, 2008. július 2-án, a holokauszt megemlékezésen)

 

A „vészkorszakot” követően immár 64 éve minden év júliusának első vasárnapján összejövünk „A TÚLÉLŐK ÉS AZOK LESZÁRMAZOTTAI”, és emlékezünk Nagyszüleinkre, Szüleinkre, Testvéreinkre, Rokonainkra és Minden Hittestvérünkre, akik nem élték túl a szörnyűséget. Más bűnük nem volt, mint a származásuk.

E helyről próbálta meg bejelenteni áldott emlékű Főrabbink Dr. Büchler Sándor, hogy „… holnap el kell hagynunk a gettó területét. Ugyanis ahol most tartózkodunk gettó volt, ahová közel EZER HITTESTVÉRÜNK lett bezsúfolva. Beszédét rosszulléte miatt nem tudta befejezni, ezért helyette Dr. Kovács Endre a Hitközség akkori elnöke közölte a rossz hírt. „holnap elszállítanak Bennünket”. Valóban másnap elindult végzetes útjára a gettó NÉPE.

Túlélőktől tudom, hogy amikor Auschwitzba a keszthelyi csoport megérkezett ugyanis a Nagykanizsai gettó lakóit már korábban deportálták), eléjük szaladt egy kopasz kislány és kiáltotta, hogy „jobbra menjetek” ekkor kilépett két német katona és helyben agyonverte. A kislány agonizálásában még sikította „nem ismertek meg a Rabbitok unokája vagyok” és Meghalt. 16 éves volt és élete feláldozásával néhány Hittestvérünk életét megmentette, akik igyekeztek „jobbra” menni. (Aki nem tudná Mengele a fasiszta orvos a munkára alkalmasakat jobbra küldte ) Szeretett Főrabbink Családjából senki nem tért vissza. Emlékszobát hoztunk létre, tiszteletére.

A tegnapi napon olvastuk Chukat heti szakaszát, melyben a M-ható utasította Mózest, hogy vigye fel Áron főpapot és Fiát, Eleezert a Hór hegyére, és ott vegye le róla főpapi ruháit és adja Eleezerre. Mint tudjuk Áron, aki a Békesség híve volt, sem mehetett be a Kánaánba, csendesen, megnyugvással várta az elmúlást, mely sorsa volt. Párhuzamot vonva a vészkorszakkal, sok férfi ugyanilyen belenyugvással várta az elgázosítást levetkőzve a gázkamra előtt. Auschwitzban egy Anya kétségbeesve karcolta a gázkamra vetkőzőjének falára „Sír a Gyermekem, nem akar meghalni”. Drága Anyámtól tudom, hogy Mengele osztályozása után a karján lévő kislányt, aki a nővéréé volt, mert két Gyermeket nem tudott vinni, kitépték kezéből, tarkón lőtték, egy gödörbe dobták, és földet szórtak rá Anyám, mikor visszanézett, még mozgott a föld.

Heller Ágnes szerint fáj az emlékezés, - de emlékezni kell.

Megdöbbentőek ezek az emlékek, de emlékezni kötelességünk. Néhány éve Raj Tamás főrabbi úr kezdeményezésére emlékeztünk Budapesten a Lauder iskolában Hitközségünktől elhurcolt és meggyilkolt Gyermekekre. Magam is meglepődtem közel négyszáz Zsidó Gyermek neve hangzott el köztük egy Testvéremé is. Kinek ártottak Ők? Egy bűnük volt Zsidó vallásúnak születtek, ahogy azok az idős emberek, akik becsületesen ledolgozták életüket, és a munkaszolgálatra elhurcolt, megalázott Hittestvéreink is. Az elmondottak is bizonyítják, hogy a politika milyen negatív hatással lehet egy nép és népcsoportok életére, ha a nép megalkuvó saját sorsát illetően. Ha itt körülnézünk, látjuk az meggyilkolt Hittestvéreink nevét az emléktáblákon. Zsinagógánk előcsarnokában egy fekete táblán az áll „… a magyar hazáért hősi halált haltak” Ezt a táblát a magyar állam állítatta, az a magyar állam, aki húszon-évvel később kiszolgáltatta egy idegen ország kénye-kedvére több száz éve itt élő állampolgárainak egy részét, vallásuk miatt.

Simon Whisenthal „A gyilkosok köztünk élnek” című könyvének utolsó részében egy ss cinikusan nyilatkozik „… kiírtunk Benneteket, eltüntetjük az árulkodó nyomokat, az utókor kételkedni fog, hogy megtörtént e valójában, vizsgálódnak és lesznek, akik tagadják.” Tisztelt Emlékezők, ha belegondolunk, majdnem igaza lett a gyilkosok egyikének.

A szörnyűségből a háború befejezése után 1945. júniusában városi jegyzőség felsőbb fóruma felé írásban jelezte, hogy „30 zsidó tért vissza.” Fontos jelentés volt.

A visszatértek jórészt háromféle módon illeszkedtek be az új magyar társadalomba. Voltak, akik továbbra is megtartották Vallásukat, mások az asszimiláció útját választották, és egy kisebb réteg gondolom törleszteni akart és az államigazgatás területén helyezkedett el. Így lett egy zsidó származású ember a város első rendőrkapitánya a felszabadulást követően. Mert nekünk az 1945. Felszabadulást hozott.

