Hűség az emlékezésben

(A 137. zsoltár)

(Elhangzott az ERDSz lelkész kongresszuson 2009, április 29-én)

Az utóbbi néhány évben a Zsoltárok könyvének új magyar fordításával, magyarázatával foglalkoztam: remélem, rövidesen könyvben is megjelenhet. A bibliai zsoltárok közül egyik kedvencem a 137-ik első fele, mert azt példázza, hogy nehéz, szorongatott helyzetében is az ember mennyire meg tudja őrizni hűségét hitéhez, hagyományaihoz és hazájához.

Hűség az emlékezésben. Több mint két és félezer esztendővel ezelőtt, idoszámításunk kezdete előtt 587-ben elpusztult a Salamon király által épített jeruzsálemi Szentély, és Izrael népe (történelme során először) száműzetésbe, diaszpórába kényszerült. Az asszír és a babilóniai nagyhatalom sajátos politikájához tartozott, hogy a meghódított népeket deportálták abban a reményben, hogy elszakítva környezetüktol és a helyi istenektol egykönnyen beolvaszthatják, leigázhatják őket. Egy fontos körülménnyel azonban nem számoltak. Izrael népe ugyanis nem holmi helyi istenekben, bálványokban hitt, hanem a világ egyetlen, helyhez nem köthető Istenében. Az Örökkévalót a világ bármely részén megtalálhatja az ember, ha igaz szívvel keresi Őt, ahogyan azt a Talmudban olvassuk: „Mindenütt, ahol emberi lábnyomra bukkansz, ott vagyok Én, a Mindenható”. Izrael hite szerint Isten tehát velük ment a száműzetésbe, oda is „elkísérte” őket.

Hűség az emlékezésben. A Babilónia (Bábel) fogságába hurcolt zsidók nem vesztették el hitüket, és tragédiájuk ellenére sem estek kétségbe. Úgy vélték, Isten jogosan sújtotta őket bűneikért, ám ha megtérnek, az Örökkévaló meghallgatva őket visszavezeti majd hazájukba. Jól emlékeztek arra, amikor a száműzetésbe indulók elsőállomáshelyén, Ráhel sírjánál megpihent a szomorú menet. Itt, Ráhel magaslatán, ahol az ősanya sírja mindmáig látható, Jeremiás próféta intézett hozzájuk beszédet. A próféta a bibliai ősanyát jelenítette meg látomásában: „Így szól az Örökkévaló: Hang hallatszik a magaslaton, keserű sírás jajszava, Ráhel siratja gyermekeit, nem tud vigasztalódni fiai miatt, akik nincsenek többé. Ám így szól az Örökkévaló: Vond vissza hangod a sírástól, szemedet a könnytol, mert munkádnak jutalma lesz, így szól az Örökkévaló, s visszatérnek az ellenség országából. Van reménység a jövendodben, így szól az Örökkévaló, s visszatérnek fiaid határaik közé” (Jeremiás könyve, 31. fejezet 14-16.)

A megőrzött reménység a túlélés és az emberi együttműködés útjával párosult. A babilóniai fogságba érkezett nép vezetői levelet kaptak a prófétától, amelynek szavait meg is fogadták: „Keressétek annak a városnak a békéjét, ahova száműztek benneteket, és imádkozzatok érte az Örökkévalóhoz, mert az ő békéjük által valósul meg a ti nyugalmatok” (ugyanott, 29. fejezet 5–7. vers). A próféta azonban arra is felhívta figyelmüket, hogy Isten nem feledkezik meg róluk, s ha tiszta szívvel imádkoznak Hozzá, előbb-utóbb hazavezérli oket: „Imádkozzatok Hozzám, s Én meghallgatlak benneteket. Kerestek Engem, és megtaláltok, ha teljes szívbol kerestetek. Akkor majd megjelenek köztetek, így szól az Örökkévaló, visszahozom foglyaitokat, egybegyűjtelek benneteket az összes nép közül, mindazokról a helyekről, ahova eltaszítottalak titeket, így szól az Örökkévaló, és visszahozlak benneteket arra a helyre, ahonnan száműztelek” (ugyanott, 12–14. vers).

Hűség az emlékezésben. Izrael népe megértette és megfogadta a próféta szavait. Történelmi dokumentumok bizonyítják, hogy a fogságba hurcolt zsidók, miután szenvedéseik enyhülni kezdtek, megpróbáltak beilleszkedni új környezetükbe. Ám ugyanakkor hitükből erőt merítve hűek maradtak hagyományaikhoz és elvesztett hazájukhoz is. Zsoltárunk bizonyítja, hogy megtagadták elnyomóik kérését: nem voltak hajlandók a már akkor is messze földön híres zsidó dalokkal szórakoztatni uraikat. „Bábel folyóinál ültünk, ott sírtunk összeborulva, amikor Cionra emlékeztünk. A szomorúfűzekre aggattuk hárfáinkat, rabtartóink dalokat kérték ott tőlünk, kínzóink vidámságra vágytak: énekeljetek nekünk Cion dalaiból! De hogy is énekelhetnénk az Örökkévaló dalait idegen földön?”. Sőt, a foglyok esküre emelik kezüket, és fogadalmat tesznek: „Ha elfelednélek, Jeruzsálem, száradjon el a jobb kezem! Tapadjon nyelvem az ínyemhez, ha nem emlékeznék meg rólad, ha nem emelném Jeruzsálemet örömem tetőfokára!”

Hűség az emlékezésben. Erről a szóról, hűség a legtöbb embernek a hitvesi hűség, a beosztott, az alattvaló, a szolga és a kutya hűsége jut az eszébe. A Biblia nyelvén azonban a hűség szava, a héber EMUNÁ mást is jelent: bizalmat, megbízhatóságot, és főként hitet. Bizony, az igaz emlékezés hűséggel párosul, s a hűség erősíti meg a mi hitünket. Hitünket az egyetlen élő Istenben és hitünket az emberben, embertársaink megsegítésében. Ehhez kérjük az Örökkévaló támogatását és áldását.

Raj Tamás