Teller Ede zsidó hitvallomása

         Ne képzelje, hogy ez az erkölcs elhanyagolását jelenti! Ellenkezőleg! Azt, amit reggel és este csinálunk – napközben és álmunkban –, az közeli kapcsolatban van azzal, hogy mi a helyes és mi a helytelen. De azzal, hogy örökké éljünk: nem. Erre a nehéz kérdésre – túlvilág, Isten – több válaszom van. Én zsidó vagyok. A zsidó vallásban a túlvilágnak praktikusan nincs szerepe. Nem arról van szó, ha rosszul viselkedem, akkor a túlvilágon megbüntetnek. A zsidó vallás azt mondja: Higgyél Istenben, ne beszélj az Istenről, de tedd meg az Isten akaratát. És az Isten akarata az, hogy a helyeset tedd. A zsidó valláson belül persze nagy különbségek vannak abban, hogy a törvényeket hogyan kell értelmezni. De hogy van-e Isten, vagy hogy van-e túlvilág, nem, hanem csak abban, hogy a törvényeknek esetről esetre mi az értelme. E vallásban nincsenek szentek, de vannak emberek, akik az igaz, a helyes cselekedetet gyakorolják.

A munkám egy tudós munkája volt. És egy tudósnak nem dolga, hogy arról beszéljen, amit nem értett meg teljesen. Ha van valami, amit nem értettem, az a Jóisten. Mint tudósnak erről nekem nem szabad, nem lehet beszélni. De most a dolog lényegéhez akarok hozzászólni. Jó azt hinni, hogy van egy gondviselő Isten, valaki, aki mindenütt ott van, aki mindennek, még annak is, ami úgy látszik, teljesen értelmetlen és kegyetlen, valamilyen módon értelmet ad, aki az embert támogatja, s akinek a birodalmába halhatatlanul bejuthatunk. Én pontosan olyan jól tudom, hogy ezt jó lenne hinni, mint az emberek milliárdjai. Én pontosan két dologban hiszek, és ez a kettő bizonyos szempontból ellentétes. Mindenekelőtt az értelemben, a tudásban, a tudás korlátlan növekedésében. Abban hiszek, hogy a tudás jó, hogy a tudást mindenki mással együtt és titoktartás nélkül művelni kell, mert ez az, ami megkülönbözteti az embert a többi élőlénytől. Ebben abszolút módon hiszek. A másik: érzelmeim is vannak. De attól, hogy valamiről tudom, hogy jó, még nem érzem, hogy jó, vagy ha tudom, hogy tilos, még kívánhatom. Az érzelmeket, amelyekre az életemet tervezem, amikor előre látom, hogy mi lehet, mi nem lehet, merre kellene igyekeznem, milyen irányba nem szabad elhanyagolni. Helytelen a puritán gondolkodás, helytelen azt mondani: az ész ezt mondja, tehát ezt kell, hogy tegyem. De az érzelemnek sem szabad befolyásolni az ember eszét. Az, hogy jó volna hinni, hogy örök megnyugvás lenne hinni, az nem ok arra, hogy higgyek. Mert nagy a tévedés lehetősége, és sok a helytelen idea. És akkor elvész az ész, az értelem. Másrészt viszont az ész, az értelem nem szabad hogy parancsoljon az egész lényemnek: ez a helyes, ezt kell tenned! Meg kell alaposan gondolni, hogy mi az, amit tényleg akarok, amit el akarok érni. Az ész egyik eredménye kellene, hogy harmóniát teremtsen magamon belül. Én azt mondhatom, hogyha ezt a problémát megoldom, hát Nobel­-díjat kapok. Ez nem érv! Ha engem egy probléma érdekel, akkor igazán érdekel. És ha érdekel, dolgozom rajta, ha pedig nagyon érdekel, akkor még jobban fogok rajta dolgozni. Szükséges, hogy harmónia legyen az érzések között, és az érzés meg az ész között. Szükséges, hogy teljes ember legyek. De ez csak ész alapján egyedül nem megy! Világos, hogy az embernek két pólusa van: az agya és a szíve. Ez valami, amit még a nagyapámtól hallottam.

(Teller Ede–Zeley László: A biztonság bizonytalansága. Az atomkor – fél évszázad múltán c. könyvéből, Bp., 1991. 167-169. oldal)