Akik visszatértek nap, mint nap várták, hogy talán hozzátartozóik közül visszatér e valaki. Sajnos e reményük tovaszállt és kénytelenek voltak új életet kezdeni, beilleszkedni a társadalom vérkeringésébe. A Vallási élet akadozva, de megindult. Drága Apám egy lebombázott vidéki Zsinagógából hozta el e padsorokat, melyben most helyet foglalunk, hiszen amelyek korábban itt voltak azokat kidobálták, elégették, mert kellett a hely először a gestapó raktárának, majd istállónak. Külön érdekessége Zsinagógánk sorsának, hogy a helyi építési hatóság már 1944. július 12.-én kiadta rá a bontási határozatot, azzal az indoklással, hogy léte meghaladottá vált. Ugye korainak tűnik az időpont. Megjegyzem július 8.-án gázosították el Szeretteink nagy részét. A Mindenható azonban másként akarta és nem került Zsinagógánk lebontásra.

A városkörnyéket is beleértve a valaha több mint ezer Tagot számláló Hitközségből ma 35-en vagyunk. Még őrizzük a lángot, gondozzuk Temetőnket, tovább visszük hagyományainkat.

A Holocaust a XX. Század legnagyobb szégyene. A fasizmus szisztematikusan kiirtott 6 millió európai ZSIDÓ EMBERT, köztük Hatszázezer MAGYAR ZSIDÓ EMBERT kiknek egyetlen bűnük, hogy más volt a vallásuk. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a nácik mellett a magyar közigazgatás 275.000 alkalmazottja a csendőrség, rendőrség és a nyilasok sem tétlenkedtek. Természetesen köztük voltak olyanok, akik nem váltak a hatalom eszközeivé. Tisztelet Nékik.

Kertész Imre 2007. június 1.-én a Berlini Művészeti Akadémián elhangzott beszédéből idéznék „Európa nyomasztó öröksége” című előadásából:

…” Ecce homo? Ez tehát az ember? Egy napon elszólítják a felesége, a gyereki, öreg szülei mellől, és másnap már asszonyokat, gyerekeket és öregeket lő az árokba, mégpedig látható élvezettel az arcán? Hogyan lehetséges ez? Nyilván a gyűlölet segítségével, a gyűlöletével, amely a hazugsággal együtt, nélkülözhetetlen szükségletévé vált korunk emberének. Az új Európa egyik legelső feladata lesz, hogy világos ösvényeket vágjon az ideológiák, a hamisítások dzsungelében.”

Napjainkban sokan csak legyintenek. Minek a múltat mindig felhánytorgatni. Nékik üzenem: Azért mert nem csak emlékeznünk, hanem emlékeztetni is kötelességünk a magunk és Gyermekeink Unokáink érdekében, ugyanis az ordas eszmék terjedését napjaink politikája a véleményem szerint rosszul értelmezett demokráciára hivatkozva engedi. Ma még nem jelent veszélyt a fekete ruhában masírozó félkatonai alakulat – és holnap? Ugye nincs rá biztosíték. Ha demokráciában akarunk élni, hallatni, kell szavunkat, hogy többé ne ismétlődhessen meg, egy vallási, vagy bármilyen kisebbség életének veszélyeztetése, vagyonának elrablása, ezért innét arra kérem Önöket, hogy ne hagyják szó nélkül a demokráciaellenes megnyilvánulásokat. Gondoljanak az Alkotmánybíróság napokban kihirdetett furcsa állásfoglalására a gyűlöletbeszéd kapcsán.

Túlélőink elmondják „akkor is így kezdődött” és szinte el sem hitték, hogy mindaz megtörténhet, ami megtörtént. Az antiszemitizmus közöttünk van és nem csak a magyar zsidóságot, érinti.

Rosszakaróink érvként hozzák fel ellenünk a kárpótlási folyamatot. Ezt az 1948.-as Párizsi egyezmény mondta ki úgymint közösségi és személyi kárpótlást. Csak Keszthely városából elhurcolt és vissza nem tért Hittestvéreink 274 lakása, ingatlana a magyar államra szállt, nem említve a korábban kötelezően beszolgáltatott javakat. Ezt ma is rablásnak hívják. Sajnos néhány csoportnak érdeke, hogy a kárpótlási folyamat elhúzódjon. (gondolják - kevesebb túlélő, - több marad)

Napokban volt annak szomorú évfordulója, hogy 70 éve fogadták el az első zsidótörvényt (fajvédők és csendestársaik) Ma ugyan már érvénytelen e törvény, az e korszakban született hasonló törvényekkel együtt, de ma is némelyek okolnak Bennünket, az ország romlásáért. A nyílt zsidózás, az árpád sávos zászlók megjelenése, a hatalom langyos hozzáállása elgondolkoztató.

A „vészkorszak túlélők jogosan félnek, Ők tudják e zászlók, mit jelentenek, de azok is tudják, akik e zászlókat lengetik.

A mai összejövetelünk célja az emlékezés. Ez számunkra mindig szomorú kötelesség. Ezért kíséreltem meg Hittestvéreinkre való megemlékezésen az elpusztításuk okait, következményeit és a jelen időszakot folyamatában érzékeltetni. Remélem sikerült.